LXXVIII

Rodosto, 13 septembris 1742

Mint a mesékben felbukkanó és eltûnô nyughatatlan tüzesember, ma újra megjelent a tenger felôl Ibrahim Müteferrika. Egészségemrôl kérdezett, meghallva, hogy jól érzem magam, kezeit összefogta, és a mellére szorította:

— Lillahi al-hamad! — hála Istennek!

Szokásával ellentétben most nem titkolta el a jövetele célját. Társaink közül többen is bejelentették, hogy nem vállalják tovább a bujdosók sorsát, hanem fel kívánják venni a mohamedán vallást, és Ibrahim Müteferrika jelen akart lenni az áttérésüknél. Nem látok a vesékbe, de a renegátoknak nagy vigaszt jelenthet, ha másokat is látnak renegátokká válni.

Az egész ceremónia nem állt egyébbôl, mint hosszadalmas átöltöztetésbôl a palota udvarán; felvették a bô bugyogót, díszes köntöst, feltették fejükre a szorgucsot, a frissen megtértek magas, fehér oldalú, piros tetejû kalapját.

Mindezt a komédiába illô látványosságot én a belsô korlátnak dôlve néztem végig, éppen úgy álltam, hogy távozóban el kellett haladniuk elôttem. Nem tehettek úgy, mintha nem lettem volna tanúja az elmúlt éveiknek, köszönték a szolgálataimat, és ki-ki temperamentuma szerint egy-egy mondatot mondott a maga mentségére. Némelyik titokzatoskodott: "Én csak színleg megyek el, de még visszajövök kereszténynek." Ha lett volna kedvem válaszolni, azt felelem, hogy az egyszer elzálogosított gerincek kiváltására sohasem kerül sor. Mások nyíltabban vállalták az árulásukat: "Elmegyek, mert az ember még az ingét is megunja egyszer!"

Menjetek csak, jó fiúk, és akkor gyertek vissza, ha majd én üzenek értetek. A török körülbelül annyit nyer veletek, mint amennyit mi vesztünk, vagyis a semminél is kevesebbet. A kiégett, halott szénhez vagytok hasonlóak, melybôl semmiféle fûtô nem gerjeszt többé tüzet.

Ibrahim Müteferrika most nem a szokásos tengerparti sétára invitált, hanem fel a hegyre, a belsô város felé indultunk el. Egy elhagyatott mecset elôtt álltunk meg, valaha egy szent életû mullah imádkozott itt, aki fômufti vagy rektor is lehetett volna a nagy mecsetben, ha fiatalabb korában kényszerûségbôl nem gyakorolja a halottmosdatás mesterségét. Ô — akár egy védszent — eltávozott az élôk sorából, és utána senki sem törôdött a templommal. Tetôgerendái középen megroppantak, de inkább azon kellett volna csodálkozni, hogy eddig is bírták, mert építôi annak idején egy a partok elôtt elpusztult hajó roncsaiból vásárolták meg ôket. A bejárati ív is megbomlott, de fölötte még épségben maradt a felirat.

Al acmal binnijati va lijulli mavcin macnova!" — a tettek a szándék szerint ítéltetnek meg, és minden ember a szándéka szerint jutalmaztatik, olvasta el Ibrahim Müteferrika, aztán felnyúlt a botjával, és levert egy darabot az ívet eltakaró vakolatból, alatta feltûntek a latin szöveg betûi: "ego sum via..."

— Valaha keresztény hajósok és kereskedôk temploma volt. Az istenek cserélôdnek, a templomok maradnak.

— Addig-ameddig — mondtam a mecset romlott állapotára utalva.

— Majd épül helyette három másik. A muszlim vallás háromszáz év alatt többet hódított, mint a kereszténység másfél ezer év alatt.

— Kár, hogy a kard és a lándzsa többet tett ezért a vallásért, mint a teológia bizonyítékai.

— Úgy lehet, de ez minden vallásra elmondható. Gondolom, nem akarsz bizonyítékokat.

Lenéztünk a tengerre, innen a magasból láttuk, hogy vonul a renegáttá lett bujdosók csapata a lehorgonyzott hajó felé, mely Konstantinápolyba viszi majd ôket. Még nem szokták meg az új öltözéküket, folyton megálltak, és igazgatták. Hagytam, hogy Ibrahim Müteferrika szólaljon meg elsônek.

