A Biografia ideii de literaturã (Az irodalom eszméjének élettörténete) méreteit, szemléletét, rendszerességét tekintve impozáns feldolgozása az irodalomra vonatkozó meghatározások történelmi változatainak. Eddig négy kötete látott napvilágot.Az alábbi részletet a mû harmadik kötetébôl válogattuk (Editura Dacia, Cluj-Napoca, 1994). (H.A.)

Az irodalom sajátosságának tisztázására irányuló — végig a 20. század folyamán nyomatékosan érvényesülô — határozott erôfeszítések célja egy vagy több olyan pontos ismérv megállapítása, amelynek alapján az irodalom területe elkülöníthetô attól, ami nem az, különválasztható egymástól irodalom és nem irodalom. Egyszerû logikai meghatározás formájában ez az igyekezet, ilyen vagy olyan formában már az ókorban megnyilvánult. Változó erôsséggel késôbb is végigkísérte az irodalom gondolatának történelmi alakulását. A kérdés teljes fogalmi tisztázása és módszeres megoldása azonban csak századunkban történt meg. Körvonalazódik egyúttal annak kockázata is, hogy egyik vagy másik kritérium — explicit vagy implicit — eluralkodása nemegyszer merev, dogmatikus, más szóval türelmetlen formában jelentkezik.

Elemi és látszólag tautologikus szinten e törekvés olyan, gyakorta használatos kifejezésekben figyelhetô meg, mint: "Irodalom az, ami mindenekelôtt irodalom" ("primarly Literature") 1, ami "volltaképpeni irodalom". Az irodalom azonnal különválik ezzel ellentététôl, attól, ami "nem irodalom", "irodalmon kívüli", "álirodalom", "irodalmiatlan irodalom", stb. Ebbôl újabb, fôként negatív tartalmú megkülönböztetések és meghatározások adódnak: "irodalmon kívüliség", "mindaz, ami nem irodalom"2, nyomukban pedig tanulmányok születnek az irodalom "határairól" és "korlátairól"3, vagyis az irodalom eszméje a szövegek egy csoportját megkülönbözteti a szövegek egy másik csoportjától. A fenomenológia is így jár el. Sôt, az irodalomra való alkalmazása egyenesen ezt célozza. Azt igyekszik megállapítani, mi az, ami tartozéka az irodalmi mûnek, és mi nem az, melyek az irodalmi mû "határai" (Roman Ingarden).4

E könyv lapjain kritériumok széles skálájával találkoztunk. Leggyakrabban azok fordulnak elô — és mind az irodalom sajátosságára vonatkoznak, ez a fogalom pedig épp a szóban forgó elvek hangozatásából született és szilárdult meg —, amelyek a "mûvésziséghez" kapcsolódnak. Az irodalom — "szép", azaz "szépliteratúra", vagy egyszerûen nincs is. Ez a kritérium különbözteti meg az adott szinten más, az esztétikumot nélkülözô, más területekre szakosodott írásmûvektôl (Sachliteratur, Sachbücher)5. Irodalmi "minôség" és "érték" egyedül tôle nyerhetô.

Az irodalom — "mûvészet". Területe a "mûvészi" világa. Ellentéte a "nem mûvészet", minden, ami nem "mûvészi". A poétika formalista indíttatású mûvelôinél 6 csakúgy, mint a klasszikus vagy fenomenológiai iskolát kijártaknál gyakori ez a megkülönböztetés. Különösen az elmúlt évtizedekben egyre gyakrabban esik szó arról a köztes területrôl, amely a mûvészet (Kunst) és a nem mûvészet (Unkunst) között húzódik, bizonyos írásmûvek ugyanis, például a bizalmas naplók "részenként irodalmiak", "részenként tényközlôek"7. Ebbe a kategóriába tartozik az is, amit giccsnek8 neveznek. Az ilyen jellegû megkülönböztetésnek azért van a modern korban nagy funkcionális értéke, mert a "mûvészi irodalom" (Kunst-literatur) elismerése lehetôséget nyújt a vele versengô, egyre szélesebb körben terjedô jelenség, a "szórakoztató irodalom" (Unterhaltungsliteratur), a "triviális" vagy "tömegirodalom" (Trivialliteratur) azonosítására és kiiktatására. E jellegzetesen 20. századi kategóriákra bôvebben visszatérünk még. Ismeretesek már az elmúlt századból, sôt még korábbról is.

