Hovatovább olyan történeteket kerekíthetünk határkalandjainkból, mint amilyenek hajdanán a katonaélményekbôl születtek. A Kelet és Nyugat közötti, majd a térségen, mármint Kelet-Közép-Európán belüli (nem utolsósorban magyar—román) "vasfüggöny" korában történtek az igaziak, ám mostanában, Schengen elôtt és után (után és elôtt) ugyancsak történnek dolgok. És ha történetesen valaki személyes élményhiányban szenvedne, elég az újságokat olvasnia, a tévéhíradókat néznie; benzincsempészet, embercsempészet, határátlépési benzinilleték, elkótyavetyélt kereskedelmi flotta s egyéb ínyencségek (fegyver és kábítószer stb.) tárulnak fel a hírösszefoglalókból, riportokból, törvényszéki beszámolókból.

Számomra azonban érdekesebb, mindenesetre vonzóbb egy másfajta határkaland, amelyet most Hankiss Elemér friss könyve kapcsán próbálok végiggondolni. Azt ugyanis, hogy miként lesz az angol—francia szakos bölcsészbôl, kiadói lektorból, irodalomtörténészbôl szociológus, politológus, filozófus; pályakezdô éveim kedvelt olvasmányára, A népdaltól az abszurd drámáig címû tanulmánykötetre hogyan következett a Diagnózisok (I—II.), a Kelet-európai alternatívák, most pedig Az emberi kaland (alcíme szerint: Egy civilizáció-elmélet vázlata). Hankiss ezt a legutóbbi, minden eddiginél nagyobb vállalkozását Keresztury Dezsô emlékének ajánlja ("aki emberi nyelven szólt hozzánk, egy embertelen korban"), vagyis az irodalomhoz, az irodalomtörténethez kapcsolja alapképzettségétôl meglehetôsen elrugaszkodó új munkáját. Ami csak tovább csigázza kíváncsiságomat — hogy ne mondjam, irigységemet.

József Attila komplex képeit, a költô és olvasó viszonyát vagy a Hamlet-elemzést — legalábbis irodalmárként — könnyebb volt követni, mint befogadni azt a hatalmas információhalmazt és együtt haladni a szerzôvel e látványos konstrukcióban, ami együttesen mint Az emberi kaland jelenik meg ezredvégi tudatunkban. Mitológia-értelmezések és tévés tapasztalatok ("dzsungel a lelkünkben"), az autós életszemlélet és a katedrálisok, bûntudat és modern bevásárlóközpontok, játék és reklám, a szépség világa és a labdarúgás — szédítôek a távolságok és meglepôek a társítások. Pedig végig ugyanarról van szó, Hankiss ugyanarra kérdez rá: képes-e az ember legyôzni az ôt körülvevô idegen világot, tud-e védôszférát építeni maga köré? Bizonyára lesznek az új Hankiss-könyvnek bírálói, akik sokallják majd ebben a terjedelemben ezt a gondolkodói-mûvelôdéstörténeti kalandozást. Lehetnek, akik némely fejtegetéseivel nem értenek egyet. A magam ismereteivel, tapasztalataival én óvatos volnék fenntartások megfogalmazásában, egyelôre az olvasás és újraolvasás fázisánál tartok — és változatlanul irigykedem. Ôszintén szólva, sokkal inkább irigylem a merész kalandozót, mint egy-egy (akár irodalomtudományi) részterület akadémikus boncolgatóit — akiknek szakkompetenciáját nyilván nem lehet kétségbe vonni.

Persze elmondható: a hiba az ön készülékében van. (Mármint természe- tesen az enyémben.)

Vagy ez az ezredvég másokat is ilyen mohóvá, mindent meghódítani akaróvá tesz? Akik Hamlet indítékait, a Sátán történelmi szerepét, az amerikai futballt, a világegyetem kialakulását s a különbözô szabadság- felfogásokat egyaránt szeretnénk megérteni?