— Rangodhoz és érdemeidhez méltatalan lett volna, hogy neked is ugyanazt az ajánlatot tegyem, mint jelentéktelen társaidnak. Itt azonban, magunk között maradva, elmondhatom, hogy olyan ôrhöz hasonlítasz, akinek nem szóltak, hogy már rég lebontották azt a fegyverraktárt, melyre vigyázott, és hiába intézi fel-alá a lépteit. Hová távoztak már a Rákóczik, akikhez való hûségedet még mindig táplálod magadban. Az idô arra kényszerít minket, hogy megváljunk mindentôl, amin már túlhaladtunk, és csak azt tarthatjuk meg, ami nélkül nem létezhetünk. Ha valóban tenni akarsz Magyarország dolgáért, ebben a birodalomban nem maradhatsz keresztény, nem lobogtathatod mindenki elôtt, hogy te más vagy, mint ôk, mert bezárulnak elôtted a kapuk. Higgyél nekem, aki elôtted már végigmentem ezen az úton. Tönkremegy minden ellenszegülô, a sura azt mondja: elôttük a pokol áll, ahol forró vizet adnak nekik italul.

Omajállal feleltem neki:

— Te fenyegetéseket intézel az ellenszegülô makacsokkal szemben? Íme, én vagyok a makacs ellenszegülô, és készen állok, hogy az Ítélet Napján kezemben a bele nem egyezôk zászlajával elinduljak a pokolba.

Sokáig hallgattunk, aztán újra én szólaltam meg:

— Ez itt nem a Tibi dabo-hegye, ahol a Sátán megsértette Krisztust, neki ígérve az egész világot. Miránk nem illik egyik szerep sem, ahhoz túlságosan is hasonlítunk egymásra. Mi ketten már bejártuk a világot, átkergettek minket árkon-bokron, sôt réztrombitán is. Te nem tudhatsz és nem is mondhatsz olyat, amit én nem tudok, sem én olyat, amit te ne ismernél. Ha húsz- vagy akár harmincéves koromban kellett volna ilyen dolgokban döntenem, lehet, hogy hallgatok rád, de most már neked is csak azt mondhatom: nem áldozom fel azt, amit eddig tettem, csak azért, hogy megmentsem életem jelentéktelen maradékát.

— Nincsenek argumentumaid!

— Nem baj. Ahol az eszem már csôdöt mondott, és nem találok ellenérveket, ott az ízlésem még megóv attól, hogy önmagamhoz méltatlanul döntsek. Elindulhatunk lefelé, effendi.

Ibrahim Müteferrika nem mozdult, eltöprengve nézte a tengert:

— Gondolod, hogy másként kellett volna fogalmaznom?

— Nem hiszem. A tisztátalan dolgokat éppen az jellemzi, hogy nehéz illô formákat találni nekik.

Igazad lehet — Ibrahim Müteferrika sápadt arcát a Nap felé fordította. — Megfogant rajtunk a kínai átok: élj változó idôben — és mi nem tudjuk alkalmazni magunkat hozzá. Ha akarod, indulhatunk.

LXXIX

Rodosto, 11 octobris 1742

Már két hónapja, hogy nem láttunk egy szemernyi esôt sem. A melegben nincs kedvünk kijárni, ülünk a palotában, nézzük a repedezô falakat, és várjuk a híreket a világból, mi, a Bethesda-tó vizének örökös figyelôi. Annyit hallani, hogy a római császár halála óta az ausztriai ház ellenségei azt hiszik, hogy szabad a gazda Európában, és merész egér módjára megpróbálnak a macska fülébe fészket hordani.

Itt Törökországban is elnehezedtek az idôk, Ali pasát letaszították a nagyvezéri posztról, pedig csak a minap került fel oda. Szinte a semmibôl, soha nem látott és hallott kajmakánok, bégek és agák lépnek elô. Elégséges annyi, ha a Portán elterjed róluk, hogy kemény kézzel tartanak rendet a maguk kis provinciájában, máris felrendelik ôket.