Köztudott, hogy a formalisták tanulmányai állították elôtérbe az irodalmiság ismérvét. Jelenléte valamely irodalmi mûben lényegi meghatározója annak, mi irodalom, és mi nem az, még akkor is, ha az irodalmiság nem terjed ki az egész mûre. Ha távol marad, helyébe a "nem irodalmi jelleg" lép, amely tagadja az irodalmiságot. A formalista poétika mûvelôi ezt olykor "tényirodalomnak" nevezik9. Minden a használt eljáráson, a képek elôadásának módján múlik ("a nem gépies", "a nem megszokott "). Egyedül ez dönti el irodalmi és nem irodalmi különbségét. Minden, a nyelvi funkcióknak és az irodalmi kommunikációnak szentelt elemzés óhatatlanul ezen elkerülhetetlenül körkörös következtetéshez vezet. A nyelv bizonyos vetületei irodalmiak, mûvésziek, mások viszont pusztán a mindennapi közlésre valók. A választóvonal tehát az irodalmi és nemirodalmi nyelv, az irodalmi és a nemirodalmi nyelvhasználat között húzódik.

Ennek a radikalizmusnak, amely az irodalom autonómiájára vonatkozó minden modern meghatározásban visszatér, megvan a maga ontológiai alapja is. Csak az "igazi" irodalom létezik in se és per se. Ami e körön kívül esik, az alatta van ("szubliteratúra"), vagy a határain túl van ("paraliteratúra"). Ezek nem egyszerûen logikai, hanem elsôsorban lényegi, ontológiai különbségtevések. Ontológiai eltérés mutatkozik az írásmûvek különbözô kategóriái között. A fenomenológia is beszél "az irodalmi mû ontológiájáról "10. Ebben a szellemben azután további megkülönböztetések adódnak: igazi/nemigazi (echt/unecht), abszolút/normális,11 intenzív/extenzív irodalom. Ez utóbbi voltaképpen elôle- gezi az irodalom, mint az írásmûvek összessége régi, elkerülhetetlen meghatá- rozását. Az igazi irodalom valódi, a másik csupán "látszat-irodalom 12.

Az egymást követô korokban, de különösen a 20. században, mint láttuk, világosan különbséget tettek irodalom és költészet között. Ennek alapja a költôi/költôietlen13 különbségtevés ugyanazon radikalizmusa. Jellegzetes modern képviselôje Benedetto Croce, aki szerint a költészet az abszolúte "nem irodalmi": poesia e non poesia14. Más szóval a költészet homlokegyenest ellentétes az irodalommal, amely nem több, mint "az emberi kultúra és civilizáció kiterjedt, nemes fejezete "15. Hatására, minthogy az továbbra is erôs, "irodalmi költészet születik, de ezek az utánzás, versengés nyomán, mûvileg teremtett alkotások híjával vannak a spontaneitásnak, a naivitásnak és ama eredendô lírizmusnak, amely a költészet lényege. "A költészetben az igazság szól, az irodalomban a civilizáció."16 Emlékezhetünk arra, hogy a korábban szemügyre vett értelmezések mindegyikében e nézôpont szerint a költészet nem más, mint maga az irodalom mûvészetének, általában véve az "irodalomnak" abszolútuma, eszménye, kvintesszenciája. E gondolkodásmód elterjedtebb, mintsem hinnôk. Legalábbis a német irodalomelméletben Heidegger — teljesen Croce hatásától függetlenül — szintén különbséget tesz költészet és "szépirodalom" között ("Dichterisch wohnt der Mensch").

