Egyén, kultúra, egyetemesség

Vizsgálódásunk tárgya a jobboldal és a baloldal elkülönülése a francia politikai életben. Kényelmes dolog úgy szembeállítani a franciák, illetôleg a németek körében uralkodó ideológiát, hogy azt mondjuk, önmagára vonatkozóan egy francia azt vallja: a természetnek köszönhetôen ember és véletlenszerûen francia, míg a német elsôként németnek érzi magát, embernek viszont csak ezen a minôségén keresztül. Azt kérdezhetik, hogyan értem az "uralkodó ideológia" kifejezést. Érjük itt be azzal a válasszal, hogy az a valami, ami a két ideológia globális összevetésébôl kirajzolódik. Az uralkodó ideológia nem ugyanaz, mint a többség ideológiája, de az sem, ami a történelmi változások mögött meghúzódva stabilan megmarad. Hellyel-közzel ezek mindegyike, kiegészítve azzal, ami az érintett kulturális közegben mélyebb megfontolás nélkül, szinte spontán módon érvényesül. A franciákat illetôen idézhetem például azt a történészt, aki naiv egyszerûséggel kijelenti — és szavait egy másik történész úgy veszi, mint ami magától értetôdik —, hogy a személy fogalma független a kulturális környezettôl: "Nincs okunk pirulni azért, mert a véletlen folytán franciának születtünk".1

E nézetnek Montesquieu is hangot adott Gondolataiban, amelyekrôl maga jelentette ki, hogy "fésületlenek ". A franciák körében spontánul különválik a személyes, illetôleg a kollektív önazonosság, más nemzeteknél viszont — lega- lábbis a németeknél bizonyosan — az önkéntelenül mûködô képzet a kulturális hovatartozást, a sajátos közösségi identitást fejezi ki.

Az elsôként felmerülô kérdés nyilvánvalóan az, hogy mi helyettesíti a franciáknál a kulturális hovatartozást. Úgy vélem, erre az a válasz: a politikai hovatartozás. (Bizonyos értelemben persze a politika is része a kultúrának, de azért a kettô között különbséget kell tenni.) Más szóval, aki francia, az elsôsorban állampolgárként érzi annak magát. Számára Franciaország mindenekelôtt a demokráciát, a Köztársaságot jelenti, ezenfelül, ha mûveltebb, azt fogja mondani, hogy Franciaország volt az, amely Az Ember és az Állampolgár Jogaival2 utat mutatott az emberiségnek, ezáltal az egész emberi nem tanítómestere. Michelet erre vonatkozó hangzatos kijelentései mindmáig széles körben elterjedt érzést tolmácsolnak. Minálunk ebben az alakban nyilvánul meg az etnocentrizmus — nevezzük inkább szociocentrizmusnak —, amely minden társadalomban fellelhetô, és amely alapvetô, értékbeli különbséget állit fel "mi" és "mások" között. A németeknél e szociocentrizmusnak a pángermanizmus felelt meg, vagyis a hit, hogy kulturális felsôbbrendûségük vagy szervezô erejük folytán világuralomra hivatottak.

Másutt szóltam már arról, mi indokolja azt a gondolatot, hogy a pángermanizmus egészen a Német-római Császárságig nyúlik vissza, valójában tehát igen mély, távoli történelmi gyökerei vannak. Voltaképpen az egyetemes felségjog eredeti, alapvetô eszméjének maradványa, amelyet Németországban nem váltott fel — mint Franciaországban és Angliában — a területi szuverenitás kiváltképpen modern eszméje, amely feltétele és alapja a nemzeteszmének.

De nézzük kissé közelebbrôl, hogy is állunk francia oldalon. Állítom, hogy ezen a szinten —, a valóban fontos és súlyos, vagyis egészen egyszerû ideológia szintjén — nem találni mást, mint egyfelôl az egyént, másfelôl pedig az emberi nemet. Nincsenek különféle kultúrák, eltérô nemzetek. Ami mármost a kultúrát illeti, a franciák hajlamosak naivul azonossági jelet tenni saját kultúrájuk és az egyetemes kultúra közé. Ami attól eltávolodik, az merô fogyatékosság vagy hóbort. No de — mondhatják —, a határok, a különálló államok létérôl azért csak van tudomásuk... Való igaz, de a lényegen ez nem változtat. Annyira így van, hogy az ország külpolitikáját mindvégig a 19. század folyamán, noha különbözô rendszerek váltották egymást, erôteljesen befolyásolta az a nézet, mely szerint az európai népeknek az Emberi Jogok szerint történô nemzetté válása magában véve is elegendô, hogy véget vessen a háborúknak, minthogy az egyén felszabadulása mind a nemzetközi, mind pedig a belpolitikának alfája és omegája.