Persze csak az reménykedhetik bennük, aki a csodában is hisz, ezek a hirtelen elôlépett egykori borbélyok, favágók, mészárosok nagyvezéri pompába öltözve nem állíthatják meg a Birodalom romlását. Ha hoznak is egy pillanatnyi megkönnyebbülést, az nem segít többet, mint a gyomorbetegen a véres hányás. Semmi nem változott: a tollak már fel vannak emelve, a Birodalom ítéletében ez íráson már megszáradott a tinta.

Sokszor már csak ásítunk a nagy hírforgatagban. Zay úrfi azt mondja, hogy nem is kell törôdnünk ezekkel a változásokkal, nem a mi bôrünkre mennek.

— Legfeljebb annak örüljünk, ha egy kupac szarban egy szép cseresznyemagot veszünk észre, mert lehetne ott valami undorítóbb is.

Én nem adok néki igazat, nam tua res agitur cum paries proximus ardet, mert a te ügyed forog akkor is, ha a szomszédod háza ég. És hiába lakunk mi fenn a hegyen, az ellenségeink pedig lenn a völgyben, bármikor feljöhetnek utánunk.

LXXX

Rodosto, 15 augusti 1745

Ibrahim Müteferrika jelentette, hogy hamarosan egy lengyel ezredes érkezik Konstantinápolyba katonai követségbe, és egyúttal minket is készül meglátogat- ni. Nem tudtam, miért mondja, érdeklôdtem a küldött személye iránt, ismerem-e, de Ibrahim Müteferrika csak egy "majd meglátod"-mosollyal válaszolt.

Néhány nappal késôbb lent a mély tengerparti úton egy lovascsapat verte fel a port felénk poroszkálva, élükön Kosztolányi Jávorka Ádám valóban lengyel tiszti egyenruhában.

Megropogtattuk egymás csontját a viszontlátás örömére. Bizony már húsz év is eltelt azóta, hogy üdvezült Fejedelmünk fôlovászmestereként szolgált, és annak is a tizedik éve, hogy elindult Lengyelország felé. Nem csak mirajtunk látszott meg, hogy a konstantinápolyi szél jobban ôszíti a hajat, mint az erdélyi, ô is megfehéredett, mintha a malom mellett lakott volna.

— Lángol még a vér, ezredes?

— Már csak a szolgálat lángol. Már kiégett belôlem minden harci tûz — mondta Jávorka —, hordom még a kardomat, de már csak a régi csaták emlékét szeretem benne. Úgylehet hamarosan le is teszem, mert száraz oldalfájás erôltet.

Kirakott néhány hazai ajándékot: ínyünknek oly rég hiányzó magyar fûszereket, egy átalag bort a Küküllô mellékérôl, aztán leültünk beszélgetni. A távoli lengyel Jaroslawlba vetôdött harminc-negyven magyarról beszélt, megtudtam Bercsényiné asszonyom társalkodónôjének, Kajdácsynénak és az öreg Krucsay Istvánnak a halálát. Óvatosan, mintha nem is érdekelne igazán, a kis Zsuzsira tereltem a szót. Jávorka addigra már sok pohár bort felhajtott, kapatosságában nem is titkolta, hogy testi szerelemben élt vele.

— Aki idôs lánnyal hál, az olyan jó cselekedetet visz végbe, mintha szegényeknek alamizsnálkodna — mondta Jávorka, és egy nagyot böffentett. — De haggyuk ezt; a pina nem oltár, és férfitársaságban rangja nincs.

Mosolyognom kellett, de úgy éreztem, mintha ököllel gyomron vágtak volna, errôl az estérôl többre már nem is emlékszem. Valami ürügyet keresve visszavonultam a kamrámba.

Lefeküdtem, és becsukott szemhéjamra idéztem fel a kis Zsuzsi arcát. Szerette viselni az ékszereit, most is láttam, ahogy felhúzza a köves gyûrûjét, függôjét a fülébe illeszti, közben a nyelvét igyekvôen kidugja szája szögletébe, és illegeti a testét. Ez a kép nem oszlott el, a szívem megtelt meleg vérrel, és úgy éreztem, ez maga az örökkévalóság, eszméletem fénylô halála.

Mert a szerelem nem olyan, mint a tükör elé állított gyertya, mely csak olyan mélyen látszik az üvegben, mint amilyen távolra állítottuk. Ô volt és maradt az egyetlen világosság, melyet magammal viszek a rám váró sötétbe. És soha nem tudok megvigasztalódni azért, hogy nem szeretett.