Valójában a mai irodalomelmélet közhelyével van dolgunk (Schriftstellerisch/Dichterisch)17. A költészet szembenáll a "prózával", a "köznapi", a "publicisztikai", az "intellektuális", a "tudós" irodalommal, a "diszkurziv szöveggel" stb. Lépten-nyomon hasonló lényegi elkülönítésbe ütközünk, bár sokszor nem figyelünk fel eléggé rájuk.

A következtetés magától adódik: ebbôl a nézôpontból szemlélve irodalmi/ nemirodalmi, illetôleg költôi/költôietlen különbsége végsô soron egybeesik. Ez a végpont, ameddig az irodalom sajátossága mint kérdés és mint fogalom eljutott. Legvilágosabb kifejtésével századunk negyedik évtizedében találkozunk, Croce (Poesia e non poesia,1934) és Otto Walzel (Grenzen von Poesie und Unpoesie,1937) mûveiben. De mint minden radikális tipológia, ez is vagy tisztára logikai ismérveken és szempontokon nyugszik, vagy pedig szigorúan belsô, félig-meddig misztikus, átadhatatlan, tehát bizonyíthatatlan élményen. Márpedig a kor irodalmi szelleme, a maga relativizmusával, funkcionalizmusával és pragmatizmusával mindinkább ellentmond az ilyenszerû megoldásnak.

A 18. századi esztétika és irodalomkritika látszólag kimerítette "a mûvészetek rendszere" egész kérdéskörét18, ezen belül pedig az irodalomnak, bármely hipotézist nézzük is, megvan a maga sajátos, kétségbe nem vonható helye, ha egyszer megjelöljük a legközelebbi nemfogalmat és a differencia specificát. Mindaz, ami az irodalom/nem irodalom sajátosságáról az azóta eltelt idôben tisztára esztétikai fogalmakban megfogalmazódott, meglehetôsen csekély értékû. A 20. század ezen a téren nem is annyira a mûvészetek elkülönítése, mint inkább a közöttük lévô "megfelelések" iránt tanúsít különleges érdeklôdést. Sôt, van olyan törekvés, amely az irodalmat a zenével, a festészettel stb. fennálló kapcsolatai alapján megkísérli feloldani vagy összevegyíteni velük19. A kérdést végül az "összehasonlító irodalomtudomány" is elkezdte tanulmányozni, amelynek újabban valóságos szenvedélyévé lett "az irodalom és a többi mûvészetek" közötti "összehasonlító vizsgálat", amint errôl irodalomtörténeti dolgozatok, bibliográfiák, kollokviumok, kongresszusok tanúskodnak20. Szemmel látható azonban, hogy ezek a többnyire ismeretlen komparatisták elsôként elmulasztják elvégezni az irodalom szabatos, explicit meghatározását, legyen bár az komparatista vagy sem, a fogalomnak akár egyik, akár másik történelmi értelmezése alapján. Ki az, aki "összehasonlít", és mit? De legfôképp mi célból? Milyen elméleti következtetésekre jut? Homály...

Mindamellett az irodalom/nem irodalom elkülönítésének óriási nehézsége nem elvont kategóriák felállításában áll, hanem abban, hogy ôket fel tudjuk-e ismerni a maguk valóságában az élô irodalom szövegeiben. E tisztán gyakorlati, tapasztalati nézôpontból jogos a szkepticizmus. Irodalmi és nem irodalmi között a választóvonal "elmosódó"21, nehezen kijelölhetô. A két terület állandó mozgásban van, gyakoriak köztük az átfedések. "Az irodalmi a nem irodalmiban folytatódik."22 A nyelvnek belsô tulajdonsága az irodalmiság, s az egyaránt megnyilvánul "irodalmi" és "nem irodalmi" írásmûvekben, ennélfogva minden merev határ eltûnik23. Költôi/költôietlen megkülönböztetése ezzel még nehezebbé válik: "A költôi mûvet a nem költôitôl elválasztó határ bizonytalanabb, mint a Kína közigazgatása alá tartozó területek határai" (Roman Jakobson)24. Gyakoriak a hasonló, indokolt, észrevételek. Igazából megerôsítik csupán az irodalomnak, mint az írott szövegek összességének régi keletû, állandó meghatározását. Ha nincs egyetlen olyan terület sem, amely a "költôi"25 határain kívül esik, ha "a nyelvi alkotások heteronóm aspektusait irodalmiakként lehet elfogadni26, ebbôl az következik, hogy a "költôi" szüntelenül tágul. Ugyanennek a parttalan meghatározásnak kedvez a mûfajok és korstílusok keveredése. Máris ott tartunk, hogy "a nyelvi élmény teljes mezeje" (Northrop Fry)27 beletartozik az irodalom fogalmába. Majd látni fogjuk, hogy ebbe az irányba hat az irodalom heteronóm meghatározásának egész rendszere is, amely szüntelenül a megkülönböztetés új, változékony, funkcionális, történelmileg meghatározott normáit és egyben kritériumait alkalmazza.