Kétségtelen, hogy az ideológia globális, elsôdleges szintje, illetôleg más, kevésbé fontos, az alany önazonosságának mélyebb rétegét kevésbé érintô képzetek közötti megkülönböztetés eléggé kényes mûveletnek tûnhet, azonban egyedül ez teszi lehetôvé a kultúrák összehasonlító vizsgálatát. Ha nem teszünk különbséget a kultúrák szintjei között, újra a sötét éjszakában botorkálunk, márpedig, ahogyan Hegel mondja, sötétben minden tehén fekete. Összefoglalva tehát: a franciák számára a határok, a különféle nyelvek, az ellentétes érdekek létezése elhanyagolható azon emberi lényeghez mérten, amelynek elismerése benne foglaltatik a Szabadság, Egyenlôség, Testvériség jelszavában. Ez az alapideológia annál erôsebb, minél egyszerûbb, minél kevesebb konkrétumra épül. Végeredményben egyetlen princípiumból áll, ez pedig az emberi alany egyetemessége. Ezt az ideológiát természetesen a Felvilágosodás századától kapták az 1789-es Forradalom útján, amelyben szívesen látják az igazság uralmának kezdetét ezen a földön.

Ám ha így van, fölmerül a kérdés, hogyan élte túl ez az ideológia a kemény valósággal való véres, ismételt összeütközést. Nehezen lehet felfogni, hogy megannyi fájdalmas tapasztalat, megannyi háború számottevô következmények nélkül múlt el fölötte. Ahhoz azonban, hogy a kérdésre válaszoljunk, folytatnunk kell a szóban forgó ideológia anatómiájának feltárását.

Kívülrôl tekintve, 1789-tôl kezdôdôen a francia politikai élet két fölöttébb erôteljes vonást mutat: az egyik a nagyfokú instabilitás, a másik a mélyen húzódó választóvonal aközött, amit jobb-, illetôleg baloldalnak szokás nevezni.

Jobboldal és baloldal megkülönböztetése úgy jött létre nálunk, késôbb pedig úgy terjedt el, egyenlôtlen és eltérô módon más országokban, eleinte és fôképpen Itáliában, hogy kezdetben a parlamenti demokráciával függött össze, majd pedig, 1920 után általában véve a szocialista mozgalmakkal. De kétségen felül áll, hogy sehol másutt nem öltött magára és tartósan nem ôrzött meg annyira abszolút jelleget, mint nálunk, nem mutatkozott ama kétarcú manicheizmus képében, amelyet úgy panaszolnak fel olykor, mintha nem járná át egész politikai életünket, s amelynek természetét és velejáróit igyekszünk megvilágítani.

Franciaországban mindenki tudja, mirôl van szó, megnevezni mégsem könnyû. Mögötte konkrét utalás húzódik meg: az emberi test, amelynek két fele van, vagy a gyûlésterem, amelyet személyhez viszonyítunk (de milyen személyhez?). Egyszerre elvont és egyszerû ez a megkülönböztetés (ha például a pártok közvetlen megnevezésével vetjük össze), illetôleg szerfölött bonyolult, ami az általa felidézett tartalmat illeti. Tartósan fennálló dichotómiát idéz, ám az elmúlt két évszázad folyamán az így megjelölt partok között sok víz lefolyt, sôt, ha szabad így mondanom, sok vér is.

E két mágikus szó ereje egyenes vonallá rendezi a politika egész forgatagát, s ezen egyetlen tengely mentén a minôségi különbségekbôl nem marad más, mint fokozati eltérés. Megfeledkeznek arról, hogy háromféle jobboldal ismeretes (a III. Köztársaság kezdetén), hogy szocializmus is többféle van, ilyenformán pedig a forradalom sem egyéb, mint "szélsôséges" reform. E felosztás nem lebecsülendô erénye, hogy tetszés szerint tovább osztható. Minden egyes pártnak, de még a középnek is megvan a maga jobb- és baloldala (márpedig ez, jegyzem meg futólag, tartalmi hierarchiát feltételez, aki ugyanis egy kérdést illetôen tôlem balra van, az lehet egy másik kérdésben tôlem jobbra).

