A címben megfogalmazott kérdésre — miért gyilkolt Édes Anna? — könnyûnek látszik a válasz. Mert Édes Annát így "mozgatta" az író. Édes Anna ugyanis, mint tudjuk, regényhôs, egy fiktív történet szereplôje, nem "valóságos" személy, hanem irodalmi konstrukció. A gyilkos tehát maga az író, Kosztolányi Dezsô. Ez a magyarázat azonban bármennyire is kézenfekvô, csupán féligazság; a szöveg ugyanis — ahogy a ma divatos metafora állítja — önmagát írja; az a belsô logika, amely a szöveggé összeálló mondatokat továbbviszi és kiteljesíti, bizonyos értelemben magának az írónak is "diktál". Megszabja, mi történjen s hogyan. De hol kezdôik ez az írótól "függetlenedô" öntörvényû szöveglogika? A címnél, esetleg az elsô mondatnál? Nem valószínû. A cím, tudjuk, gyakran utólag születik, s az elsô mondat sem föltétlenül az idôben legelsôként leírt. Az a regénytípus, amelyet Kosztolányi mûvelt, még nem puszta szövegautomatizmus szülötte. A kiindulópont, a szövegszervezô góc így alighanem más: egy ötlet (fabula) például, amely nucleusként magába foglal egy lehetséges világot, s azt csak ki kell belôle bontani.

Ez a regénynucleus Kosztolányi esetében, minden jel szerint, egy paradoxon volt a tökéletes cselédrôl, aki meggyilkolja gazdáit. Maga Kosztolányi errôl, némi bizonytalansággal, így vallott: "Az élmény, mely ennek a munkámnak alapja, szintén tisztázatlan elôttem. Nyilván én is sokszor olvastam az újságokban megjelenô kis napihírt, mely arról szól, hogy egy jó cseléd »minden ok nélkül« agyonverte jó gazdáit." (Kosztolányi, 1990. 520.)

Ezt a kiindulási pontnak tekinthetô ötletet Kosztolányiné is megerôsítette, férjérôl írott könyvében (1938) önmagának tulajdonítva az ötletet: "— Te, egy novellatéma jutott az eszembe — szóltam. — Egy tökéletes cselédlány, aki végül is meggyilkolja a gazdáit. — Nagyszerû — mondja rá Dide azon nyomban. — Nagyszerû novellatéma. Mindjárt fel is jegyzem — és fogta az elôtte levô naptárát, arra írt gyorsírással néhány jelet..." "Én félve, bizonytalanul pendítettem meg az ötletet, s magam is elcsodálkoztam, milyen elragadtatással fogadta. Nyilván szunnyadó hangok pendültek meg benne..." (Kosztolányiné 1938. Idézi Veres András is: ÉA, 6.)

Hogy ki volt az ötlet szülôje, lényegtelen; újsághír vagy családi inspiráció egyre megy. A lényeg az, hogy Édes Annát e paradoxon fölvetése nélkül megírni nem lehetett volna. Ebben a paradoxonban ugyanis szinte minden lényeges benne rejlik. Benne van az úr—cseléd viszony, amely egyrészt szociális feszültségforrást képez, egteremti a regény dinamikáját, másrészt egy nagyon lényeges szociológiai dimenziót jelenít meg. Az urak rajza és a cselédek rajza nemcsak két, szociológiailag lényeges és jellegzetes réteg emberi világának bemutatását teszi lehetôvé, hanem megmutatja az emberi együttélés egyik, alapvetôen antetikus, alapesetét is, a maga természetes szociális környezetében. Ha ezt a viszonyt, az író a regényírás saját jelen idejébe helyezi, e viszony már az író saját réteg- és énspecifikus problémáinak kibeszélésére, megjelenítésére is alkalmas. De e paradoxonban — a gyilkosság révén — benne rejlik egy mélyebb, mondhatnánk antropológiai dimenzió is, amely — éppen a végletesen kiélezett szituáció megelevenítése révén — az "örök" emberi természetrôl tesz lehetôvé beszédet. Méghozzá úgy, hogy ennek elbeszélése egyben a kriminalitás izgalmát is adja. Azaz irodalmilag a popularitáshoz közeli "érdekesség" lehetôségét is fölkínálja. A regény olvasói tudják, az Édes Anna élt is ezekkel a fölkínálkozó lehetôségekkel. A Kosztolányi-irodalom ugyan hol az egyik dimenzióját hangsúlyozza, hol a másikat, hol a harmadikat, de nem kétséges, az elkészült mûben valamennyi lehetséges dimenzió benne van, íróilag jól "megcsinálva", gazdagon s jól követhetôen. Aki a középosztály regényeként akarja olvasni, megteheti; aki az alávetettek szociográfiáját keresi benne, ugyancsak megtalálja. Aki a kriminalitás — irodalmi — izgalmát és feszültségét várja, az szintén megkapja, amit várt. S aki a "krimi" mögött az emberi lét mélyebb összefüggéseire kíváncsi, az is kap egy sajátos, erôsen kosztolányis "olvasatot". (Mi több, aki a "történeti" Kosztolányi Dezsô önéletrajzi szintû számbetésére kíváncsi, az áttételek dekódolása után még az is megkapja az érdeklôdésének megfelelôt.) Mindezeknél azonban szempontunkból fontosabb, hogy a paradoxon megformulázásával automatikusan kijelölôdik a mû tárgya. A továbbiakban már arról kell írni, miért s hogyan lett gyilkossá a "tökéletes" cseléd. S minden, még az író leglényegesebb vagy legszemélyesebb "üzenete" is csak mint ennek az okszerûen elôadott történésnek az eleme vagy járuléka mondódhat ki. Ha nem így történik, akkor az ötlet óhatatlanul "megbillen", eltérül öntörvényû pályájától, sôt — szélsô esetben — megsemmisül, a mû pedig egy másik (talán jobb, talán rosszabb, de mindenképpen másik) mû lesz, nem az, amit ez az ötlet magában rejt.