Az irodalom sajátosságát érintô meghatározásnak ez a teljes irodalmi folyamata és alakulása azzal jár, hogy elesik az irodalom/kultúra közötti különbségtevés régi keletû, történelmi kritériuma. Az irodalom — eltérôen az Életrajzunkban eddig bejárt korszakoktól — immár nem válik külön a kultúrától. A 20. században ez a kérdés már nem a hagyományos fogalmakban vetôdik fel. A régi felosztás emlékei azonban még tovább élnek. Mint láthattuk, ezt bizonyítja a " szépirodalom" ("belles lettres") terminus olyan értelmezésben való fennmaradása, amely mintha még nem adná fel egészen a küzdelmet. Az esztétikai jelentésben használt belles lettres olykor továbbra is az irodalom ellentéte28. A megszorításban: "Különbséget teszek irodalom és szépirodalom között"29, ez utóbbi a hagyományos jelentésben értendô. Más alkalommal, ugyanebben a szellemben (ahogyan Croce tette) a lírát fogják fel úgy, mint a bella letteratura ellenlábasát30.

Végsô soron, sebezhetetlen egyszerûségénél fogva egy szintén nagyon szilárd, nagyon hagyományos kritérium bizonyul a legellenállóbbnak: az egyedüli kategorikus különbség írott/szóbeli között áll fenn. Irodalom minden, amit leírnak, mûfajtól és tartalomtól függetlenül (tehát a történelmi, filozófiai stb. irodalom is)31. Mint magában foglalt következtetés, ebbôl az adódik, hogy ami szóbeli, természeti stb. termék, az valójában nem "irodalom".

A kérdéssel természetszerûleg szembenézett a román irodalmi gondolkodás is, méghozzá mindjárt az esztétikai mûbírálat megjelenésekor (Titu Maiorescu). Alapelvként fogalmazódik meg, hogy mi tartozik, és mi nem tartozik az irodalom körébe, mivel csakis ez szabhatja meg, mi a tárgya az irodalom esztétikájának, kritikájának és történetének. Különösen jól megfigyelhetô a jelenség Cãlinescu Irodalomtörténetében, ami a kidolgozást és igazolást illeti, az Elôszó, majd a Kompendium lapjain, ahol visszautasítja a "teljességgel irodalmon kívüli ellenvetéseket". Eugen Lovinescuhoz hasonlóan indítványozza az értékek elkülönítését ("a síkok különválnak egymástól")32. Az elsô, viszonylag rendszeres (a korszak "tekintélyeire" támaszkodó) tanulmány meglehetôsen késôn, Silvian Iosifescu tollából jelent meg (Literar si nonliterar, 1969), ez alapozta meg a Literatura de frontierã33 címû kötetben közzétett kutatásokat. Az újabb nemzedék mûködésére, valójában már a hatásokon túlmutatva, az jellemzô, hogy az irodalom rendszerének belsô logikáját követik amely folyamatosan átcsoportosít és összegez. Ennek megfelelôen nyugtázzák nálunk is elismerést érdemlô, szemmel láthatóan itthoni kezdeményezésbôl született tanulmányok szerzôi olyan jelenségek meglétét, mint A szándékolatlan expresszivitás és Az irodalom immanenciája (Eugen Negrici, 1971), a Nagy levélírók irodalma (Livius Ciocîrlie, 1981), a "dokumentumok irodalma" (Alexandru Sãndulescu, 1976). Akárcsak másutt, a használt ismérv bizonytalan és nyitott. E nehézségnek, amely reális, irodalompedagógiai összefüggései is vannak34.