Hosszú évek óta ôrá gondolok, papokra szabott cölibátusomban nem ismerek illendô szerelmes szavakat, melyeket így kimondatlanul is feléje küldhetek, csak a latin igéket suttogta az ajkam:

— Amo te hic et procul, nunc et semper, usque dum vivam et ultra! — Szeretlek téged jelenvalólag és a távolban, most és mindörökké, amíg csak élek és azon túl is.

Írta mindezt Mikes Kelemen passer solitarius, magányos veréb — ahogy a Zsoltár nevezi a hozzám hasonlókat.

LXXXI

Rodosto, 15 april 1748

Mind nehezebben görnyedtem térdemre rakott írótábláim fölött, básbugunk, Csáky uram megengedte, hogy esténként, mikor váratlan látogató már aligha érkezik, beülhessek üdvezült Fejedelmünk írószobájába.

Kandilomban sokszor reggelig ég az olivaolajba eresztett kanóc, csak a feltámadó világosságban oltom el. Túl a falon horkolnak nyomorult társaim — álmaik vigyék vissza ôket a hazájukba! —, én mintha ôrködnék, figyelve, hogy mi hír az éjszakában. Igyekszem nem gondolni rá, hogy magam is milyen nyomorult vagyok, és quis custodet custodes? — van-e valaki, aki megôrzôröket? Mégis — mintha Urunk jelenlevô szelleme sugározna a falakból — egyre világosabbá válnak az éjszakáim — mint ahogy egyre sötétebbek lesznek a napjaim.

Csendesen fut az idô, dolgozom, asztalomon egyre szaporodnak a teleírt árkusok. Néha elfáradok, megkívánok egy pohár bort, de lusta vagyok a pincébe lemenni érte, csak nyelek egy nagyot, hátradôlök a székemen, megdörzsölöm káprázó szememet.

A munkám csak ritkán élénkít fel, mintha mindig ugyanazt az egy rendet kaszálnám, papok tanácsai, francia asszonyok kellemkedései nem érdekelnek igazán, fontra mérem ôket, meglehet sok hiba is becsúszik, ahogy magyarra átvezetem a penzumomat. Csak néha találok olyan példákat, melyek az én lassan elfolyó életemet is érintik, legutóbb egy legendáskönyvben akadtam rá egy ilyen mesére.

A fabula Meseországról szól. Mikor meghalt a bûnös nagy király, elszabadult a káosz, amelyet addig ô láncon tartott, szavakkal és mozdulatokkal handabandázó gonosz varázslók és velük szövetségben vad boszorkányok vették át az uralmat az ország fölött. Nem volt határa kegyetlenségüknek és kapzsiságuknak, nyomor és halál borította be a vidéket. Aki földre hullott, azt megtaposták, ha szólni mert, vérebek fogai csattogtak a torka körül.

Ekkor, a mese szerint, a szegény ember legkisebb fia, János úgy gondolta, ideje volna már elmenni a távoli Üveghegy csúcsára, ahol a szabadságot termô aranyalmafa virágzik, és szakítani róla egy gyümölcsöt. Apja megáldotta, anyja megsiratta, de útra kellett kelnie, mert az egész ország csak ettôl az aranyalmától várhatta sorsa jobbra fordulását.

János ment éjjel, és ment nappal, a csizmája talpa már régen elkopott, mikor szerencséjére rátalált egy griffmadárra. A madárnak épp nem volt semmi dolga, így szívesen elvállalta, hogy a betevô ételért-italért elviszi a fiút az Üveghegyig, és vissza is hozza onnan. Olyan gyorsan repültek, hogy a szél is elmaradt mellettük. A griffmadár idônként hátraszólt:

— Adj ennem!

János ilyenkor belekotort a tarisznyájába, és elôrenyújtott egy-egy hamuban sült pogácsát.

— Most pedig adj innom!

A legkisebb fiú kulacsából vizet öntött a griffmadár szájába, és az megújult erôvel repült tovább. El is értek rendben az Üveghegy csúcsára, János miszlikbe aprította a fát ôrzô sárkányokat, és leszakította az aranyalmát, mely szabadságot kellett hogy hozzon Meseországnak.