A mû elsôdleges tárgya tehát, a regény szervezôdését is determinálva, az: miért gyilkolt Édes Anna?

A regény egykori s mai olvasói számára többé-kevésbé nyilvánvaló, hogy a regénybeli gyilkosság valamiképpen lelki történésként bontakozik ki. Az éles szemû Németh László például okkal s joggal beszél a "gyilkossá vált tudattalan"-ról. (Németh 1970. 119.) A kritika egy része azonban (saját lélektani elôföltevéseit kérve számon a regényen) úgy vélte, hogy ez a lelki történés nincs kellôen megalapozva. Olyan, meglehetôsen különbözô beállítódottságú és nívójú bírálók, mint elôbb Dóczy Jenô (1927), majd jóval késôbb Heller Ágnes (1957) egyaránt mûvészileg igazolatlannak, megalapozatlannak vélte Édes Anna "végzetes" tettét. Sôt maga Németh László is, hacsak kérdés formájában is, ugyancsak azon tûnödött, hogy "szabad volt-e ennyire a sötétben hagyni azt a lelki réteget, amelyben a regény voltaképpen történik, elhallgatni az összeadást s egyszer az összeggel robbanni ki?" (Németh 1970. 119; a véleményeket számba veszi: Bori 1986. 159.) Sôt a regény újabb s egyre elismerôbb recepciója, bár hallgatólagosan, lényegében ugyanígy gondolkodik, hisz — minden jel szerint — megkerülni látszik ezt a kérdést, vagy — mint Bori Imre — másodlagosnak, sôt lényegtelennek minôsíti. Az újabb kritika értékítéletét magam is osztom, az Édes Annát magam is jelentôs regénynek tartom, s jelentôségét — másokkal egyezôen — abban látom, hogy koncentráltan jelenít meg egy sor olyan problémát, amelyekkel eddig így nem néztek szembe a magyar irodalomban. (Itt önéletrajzi szintû kérdésekre éppúgy gondolni kell, mint kor- és léttörténetiekre vagy éppen — egy másik szinten — regénypoetikaiakra.) A regény poetikai újdonsága azonban megítélésem szerint éppen a "miért gyilkolt Édes Anna?" kérdésre adott írói "válaszból" fakad. Abból a módból, ahogy ezt a gyilkosságba torkolló le történést a regény szervezôelveként mûködteti. Kosztolányi ugyanis, explicite félretolva a hagyományos lélektan szempontjait, eszközeit és elôföltevéseit, itt — a konkrét esemény magyarázatául — egy térben-idôben körülhatárolt, pszichoanalitikailag tökéletesen értelmezhetô lelki determinációt ("okhálózatot") ír le, s Édes Anna tettét ennek az okhálózatnak az eredôjeként mutatja be. A regény persze nem tételregény, nem egyik vagy másik pszichoanalitikus tétel puszta illusztrációja. (Az ilyesmit a Ferenczi Sándorról írott nekrológja tanulsága szerint kevésre becsülte, íróiatlannak tartotta.) Eljárása inkább egy fiktív szereplô fiktív történeteként elôadott — íróilag megjelenített — "fordított" analízisként írható le. Megmutatja, elbeszéli az okokat, a maguk teljes kontextusában. De determinizmus-felfogása a pszichoanalitikus elmélet elôföltevésével azonos, s eszerint építi föl Édes Anna sorsát.

Magában a regényben "tételesen", mintegy metaelméletként errôl nemigen esik szó. Csak a hagyományos lélektan elutasítása történik meg. Beszédes tény, hogy az Annához intézett ilyen kérdések — "Haragudott rájuk? Bosszút akart állni? Vagy bántották?" (ÉA, 167., vö. 181.) — rendre eredménytelenek maradnak; Anna nem e lelki logika szerint tette, amit tett. A regény egészének fölépítése s egy-két rövid, de nagyon határozott s egyértelmû utalása azonban nyilvánvalóvá teszi az író — regényszervezô — elôföltevéseit. Beszédes mindenekelôtt magának Annának az írói bemutatása. A gyilkosság helyszínén — olvashatjuk a narrációban — "Minden arcon rémület volt, mert nem értették, hogy miért történt, s igyekeztek megérteni. Csak Anna arcán nem volt rémület. Ô sem értette, hogy miért tette, de ô elkövette, amit tett, és minthogy már elkövette, ott belül, mélyen, nagyon mélyen bizonyára lehetett valami, amiért föltétlenül, szükségszerûen meg kellett tennie. És aki belülrôl lát valamit, az másképpen látja, mint aki kívülrôl látja." (ÉA, 166.) Majd valamivel késôbb ugyanez az elôföltevésrendszer jelenik meg a bírósági elnök írói bemutatásakor is: "Az elnök sejtette, hogy itt lehet valami, egy titok, melyet közülük senki sem tud, talán maga a vádlott sem. De továbbhaladt. Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl." (ÉA, 182.) Ez a fölszín alatt, a mélyben meghúzódó totális determináció Kosztolányi meggyôzôdéseinek legbelsô, legalapvetôbb rétegéhez tartozott. Jellemzô, hogy a nevezetes Ady-revízió során keletkezett, önmagát önmaga elôtt igazolni hivatott jegyzeteiben ez a tétel explicit alakban, nagyon hangsúlyosan kétszer is megjelenik. Elôbb így: "Évek során át arra [a] meggyôzôdésre jutottam, hogy lelki életünk minden nagy és kis tényét éppannyira könyörtelen törvények határozzák meg, mint a testit, és ha egy levél se rezzen meg, egy bodzafagolyó sem mozdul el külsô ok, egy energia beavatkozása nélkül, akkor minden érzésünknek, minden gondolatunknak megvan láthatóan vagy láthatatlanul a maga indítéka, a maga végzetes determinációja." (Kosztolányi 1977. 613.) Majd így: "Van-e szabad akarat? Mint mûvelt ember meg vagyok gyôzôdve, hogy nincs. [...] mindnyájan okhálózatban mozgunk: hajlamainkat, cselekedeteinket végzetes erôk határozzák meg pontosan, s csak annyiban emberi értékek, amennyiben ilyenek, amennyiben szeretetünknek, gyûlöletünknek alapja is van." (Kosztolányi 1977. 617.) A lelki determinációnak ez a hézagtalan, totális zártsága a freudi pszichoanalitikus elmélet alighanem legfontosabb, minden további tételt generáló elôföltevése. Ma már — Heidegger Freud-kritikája nyomán — jól tudjuk, hogy az egész freudi teória erre az elôföltevésre épült — s ezen áll vagy bukik. (Vö. Heidegger 1993. 60.)

