1905-ben lett a magyar parlament tagja. 1918. október 18-án ô olvasta fel a Román Nemzeti Párt deklarációját. Részt vett a párizsi béketárgyalásokon. A háború után több ízben volt miniszter és kormányfô.1945-ben letartóztatták, majd háziôrizetben élt 1950-ben bekövetkezett haláláig. Századunk egyik jelentôs erdélyi román politikusának emlékiratai 1990 után láttak elôször napvilágot (Memorii. Editura Dacia,Cluj-Napoca.I.1994. II.1995). Az alábbi részleteket a második kötetbôl válogattuk. Olyan politikus hangját halljuk, aki 1918-ig aktív részt vállalt az erdélyi románság parlamenti küzdelmeiben, s ennek megfelelôen vélekedik a magyar közéletrôl és politikusokról. Nézôpontját az is befolyásolja, hogy ez a küzdelem sikerrel végzôdött, ami, ha úgy tetszik, számára azt jelenti, hogy ezt a román politikát mindenestül igazolta a történelem. Ami pedig a jelennel való összevetést, az esetleges párhuzamok érzékelését illeti, azt az olvasóra bízzuk. Megjegyezzük azonban: a két kötet magyar vonatkozásai gazdagabbak, mint ahogy ezekbôl a részletekbôl sejteni lehet, beleértve például Bánffy Erdély-trilógiájának meleg méltatását. (H.A.)

Ha történetírásunk célja szolgálni az eljövendô nemzedékek nevelését, hogy azok józan politikai gondolkodásra tegyenek szert a történelmi távlat révén, akkor kötelessége becsületes és igaz módon bemutatni az elmúlt korok kétes állapotát. Érzékeltetnie kell, hogy a Kárpátok innensô és túlsó felén egyaránt, ha a kultúra, a társadalom, a gazdaság, a politikai öntudat szintjét vesszük, az események a román népet a fejlôdés alacsony fokán találták. Érzelmes romantika nélkül meg kell mutatnia, mennyire egyenlôtlen számarányú, a kölcsönvett doktrínák szerint mennyire tarka volt értelmiségünk, mennyi anyagi akadályba ütközött az utazás, milyen nehéz volt tájékozódni arról, mi történik az országban, Bécsben, Európában. Iorga Erdély történelmérôl szóló munkájának francia kiadása például a lehetô legrészrehajlóbban ferde és felszínes értékelést nyújt. Elfogulatlanabb történelmi mûvet Seton-Watson (Scotus Viator)1 angolul írott munkájánál nem is találtam. Népünk történetének regényes prózai feldolgozása helyett akkor már többet ér nemzeti történelem gyanánt Bolintineanu, Alecsandri és kortársaik költeményeit elfogadnunk. Ha a nemzeti öntudatot kívánjuk emelni, nem dicsôbb bevallani az igazat? A nyers valóság: egy nép, amelyet összeköt az egységesen beszélt nyelv, egy nyáj, amely híjával van a politikai haladás bármely eszközének, valamint egy sereg mûveletlen pap. Majd pedig: egy Sincai, egy Petru Maior, egy Gheorghe Lazãr, Barnu‡iu, Bari‡iu, "aguna, Iancu, a Fejedelemségek Egyesü- lésének nemzedéke, akiket III. Napóleon támogatott, Ion Maiorescu, Cuza fejedelem, az erdélyi tanárok generációja, Lascar Catargiu, Rosetti, Kogãlniceanu, Alecsandri, Titu Maiorescu, Eminescu, továbbá I. Károly, az 1849 és 1867 közötti évek — nagy ugrás a haladás útján Erdélyben és a Bánságban, a rendezett állam, a Román Királyság alapjainak lerakása, 1919 — Nagy-Románia.

Mekkora haladás, mennyi, csodával felérô eredmény néhány emberöltô leforgása alatt! Az oláh néptest hatalmas ôsi jótulajdonságai jöttek mûködésbe, amikor halálos szendergésébôl román létének tudatára ébredt. E jelenség magyarázata, amely a népek történetében példa nélküli, nem történészeinkre váró kötelesség? Mikor hagynak már fel azzal, hogy buzgó fáradozásaik egyébbôl sem állnak, mint regényes, leverô sirámokból arról, hogy "a románságnak mindenki csak ártani akart, és akar még mindig", "a császár becsapta ôket", "igen, a jobbágyság miatt" (mintha a világon más nem lett volna jobbágy, csak a románok), és így tovább.

Nagy tettek csakis nagy gondolatokból születnek. Sincai és Petru Maior nemzedéke óta, amely a római eredet hitét megalapozta, Erdélyben nem tûnt föl korszakalkotó gondolkodású történész. Kontár epigonok vitáztak kontár magyar epigonokkal a "folytonosság" témájáról. Nem mélyedtek el azon társadalmi okok vizsgálatában, amelyek meghatározták az Unio Trium Nationum létrejöttét vagy a "sötét" századokon végighúzódó konfliktust a militáns nyugati egyházak és a szemlélôdô keleti egyházak között, hanem beérték annyival, hogy kijelentették: a románok "vallásuk" miatt voltak kitéve üldöztetésnek. Sôt, egyesek odáig mentek, hogy részben a kálvinista fôuraknak tulajdonították a románok nemzeti öntudatra való ébredését, miközben mások ezt az érdemet a hitbuzgó és korlátolt jezsuitáknak követelték. Jóllehet a románoknak, mint negyedik "nemzetnek" az elfogadása ellen mind a kálvinista, mind a katolikus fôurak szemében döntôen a politikai érdek, illetôleg a korszak vallási ostobasága szólott. Ugyanígy volt a Habsburgokkal szembeni konfliktusok alkalmával is, akiket a fôurak két ízben trónfosztottnak nyilvánítottak.

Inkább nevetséges, semmint tragikusan szégyenletes, hogy akadhat a 20. században olyan "tudós" akadémikus, aki a románság másfél vagy két-három évszázad elôtti, töredékes történelmét, az akkori állapotokat, amikor a majd eluralkodó nemzeti gondolat alig mocorgott, vagy még egyáltalán nem is létezett, a manapság uralkodó közvélekedés nézôpontjából ítéli meg. Sôt, akadt tudós tollforgató, aki fölrótta a Hunyadiaknak, hogy elmagyarosodván " elárulták " nemzetüket, de egyúttal, minthogy katolikus hitre tértek, hitehagyottakként is elitélte ôket. (Vénasszonyoknak és gyerkôcöknek való tudósok. De fájhat sok, gyermeteg agyú szakállviselônek is.)

Magyar "történészek" elhallgatják azt a tényt, hogy Rákóczi áttért a kálvini vallásra, majd pedig, édesanyja unszolására, visszatért a katolikus hitre.2 Román "történészek" szerint ugyanígy nagy érdeme "aguna édesanyjának, hogy lebeszélte fiát a katolikus hitre való áttérésrôl.

Ha a kor szokásait nézzük, amikor a nôk írástudatlanul nôttek fel ("a betû öl!"), és így még a mûvelt társaságban is megóvták ôket attól, hogy csábításnak essenek áldozatul, a vallási bigottság érthetô. Rákóczinak többet jelentett, hogy ne veszítse el a katolikus fôurak társaságát, mint ahogy visszavonta a "földreform" végrehajtására tett ígéretét is, jóllehet azt a rutén és a román nincstelen sokaság annyira várta. "aguna pedig, az elôrelátó politikai koponya, ugyan mit keresett volna a magyar katolikus papság türelmetlen és nyomasztó maffiája körében, holott az elmaradott román ortodox egyház kebelében korszakalkotó szervezési sikerek lehetôsége nyílott meg szelleme elôtt. Nagy szerencséje volt a méltányos szellemû, román származású Jósika báróval (a vér nem válik vízzé!), aki felismerte kiváló tulajdonságait, s akinek a fôurak és az ortodox román egyháztanács minden ellenkezése mellett Moga püspök után sikerült a vikáriusi tisztségbe ôt ültetnie.

A legérdekesebb jelenség, amely az egész 19. század folyamán, illetôleg a 20. század elején érzékelhetô: az abszolutista feudális oligarchia tanainak és a nagy francia forradalom eszméinek az összecsapása. Milyen nehezen vált át a népek legfelvilágosultabb és legjobb szándékú vezetôinek politikai és társadalmi gondolkodása a személyiség formálódását meghatározó környezet és eszmeáramlatok szemléletmódjáról valami másra! Milyen óriási ellenállásba ütközik a legüdvösebb reformok kivitelezése is azon tömegek miatt, amelyeket jóhiszemû demagógok hatására olykor radikális-utópikus fanatizmus ragad magával, máskor meg olyanok bûvölik el, akik az ekként elôállott helyzetet önös érdekbôl aknázzák ki a maguk javára. A haladás legfôbb kerékkötôje azonban az a sok régi üledék, amely a népek lelkében megôrzôdött, s amely végeredményben mindenütt azonos. A francia forradalom, amelynek élén mûvelt ifjak állottak, átadta a helyet Napóleon diktatúrájának, azt pedig rendre olyanoké követte, mint Metternich, Bismarck, II. Frigyes, Hitler. Franciaország átélte a szabad-kômû- vességgel álcázott demokrácia illúzióját, Spanyolország és Portugália pedig megismerte Franco és Salazar uralmát. És ugyan mi különbség van a hitleri totalitarizmus és a Szovjetunió kormányzási módszerei között? Mi más különbözteti meg egymástól az angol-amerikai és az orosz "demokráci-át", ha nem a naponta szuggerált ábránd, hogy akár a Roosevelt örökébe lépô Trumant és kongresszusbeli adjutánsait nézzük, akár a Szovjetek Tanácsa élén álló Sztálint, ôk egyformán végrehajtói csupán mindazon választóknak, akik szabad elhatározásból ruházták rájuk szavazatukkal a hatalmat, hogy döntsenek sorsuk felôl.