Fordította H. A.

JEGYZETEK

1. T. S. Eliot, lásd Jean Seznec: On two definitions of Literature. Oxford, 1952.12.

2. Vö. E. D. Hirsch, Jr.: What isn't literature? In: What is literature? 24-34.

3. Vö. Leo Pollmann

4. Roman Ingarden: Das Literarische Kunstwerk 7. 19-24.

5. Vö. Buchkritik in deutschen Zeitungen. Hamburg. 1968.37.

6. Mikhail Bakhtine: Esthétique et théorie du roman. 467.

7. Earl Miner: Literary Diaries and the Bounderies of Literature. In: Y.C.G.L.,1972/21. 46-51.

8. Hermann Bausinger: Wege zur Erforschung der trivialen Literatur. In: Studien zur Trivialliteratur. Hrsg. Heinz Otto Burger. Frankfurt/M. 1968. 13-15.

9. Roman Jakobson: Questions de poétique. 91.

10. Roman Ingarden: i.m. 18.

11. Vö. Hans Friedrich Foltin: Die minderwertige Prosaliteratur. In: D.V.L.G. 1965/39. 393.

12. Werner Ross: Die schöne und die Schein-Literatur. In: Merkur. 1980/389. 162-164.

13. Louis Peter de Vries: The Nature of Poetic Literature. Washington, 1930.

14. Benedetto Croce: Poesia e non poesia. In: Indagini su Hegel e schiaramenti filosofici. Bari, 1952. 257-260. 15. Id. La poesia. Bari, 1969. 56-58.

16. Indagini...,229-243.

17. Karl Otto Conrady: Gegen der Mistifikation von Dichtung und Literatur. In: Literatur und Dichtung. 64-69.

18. Paul Oskar Kristeller: The Modern System of Arts.In: Ideas in cultural perspective. New Brunswick, 1962. 145-206.

19. Helmuth A. Hatzfeld: Literature through Art...Chapel Hill, 1969. Étienne Souriau: La correspondence des arts. Paris, 1969.

20. Vö. Les Actes du IX. Congres de l'A.I.I.C. III. La littérature et les autres arts. Innsbruck , 1981.

21. Wellek-Warren. 25.

22. John R. Searle: The Logical Status of Fictional Discourse. In: N.L.H. 1975/2. 320.

23. William R. Paulson: i.m. 184.

24. Jakobson: i.m. 114.

25. Oskar Walzel: Grenzen von Poesie und Unpoesie. Frankfur/M. 1937. 1.

26. H. Markievicz: The Limits of Literature. In: New directions in Literary History. Baltimore, 1974. 195.

27. Northrop Fry : The Stubborn Structure. Ithaca, 1970. 85.

28. Vö. G.P. Henderson: The Idea of Literature. In: Aesthetics in the Modern World. London, 1968. 265.

29. Richard Ohmann: Speech Arts and the Definition of Literature. In: Philosophy and Rhetoric. 1971/1. 1.

30. Benedetto Croce: Poesia antica e moderna. Bari, 1950. 263.

31. Vö. Henry W. Wells: The Realm of Literature. N.Y. 1927. 34-54.

32. G. Calinescu: Istoria literaturii române. 3. Compendiu. Buk. 1945. VI., IX.

33. Silvian Iosifescu: Literatura de frontierã. Buk., 1969. 2-38.

34. Mariana Ciolac: Problemes de sociolinguistique scolaire: l'évaluation des faits littéraires/non littéraires dans les lycées pédagogiques. In: Revue roumaine de linguistique. 1986/4. 31--316.