Ha azt próbálnánk kideríteni, kitôl tanulta ezt az elvet Kosztolányi, mellékösvényre kerülnénk, hiszen maga az elv a kortárs pszichoanalitikusok közös elôföltevése, mondhatnánk hittétele volt. Mégsem érdektelen talán tudni, hogy Kosztolányi mintája e vonatkozásban alighanem Ferenczi Sándor volt. Ferenczi ugyanis abban az 1912-es tanulmányában, amelyik a Nyugatban, Kosztolányi egyik versével együtt, egy lapszámban jelent meg, "minden lelki történés szoros determináltságáról" mint az analitikusok közös meggyôzôdésérôl írt. (Vö. Ferenczi 1912. 45.) S mivel ôk ketten személyes jó viszonyban voltak, errôl az alapvetô jelentôségû elôföltevésrôl élôszóban is eszmét cseréltek. Márpedig Ferenczi Sándor nem pusztán egy volt a sok analitikus között, ô igazi tekintélynek, a Freud utáni második embernek számított. Amit írt s mondott tehát, az Kosztolányi számára autentikus, mondhatnánk "igazolt" tudományos igazságnak tetszhetett.

Természetes tehát, hogy Kosztolányi szerint Édes Anna tette "mögött" az "egész ember" volt ott "teljes életével", s a tettet ez az "egész ember" magyarázza. S az is természetes, hogy a regényben Anna személyisége kettôsséget mutat. Egyrészt kirajzolódik "hibátlanul mûködô" felettes-énje: a tökéletes alkalmazkodás, a "jó" cseléd szerepének teljes és fönntartások nélküli vállalása, életvitellé emelése. Anna, viselkedése s a róla kialakuló — sokszorosan igazolódó — tapasztalat szerint a "jó" cseléd valamennyi tulajdonságával bír: dolgos, szorgalmas, minden munkát zokszó nélkül elvégez, maximálisan igénytelen, "nem zabál", nem lop, nem beszél vissza stb. Egy szociális szerep ideáltipikus megtestesítôje. Szerepe — szûkebb értelemben vett — szociális relációját, az úr—cseléd viszonylatot természetesként éli meg, korábbi gazdájánál pl. kimondottan jól érezte magát. Ahogy a ház úri lakói, Drumáéktól Moviszterig öröknek és természetesnek veszik az úr—cseléd viszonyban megjelenô alá- és fölérendeltséget, Anna sem gondol ennek a megváltoztatására, pláne nem fölrúgására, noha e viszonyt a másik oldalról tapasztalja meg. De ösztön-énje számára (s ez személyisége másik szintje) Vizyék, kivált Vizyné elfogadhatatlanok. Személyiségének legbensô, már-már zsigeri szintje elutasíjta Vizyéket. A regény szervezôdésének leglényegéhez tartozik, hogy Anna "zsigeri" ellenszenvét, tiltakozását gazdag utalásrendszer dokumentálja, s ezt a bensô ellenkezést összefüggô, koherens magatartásegészként mutatja be. Az értelmezôk régtôl fogva fölfigyelnek rá, hogy amikor Anna belép Vizyékhez, "a gyomra egyszerre fölémelyedett, olyan rosszullét fogta el, hogy azt hitte azonnal összerogy" — a zongorában tartott kámfor szagától (ÉA, 54.). S már itt kimondódik egy lényeges mondat: "Anna nem tudta, honnan származik ez az orvosságszag, csak azt tudta, hogy nem bírja ki, csak azt tudta, hogy már az elsô pillanatban ki akart szaladni, és ha egészséges ösztönére hallgat, akkor köszönés és istenhozzád nélkül elrohan, menekül, le a lépcsôkön, az utcára, s fut, meg sem áll hazáig, a kajári tarlóföldekig." (ÉA, 54.) A regény egy késôbbi pontján, ezzel összhangban, pedig ezt olvashatjuk Annáról: "Akármit csinált, nem bírta megszokni ezt a helyet. Szaglása, mely éles volt, mint a kutyáé, tiltakozott ellene." (ÉA, 65.) Majd mindezt továbbépítve, arról tudósít az írói narráció, hogy Anna, arra a kérdésre, hogy van megelégedve helyével, azt felelte, meg van elégedve. Mert: "mit is beszélhetett volna nekik? Hiszen magának sem tudott számot adni, hogy mitôl irtózott itt mindennap jobban és jobban." (ÉA, 66.) A regényben tehát egy irracionális, maga Anna számára is érthetetlen, de nagyon mélyrôl jövô, tartós bensô tiltakozás dokumentálódik. Önként kínálkozik a föltevés, hogy a gyilkosság okát ebben az ösztönös, bensô tiltakozásban fedezzük föl. Ez azonban bármennyire is csábító esetleg, ellentmondana a regény egészének, annak az okhálózatnak, amely — láttuk — Kosztolányi számára olyannyira lényeges volt. Anna ugyanis semmiképpen nem a kámforszag kiváltotta ösztönös utálkozása miatt, pláne nem ennek a következtében gyilkolt. A motiváció, melyet ô maga nem ismert föl (s jórészt a regény értelmezôi is csak kerülgetnek), összetettebb. Ez az ösztönös — akár zsigerinek, akár fiziológiainak is nevezhetô — lelki inkongruencia ugyan tény, méghozzá hangsúlyosan bemutatott tény. De annak a "fogaskeréknek", amely ezt a lelki tényt továbbviszi s gyilkosságig juttatja el, számos további — a regényben rendre megjelölt, bemutatott — "foga", áttétele van. Az egész folyamatnak a dinamikáját pedig az adja, hogy az a szociális reláció, amelyben Anna mozog, s amelybôl nem lehetséges kilépnie, lehetetlenné teszi, hogy "egészséges ösztöne" szerint cselekedjék. Ilyen irányban nem mozoghat, nincsen útja. Jelképes, hogy már ösztöne elsô mozdulatakor, reakciójakor ott áll mellette a külsô, de általa már tökéletesen interiorizált szociális kényszer: "Nagybátyja azonban — írja errôl az író — mellette volt, s ô moccanni sem mert." (ÉA, 54.) Majd amikor a férjhezmenés addigi élethelyzetébôl való kilépési lehetôséget villant föl számára, kísérlete meghiúsul. Fölmondja ugyan állását Vizyéknél (ÉA, 137—138.), de Vizyné zsarolására mégis marad. (ÉA, 143.) Nem valami nyers erôszak akadályozza meg szándékában, hanem — paradox módon — szocializációja tökéletessége; az a tény, hogy — saját "egészséges ösztöne" ellenére — tökéletesen alkalmazkodott ahhoz a szociális szerephez, amely számára adódott, s amely így — pszichoanalitikus terminológiával élve — felettes-énjévé vált. "Jó" cselédként nem hagyhatta magára megbetegedett asszonyát.