Az elnevezéseket mindenki ismeri, használatuk és színezetük azonban a társadalmi környezet szerint változó. A magam nemzedékébôl való párizsi munkás számára a különbség, amelyet jelölt, inkább volt szociális, semmint politikai. Az ô szemében baloldalinak számított ô maga, szakszervezete, a maga választotta, a szó tág értelmében szocialista párt, jobboldalinak pedig a gyárosok, a vagyonos réteg, továbbá természetesen az Egyház és a hadsereg. A parlamentre alkalmazva a nüanszok lehetôsége kimeríthetetlen, ahogyan az 1930-ból származó kijelentés példázza: "Baloldali republikánus az a középhez tartozó személy, akit a vészterhes idô arra kényszerit, hogy jobboldalt foglaljon helyet."

Hasonló nüanszoktól mi eltekintünk, és beérjük azzal, hogy igyekszünk megragadni azt, ami az összehasonlítás szempontjából lényeges.

Két mágikus szó: jobb és bal

De kezdjük a dolgot a legelején. Amikor 1789. május 5-én ünnepélyes keretek között megnyitotta a Rendi gyûlést, a király az ülésterem legmagasabb pontján trónolt. Közvetlenül alatta a királyi ház tagjai foglaltak helyet, jobb kéz felôl a hercegek, bal kéz felôl a hercegnôk, egy szinttel lennebb pedig a képviselôk: jobbra a papság, balra a nemesség, a kettô között, kissé távolabb, a harmadik rend. A késôbbiek során, mint ismeretes, a rendek összekeveredtek. A pólusok ettôl kezdve az ülésterem két oldalán találhatók: jobboldalt a hagyomány védelmezôi, baloldalt a változás hívei. Maradéktalanul érvényesül ez az ülésrend augusztus 28-án, a király vétójogát érintô szavazáskor. Ekkortól számítható, hogy a hagyomány szerinti, általános elv: "elsô a jobb kéz", átbillen a forradalmárok javára. A Forradalom nem más, mint a baloldal elsôbbsége, a baloldal annyi, mint a forradalom öröksége. Így tartja ezt a politika tudománya is: "A 19. század folyamán a francia politika egyfajta manicheizmus jegyében alakult, a Forradalom elveit ellenzôk és helyeslôk állandó konfliktusa jegyében". 3

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy e mondat okkal hivatkozik az "elvek"-re. Amint az a késôbbiekbôl bôségesen kiderül, itt minduntalan elvekkel van dolgunk.

Az "elvek" hangsúlyozása módot ad mindenekelôtt arra, hogy megértsük, miképpen élhette túl a jobb- és baloldal szembenállása két évszázad folyamán a politika színpadának és a politikai vita tárgyának változásait. Jobb és bal között szüntelenül van valami közös, ha nem egyéb, a nyelvhasználat, és maga ez a szembenállás, hiszen a másiknak mint ellenfélnek az integrálását ez teszi lehetôvé, s ezt nyomatékosítja a "jobboldal—baloldal" kifejezés is azáltal, hogy a két, önmagának egyformán kizárólagos létet képzelô tábort úgy állítja be, mint amelyek egymást szervesen kiegészítik. Az idôk folyamán ez a közös alap számottevôen módosult. A forradalmár képviselôk részben magukénak vallották a Felvilágosodás filozófiáját, amely a reformereket tettre serkentette. Ám meg kellett harcolni azért, hogy az Emberi Jogok, de különösen a népfelség elve elfogadottá váljék. Ugyan ki merné manapság megkérdôjelezni az egyetemes választójogot? A baloldal kezdeti értékeinek tekintélyes hányada általánosan elterjedt. Változnak a témák, másról folynak a politikai viták, de az elvi ellentét megmarad. Olykor nyomon követhetô, hogyan vándorolnak át bizonyos témák egyik táborból a másikba. A "nemzet" szó, mint látni fogjuk, 1792 és 1890 között átköltözött balról jobbra. [...]