— Most már induljunk hazafelé, édes madaram! — mondta a griffnek.

Visszaútjukban még az Óperenciás tenger fölött sem repültek, mikor a griffmadár újra enni kért. János hiába kotorászott elemózsia után, a tarisznyája alján csak morzsák akadtak az ujjai közé.

— Nem tudok mit adni, griffmadár, mindenembôl kifogytam.

— Akkor tépd le az egyik lábadat, és azt add ide, megelégszem vele.

— Hogy kívánhatsz tôlem ilyet?

— Nekem mindegy, de ha nem eszem, nem tudok tovább repülni, és akkor az aranyalma sem jut el soha Meseországba.

A legkisebb fiú — mit is tehetett volna mást — kardjával levágta a bal lábát, és elôrenyújtotta, a griff egy szempillantás alatt befalta. Nem sok idô után a madár újra hátraszólt:

— Megszomjaztam, adj innom.

— A kulacsból már kifogyott a víz.

— Akkor töltsd meg a véreddel!

János megcsapolta az ereit. És a griffmadár újra és újra enni kért, majd újra és újra inni, és a fiú csak önmagával táplálta. Sok-sok nap után végre feltûnt Meseország határa, a griff hátraszólt:

— Megérkeztünk.

De ott hátul akkor már nem ült senki.

Adná Isten, hogy mi is kitartsunk a minket hurcoló griffmadár hátán.

LXXXII

Rodosto, 8 decembris 1754

A régi doktorok jól tudták, hogy a folyamatosan, szusszanás nélkül hordott nagy iga tönkreteszi az embert. Ha minden új nap csak egy új fogpiszkálót tesz a hátunkra, annak a súlya is egyszer mázsákra növekszik, és meg kell roppannunk alatta. A halomba gyûlt fáradtságnak, lelki bajoknak valahol ki kell törniük a testbôl, némely embernek a szívét gyötrik meg, másoknak a gyomra lyukad ki, csak kevesen olyan szerencsések, hogy kisebb bajjal: fogaik elmorzsolódásával vagy körmeiknek törékenységével fizethetnek.

Meg nem mondhatom, hogy nálam is a túlzásba vitt munka, a pislákoló lámpás melletti vakoskodás okozta-e, de néhány hete mind nehezebben kezdtem látni. Elôször még csodálkoztam, és élveztem, hogy a tárgyak szivárványos fényben tündökölnek körülöttem, akárha a gyerekkorom meséibôl léptek volna elô, de ez az idô nem sokáig tartott. Mintha lebegô csipkeminták kápráztak volna a szemem elôtt, majd úgy tûnt, mintha egy szitán keresztül figyelném a világot.

Pislogtam, a könyvet mind közelebb toltam a fényhez, de így is alig-alig haladtam az olvasásban. Emlékeztem rá, hogy Krisztus gyógyítani akarván a vakon született embert, a maga nyálából csinált sárt a porból, és azzal bekente annak a szemét, az általános vélekedés szerint is az ember éhnyála igen jó a szemnek, sok nyavalyára, ezért én is gyakran megnedvesítettem a szememet, hogy az égését csillapítsam.

Társaim, látván elhatalmasodó nyavalyámat, elôkeresték a régi okuláréikat, felpróbáltam ôket, de semmit sem használtak. Botcsinálta doktor módjára magam próbálkoztam meg a kezeléssel. A vízbe antimoniumot eresztettem, melyet az ötvösök piskolcnak hívnak, megoltottam eufrózsiával és vérehulló fecskefûvel, a fôzetet sûrû ruhán átszûrtem, aztán a szememre tettem, és rajta hagytam egynéhány óráig. Majd a lúdtoll sípjára finoman megtört cukrot és ôrölt békateknôt szórtam, társaimmal többször is a szemembe fújattam, de mindez nem segített.

Mostanra már csaknem egészen megvakultam. Három lépésrôl sem ismerem fel az arcokat, csak úgy hang után tájékozódom, hogy ki jön. Nyomtatott betûket nem olvashatok. Írni még tudok, de csak a világtalanok módjára; egy nagy lapra alig három-négy sort vetek, azok is lent kezdôdnek és fenn a magasban végzôdnek görbén és betûhiányosan. Csak legyen valaki, aki elolvassa és meg is értse. Hamarosan rászorulok majd, hogy másoknak diktáljak.