A gyilkosság ezt a helyzetet robbantja szét — de összhangban az "okhálózat" addigi mozgásaival. Ismeretes, a gyilkosságra a Vizy Kornél helyettes államtitkári kinevezését megünneplô estély után közvetlenül kerül sor. Ez — a regény szervezôdésében — több szempontból is jelentôs momentum. Egyrészt azért, mert az estély kétségkívül Vizyék életének tetôpontja, mindannak betetôzôdése, amik addig voltak. Vizy magas politikai pozícióba jutott ezzel, s a nagy szervezéssel létrehozott, Vizyéket lehetôségeik teljében megmutató estélyen nemcsak a hasonszôrûek, a szokásos úri társaság jelenik meg, de maga a miniszter is, "a kegyelmes". Sôt az estély kimondottan sikeres, még maga a miniszter is jól érzi magát. Vizyék ennél feljebb már nem juthatnak. Másrészt azonban az estély Anna számára is egyféle csúcs, betetôzôdés. A nagy munkában elfárad, s ez a fáradtsága, szexualitásának sérelme (az "úrfi" belecsókol Moviszterné nyakába, s ezt Anna meglátja), valamint bizonyos élettani folyamatok (menses) következtében szétesik, sôt visszájára fordul az a felettes-én, amely "egészséges ösztönét" addig kordában tartotta. A szociális én mindaddig elfogadta, természetesként kezelte azt a társadalmi aszimmetriát, amelyben élnie adatott. De ennek szétesése utat nyitott az addig visszaszorított, deformált ösztön-énnek.

Ezt az átalakulást a regény pontosan rögzíti. Az estély után Anna a számára ismeretlenné átalakított lakásban, szokása szerint, el akarta rendezi az asztalt, de — éppen a szoba rendjének átalakítása miatt — "véletlenül" földöntött egy tölgyfa széket. "Egyszerre oly zaj dördült végig a földôlt szobákon, mintha pisztollyal lôttek volna." Majd, hogy a kimerült házigazdák erre a zajra sem ébredtek föl, valami lényeges történik. A regény — jelölten — így adja vissza a történteket: "A szomszédban egy kutya vonított a teleholdra, ott nem messze tôlük, a Tábor utcában, a Hattyú, az a nagy fehér kutya, amelyiket ismert. Anna ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt. Utána az elôszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt, hangosan a fürdôszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba." (ÉA, 160.) S ott Anna, aki korábban a csirkét sem bírta levágni, most leszúrja Vizynét, majd — megzavarodva Vizy reakcióitól — magát az újdonsült helyettes államtitkárt is. (Vizyt szinte szándékai ellenére, automatikusan.)

Az idézett szövegrész minden eleme lényeges, nagy magyarázóértékû. Az elsô, amire föl kell figyelnünk, meglehetôsen érdekes mozzanat: e ponton Kosztolányi közvetlenül beleépíti magát saját regényébe (Tábor utca s Hattyú kutya emlegetése), sôt Annát közvetlen kapcsolatba hozza önmagával (Anna ismeri Kosztolányiék kutyáját). Ennek funkcióját egyelôre ne bolygassuk, de jegyezzük meg; a regény szervezôdése szempontjából meghatározó mozzanat ez. A második, amire figyelni érdemes, Anna viselkedésének visszájára fordulása. Ô, aki a regény szerint alig evett, a Vizyné fölkínálta piskótát pedig visszautasította, most "gyorsan és mohón", tehát ösztönszerûen enni kezdett — s csupa olyasmit, ami hagyományosan nem cselédétel (rántott csirkecomb és "sok-sok sütemény"). Ebben, Moviszternek a piskótajelenet során elhangzott értelmezésébôl tudjuk, Anna igazi, bensô késztetései jelennek meg. (Nincs igaza tehát Karinthynak, aki Anna süteményevésében írói logikátlanságot látott. [Vö. Tamás 1994. 104.]) A harmadik, amire megint csak figyelnünk kell, az elôszobaajtó-jelenet. Ez ugyanis Anna utolsó kísérlete, hogy kilépjen helyzetébôl, hogy "egészséges ösztönének" engedelmeskedjen. "De mást gondolt, hangosan a fürdôszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba." S gyilkolt. Azaz: minden visszaájára fordult, nem kilépett, hanem kitört a számára elfogadhatatlan élethelyzetbôl — de úgy, ahogy még a rossz cselédek sem szoktak. Radikálisan és végzetesen, mindent fölégetve maga után, önmagát is megsemmisítve. (A gyilkos Anna már nem az a "tökéletes cseléd", akit valóságos legenda vesz körül, hanem gyilkos, akit addigi közege kivet, majd elfelejt — s ahogy az írói kommentár mondja a regény zárlatában: "akkor se semmisülhetett volna meg jobban", ha "a balatonfôkajári temetô akácai alatt" pihent volna.) Anna sorsa ugyanis összefonódott azzal a szociális szereppel, amelyben élnie adatott, s amelynek mûködtetôitôl saját természetéhez igazodva nem menekülhetett. Szükségképpen hasonulnia s így deformálódnia kellett. S ez a személyiségtorzulás jelölt eleme a regénynek. E vonatkozásban beszédes mozzanat, hogy a regény egyik helyén Vizyné "szokott eszelôs mozdulatával végigsimította borostyánsárga haját". (ÉA, 55.) A helyzetébe belekényszerülô Annát pedig egy késôbbi ponton így jellemzi a regény: "Anna az érdekességébôl napról napra vesztett. Annyira belesimult a ház rendjébe, hogy eltûnt, észre se vették, nem is beszéltek róla sehol. Mint a legtöbb cseléd, ô is utánozni kezdte asszonyát. A haját már egészen úgy simította végig, mint Vizyné, s az ismerôsök, amikor telefonoztak, gyakran nem tudták, hogy az ô hangját hallják-e vagy az asszonyáét." (ÉA, 144.)