Und heilig wird's die Menge dir bewahren.
Und die Gewonheit nennt er seine Amme.
Sei im Besitze und du wohnsst im Recht
Und heilig wird's die Menge din bewahren.³

A jó oláh nép pedig, ez a római-bizánci eredetû, dolgos, eszes, türelmes nép, amelyet a századok folyamán, ahogyan Bari‡iu mondja, "a békáéval rokon vére, valamint birkatürelme" óvott meg a türelmetlenségtôl és a világraszóló ostobaságtól, csak idôrôl idôre mutatja meg az agyarait, majd ismét elmerül a jobb napokra való apatikus várakozásban:

Nem tudjuk, mi áll a csillagokban,
Talán nehéz napok elébe nézünk...
Nem tudjuk, mit hoz az idô,
A román csak veti a keresztet
Nagy a te hatalmad, Isten,
Bizodalmad belé vessed!

A fatalista beletörôdést a földrajzi fekvés oltotta belé. A haladásban is az gátolta, ámbár alaktalan, amorf létezését biztosította. Megbocsátó erkölcsi misztikája, az a sajátos bölcselet, amely szerint "tout comprendre, c'est tout pardonner"4, támaszra lelt a pokoltól való félelmében és a reményben, hogy majd elnyeri jutalmát a mennyben. Elsorvasztotta azonban önbizalmát, minthogy saját, bizánci — római mitológiája ex machina istenei helyébe a keresztény, isteni gondviselést állította. Mihelyt azonban tudatára ébredt nemzeti létének és értékének, ama segítséggel, amelyet a külpolitikai helyzet fürge kiaknázásából, valamint a jószerencsébôl is merített, néhány emberöltô leforgása alatt kivívta magának a világ civilizált népei közt ôt megilletô helyet. Felemelkedésének szakaszai nézetem szerint így követik egymást:

I. A római eredet felfedezôinek nemzedéke.

II. Horia, Iancu, Bãrnutiu.

III. Sadowa ( Königgratz) (5), 1849—1867, "aguna. A románok nagyobb számban jutnak be az iskolákba és a hivatalokba. Az ortodox egyház különválása a szerbektôl. A Statutul Organic.

IV. A Román Nemzeti Párt mûködése, a kivonulás, a Memorandum.

V. A memorandista akció folytatásaként szervezô és felvilágosító munka a nép körében "az újbóli részvétel" nyomán (Aurel Vlad). Falusi összejöveteleken politikai nevelés "aktivistáink" propaganda célú beszédeivel politikánk céljairól.

E tevékenység nélkül nem tudhattuk volna magunk mellett 1918-ban az öntudatos, a vezetôikkel szemben teljes bizalommal viseltetô sokaságot. Egyöntetû bizalmát, valamint azt, hogy minden, 1918-ban kiadott parancsunkat és utasításunkat ez a sokaság fegyelmezetten végrehajtotta, erkölcsi tekintélyünknek, továbbá annak köszönhettük, hogy nem csupán névrôl ismertek bennünket, hanem személy szerint is.

Az 1903-ban elkezdett (Aurel Vlad) és 1918-ig, majd 1920-ig vívott aktív küzdelem nélkül nem lett volna lehetséges az egész román nép ádáz ellenállása az 1946 november 19-i választások alkalmával. Csakis politikailag érett nemzet képes hasonló magatartásra. Bízzunk abban, hogy e nemzet többé már nem fogja tûrni, hogy a jövôben afféle romlott emberek rétege vezesse, mint akikrôl Eminescu beszél a III. Levélben.

Az intézmények nagyobb nevelô hatással vannak a tömegekre, mint az iskolai oktatás, amelyet az esetek nagy hányadában nem arra hivatottak végeznek (minthogy nem mûvészetet és hivatást, hanem mesterséget látnak benne). A családi és az iskolai nevelésre vonatkozóan mindenben osztom azokat a nézeteket, amelyeket Gustave Le Bon fejt ki La psychologie de l'éducation címû könyvében. Dicséretre érdemes személyt, aki rá is szolgált a megtisztelô címre, hogy nevelô, és akinek emlékét hálával idézem, csak igen keveset ismertem. Ilyen volt elemiben, a kolozsvári unitáriusoknál, Bartók és Binder, a besztercei szász líceumban Klein és Arz, a brassói román líceumban pedig Popea és Barseanu. A többi, különösen a számtan-tanárok, a közepesnél is gyengébb, hozzá nem értô. Az öt ének- és zenetanár közül egy érdemel említést, Nicolae Popovici, ez a meleg szívû, kedves, hozzáértô férfiú, akitôl a román kórusirodalom sok darabját tanultuk meg karban énekelni. Rajzból és szépírásból csupa hebehurgya tanárom volt.

Hát a magyarországi intézmények? Ezek osztrák mintákat másoltak. Ami a gyakorlatba ültetést illeti, az persze hagyott kívánnivalót maga után, mivel a személyzet nem volt sem eléggé felkészült, sem jól megválogatott. Romániában minden törvény, kezdve az Alkotmánnyal, olyan másolat, amelyet nem hoztak összhangba honi viszonyainkkal és alkatunkkal. Errôl a rendellenességrôl sokat cikkeztek, nagy tehetséggel mutatott rá például a fôváros egykori polgármestere, Dem. Dobrescu. A minisztereket az a gyermeteg hiúság fûti, hogy megörökítsék nevüket, ezért törvényeket találnak ki. Legtöbbször nem feledkeznek meg arról sem, hogy olyan kiskaput hagyjanak, amely a törvényt kétféleképpen is értelmezhetôvé teszi. A francia törvények és a francia máz nem tudta kiköszörülni balkáni ügyvéd-természetüket. Egyetemi éveimben az ókirálysági politikai élet teljesen idegen volt elôttem. Ugyanúgy a Kárpátokon túli társadalmi, mûvelôdési, gazdasági viszonyok is. Számomra és a velem egykorúak számára, de apám nemzedéke számára talán még fokozottabban, minden, ami Predealtól arrafelé esett, az maga volt az Éden.

Amikor líceumi diák koromban eljutott hozzám Besztercén Vasile Alecsandri halálának híre, milyen ájtatos tisztelettel játszottam el hegedûmön, a nagy montpellier-i bárd emlékének adózva, a "Stelu‡a" csodálatos melódiáját! Késôbb azonban, miután elolvastam a Neoiobagiát, és személyesen is megismertem Ghereát, amikor fölháborított a "kollektivisták" felszínessége, az ellenkezô végletbe estem, a román paradicsom a pokol színeiben jelent meg elôttem a mi erdélyi purgatóriumunkkal összevetve. Ismeretségem Aurel C. Popovici-csal, meglehetôsen kiterjedt kapcsolataim a bukarestiekkel módosították véleményemet, és más politikai nézôpontra helyezkedtem. Bukarestet nem lehet úgy megítélni (ez a város, mondta róla Dipsi, "cloaca gentium"), hogy összehasonlítjuk Béccsel vagy más nyugati várossal.

Mint az a gyermek, aki éhezett, fázott, akit sötétben tartottak, bántalmaztak, akit mostohája elzárt a külvilágtól, ha a nyár jöttével beszabadul egy gyümölcsösbe, amelynek fái csak úgy roskadoznak a gazdag terméstôl, szilaj ugrándozásba kezd, ugyanúgy a bukaresti ember is, miután az elmúlt nemzedékek folytonos szerencsétlenségének vége szakadt és ô végre szabadnak érzi magát, ugyan miképpen lelné meg a vérében hordozott múlt rugói között a természetébôl fakadó késztetések megfékezéséhez szükséges gátlást?!

I. Károly király módszerei, különösen kitartó türelmû nyugalma lassanként rányomta a maga sajátos bélyegét a bukarestiekre is. Ameddig ez a változás nevelés útján elôre nem halad, avagy nem következik be egy politikai katasztrófa, az Ókirályság-beli és a túlnani románok egyesülése lelkiekben kivihetetlen marad. E meggyôzôdés bennem az 1890—1900 közötti években érlelôdött meg, különösen annak köszönhetôen, hogy állandóan együtt voltam Aurel C. Popovici-csal.

Szintén neki köszönhetôen kezdtem politikai és történelmi tárgyú olvasmányokkal foglalkozni, az általa ajánlott könyveket megvásároltam, vagy az egyetem könyvtárában olvastam el ôket.

Amikor Bécsben egyre több politikussal, képviselôvel, szerkesztôvel, újságíróval kötöttem ismeretséget — többféle párthoz húztak, voltak köztük németajkú osztrákok, csehek és más szláv nép fiai, keresztényszocialista luegeriánusok, Alldeutschok és Grossdeutschok (), cionisták, szocialisták, liberálisok, konzervatívok, bukovinai románok —, fokról fokra, párhuzamosan haladva a Bukarestben tartózkodó Aurel C. Popovici-csal, én is módosítottam nézôpontomat a nemzeti politikánk számára kívánatos taktikát illetôen. Mindazonáltal Popovici gondolkodása idôközben új irányt vett, és tizennyolc évig tartó vívódás után Statele Unite ale Austriei Mari (Nagy-Ausztria Egyesült Államai) címû monumentális munkájában foglalta össze nézeteit.

Romániában sikerült sok politikusnál megértésre találnia e Nagy-Romániát megelôzô szakasz tekintetében. Annál kevesebb volt az olyan ausztriai vagy birodalmi német, aki osztotta volna nézeteit, és azt is kijelenthetem, mivel pontosan tudom, hogy az ausztriai szláv politikusok között viszont egyetlenegy sem akadt. A hozzá csatlakozók zömmel Lueger6 párthívei közül kerültek ki, ám ôk is elég sok kétkedéssel, inkább csak ímmel-ámmal csatlakoztak. Minden nép arra törekedett, hogy a Habsburg-monarchia széthullásával elnyerje a maga nemzeti függetlenségét. Leszámítva Maniut és Mihalit — Popovici meg én rendszerint velük tanácskoztunk —, a románok politikai vezetôi közül egyedül az én feladatom volt, hogy Hodzával egyetemben hangoztassam a Nagy-Ausztriára vonatkozó nézeteket a Belvedere Palotában. Egyetértésben cselekedtünk,

egosztottuk egymás közt a nyilvánosan eljátszandó szerepeket, máskor meg a kulisszák mögött rángattuk a zsinórt. Képviselôtársaink helyeselték erôfeszítéseinket, jóllehet nem voltak beavatva, és ténylegesen nem is vettek részt, hogy kudarc esetén minél kevesebben kompromittálódjunk. Hármunkat leszámítva a többiek nem is tudtak arról, hogy engem és Popovici-ot kihallgatáson fogad Ferenc Ferdinánd, sem pedig arról, hogy én gyakran felkeresem Brosch és Bardolff ezredeseket. A kapcsolatot így sikerült mindaddig titokban tartanunk, amíg ajánlottam Cristea és Bunea kihallgatáson való fogadását. Cristeának azonban eljárt a szája — meg akarta mutatni, hogy ô milyen fontos személy —, de Bunea nevét elfelejtette megemlíteni, s úgy adta elô a maga meghívását, mintha az nem az én igyekezetemnek, hanem a trónörökös kezdeményezésének volna köszönhetô.