Azt is mondják, hogy a vak embernek nincs törvénye, az ilyen súlyos testi bajok feloldanak minket a kötelezettségeink alól, de én, bármi is történjék velem, engedelmességgel dicsérem az urat. Eszembe idézem régi tanító atyáim szavait: légy engedelmes, mint a holttest, és hasznos, mint az öregember botja.

Csak a kis gondok hangosak, a nagyok hallgatnak, ezért én is elnémulok. Annyit látok, hogy kint már sötétedik, egy nappal kevesebb — újra diadalt arattunk az idôn. LXXXIII

Rodosto, 11 april 1755

A hajnali mise után mint már egészen vakot kivezettek és leültettek az udvar sarkában melegedni. Idén nehezen tavaszodik, ott fenn csak bujkál a nap, vastag pokrócokkal vállig betakartak, hogy a nedves gyapjú szaga felcsap az orromba. Ôk elmennek a tengerpartra, én egyedül maradtam vigyázni a házra, legalább lakatnak tudnak használni.

Nem keseredtem el, mert még mindig nincs a szerencsétlenség legalján, aki számba tudja venni a nyomorúságát, nekem pedig tiszta maradt az eszméletem. Est meminisse voluptas, gyönyörûséget találok az emlékezésben: ma újra Nagypéntek van, éppen a huszadik üdvezült Fejedelmünk halála óta. Lehet, hogy más is észrevette, de senki egy szóval sem emlékezett meg róla.

A halottak gyorsan kilovagolnak az életünkbôl, az újak hamar ókká lesznek, csak én csépelem még ugyanazt a régi szalmát. Én nem úgy kísértem a Fejedelmet, mint az utazót az árnyéka, hogy csak jó idôben tartottam volna ki mellette.

Húsz év alatt egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna Urunkra, és ha el is feledem, mások eszembe juttatták volna. Ha élne, hány megaláztatástól, méltánytalan visszasoroltatástól megmentett volna, hány akadályon átsegít, milyen senkiket kellett eltûrnöm, sôd udvarolnom utána. Tudtam én, hogy miért sírok, mikor Fejedelmünk kiszenvedett, bizony pajzsom és dicsôségem volt ô. Lelke a sírból is földereng, és a homály körülöttem felragyog, mint a déli verôfény.

És most itt ülök keshedt takaróim között, és a könnyek csurognak tompa szemembôl. Sohasem gondoltam, hogy ilyen sokkal túl kell élnem ôt, már idôsebb vagyok, mint ô volt eltávozása idején. Elôtte mégis gyerek és szolga vagyok, úgy gondolok rá, mint apámra és gazdámra, hangtalanul mozgó ajakkal kérem, hogy fogadja el árva származásomat.

Quid possumus id praestamus, amit tudtunk, megtettük, in tantis turbis et tempestatibus, oly nagy zûrzavarokban és viharokban. Ama nagy parancsokat nem törtük meg, félelem és megingás nélkül haladtunk át a reménytelenség árnyékos völgyein. Nem váltunk hasonlatossá a béresekhez, akik esténként várják fizetségüket és jutalmukat. Találtunk erôt magunkban, hogy a halál mindennapos fenyegetésével feküdjünk le az ágyunkba.

Annak én bírája nem lehetek, hogy mit értünk el a harcainkkal, de ha Magyarország valaha is feltámadna, még mi mentettük át tetszhalotti állapotján. Fecimus omnia quod possumus, faciant meliora potentes, megtettünk mindent, amit csak tudtunk, tegyenek többet az arra kelendôk.

A jövôbe néznem amúgy sem lehet, az Isten lehetôségeinek birodalma, fénye két rossz szemem is megvakítaná. De ha a hazám üdve úgy kívánja, küldje- nek el, mint a vak Sámsont, követ ôrölni a gázai fogházba vagy megrendíteni ellenségeink házának oszlopait, többet megölve közülük halálunkban, mint amennyit megöltünk életünkben.

Így számolnék be én, kárvallott régi szolga, de már nincs, aki meghallgatna engem. A nap már melegen süt, a verejték keresztbe folyik nyakam mély ráncain.

(Folytatjuk)