A gyilkosság az én-vesztésbôl, az autentikus én elvesztésének állapotából hozza vissza Annát. (Igaz, nagyon nagy áron.)

A gyilkossá váló cselédlány, Édes Anna tettének determinizmusa tehát tökéletesen le van írva, íróilag meg van alapozva, de ez a determinizmus — összhangban a freudi pszichoanalízissel — nem a hagyományos lélektan szabályai szerint s nem is szociológiailag dekódolható. Hogy Kosztolányi regényépítkezése mennyire összhangban volt az analitikus elmélettel, mi sem mutatja jobban, mint hogy a regény determinizmus-leírása föltûnôen egybehangzik Ferenczi Sándornak a bûn lélektanáról vallott — s Bori Imrétôl már idézett — fölfogásával. Ferenczi egyik, pár évvel az Édes Anna születése elôtt írott munkája szerint ugyanis: "A bûntettesek tudatos bemondása és a bûncselekmények ténykörülményeinek még oly beható megállapítása sem fogja soha kielégítô magyarázatát adni annak, miért kellett annak az egyénnek az adott helyzetben azt a cselekedetet elkövetnie. A külsô körülmények a tettet igen sokszor egyáltalán nem indokolják; a tettes pedig — ha ôszinte — be kell vallja, hogy tulajdonképpen maga sem tudja, hogy mi vitte rá a tett elkövetésére; legtöbbször azonban nem ôszinte még önmagával szemben sem, és utólagosan keres és talál magyarázatokat alapjában érthetetlen és lelkileg indokolatlannak látszó viselkedésére, vagyis racionalizálja azt, ami irracionális." (Idézi Bori 1986. 160.) Azaz a "lelki történés szoros determináltsága" megfér a "megmagyarázhatatlanság" látszatával; a determináció a külsô szemlélô számára egyáltalán nem evidens, de azért mégis létezik s hat. Nem kétséges, hogy Kosztolányi így járt el, sôt szinten szolgaian követte a "nagy könyvben", az analitikus elméletben leírtakat, ô maga hárítva el pl. a hagyományos lélektani magyarázatokat. Ám mivel író volt, s regényt írt, "tudta" azt, amit még Édes Anna sem, s rendre megjelölte — megjelölhette — azokat az irracionális mozzanatokat (is), amelyek a "végzetes determináció" elemei voltak, s egy racionálisan értelmezhetô okhálózattá állnak össze.

E determinizmus-fölfogás írói hozadéka nagy. A freudi koncepció ugyanis egyebek közt implicit szociálpszichológia is. Az ösztön-ént korlátozó és reguláló felettes-én voltaképpen eredentôen szociális természetû: a szocialitásból — tehá abból, hogy az ember társadalomban él — fakad. Így a felettes-én és az ösztön-én konfliktusának minden konkrét leírása megköveteli a szociális dimenzió valamiféle leírását is. Ezt, determinizmus-elvéhez igazodva, Kosztolányi meg is tette; mint az úri (történeti) középosztály életmódjának közvetlen megtapasztalója, ismerôje, egyben pedig gyakorló újságíró ehhez rendelkezett is minden eszközzel. A regénynek ilyen — szociologizáló — olvasata, tudjuk, kezdetektôl (mondjuk Kodolányi Jánostól) máig meglehetôsen erôs vonulatot képez — s egyáltalán nem jogtalanul. A "csak" szociologizáló megközelítés ("középosztály-regény", "cselédregény") azonban mindenképpen leszûkíti a regény lehetséges értelmezéseit. A regénynek ugyanis az eddig tárgyaltakon túl van egy antropológiai és egy léttörténeti szintje és dimenziója is, s ezek csak akkor lesznek autentikusan értelmezhetôek, ha a pszichoanalízis regényszervezô elvként való használatát tudomásul vesszük.