A szlávok közül csupán Milan Hodza és Cornel Stodola mûködött együtt a Nagy-Ausztria-pártiakkal, az elsôvel együtt jártunk Broschhoz, együtt szerkesztettük az emlékiratokat, ô oldalról megtámogatta referátumaimat, a második úgy volt a Nagy-Ausztria gondolat híve, mint pánszláv, bár természetesen Hodza is az volt. A magyar politikusok közül önkéntes pánosztráknak a kis Kristóffy jelentkezett, akinek a derék zsidó Szakolczai (Stern) segédkezett.

Kristóffy természetesen Khuen-Héderváry gróf és Lukács közvetítésével ugyanolyan viszonyban állott Tiszával, akárcsak én Ion Brãtianuval, Take Ionescuval, Alexandru Marghilomannal és Nicolae Filipescuval, Hodza pedig a cseh Udruallal, Stanekkel és Kramarral. Ameddig Ferenc Ferdinánd fôherceg életben volt, az együttmûködés köztünk, illetôleg Brosch és Bardolff között akárhogyis a bizalom és a reménykedés légkörében zajlott. Tekintettel arra, hogy állandóan feszült volt a viszony a cár és a két császár, II. Frigyes és Ferenc József, illetôleg Franciaország és Németország között, másrészt a viktoriánus Anglia és Oroszország, utóbb a Kaiser és VII. Edward egymással kibékíthetetlen ellentétben állott, lehetetlen volt elôre látnunk, hol állapodik meg az újjárendezett "európai egyensúly". A szarajevói merényletet és az elsô világháború kirobbanását követôen a Nagy-Ausztriához fûzôdô minden reményünk szertefoszlott.

A trónörökös váratlan halála után egész tevékenységünk abból állott, hogy, magunk is a forgatag kellôs közepén, alkalmazkodtunk a pillanatnyi helyzet szabta követelményekhez. Nincs meg bennem a kellô tehetség, hogy megkíséreljem lefesteni, mekkora ügyesség kellett ahhoz, hogy szavainkat mindig a beszélgetôtárs személyéhez illôen árnyaljuk. A szerep ugyanis ahhoz idomult, hogy épp mi az ember szerepe: egyféle nézôpontból kellett társalogni Tiszával, más nézôpontból József fôherceggel (ô volt a homo regius), megint másból Beck báróval, Bethmann-Hollweggel vagy Zimmermann helyettes államtitkárral és így tovább. Eme próteuszi, leleményes dialektikában valósággal virtuóz tökéletességre tettünk szert, olyannyira, hogy a központi hatalmak "megmenté- sére" alkalmas utakról és eszközökrôl változatos filmképeket tudtunk elôadni. Másfelôl szítottuk a németek megvetését osztrák szövetségeseik iránt, illetôleg emezek gyûlöletét a német kevélységgel szemben, akárcsak a magyarok ôsi ellenérzését a Habsburg-ház irányában és a féktelen, szadista kedvtelést, amelyet a bécsiek kiéheztetésében leltek, a bécsieknek ugyanis csak úgy csorgott a nyáluk, amikor a budapesti éttermek gazdag választékát vagy a magyar falvakban folyó szibarita életmódot emlegették elôttük. Legádázabb munkatársunk Tisza István gróf volt, ez a német—magyar keverék (anyja gróf Degenfeld lány), a központi hatalmak valóságos diktátora. Mûveltségét, kétségen kívül álló politikai képességeit beárnyékolta a konok nyakasság, amelyhez öntelt grandománia társult. Mihelyt abba a helyzetbe került, hogy a Monarchián belül érvényre tudta juttatni Magyarország elsôbbségét, tényszerû rendelkezések útján, visszaélve a kezében összpontosuló politikai hatalommal, kivivta országa gazdasági függetlenségét. Minthogy azonban ô volt az Osztrák—Magyar Monarchia egyetlen politikusa, aki határozottan akart valamit, s ennélfogva rajta is múlott, hogy megtalálják-e azt a fortélyos megoldást, amely kompromisszum útján Ausztria róvására megmenti Magyarországot, a nem magyarok érdeke egyöntetûen eltávolítását diktálta. Csak félre kell ôt állítani, és a magyar kiváltságos osztály egész szilárd boltozata, amelyet az ô energiája tartott össze, magától szétesik.

Apponyi mûvelt ember volt és kiváló szónok, hiányzott azonban belôle a cselekvésre és kezdeményezésre születettek vibráló tehetsége. Mivel részletekbe menôen ismerte az alkotmányjogi kérdéseket és kitûnôen tudott bánni a szóval, mindaddig sikerült Párizsban a szövetséges hatalmak, Genfben a Nemzetek Ligája képviselôit félrevezetnie, amíg emberére nem akadt a félrevezetô, ravasz szónoklat nálánál is nagyobb zsonglôrében. Titulescu, a maga felülmúlhatatlan szóbôségével és szintetizáló képességével, de mert ismerte is a Nemzetek Ligája minden egyes tagját, minden kollégáját, még jellemük gyenge pontjait, rejtett gondolataikat is tudta, valósággal megbûvölte ezeket a diplomatákat, és Apponyi minden törekvésének hatását szertefoszlatta...

Windischgratz herceg minden igyekezete ellenére (anyai ágon magyar grófi családból származott), Andrássy nem nyerte el az ifjú uralkodó bizalmát. Egyébként is az általa ajánlott megoldással — a horvátok igényeinek kielégítésével — csak bakot lôtt volna. Wekerle derék ember volt, ám a grófok maffiájában nemigen volt súlya. A közvélemény respektálta, de nem állott hagyományôrzô hazafi hírében. (Bajorországból jött sörgyáros fia volt, aki budai sváb hajadont vett feleségül.) Batthyány gróf, jóllehet nagy múltú történelmi nevet viselt, többnyire azon fáradozott, hogy az éppen elôálló politikai helyzetet ügyeskedéssel kiaknázza az 1848-as, független Magyarország megteremtése érdekében. Az erdélyiek — Teleki, Bethlen, Bánffy — a maguk magyar–székely –oláh vérével nem játszhattak elsôrendûen fontos szerepet a magyarországi nagybirtokosok között.

Az oligarchák olyan csatlósai, mint Szterényi (Stern), Vázsonyi (Weiss), Farkas Pál (Wolf), Hatvani (Deutsch), Sümegi e tutti quanti, valamennyi képviselô, valamennyi magyar nevet viselô zsidó, nem tartozott a mágnás kaszinó — hivatalos nevén Nemzeti Kaszinó — legfelsô klikkjéhez.

A tapasztalatlan, az embereket nem ismerô császárt csupa ostoba alak vette körül, vagy olyanok, akiknek magatartását és tanácsát a karrier határozta meg. Amíg a hatalom Tisza kezében volt, ugyan ki mert volna neki nem tetszô véleményt nyilvánítani? Ki mert volna Károlynak, "Magyarország megkoronázott királyának" egyebet tanácsolni, mint amit Tisza kívánt? Talán Lammasch professzor, az osztrák miniszterelnök vagy Burián báró, ezek a politikai puhatestûek? Szegény von Huditz gróf, a császár magántitkára és barátai, Hold báró és de Pattere, mint egykori Nagy—Ausztria—pártiak, velünk tanácskozták meg, mi a teendô (Hodza, Stodola meg én néha ötleteket sugalltunk neki). Olykor célba is értünk: lásd Tisza leváltását, máskor viszont a siker elmaradt: ez történt Esterházy magyar miniszterelnökké való kinevezésével (anyja a Schwarzenberg hercegi családból származott).

A mind nagyobb felfordulás közepette Károlyi gróf úgy vélte, elérkezett az ô ideje. Hodzától értesültem, hogy Károlyi bizalmas embere, Diener Dénes József (ha egyszer fôúr, nem kell házi zsidójának is lennie?) fônöke nevében "sürgôsen" közölni kíván velem valamit. A Vadászkürt éttetemben találkoztunk. Diener Dénes közölte: Károlyi találkozóra hívja a románok néhány vezetôjét. [1918] október 17-ét irtunk. Mivel a Képviselôházban már elôzô nap bejelentették, hogy szólásra következem, abban állapodtunk meg, hogy mihelyt felszólalásom véget ér, este kilenckor felkeresem Károlyit, azokkal együtt, akiket jónak látok meghívni erre a találkozóra. Miután másnap, október 18-án, amikor szót kaptam, felolvastam a Román Nemzeti Párt Nyilatkozatát, Mihali és Stefan Cicio-Pop társaságában vacsoráztam, és javasoltam, tartsanak velem Károlyihoz. Mihali, aki, ha tehette, kerülte az efféle találkozókat, ezúttal is habozott. Stefan, akit érvekkel rendszerint meg lehetett gyôzni, a maga impulzív modorában kijelentette, hogy nem jön, mivel Károlyi minden bizonnyal át akar ejteni bennünket. Nem erôltettem túlságosan a dolgot, miután nem tért jobb belátásra ellenvetésem hallatán sem, hogy tudniillik minekünk is a helyén lesz a fejünk, merthogy nem helyezzük letétbe a Vadászkürt toalettjében. Végül Aurel Vlad, Ioan Erdelyi (Jani) és Aurel Lazãr tartott velem. (Valamikor 1937–39-ben az Astra folyóirata, a Transilvania hasábjain beszámoltam a Károlyi és meghívottai, Jászi Oszkár, Szende Pál, Diener Dénes József és közöttünk lefolyt beszélgetésrôl.)

Nem részletezem Károlyi tevékenységét, jellemzése több emlékiratban is olvasható. Egy helyütt ô maga említi, hogy beszélgetést folytatott Goldissal. Lehet, hogy rosszul emlékszik, de az is lehet, hogy "Laci" ezúttal is, mint annyiszor, saját számlájára cselekedett, anélkül, hogy velünk közölte volna. E zavaros idôkrôl jó képet festenek Windischgratz, az egykori élelmezésügyi miniszter emlékiratai, amelyek a Payot kiadónál jelentek meg. Ez a könyv is tükrözi azt a meglepô tényt, hogy a valóságos viszonyok ismerete tekintetében mennyire tudatlan volt az uralkodó tanácsadója. Akár tájékozatlanság, akár kétszínûség az oka, a nemzetiségek kérdését szinte teljesen elhallgatja. Ellenben helyet kap megoldási javaslatai között Andrássy, ez az "áspis", a horvátokról pedig úgy vélekedik, mintha nagyapja, az 1848—49-es év Windischgratze idején járnánk.

A témával kapcsolatos, kortársaktól származó sok könyv közül a legszemléltetôbb a Tharaud-fivéreké, akik alaposan ismerték a magyarországi állapotokat, ezért a Quand Israel est roi, illetôleg a Quand Israel n'est plus roi címû mûvekben kezük alól nem pusztán történelmi képek kerültek ki, hanem ennél több, a való élet fotográfiái.7

Az eddigiekben túlontúl kísértésbe estem , hogy elmélkedjem a dolgok fölött. Átélt események leírására kívánok szorítkozni.

Október 19-én elhagytam Budapestet, és másnap délben a gyorssal Désre érkeztem. nyolcadikként zsúfolódtam egy elsô osztályú fülkében, amikor a kalauz, fülkérôl fülkére járva érdeklôdött Vaida képviselô felôl. "erban képviselô, mondta, a fülkéjébe kéret, azzal fogta is bôröndömet, és átvitt a negyedik vagonba. "erbánt és Mihalit találtam ott, amint egymagukban, kényelmesen terpeszkedtek. Lita "erban rendszerint nem kelt útra az ô speciális utazótáskája nélkül, amelyben több termoszt tartott, az egyikben meleg tejeskávé, a másikban hideg ásványvíz, a harmadikban spriccnek való borok vagy behûtött telnai bor volt. Minthogy túl voltunk a képviselôházi üléseken, az én beszédemen és Wekerle válaszbeszédén, mindhármunknak mulatni való kedve volt. "erban elôvette a poharakat, mi pedig Nagy-Romániára koccintottunk.

Vidáman telt az idô és késôig elhallgattuk az eredeti anekdotákban kifogyhatatlan Lita repertoárját — közülük sok tôle magától származott —, amelyet úgy tudott elôadni, hogy nem volt párja. Désen a vidám együttlét Mihali házában folytatódott, ahol megszerkesztettem "erban nevében azt a levelet, amelyben arra kéri az elnököt, "George bátyánkat", vegyék vissza a Román Nemzeti Pártba. Kilépett volt tôlünk, és felajánlotta: belép Tisza pártjába, hogy ily módon idôs apját ki tudja szabadítani az "internálásból". Tisza azonban nem fogadta be. A levelet Pop de Basesti, azon a címen, hogy képviselôrôl lévén szó, "Toderas" hatáskörébe tartozik, megoldás végett elküldte Mihalinak is.

Amikor este megérkeztem Alparétre, az enyémeket mind jó egészségben találtam. Harmadnap újra Budapestre utaztam. Be kell itt számolnom egy személyemmel kapcsolatos eseményrôl vagy lelki tünetrôl.

A nagyobbik kertben a szél kidöntött egy félig kiszáradt, öreg körtefát. Leültem a tönkjére, felvettem a földrôl egy szilánkot, és gondolataimba merülve kifaragtam belôle egy öt centi hosszú, három centi széles, fél centi vastag darabkát. Fényezés után nagyon szépen látszott az erezete. Éveken át magammal hordtam nadrágom jobb zsebében az öreg körtefának ezt a darabkáját, ha új öltönyt vettem fel, mindig áttettem abba. Nem tudnám megmondani, inkább amolyan emlékét láttam-e benne a Nyilatkozatnak, amely nemcsak a Magyarországtól való elszakadást mondta ki, hanem a nemzetet is szolidarizálta, a magyar politikusokat pedig egészen demoralizálta, avagy jelképnek tekintettem, hogy a kidôlt körtefából is csak annyi maradt, mint az "ezeréves Magyarországból", vagy pusztán a fetisizmusra való ôsi hajlam mozgatott.

Évek múltán meglepôdve hallottam, amint a bukaresti képviselôház szónoki emelvényén Lupu doktor arról beszélt, hogy mielôtt elhagyta volna arsurai otthonát, a kertben letört egy ágacskát, amelyet emlékként magával hordoz. Ugyanígy, amikor Voicu Ni‡escu társaságában az Olt partján jártam, kölcsönösen meglepôdtünk, amikor felfedeztük, hogy gyûjtjük a szép formájú kövecskéket, és nevetve bevallottuk egymásnak, amerre csak járunk az országban, gyûjteményünket minden folyó partján gyarapítjuk. Jóllehet hármunk szülôhelye annyira távol esett egymástól, modern "kultúránk" ellenére ebben talán ôsi, atavisztikus emlékek nyilatkoztak meg.

Magyarország "függetlenségének" kinyilvánítása elôtt a budapesti képviselôház néhányszor még összeült. Tisza is felszólalt. Román képviselôk mindössze hárman voltunk jelen: Mihali, Stefan Cicio-Pop és jómagam. Tisza beszédét állandóan megszakították a magyar képviselôk is, de mi is, akik mint három juhászkutya, heves kommentárokkal kísértük szavait. Utóbb, amikor bejelentették, hogy zárt ülés következik, egykettôre megegyeztünk, hogy távozunk. Utolsó alkalommal láttam azt a pompás termet, amely a mi számunkra történelmi is. Mihali és Cicio már elhagyta a termet, de én még maradtam, áthajoltam székem támláján, amely a közbülsô bejárat jobb szélén, az utolsó sorban, a páholy alatt állott. Magamban búcsút vettem a csatatértôl, ahol tizenkét éven át küzdöttem. Gondolataimban a terembôl felhangzó kiáltások szakítottak meg: "Menekültök? Menekültök?" "Nem menekülünk, de nem kívánjuk önöket zavarni, csak tárgyaljanak családi körben" — válaszoltam. Azzal megfordultam és elhagytam a termet. [...]

Az ember viselkedését és cselekedeteit sokszor olyan lelki tényezôk határozzák meg, amelyek régi, elfeledett, valahol az ösztönök tudattalanjában szendergô benyomásokból táplálkoznak. Hogy megértsék, mi bírt rá arra, hogy elôidézzem azt a botrányt, amelynél nagyobbat nem látott a magyar képviselôház, és rendre beszámoljak mindenrôl, kénytelen vagyok idôrendben elôadni a kiváltó lelki indítékok létrejöttét, valamint a belôlük fakadó következményeket. Gyermekéveimben, kolozsvári elemi iskolás koromban édesapám öreg családi házunk szerény, kétszoba-konyhás, udvari lakrészében lakott. A ház négy-öt különálló, ugyancsak az udvarra nézô helyiségében diákok laktak. Mivel apám a tejet, tápértékénél fogva, igen nagy becsben tartotta, gondja volt arra, hogy hátul, a pajtában, két jól tejelô bivaly meg egy tehén álljon. Házunk ennélfogva állandóan el volt látva nemcsak tejjel, hanem tejföllel, aludttejjel, tehéntúróval és vajjal is. Apám és az ott lakó diákok között családias légkör alakult ki. Egyik vagy másik karon tanuló barátaik mindennapos vendégei lettek házunknak. Minthogy apám özvegyember volt, a fiúk ottlétét mi sem zavarta. Ha valaki énekelt vagy hegedült, apám zongorához ült és kísérte, úgyhogy minduntalan követték egymást a kis, rögtönzött hangversenyek. A felszabadult légkör mellett e családias látogatásokat ösztönözhette a zenélés is, no meg az a házi szokás, hogy ami jó falat csak volt a háznál, abból mindenki részesedett, apám pedig örömmel szemlélte, milyen derekas étvággyal falatoznak ifjú barátai. Ha egyik vagy másik vizsga elôtt állt, ha hiányzott a beiratkozáshoz szükséges pénze, biztosra vehette, hogy apámnál nem talál visszautasításra. Akkoriban még csak születôfélben volt a magyar nacionalizmus.

Miután Ferenc József in effigie felakasztatta, idôsebb Andrássy Gyulának sikerült elérnie, a császárné rokonszenvének és támogatásának köszönhetôen, hogy ô legyen az a magyar államférfi, aki a legnagyobb bizalmat élvezi. Deák Ferenccel együtt Andrássy, aki szolgailag együttmûködött azzal a távoli lejáratú politikával, amelyet Bismarck tervelt ki, Magyarország ura lett. A dualizmus létrejöttével a hatalom Ausztriában a német etnikum kezébe került, a Lajthán innen pedig a magyar oligarchia gyakorolt diktatúrát. Ferenc József pedig, miközben különféle közjogi formulákkal ámították, holott kezét megkötötte a császári, illetôleg a koronázási eskü, uralkodóból mindinkább a pángermanizmus elômozdítója lett. Ugyanakkor, szabad kezet adván a haladéktalan magyarosítás féktelen rémálmának, maga lett a Magyarország területén élô nem magyar népek irredentizmusának felszítója. A nyolcvanas-kilencvenes években a soviniszta áramlatok még viszonylag elviselhetôek voltak. Ekkor szervezték meg, a liberalizmus álarca mögött, a módszeres magyarosítás rendszerének alapjául szolgáló kereteket.