Hogy a regénynek nem a legfontosabb szintje-dimenziója a szociológiai, azt az író teljesen világossá teszi — két oldalról is. A társadalmi aszimmetriát, az alá- és fölérendeltség létét a regényben az "urak" és a "cselédek" világa egyaránt "természetesnek" tartja, elfogadja, sôt totalizálja. E vonatkozásban Kosztolányi, úgy tetszik, igazodik kora szociológiai realitásaihoz, noha egy nyilatkozatából tudjuk, "természetellenesnek" tartotta, "hogy kiszolgálják". (A nyilatkozatot idézi Veres András; ÉA, 7.) A regényben szereplô urak — Drumától a pozitív ellenpólust képviselô Moviszter doktorig — elfogadják a társadalmi aszimmetria létét, az emberek egyenlôségének elvét pedig mitológiának minôsítik. "Nincs emberi egyenlôség. Csak emberi különbözôség van." (ÉA, 82.) Druma és Moviszter álláspontja csak abban különbözik, hogy utóbbi e viszonyba belépteti — e viszony enyhítôjeként — az irgalom elvét. S úgy véli, hogy: "Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlô. Mindig, az év minden napján." S a kérdésre, hogy melyik ez az ország, így adja meg a választ: "Krisztus országa", mely a lélekben van, s "úgy hat, és úgy él". (ÉA, 82.) A modern — totális — szabadságideológia tehát itt genetikus elôzményére, a keresztény irgalomelvre redukálódik. Lelki s nem szociológiai szubsztancia lesz, a mindennapi élet realitásában nem hatálytalanítja az alá- és fölérendeltségben megmutatkozó társadalmi asszimmetriát. S ugyancsak az egyenlôtlenség elfogadása mutatkozik meg a másik póluson is. E vonatkozásban figyelemre méltó, hogy Annát egyebek közt három különbözô szociológiai (s egyben lelki) dimenzióban figyelhetjük meg: elsô gazdáinál, majd Vizyéknél, végül az ôt — már gyilkosssága után — legorombító rendôr társaságában. Elsô gazdáinál jól érezte magát, az úr—cseléd viszony nem volt terhére, minden jel szerint itt a "helyén" volt. A rendôrt pedig, noha az leszidja és letartóztatja, a föléje rendelt társadalom akaratát közvetíti hozzá, — közel érzi magához. Mert — parasztrendôrrôl lévén szó — benne magához hasonlót fedez föl, s összetartozásukat érzi. Vizyéket viszont elôbb tökéletesen kiszolgálja, majd meggyilkolja — de egyáltalán nem azért, mert ôk az urak. Az úr—cseléd viszonyt ô is, mindvégig természetesnek tartja, elfogadja.

A szociologikumnak a regényben adott — hol direkt, hol indirekt — értelmezése a keresztény antrolpológiával rokonítja Kosztolányit. Azaz egy alapvetôen negatív emberkép rajzolódik be, a viszony radikális meghaladása azonban nem. Ezt a negatív antropológiát viszont némileg ellenpontozza, enyhíti — "emberiesíti" — az irgalom, az élet szentségének mindenek elôtt valósága, legfôbb értékké emelése. (Ennek az álláspontnak a szócsöve és — a tárgyaláson — gyakorlati képviselôje Moviszter doktor.) Nem kétséges, ha ennyi lenne a regény, nem lehetne túlságosan revelatívnak tartani.

A regénynek azonban van egy harmadik szintje s dimenziója is, amely Édes Anna személyes sorsából "olvasható le", s amely az egész "történetet" egy léttörténeti összefüggésbe állítja bele. Mert — gondoljuk csak meg — mi is történik Annával? Ô a jó cseléd, aki végül mégis meggyilkolja gazdáit. Ám nem kétséges, az író rokonszenve Annáé, hôse tragikus hôs — ebben a regény szinte valamennyi értelmezôje egyetért. De kérdés, az Anna sorsában realizálódó paradoxonból az írói értelmezés mit fogad el, s mit utasít el. Itt, tetszik vagy sem, egy újabb paradoxonhoz jutunk el. Nem lehet ugyanis azt állítani, hogy az írói értelemzés Anna szociális szerepét (tökéletes cseléd) igazolná, gyilkosságát pedig elutasítaná. Az egyik a másik lehetôség föltétele; ha Anna nem lett volna jó cseléd, nem gyilkolt volna, s azért lehetett jó cseléd, mert képes volt gyilkolni. (Ha nem gyilkolt volna, pusztán egy tökéletes szolga lett volna.) Ennek a tragikus paradoxonnak megvan az életrajzi szintû, Kosztolányi beállítódásában keresendô magyarázata, de megvan mélyebb filozófiai értelme is. Mindkettô lényeges.