Akkoriban a magyarok és a románok közötti viszony még nem mérgesedett úgy el, mint késôbb, a sovén és intoleráns Kolozsváron, az egy iskolát leszámítva (utalok arra, amikor öltözetemet háromszínû román szalag, Mihai Viteazul-kucs- mámat kokárda díszítette, úgy jártam el bocskorban a kalusárt és a csûrdöngölôt). A Hollander-féle tánciskola magyar közönsége melegen megtapsolta a tízéves gyermek oláh táncát. Apám házát nemcsak román diákok látogatták, hanem magyar kollégáik is. Közéjük tartozott Györffy Gyula is, aki falubelije volt Pálfy Gyulának. A magyar elemi iskolához fûzôdô élményeimet leírtam a közoktatás költségvetése kapcsán 1907-ben, a magyar képviselôházban elmondott beszé- demben. Amikor késôbb a besztercei szász, majd a brassói román líceumban tanultam, mindinkább elhalványodtak bennem azok a bántások, amelyeknek a magyar nyelv tanulása kapcsán voltam kitéve, mivel elfedték ôket a szász és román osztálytársakkal kialakult meleg, egyenlô felek között szövôdô barátság emlékképei.

Bécsi egyetemi hallgató korunkban — elsô-másodévesek lehettünk —, egy nyáron odahaza, Alparéten vakációztunk. Egy nap, úgy két óra tájban, hozták a postát. Apánk átvette, és a Tribunát máris átnyújtotta nekünk, ô ugyanis sok évtizedes szokása szerint elôször a Gazeta Transilvanieit vette kézbe. De volt egy csomag is, és miután apánk kibontotta, egy fényûzô kiállítású könyv került elô, amelynek címlapján ezt olvastuk: Györffy Gyula: Politikai szatírák.

Nekünk ez a név nem mondott semmit, ô azonban szemmel látható elégedettséggel így szólt:

Milyen rendes ember ez a szegény Györffy! Úgy látszik, Isten segedelmével zöld ágra vergôdött. Eszébe jutott, hogy jó embere voltam ínséges napjaiban. Szép tôle, hogy így adja jelét annak: megôrzött hálás emlékezetében. Ritkán fordul elô, hogy nem felejtik el az embert."

Ezzel félre is tette a könyvet, és csendes pipázás közben olvasta tovább a Gazetát. Az öcsém meg én azonban kíváncsiak voltunk, vajon miféle szatirikus költemények azok, és belelapoztunk a könyvbe. Hirtelen megszakítottuk az idilli békességet:

— Szép tanújelét adja ez a költô annak, hogy megôrzött emlékezetében. Itt van a feladó-cédula, amelyen az áll, hogy postafordultával küldd meg a könyv árát.

— Ugyan már, igaza is van, ki tudja, mennyibe kerülhetett neki, hogy kinyomtassa. Nehezemre esett volna ingyen elfogadni...

És nem a könyvet küldte vissza, hanem postázta a pénzt, annak ellenére, ami a továbbiakban következik. Györffy politikai szatírái ugyanis sem költemények nem voltak, sem szatírák, sem politikaiak, hanem csupa durva pocskondiázása és sértegetése a Magyarországon élô nem magyar nemzeteknek. Németek, szlovákok, szerbek, románok — rendre befröcskölte ôket szennylével, amelyet tulajdon baromi lelkébôl csapolt le.

Ami még érdekes és jellemzô a magyar uralkodó osztály érzelmeire: mindegyik "szatírát" a magyar tudományosság, irodalom vagy közélet egy-egy kiválósága látta el ajánló ideológiai betájolással. Ezek sorát, mintegy példát nyújtva, Vaszary Kolos hercegprímás (szlovák renegát) nyitotta meg. Szent István államának elsô egyházi méltósága nem mulasztotta el az alkalmat, hogy nagy magyar hazafinak mutatkozzék. Magyarország, mint Regnum Marianum, a Szûzanyát vallotta védôszentjének. És mégis, egyházának elsô szolgája, levetvén a keresztény farizeizmust, jónak látta szolidarizálni Györffy kénes kigôzölgésével. A luxuspapíron, különleges nyomással elôállított könyvet a magyar hírességek fakszimile aláírásai díszítették ajánlás gyanánt. Illusztrálásul ide iktatom a román népnek szentelt "politikai szatíra" elsô szakaszát:

A Mokányok

Gézengúz nép valátok kezdet óta,
Azt sem tudtátok, honnan jöttetek,
Csak annyi áll, hogy ennek a hazának
Egy ellenséggel több lett veletek.
Befogadott, de meg is jegyzett népünk,
Mert írva áll vajdátok homlokán:
Húzd meg magad a mamaliga mellett
S nu fácse lárma, moi mokány.

(A költemény teljes szövege megtalálható az 1907 áprilisi képviselôházi naplóban, illetôleg a budapesti napilapokban.)

Öcsémet, Ioant, aki akkoriban a bécsi (konzuli) Keleti Akadémiát látogatta, mélyen felháborították a "hagyományos" osztrák—magyar politika módszerei és eszközei. Bentlakóként alá kellett vetnie magát a szabályzati fegyelemnek, amely alkatával nehezen összeillô visszafogottságra kötelezte. Ez a függôség a velem és román diáktársaimmal lefolytatott politikai vitákban keresett magának kitörési lehetôséget és feloldódást. Azzal is könnyített lelkén, hogy verseket irt, amelyeket én elküldtem a szebeni Tribuna címére. Nagyrészt "Nucleolus" álnév alatt jelentek meg (én a "Nucleus" álnevet használtam). "Ôkegyelmessége I.", "Ôkegyelmessége II.", "Ôkegyelmessége III." címmel ezek a versek különbözô magyar minisztereknek a memorandisták, illetôleg a Román Nemzeti Párt tevékenysége ellen hozott intézkedéseit ostorozták. A Mihai Viteazul címû versért a "strómant", a Tribuna felelôs szerkesztôjét három hónap államfogságra ítélték. Sajtónkban egyedül öcsém politikai költészete ütött meg férfias hangot, a közzétett versek zömmel negédes szerelmi ömlengések vagy rímekbe szedett siránkozások voltak a románok kegyetlen sorsa felett. Miután a verset elolvasta, Ioan a kertbe vonult Györffy könyvével. Az elemi iskola elvégzése óta más kapcsolata az "államnyelvvel" nem volt, mint a szász és a román felekezeti iskolákban is elôirt magyar órák és dolgozatok. Neki mégis sikerült olyan választ írnia a versre, amely a nyelv, a gondolatok és a verselés mûvészete tekintetében túltesz Györffy förmedvényén. Azok mérhetik ezt fel igazán, és érthetik meg az utalásokat, akik tudnak magyarul, s ismerik a Iancu hadai és Hatvani egységei közötti harcok történetét.

Apám, akinek kivételes zenei érzéke mellett irodalmi dolgokban is kifinomult kritikai hajlama volt, megelégedéssel nyugtázta öcsém spontán válaszát Györffy faragatlan viselkedésére:

A Magyarok

Gézengúz nép valátok kezdet óta,
Azt sem tudjátok, honnan jöttetek,
De annyi áll, hogy ennek a hazának
Ádáz ördögeivé lettetek.
Tíz átkos század óta élôsködtök
Mint vérszomjas poloskák e hazán,
És sokat tûrt, de semmit sem felejtett,
Mert czinye mintye a Román.
Hiába hôs honvédek Iancu ellen,
Hiába hôs tyúkászok vittanak,
Turini szent Kossuth s Hatvani végre
Esküszegéshez folyamodtanak.
Esküszegést bosszult meg Iancu népe,
Esküszegést bosszult meg a Mokány,
Mert békés nép, de védelmezi jogát,

És czinye mintye a Román.
Hiába minden, minden, elveszesz te,
Jogtipró ázsiai söpredék,
Hiába alkudozol Isteneddel,
Hogy ôseid jövôd megbûnhôdék,
Ôk saját vétkükért bûnhôdtek akkor,
Te vétkezel e század alkonyán,
És feltámasztod botorul a bosszút,
Mert czinye mintye a Román.

A leírt családi jelenet valamikor 1893—95-ben játszódott le. Györffy könyve, akárcsak az ízes magyar nyelven hozzá fûzött oláh válasz, elkallódott valahol a családi ház könyvtárának polcain.

Teltek-múltak az évek, Györffyrôl és "szatíráiról" réges-rég megfeledkeztem. 1907 kora tavaszán mi, román képviselôk elhatároztuk, hogy kemény támadást indítunk a képviselôházban azok ellen az Apponyi gróf által elôterjesztett törvények ellen, amelyek az elemi iskolákon keresztül történô magyarosítást célozták. Elsôként az állami iskolákra vonatkozó törvényt tûzték napirendre.

Szót kértem és négy órán át tartó, vagyis az ülés egész idejét kitöltô beszédet tartottam, amelyet sértô, ám szellemtelen közbeszólások egész zuhatagával tisz- teltek meg. Örömöm telt abban, hogy egy-egy utalás vagy találó szó formájában a soviniszták darázsfészke felé az irónia füstjét eregessem. Bekiáltásaik csak növelték bennem a kedvet, hogy rögtönözve visszavágjak. Amikor az alelnök, "tefan Rakovszky (szlovák renegát, híres párbajozó), a szabályoknak megfelelô, ismételt figyelmeztetéseket kôvetôen, hogy tudniillik lejárt a vitának szánt idô, megvonta tôlem a szót, és az ülést bezárnak nyilvánította, én alighogy bejelentettem: "Tisztelt képviselôház, beszédem bevezetô része után most rátérek a törvénytervezet érdemi vonatkozásaira". Erre az ülésvezetô azzal válaszolt, hogy azonnal megvonta tôlem a szót, én pedig rögtön tiltakoztam szólási szabadságom megsértése ellen, miközben a magyar képviselôk botrányt csaptak, a román és a szlovák nacionalisták viszont helyeseltek. Ôszintén szólva jókedvvel töltött el, hogy leléphetek a színrôl. Bármennyit variálja, tarkítja idézettel és replikával, ha ötpercnyi szünetet leszámítva valaki négy órán át szónokol ugyanarról a kérdésrôl — nem-csak a tüdeje merül ki, hanem elfárad a lába is.

Nem sokkal az említett ülés után a felekezeti, vagyis nem magyar iskolák magyarosítására vonatkozó törvénytervezet került sorra. Egy szombati napon mások mellett felszólalt Vasile Goldi" képviselôtársam, aki alaposan elôkészített beszédet mondott. Tanáremberként, egyedül a pedagógiai szempontot figyelembe véve elemezte a törvény szövegét, a legkisebb gúny vagy élcelôdés nélkül. A Ház unottan hallgatta, és a képviselôk azzal juttatták kifejezésre érdek- telenségüket, hogy elhagyták a termet. Az üres széksorok között alig néhányan ültek és diskuráltak. Fölfogtam: közbekiáltások és botránykeltés helyett a többségi koalíció azt az utasítást kapta, hogy távollétével tüntessen, így mutassa ki, mennyire nem törôdik a mi obstrukciónkkal. Egy-egy viharos ülést követôen ugyanis a nagyközönség tájékozódhatott az újságokból, így fel tudta mérni azt is, miként szerepeltünk. Az agyonhallgatással a kormány semlegesíteni tudta a harcunk kiváltotta hatást. A Goldi" beszédérôl megjelent sajtótudósítás például mindössze ennyibôl állott: "Felszólalásában Goldi" képviselô (román nacionalista) a törvény ellen foglalt állást". Valamennyien fel voltunk háborodva, különösen amiatt, hogy az új taktika bevezetése éppen a vasárnapi újságokban tükrözôdött.

Hétfôn én következtem szólásra. Vasárnap délután leültem írógépemhez, hogy elkészítsem a másnapi beszéd idôrendi vázlatát és hogy az iskolákban folyó magyarosítás ellen drasztikus példát nyújtsak, elhatároztam: párhuzamosan felolvasom A Mokányokat, Györffy versét, illetôleg A Magyarokat, amely csakis olyan, elôttem ismeretlen, romántól származhatott, aki a magyar iskolának köszönhetôen tökéletesen ismeri a magyar nyelvet. Javában másoltam a verseket, amikor Lenica és Lencica benézett hozzám. Bármennyire idegen volt is nekik a magyar nyelv, a versek címe láttán mindketten úgy vélték, hogy rossz sugallatra hallgatok. Arra intettek, kerüljem beszédeimben az agresszív hangot. Én azonban azt válaszoltam: "Ne legyek agresszív? Majd én megmutatom nekik! Amit tôlem kapnak, azt nem teszik ki az ablakba!"

Másnap elmondott beszédem nem egészen két órát tartott. Másfél óra után a terem szinte teljesen kiürült. Ekkor rátértem arra, miért haszontalan dolog erôltetni az iskolában folyó elmagyarosítást: "E politika egyetlen eredménye, hogy a román, ha megsértik, mivel ismeri a nyelvet, magyarul válaszol vissza. Ennek elriasztó példájaként idézek két költeményt". (Felolvastam Györffy könyvének címét és kiadóját, majd hozzátettem, hogy a könyvvel együtt jutott birtokomba a válasz is, amely névtelen ugyan, de csakis romántól származhat.)

Ezzel szakaszonként olvasni kezdtem hol az egyik, hol a másik költeményt. "Elég volt, hagyd az ördögbe!" — jegyezte meg izgatottan Vlad, én azonban folytattam. Az elnök felszólított, hogy hagyjam abba, én pedig hadarva igyekeztem a szöveg végére érni. Bevett szokás volt a Házban, hogy a gyorsírók abbahagyják a jegyzetelést, amikor a szónok idézetet olvas föl, mert a kérdéses szöveget elkérik tôle, és a megfelelô helyre bemásolják. Mihelyt befejeztem, most is elkérték az idézett szövegeket, így a két verset is.

Alighogy beszéde végére ért, a szónok a teljes szöveget kézhez kapta, úgy, ahogy azt a gyorsírásos jegyzôkönyv alapján a gépírónôknek lediktálták. Ez az iroda hibátlanul mûködött. A gépiratot egy gyorsíró elolvasta, kijavította benne az esetleges szórendi, nyelvi stb. hibákat, ezt követôen az öreg irodafônök elvégezte rajta az utolsó ellenôrzést, majd átadta a szerzônek, akinek jogában állott a szövegen javítani és módosítani. Ha valakinek nem állott módjában, hogy átnézze saját szövegét, vagy lemondott errôl, akkor beérték a gyorsírói iroda által végzett javításokkal. Az egész mûveletnek estig le kellett zárulnia. Az éjszaka folyamán az ülés egész gyorsírásos jegyzôkönyvét kinyomtatták. Így ezeket késedelem nélkül, az elsô reggeli vonattal szét lehetett küldeni az ország minden sarkába, mint a Hivatalos Közlöny mellékleteit. Az volt ugyanis a hagyományos, törvényes parlamenti elv, hogy a Ház vitái nemcsak azokra tartoznak, akik a teremben ülnek, hanem az egész közvéleménynek tudomást kell róluk szereznie. A magyar parlamentnek ez az irodája még az angol törvényhozásénál is hibátlanabbul mûködött.

(Ily módon is ôrizte a demokratikus alkotmányosság megtévesztô látszatát, hogy elfedje a feudális szervezet lényegét, amelyet felfele a koronázás alkalmával tett királyi eskü, lefele a választási törvény és annak elôírásai biztosítottak. A parlamenti viták szövegének széles körben való terjesztése a magyarok között igazából azt a célt szolgálta, hogy szüntelenül szítsa az ellenkezés sovén szellemét Bécs és a nem-magyar lakosság iránt.) [...]

A Király Pálné utca és a Váci körút sarkán volt a lakásom, ennek egyik helyiségét neveztük "klubnak". Odajöttek a szlovák és a szerb képviselôk is. Elôször ez utóbbiak, Musitzki és Manojlovics mondták el véleményüket. Nagyon aggódtak, és azt ajánlották, hogy a Ház másnapi ülésén fejezzem ki sajnálatomat, és kérjem, hogy a magyarokra nézve sértô verssorok maradjanak ki az ülés jegyzôkönyvébôl. [...] A román és a szlovák kollégák szolidarizáltak a szerbekkel. Hagytam, hogy beszéljenek, nem vitatkoztam velük. Megkérték Maniut, szerkessze meg a másnapi ülésen elmondandó nyilatkozatomat. A házszabály szerint arra lehetet ítélni egy képviselôt, hogy fejezze ki "sajnálatát" a plénum elôtt (ami más, mint a bocsánatkérés). A "megkövetni" szó olyan archaizmus, amelyet eléggé nehéz lefordítani, ugyanis nem annyit tesz, mint bocsánatot kérni, hanem olyan árnyalata van, hogy az illetô sajnálkozását fejezi ki a plénum elôtt. Megjegyeztem: képviselôtársaim többet kérnek tôlem, mint a "megkövetés", vagyis a maximum, amire engem az elnök kérésére a Ház ítélhet. De Manojlovics annyira kitartóan sürgette Maniut, hogy az mindjárt kezdte is tollba mondani a szöveget. Egy ideig csak hallgattam, majd félbeszakítottam:

— Ti jól tudjátok, hogy nekem nem módszerem a beszédek betanulása. Kieszelek néhány gondolatot, röviden megfogalmazom, s vagy papírra vetem vagy megjegyzem ôket, elôkészítem a szövegbe iktatandó idézeteket, a többit pedig improvizálom. Jóval azt megelôzôen, hogy képviselô lettem volna, már diákkorom óta és mind a mai napig a rögtönzés volt és az is maradt a kenyerem. Úgy képzelitek, azzal fogom tölteni az éjszakát, hogy bemagolom ezeket az elmés stílusgyakorlatokat, amelyeket Maniu útján a szájamba kívántok adni?

— Akkor meg mit fogsz mondani?— kérdezték.

— Nem tudom, majd meglátjátok holnap. Azt fogom mondani, amit a pillanatnyi inspiráció diktál. [...]

Reggel, pontban tíz órakor, beléptem az ülésterembe. A terem, a páholyok, a karzat zsúfolásig tele emberekkel. Amikor a koalíció obstrukciót folytatott Tisza ellen , közelrôl sem volt soha ekkora tolongás. A honatyák autodafét rendeztek egy eretnek oláh ellen, a magyar sovinizmus legnagyobb gyönyörûségére. A levegôt mintha méhek ezernyi raja töltötte volna meg zümmögésével. A székemhez mentem — már csak az volt üres — és leültem. [...]

Napirend elôtt Justh Gyula elnök vázolta az általam okozott bûnös incidenst, és felkért, adjam elô, amit a magam védelmére felhozok. Amikor felálltam, a szónoklataimat kísérô szabályos közbeszólásoknál százszorta hangosabb kiáltásokkal fogadtak. Szerencsére én már annyira hozzá voltam ehhez szokva, nem mint kezdetben, amikor zavarba ejtett, hogy egyfajta szadizmussal elégtételül szolgált és fokozta harci kedvemet. Egyenesen jól fogott, hogy az egyöntetû többségi botrány idôt adott, hogy visszanyerjem teljes nyugalmamat. Ismeretlen helyzet elôtt ugyanis agyamban túlságos gyorsasággal váltják egymást a képek, ha ellenben tisztán látom a veszedelmes vagy kellemetlen valóságot, a kényszerképzet szertefoszlik. Az elnök végre csendet teremtett. De alighogy kiejtettem a számon: "Tisztelt Ház!", ismét rázendítettek, és a hangorkánon keresztül haragos kiáltások ütötték meg a fülemet: "Lépjen elôre!... Ne bujkáljon!... Gyáva fráter!..." Ekkor a széksorok közötti folyósón elôbb a közbülsô széksorig mentem, majd tovább, egészen a terem közepéig, és megálltam gróf Andrássy Gyula belügyminiszter széke mögött. Nem próbálom meg visszaadni sem saját szavaimat, sem a beszédemet kísérô —, ha ugyan annak lehet nevezni — általános üvöltözést és lármát. Én mindvégig nyugodt, természetes hangon beszéltem. Rendes körülmények között néhány perc alatt mondanivalóm végére értem volna, de mihelyt új mondatba kezdtem, a felharsanó tiltakozás elnyomta a hangomat, ezért várnom kellett, amíg elcsitul a zaj.