1) Kosztolányi életmûvének ismerôi tudják, hogy a munka, a kötelességteljesítés (amelyeket egész életében gyakorolt, s egyik legfôbb magánemberi tulajdonságának tekinthetünk) számára mindig mint civilizációs kényszer jelent meg. Olyan kényszer volt ez, amely alól nem bújhatott ki, de amely — hite szerint — elnyomta legmélyebb, legbensôbb szabadságigényét. Márpedig ez a szabadságigény, mint egyik levelébôl tudjuk, a legfôbb, legerôsebb igénye volt. Önmaga szabad kifejezhetôségének, tehát önmagával való azonosságának lehetôsége mindennél fontosabb volt számára. (Vö. Kosztolányi 1996. 236.) Ezt a feszültséget alkotói pályája során többször és többéle formában igyekezett föloldani, szerepjátékká alakítani. Innen ered a játékelmélete, amelyben a munka így jelenik meg: "...a munka a mai kor átka is, legnagyobb ellenségünk. Dolgozunk, hogy élvezhessük az életet, de nem bírjuk élvezni, mert folyton dolgozunk. A munka a rabszolgaság. Minden tevékenység az, amelyet nem önmagáért, nem kedvtelésbôl végzünk, hanem állati létünk biztosítására." (Kosztolányi 1990. 333.) De innen ered egyik szerepjátékának újrafogalmazása is. A szegény kis gyermek panaszai címû, egykori versciklusát "újrafogalmazó" rövidprózájában 1928-ban pl. gyerekszájba adva mondja el véleméynét: "Nézzetek lelketekbe, vessetek számot magatokkal és feleljetek, de ôszintén, ti képmutatók, hogy mikor voltatok boldogok? Akkor, mikor robotoltatok, vagy amikor henyéltetek, akkor, mikor hétköznap húztátok az igát, vagy amikor vasárnap délelôtt az ágyban lustálkodtatok, akkor, mikor a világra gondoltatok, vagy mikor a mámor, a füst, az ôrület pillanataiban megfeledkeztetek arról, hogy a világon vagytok? Lázat nekem is, lázat és önkívületet." (Kosztolányi 1928. 75.) Kosztolányi értékrendjében tehát Anna tökéletes cseléd volta, a szociális szerep tökéletes képviselete legalábbis kettôs természetû. Nélkülözhetetlen (így tehát pozitív), de kényszerû (így tehát negatív) is. A gyilkosság így maga is paradoxon megítélésû az író értékrendszerében: kitörés egy lehetetlen helyzetbôl, tehát a szabadságigény gyôzelme ("a mámor, a füst, az ôrület pillanata"), ugyanakkor — mivel e kitörés gyilkosság formájában történt meg — védhetetlen. Ahogy Peter Bürger a tragikus létezésrôl írja: "üdv és pusztulás egybeesik" benne, szerkezete tehát maga is paradoxon. (Bürger 1996. 54.) A regényben a gyilkosság megítélésének mindkét pólusa tételesen meg is jelenik. Moviszter doktor, aki az Anna iránti szeretetlenségre fölhívja a bíróság figyelmét, lényegében igazolja s megérti a gyilkos cselédlányt. A bíróság elnöke szerint viszont gyilkolni azért mégsem kellett volna. (Vö. Veres 1997. 68.) Aligha lehet kétséges, hogy Anna tettének elbeszélése voltaképpen egy fiktív történetbe áthelyezett írói önvallomás (s egyben szerepkísérlet). Kosztolányi is elmondhatta volna, hogy "Édes Anna én vagyok". S itt kell visszautalnunk a gyilkosság elôtti — már idézett — jelenetre, amelyben egy direkt írói utalás révén maga az író is megjelenik a regényben, és — Hattyú kutya ugatásával — szinte jelt ad a gyilkosságra. Önmagának ez a regénybe való beléptetése alig leplezett állásfoglalás.

2) Regényrôl lévén szó azonban az életrjazi szintû magyarázat csak egyik eleme lehet a lényegi interpretációnak — még akkor is, ha ezt a szintet az író maga emelte be mûvébe. Nem hiszem ugyan, hogy ettôl az életrajzi szinttôl függetlenedni lehetne (az esetleges olvasói tudatlanság mindenképpen szegényítô eredményû, s a szöveg belsô intencióinak mond ellen), de tagadhatatlan, hogy az Édes Anna több mint személyes vallomás. A regény létértelmezô természete nyilvánvaló.

Édes Anna tettének tragikus paradoxona összhangban van, egybevág a 20. századi filozófia egyik lényeges vonulatának létértelmezésével. Bármily meglepô, de tény, hogy a fiatal Lukács György A tragédia metafizikája címû írása, amely magyarul elôször 1911-ben a Szellemben, majd — németül — a Logosban jelent meg, s a Lét és idôt megalkotó Martin Heidegger is olvasta és fölhasználta mûvében, a tragikus létezésnek egy olyan értelmezését adta, amely rokon az Édes Annában íróilag megjelenített létértelmezéssel. (Itt természetesen rokonságról s nem filológiailag igazolható hatásra kell gondolni, bár ez utóbbi sem teljesen kizárt. Kosztolányi, tudjuk, gondolkodónak is tartotta magát, s olvasott filozófiát, nyelvismerete pedig megvolt.) Az elôbbiekben már idézett Peter Bürger (1996) Lukács és Heidegger mûvét összekapcsoló interpretációja a két filozófiában közös mozzanatok kiemelésével szinte tálcán kínálja az összevetés lehetôségét.

Rövidre fogva: Lukács és Heidegger (említett írásaikban) egy aszimmetrikus polaritásban gondolkodtak. Lukács a közönséges élet — tragikus létezés, Heidegger a nem-tulajdonképpeniség — tulajdonképpeniség szembeállításával értelmezi az emberi létezést. Mindkettôjüknél az egyik pólus a másik lehetôség föltétele. Az (ön)megváltás útja pedig — ahogy Bürger formuláz — "a közönséges élet mindennemû koordinátái közül kilépô tett". (Bürger 1996. 53.) Ez a kilépés tragikus (és paradox), "üdv és pusztulás egybeesése okán". A "tragikus létezés", "a tulajdonképpeniség" (vagy ha tetszik: az autentikus lét) valamiképpen mindkettôjüknél a halálhoz mért élet. "A tragikus ember [...] nem keres semmiféle megvalósulást e közönséges életben, inkább szembefordul az ürességgel. Kész a halálra, ezzel mutatván meg, hogy többre van jussa tulajdon létezésénél: hogy jussa van önnön valóságára." (Bürger 1996. 54.) "...az egész létezés a halálra való eltökélesedés pillanatában sûrûsödik össze." (Bürger 1996. 55.) Ha jól olvassuk Kosztolányi regényét, nyilvánvaló, hogy Édes Anna "látszólag" megmagyaráz- hatatlan gyilkossága létezésének ilyen összesûrûsödése; ha gyilkosság árán is, e kitörésével jut el — a rákövesedô "jó cseléd" szerepét lerázva magáról — önmagához. S kerül, ha csak egy pillanatra is, összhangba önmagával, jóllehet ez — s Kosztolányi nem hagy kétséget efelôl sem — saját tökéletes megsemmisülésével jár. Önmagára találás és megsemmisülés — ez Anna tragikus paradoxona. Korjellemzô tény, hogy a létértelmezésnek ez a tragikusan paradox természete tetszett egyedül hitelesnek mindhármuk számára, s Lukács is, Kosztolányi is, Heidegger is csak egy ilyen paradox szerkezetû létértelmezésben tudta tapasztalatait összefoglalni.