Szegény gyorsíróknak csakugyan mesterségük magaslatán kellett állniuk, hogy elkészíthessék a jegyzôkönyvet. Autodafémnak két olyan mozzanata volt, amely feljegyzésre méltó. Annál a mondatnál — szabadon, rögtönözve beszéltem —, amely így szólt: "Sokszor mondtam én ennél súlyosabb dolgokat is...", bekiáltások és sértô megjegyzések olyan hangorkánja támadt, amely minden eddigit felülmúlt. Védôbeszédem végén, miután kinyilvánítottam, hogy sértô szándék nélkül tettem, de mivel viselkedésemet így értelmezték, ezért megkövetem a Házat, újra kitört a hangorkán. "Ki vele! Mondjon le!" — kiáltozták, és a lármás tohuvabohuba az állatvilágból kölcsönzött gúnynevek keveredtek. Én némán, megkönnyebbülten álltam. Az elnök megállapította, hogy felszólalásom nem volt kielégítô. Ezért javasolta a Háznak, adjon hangot elmarasztalásának. Elôzô este úgy határoztunk, ha szavazásra kerül sor, képviselôtársaim tartózkodni fognak.

Amikor a képviselôk mind felálltak, ahogyan azt az elnök indítványozta, és egyedül Maniu, valamint Jaso Marksic (szerb földmûves) maradt ülve a helyén, odajött a székely Nagy Györffy, és felemelt lábbal így szólt: "Állj fel, te disznó szerb, mert ha nem, a lábammal állítalak fel!", mire a derék parasztember felállt. Ekkor én Maniu felé fordulva románul azt mondtam: "Állj fel te is, hogy érjen már véget ez a színjáték!" Ezek után az elnök bejelentette, hogy a Ház egyhangúlag elmarasztal engem.

Este, a klubban úgy döntöttünk, hogy egy ideig távol maradok a Ház üléseirôl, nehogy lehetetlenné tegyem képviselôtársaim munkáját. [...] Aggasztott, hogyan alakul viszonyom a trónörökössel. Emiatt este Bécsbe utaztam, ahonnan néhány nap múlva tértem vissza. Az irántam való bizalmat illetôen a Belvedere Palotában mi sem változott. (Lásd a Broschtól kapott leveleket.)

Az ülés felfüggesztése után, amikor kimentem a folyósóra, a velem egy megyébôl való Betegh Imre, ötvenes forma férfi, akit csak a Házból ismertem, a nagy tolongásban odajött hozzám, karonfogott, s a kijárati ajtóig kísért, így nyújtott védelmet az ellen, ha netán "hazafias" agresszió érne. Voltak a magyarok közt is értelmes emberek..

Amikor távozásom után a Ház folytatta ülését, az elnök megadta a szót Apponyi gróf kultuszminiszternek. Ô megbélyegezte viselkedésemet, és sajnálatát fejezte ki, hogy a házszabály nem ír elô egyetlen olyan büntetést sem, amely alkalmazható volna rám, az elmarasztalást leszámítva. Mindamellett reméli, van bennem annyi önérzet, hogy belátom, mivel vétségem nem fér össze a publicae honestatis fogalmával, levonom a szükséges következtetést és önként visszaadom mandátumomat. Ezt követôen a mentelmi bizottságban azt a vádat találták ki ellenem és a gyorsírók ellen, hogy a költemények szövegét becsem- pésztük az ülés jegyzôkönyvébe, ezért úgy határoztak, hogy azt a részt törölni kell. (Hasonló határozatot hozott az elsô román parlament is azzal a beszéddel kapcsolatban, amelyet a korelnök, az önzetlen és elôkelô besszarábiai bojár, Stroicescu mondott el az alakuló ülésen. Mintha bizony a szégyentelen hazugság kisded hamisítások árán meg tudná fojtani az igazságot.) [...]

Ferenc József Magyarország apostoli királyává történt megkoronázása 40. évfordulójának jubileumáig otthon ültem, Lencicát gondoztam, s részt vettem a klubban tartott megbeszéléseken. Délutánonként a kávéházba mentem és sakkoztam. Közelgett a jubileum, program szerint a Királynak elôzô este kellett Budapestre érkeznie, hogy másnap részt vegyen a hálaadó szentmisén, annak örömére, hogy a Fennvaló jóvoltából oly hosszú ideje uralkodik Magyarország és a magyar nemzet javára. Ünnepi felvonulások, díszbeszédek és egyéb hívságos dolgok mellett természetesen a parlamentnek ki kellett fejeznie "mélységes hûségét a koronás király" iránt.

Minél inkább közeledett az ünnepi, a magyarok számára történelmi nap, annál erôsebben kínzott a gondolat, hogy nem mulaszthatjuk el kiaknázni ezt az alkalmat nemzeti ügyünk érdekében. Mert akármennyit kínlódtunk is azért, hogy összefogjuk a népet, megpályázzuk a képviselôséget, vállaljuk, választóinkkal együtt, a csendôrséggel való összetûzéseket, az állami hatóságok — polgár- mesterek, falusi jegyzôk, szolgabírók, erdészek — megannyi gazságát, akiknek a kormány parancsára minden választási visszaélés megengedett volt, ha végül, miután néhányunknak sikerült bejutnia a parlamentbe, sértegetéseknek voltunk kitéve, szavunkat semmibe vették, a bizonyítékokkal alátámasztott törvényte- lenségeket pedig hazafias cselekedetekként könyvelték el. Mind vívhatták hôsies harcaikat az igazságért szegény románjaink a világtól eldugott falvakban. Szónokolhattunk mi ezerszám, ha a Ház némasággal honorálta tevékeny- ségünket. A Magyar Levelezési Iroda a sajtó útján sikeresen tájékoztatta az egész nagyvilágot arról, hogy sehol másutt, még Angliában sincs oly szabad alkotmányos élet, mint Magyarországon, a román és a szlovák "agitátorok" pedig reakciós elemek, akik csak azért tartják ébren a nép elégedetlenségét, hogy könnyebben ki tudják zsákmányolni, és megakadályozzák abban, hogy a kultúra és a haladás útjára térjen, amelyre a kormány vezetni kívánja. [...]

Tettek kellenek! Most itt az alkalom! Lesz, ami lesz... Milyen szép és mennyire illik rám is sok száz év múltán az, amit Sallustius szerint Catilina mondott összeesküvô társai elôtt: "None emori per virtutem praestat, quam vitam miseram atque inhonestam, ubi alienae superbiae ludibrio fueris, per dedecus amittere?" Ez esetben is opportuna res cecidit,8 olyan, kivételes alkalom, amely nem maradhat kiaknázatlan...

Így szilárdult meg bennem az elhatározás, hogy a császári jubileum alkalmával nem mulasztom el a románok nevében letenni névjegyemet Ôfelsége asztalára, miután a mieink évtizedeken át hiába próbálták beadványaikat "a magas trón lépcsôin" elhelyezni. Nem közöltem senkivel, mi a tervem. A császár érkezése után a bámészkodó közönség felsorakozott az állomás és a budai Palota közötti útvonal mentén. Napsütéses idô volt. Megszemléltem én is a vonulást. Ott volt Anda, a Pester Lloyd szerkesztôje. Beszédbe elegyedtünk. Búcsúzáskor megkérdezte:

— Ist es wahr, das Herr Abgeordneter morgen ins Parlament gehen?

Mire én gúnyos mosollyal, szintén futólag azt válaszoltam:

— Ich möchte wieder'mal gern bei Sacher speisen sagte Moritz. hast du den schon bei Sacher gespeist? — fragte sein Freund. Nein, aber ich habe schon ofter gemöcht...9 [...]

A percek lassan teltek. Justh, az elnök, rendkívül sokat adott a pontosságra, és pontban tíz órakor mindig megnyitotta az ülést. Most azonban negyed tizenegy is elmúlt, s még senki sem ült az emelvényen. A képviselôk békésen csevegtek, amikor belépett a terembe Wekerle miniszterelnök. Székemhez érve megállt mellettem, kezet nyújtott, üdvözölt, majd így szólt: "Ön is itt van?" Felálltam, köszöntöttem, s azt válaszoltam: "Igen, ez kötelességem választóim iránt." Ô továbbment, helyet foglalt, de rögtön fel is állt és kiment a terembôl. A szemközti falióra mutatója mintha megállott volna. Mihali ült mellettem, de már egyikünknek sem volt kedve beszélgetni nem is lett volna mirôl. Bár az is igaz, hogy amikor az embert lelki feszültségben tartja a küszöbön álló esemény, szinte úgy érezzük, hogy röpül az idô. Egyszercsak Wekerle visszatért a terembe, és odajött hozzám:

— Megkérem, hagyja el a termet, mivel attól tartok, hogy jelenléte botrányt idézhet elô. Szeretném, ha Ôfelsége ünneplése ma csendben lezajlana. Térjen vissza holnap, és én szavatolom, hogy a legkisebb incidensre sem kerül sor.

— Épp elég sokat maradtam távol — válaszoltam. — Ideje, hogy újra eleget tegyek képviselôi feladatkörömnek.

— Kérem, tegye meg nekem azt a személyes baráti szívességet, hogy holnapra halasztja a visszatérést.

— Hogy kérheti tôlem, Excellenciás Uram, hogy én most távozzam, amikor a jelenlévô képviselôk is, a páholyokban zsúfolódó közönség is tanúja volt kettônk beszélgetésének? Joggal sütnék rám, hogy gyáva vagyok, és megfutamodom a kötelesség elôl. Ôszintén sajnálom, de kívánságának nem tehetek eleget.

Újra elhagyta a termet. Az idô haladt. Fél tizenegy lehetett, amikor az elnök és a miniszterek végre bevonultak. Justh utasítására felolvasták az elôzô ülés jegyzôkönyvét. Alighogy az ülést megnyitottnak nyilvánította, az idôközben helyet foglaló képviselôk zajongani kezdtek. Fôképp a balszárny sárkányai hangoskodtak, minket, a tizenöt román, hét szlovák és négy szerb nacionalistát leszámítva ugyanis valamennyi koalíciós képviselô kormánypárti volt. Szólásra emelkedett Eitner Zsigmond (elsô generációs elmagyarosodott német), és afölötti felháborodásának adott hangot, hogy a Házban merészel megjelenni az a személy, aki megsértette a nemzetet, s ezzel kompromittálta a Házat. Követte ôt Ráth Endre (ugyancsak elmagyarosodott német, Budapest sváb eredetû egykori polgármesterének fia), öklömnyi, szôke emberke. Hazafias felindulással hangjában summásan kijelentette, hogy a képviselôk mindaddig nem kezdhetik meg a vitát, amíg a teremben tartózkodik az a személy, aki merészelte bemocskolni a NEMZET becsületét! Viharos taps és helyeslés fogadta szavait, az elnök pedig lejött az emelvényrôl és elhagyta a termet. (Távozásával az ülésterem elvesztette hivatalos jellegét. Ami ezután történt, az színes napihírnél nem lehetett több.) Nyilvánvaló, hogy az elnök távozása volt az elôre megbeszélt jel ama nagyszabású jelenet megrendezésére, amelyet az "egy és oszthatatlan magyar nemzetnek" feltálaltak. Nagyszámú képviselô a terem közepe felé nyomult, majd a széksorok közötti folyosón abba az irányba igyekezett, ahol én ültem. Vlad és Suciu, akik egy lépéssel közelebb álltak hozzám, megpróbálták útjukat állni. [...] Mindenünnen kiáltások hangzottak: "Ki vele! Mit tárgyaltok az aljas hazaárulóval?" Amikor pedig Vladot és Suciut sikerült félrelökniük, a középsô folyosón zsúfolódó támadók tömött oszlopa taszította elôre az elôttük állókat. Ezek nem tudtak és nem is akartak ellenállni az áradatnak. Én továbbra is gladiátori pózban vártam ôket, de amikor láttam, hogy most már rám tör a falanx, hátrálni kezdtem. A közeli ajtóhoz értem, az szélesen kitárult, az engem körbefogók gyûrûje, akiktôl próbáltam távol tartani magam, felbomlott, s így kijutottam a folyósóra. [...] Maniunak sikerült áttörnie a sokaságon és eljutnia hozzám. A börze felôli hosszú folyosón ô kísért ezután balkézrôl, míg a jobbomon Ráth haladt, mögöttünk pedig nyomult a tömeg. Útközben még megálltam és váltottam néhány szót Ráthtal, de a nyomunkban haladó rögtönzött díszôrség körébôl azonnal hangok hallatszottak: "Elôre, mit mind tárgyalsz vele? Kifele!" A lépcsôházra nyíló üvegezett ajtó elôtt újra megálltam. Valaki ekkor azt kiáltotta: "Kifele, abban a tisztességben éppen nem részesítjük, hogy a kapuig kísérjük!" Ráth szélesre tárta az ajtót. Késedelem nélkül távoztam Maniuval együtt. A lépcsôn leereszkedve megjegyeztem: "Enfin seuls!10 Csak kellemesebb így, magunkra!" [...]

A botránynak rövidesen megvolt a hatása. Mindenfelôl érkeztek nevemre a levelek és a táviratok a Lupta szerkesztôségébe. Meghagytam, ne közöljék ôket, nehogy kitegyük az embereket a helyi kiskirályok zaklatásainak. Megismer- kedtem nagy külföldi újságok tudósítóival, akik Budapesten vagy Bécsben felkerestek. A legkiválóbb közülük Seton-Watson volt, aki akkor végezte el az egyetemet. Ôt még Apponyi kétszínû igyekezete sem tudta félrevezetni. Ismeretséget kötött a Habsburg-monarchia népeinek politikusaival, a helyszínen, alaposan tájékozódott, s ennek köszönhetôen a nem-német és nem-magyar nemzetek kérdéseit illetôen a legelmélyültebb tudásra és hozzáértésre tett szert. A [párizsi] konferencia idején Henry Wickham Steed mellett ô volt az egyedüli angol, akihez tárgyszerû tanácsért lehetett fordulni Ausztria-Magyarország felszámolásának szükségessége, illetôleg a háború befejezésének meggyorsítá- sára alkalmas módszerek tekintetében. Wilson, Lloyd George, Clemanceau és sok más államférfi, az angol, a francia, az amerikai kormány tagjai, nem voltak tájékozottak a Monarchiának azokban a szövevényes nemzeti, társadalmi, gazdasági, politikai kérdéseiben, amelyeket egy külföldi oly nehezen tud átlátni. További részletekkel visszatérek még e két tisztánlátó férfiú szerepére és tevé- kenységére, akinek meghatározó szerep jutott a románság ügyét illetôen. Mellékesen megjegyzem, mennyire híjával voltak minden pontosságnak a Wilson-féle pontok, de különösen a tizedik: "Ausztria—Magyarország népeinek, amelyek számára biztosítottnak kívánjuk látni a nemzetek között elfoglalandó helyet, meg kell adni ("il conviendra d'accorder") az autonóm fejlôdés legteljesebb lehetôségét".

Vajon ebben a homályosan szerkesztett szövegben benne foglaltatott-e Nagy-Románia gondolata Erdéllyel, a Bánsággal, Bukovinával és Besszarábiával együtt? Hát Nagy-Jugoszlávia? Hát Csehszlovákia? Vagy — hála az osztrák államférfiak tehetetlenségének, akikkel szemben a kétszínû és akaratos magyar urak a hagyományos erôszakkal lépnek fel — valami mást, olyan hermafrodita egegyezést jelentett, amely a nem-német és nem magyar népek kárára jön létre? Kertelés nélkül el kell ismernünk, hogy a nemzetközi politikai gondolkodás csak lassan alkalmazkodott a szövetségesek gyôzelme nyomán elôállott helyzethez, és szabadult meg "az európai egyensúly" ködös felfogásától

Auszria—Magyarország felszabadult népei soha nem róhatják le hálájukat eléggé azért, amit ôk ketten: H. W. Steed és Seton-Watson a Konferencia kulisszái mögött lankadatlan igyekezettel tettek, és amit elértek. Engem Hodza barátja, a szlovák Stefanek ismertetett össze Watsonnal. Hírnevem és ismertségem most már megszilárdult, kapcsolatom a Bécsben élô vezetô politikusokkal bensôségessé, minden fenntartástól mentessé vált. Mind a szláv, mind a német nacionalistákkal, ha ôk egymás közt nem értették is meg egymást, természetes szövetségesekként találkoztunk, mint akiket összetart a közös magyarellenes platform. [...]

Az én igazi visszavágásom napja azonban 1918. október 18-án jött el. Milyen szenvedéllyel, mennyi élvezettel ültem odahaza, Alparéten írógépem elé, hogy megszövegezzem a Nyilatkozatot! Kész voltam minden sértést elviselni, de el voltam szánva, hogy az országosan terjesztett Hivatalos Közlöny útján, amely tartalmazza majd beszédem gyorsírásos jegyzôkönyvét, a sajtócenzúra miatt tájékozatlan románságot egységes és szolidáris magatartásra hívom fel.

Másféle revánsban volt részem, amikor József fôhercegnél jártam kihall- gatáson, s elmondhattam az igazat ennek az álmagyarnak, aki abban az álomban ringatta magát, hogy a magyar oligarchia intrikái Románia trónjára segítik. Az sem volt ellenben kisebb elégtétel, amikor miniszterként és miniszterelnökként a lehetô legcivilizáltabban fogadtam a hozzám forduló magyarokat, magyarul beszélgettem el velük, teljesítettem kisebb kéréseiket. Viselkedésemet megalázta- tásként vették, mivel attól az oláh személytôl volt benne részük, aki a minapáig ki volt téve magyarok és álmagyarok minden kötekedésének.

Horváth Andor fordítása

JEGYZETEK

1. Robert William Seton-Watson (1879-1951), angol törtténész.

2. "Gyakran csellel kísértettek meg, hogy eltávolodjam vallásomtól, bár tanítóm, Badinyi János, igazi keresztény ember, neked és nekünk igaz hivünk, képességei szerint megóvott ettôl. És én is... de kegyelmezz nekem, mert nem tudom, mit beszélek, Uram!" In: Rákóczi Ferenc: Vallomások. Emlékiratok. Szépirodalmi. Bp. 1979.17. (Ford.jegyz.)

3. Prózai forditása : " Az embert alantas anyagból gyúrták, s a szokást nevezi dajkájának, légy birtokon belül és tiéd a jog, a tömeg pedig megszentel s igazol ". (Ford. jegyz.)

4. " Aki mindent megért, az mindet megbocsát. "

5. Königgratz vagy Sadowa (ma Hradec Kralové): 1866. július 3.-án itt zajlott le a porosz—osztrák háború döntô ütközete, amely az osztrák hadsereg vereségével végzôdött.

6. Karl Lueger (1844–1910), osztrák politikus. A keresztényszocialisták vezetôjeként 1897-tôl haláláig Bécs polgármestere.

7. Jerome (1874–1953) és Jean Tharaud (1877–1952) francia írók, közösen írott könyveik címe: Amikor Izrael király, Amikor Izrael már nem király.

8. "Vajon nem többet ér férfiasan meghalni, mint nyomorult életedet becstelenségben végezni, lenézetten és kigúnyoltan." "Szerencsés alkalom kinálkozik."

9. "Igaz-e, képviselô úr, hogy holnap ott lesz a parlamentben?" "Még szeretnék egyszer kedvemre Sachernél ebédelni, mondta Móricka.—Ebédeltél már ott?—Nem, de már többször szerettem volna."

10. "Végre ketten."