Hogy Anna gyilkossága — léttörténeti szinten — mennyire ebben a Lukácséval és Heideggerével rokon létérzékelésbôl gyökerezik, mi sem mutatja jobban, mint hogy a fiatal Lukács egy másik írásában, A lelki szegénységrôl értekezve így írta le a jóságot: "A jóság vad, kegyetlen, vak és kalandor. Annak a lelkében, aki jó, megszûnt minden pszichológiai tartalom, minden ok és minden következmény. Tiszta fehér lap annak a lelke, melyre a sors abszurd parancsát írja. És a parancs vakon, vakmerôen és kegyetlenül végrehajtatik." (Lukács 1997a. 543.) Ezt a leírást akár a határhelyzetbe kerülô, gyilkoló Édes Annáról is elmondhatnánk.

A regény maga persze személyesebb "mûfaj", mint a filozófia, s egyáltalán nem véletlenszerû, hogy az Édes Anna egy újabb síkon, a nyílt, személyes terepe és eszköze is. Ez, explicit formában, jelezve is van a regényben, hiszen a regény zárlatában ismételten megjelenik maga az író is, s a "történeti" Kosztolányi Dezsô is belerajzolódik a fiktív világba. Ez az írói fogás nem teljesen elôzmény nélküli Kosztolányi életmûvében, már egyik 1921-es versfordításában (Lope de Vega: Szonett a szonettrôl) élt valami hasonlóval. (Mint ismeretes, ez a versfordítása lett József Attila nevezetes "Költônk és kora" címû versének egyik mintája és ösztönzôje.) Az írónak a regény zárlatában való megjelenése mégis más funkciójú. Az Édes Anna kemény társadalomkritikája — az írói életrajzi szinten — puszta pálfordulásként, saját közege "elárulásaként" is értelmezhetô lenne enélkül. Önmaga beépítése saját regénye világába azonban kettôs csavart visz a történetbe: önmagának — regénye szereplôivel adott — jellemzése megerôsíti, egyben ugyanakkor hatálytalanítja is a vádat. Ez a Kosztolányi megrajzolta Kosztolányi ugyanis "okos" köpönyegforgató, széljárásokhoz igazodó konjunktúra-ember; a jellemzés azt sugallja, hogy ô is éppen olyan, mint a regény úri szereplôi: a többiek. Ugyanakkor az olvasó számára ez az explicit jellemzés mégis megkérdôjelezôdik, sôt hatálytalanodik. Kosztolányit ugyanis itt olyanok vádolják-jellemzik, akiket már ismerünk, s akikrôl már tudjuk, hogy — finoman szólva is — kétes figurák. S mindezen túl, az ilyen jellegû önábrázolás ténye az ábrázoló szerzôt — a magánembert, aki mégis azonos a regény szerzôjével — valamiképpen az ábrázolt figura fölé is emeli. Aki képes önmagáról kritikusan szólni, az már valamiképpen önmaga fölé emelkedik.

Az Édes Anna mindazonáltal nem pusztán egy Kosztolányi szerepjátékai közül, — a szerepjáték itt saját lehetôségeinek egyik szélsô pontjára juttatta el. Ez a határhelyzet adja meg a regény léttörténetileg is jellemezhetô jelentôségét. Irodalmilag viszont azért érdekes, mert e határhelyzetbe egy öntörvényû világ belsô dinamikájára kapcsolódva jutott el, s e világ fölépítését a modern pszichoanalizís eredményeinek birtokában végezte el.

IRODALOM

Bori Imre 1986. Kosztolányi Dezsô. Újvidék.

Bürger, Peter 1996. Az aszimmetrikus polaritás. Lukács és Heidegger. Világosság, 11. sz. 46—57.

Dóczy Jenô 1927. Édes Anna. Napkelet, február.

ÉA. Kosztolányi Dezsô: Édes Anna. Sajtó alá rend. Veres András. Bp., 1992. (Matura Klasszikusok)

Ferenczi Sándor 1912. Schopenhauernak Goethéhez írt egy levele, pszichoanalitice nézve. Nyugat, II/1. 43—49.

Harmat Pál 1994. Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. A budapesti mélylélektani iskola története, 1908—1993. 2. kiad. Bp.

Heidegger, Martin 1993. Freudról és a pszichoterápiáról. In: Filozófusok Freudról és a pszichoanalízisrôl. Szerk. Szummer Csaba, Erôs Ferenc. Bp. 47—61.

Heller Ágnes 1957. Az erkölcsi normák felbomlása. Etikai kérdések Kosztolányi Dezsô munkásságában. Bp.

Karinthy Frigyes 1935. Az ötvenéves Kosztolányi. Nyugat, április, 265—272.

Kemenes Géfin László 1997. Nem is olyan Édes Anna — A nôi szexualitás problematikája Kosztolányi Dezsô regényében. Kortárs, 8. sz. 79—91.

Kodolányi János 1927. Kosztolányi Dezsô: Édes Anna. Pandóra, 1. sz. 47—50.

Kosztolányi Dezsô 1928. A szegény kisgyermek panaszai. Vagyunk! A vajdasági magyar irodalom almanachja. A Bácsmegyei Napló karácsonyi melléklete, 74—75.

Kosztolányi Dezsô 1977. Egy ég alatt. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp.

Kosztolányi Dezsô 1990. Nyelv és lélek. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp.— Újvidék.

Kosztolányi Dezsô 1996. Levelek — naplók. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp.

Kosztolányi Dezsôné 1990. Kosztolányi Dezsô. Bp.

Lukács György 1977. A tragédia metafizikája. In: Ifjúkori mûvek. Bp. 492—518.

Lukács György 1977a. A lelki szegénységrôl. In: Ifjúkori mûvek. Bp. 537—551.

Németh László 1970. Kosztolányi Dezsô. In: Két nemzedék. Bp. 118—121.

Tamás Attila 1994. A lélektani motiválás tényezôi Kosztolányi Édes Annájában. In: T.A.: Értékteremtôk nyomában. Debrecen, 100—107.

Veres András 1997. Kosztolányi Édes Annája. Egy sajtó alá rendezés tapasztalataiból. Alföld, 6. sz. 59—69.