Magára a forradalomra az elvek és az empíria abszolút különválasztása jellemzô. Sokatmondó e tekintetben Condorcet észrevétele, aki együttmûködött Thomas Paine-nel az amerikai alkotmány kidolgozásában. Szemére veti az amerikaiaknak, hogy alkotmányukban jobban hangsúlyozzák az azonos érdekeket, mint az egyenlô jogokat. Jól érzékelhetô ebben a gyakorlat, a hasznosság szempontja, illetôleg a tisztára elvi kinyilvánítás közötti átmenet.

A forradalmárok átörökítették a baloldalra az elvek iránti kizárólagos figyelmet, amely nem sokat törôdik azzal, hogyan alkalmazhatók a valóság tényeire, s ez a hagyomány mindmáig eleven közöttünk. Kétségtelenül ez jellemzô Franciaországra az angolszász demokráciákkal szemben, ez magyarázza az ellenzék abszolút, feloldhatatlan, mondhatni kérlelhetetlen jellegét.

Littré a következôket írta 1851-ben a " Szabadság, Egyenlôség, Testvériség" jelszaváról: "Ha önmagában nézzük, a forradalom formulája azonnal feltárja a maga metafizikai eredetét, vagyis azt, hogy nem a dolgok valóságos állapotának megjelenítése, hanem szubjektív fogalom, annak eszméje, amit a 18. század végén a szellem a normális társadalomról elképzelt."4 Hozzáteszi még, hogy a forradalmi jelszó teljesen alkalmatlan "bármely társadalom valóságos létének megjelenítésére", a jelenre és a jövôre ugyanúgy nem alkalmazható, mint ahogy a múltra sem.

Littré tulajdon pozitivizmusa optikai csalódásának áldozata, amikor úgy véli, hogy a 18. századi eszmény meghaladott, mivelhogy azt látjuk, ma is jelen van szerte a világban. Indokolt továbbá Littrétôl eltérôen disztingválnunk, ami a Forradalom elveinek alkalmazhatatlan voltát illeti. Mert ha a maguk egészében azok is, a történelem azt mutatja, hogy bizonyos mértékben, fokozatosan, némely vonatkozásaikat tekintve igenis felülkerekedtek a tényeken, bár ennek, meg kell mondanunk, nagy volt az ára. Ebbôl pedig különösen az következik, hogy arra az elvre, amely a maga tökéletességében még nem valósult meg, mindenkor úgy lehet hivatkozni, mint ami továbbra is abszolúte új és friss, miképpen azt még látni fogjuk. A lényeg azonban az, hogy e megszorításokkal együtt Littrének tökéletesen igaza van globális értelemben: a múlt, a jelen vagy a jövô "bármely társadalmának léte" nem redukálható az individualitás elvére.

A pozitivisták, mint tudjuk, azt várták, hogy a forradalmi jelszó nyomában járó negatív, romboló Forradalom végül olyan építô vagy pozitív szakasszal zárul, melynek "Rend és Haladás" lehetne a jelszava, s amelyet Littré 1878-ban a III. Köztársaság eljövetelében látott. Való igaz, hogy Franciaország mindaddig egyre csak vergôdött a rendet nélkülözô vagy inkább a renddel szembenálló haladás — a Forradalom —, és a haladást nélkülözô vagy azzal szembenálló rend, azaz a konzervativizmus és a reakció között.

Az ideológiai dichotómiából kiindulva itt a helye magyaráznunk és nagy vonalakban megértenünk azt a fajta sorsszerûséget, amelyet Raymond Aron megrázó tömörséggel úgy foglalt össze, hogy "Franciaország hol a gazdagok undok önzésének, hol meg a forradalmárok ôrjöngésének és egyetlen személy despotizmusának van kiszolgáltatva".5

E formula harmadik kifejezése, a "despotizmus" — félreértések elkerülése végett mondjunk inkább despotizmust és monarchiát — különösképpen tisztázásra vár. Gyakran megfigyelték, hogy valamely mélységesen megosztott társadalomban természetes dolog az egység fenntartása érdekében egyetlen személyre apellálni. Ez elemzésre vár.

Idôben hozzánk közeli példán mérhetjük le, mi is az, amikor egyetlen személyre apellálnak: 1958-ra gondolok. Túlzás-e azt állítani: az algériai válság Franciaországot annyira a polgárháború szélére sodorta, hogy a megmentô, akinek köszönhetôen ezt elkerültük, óhatatlanul jókora adag machiavellizmussal élt? A kelleténél is jobban élt vele, s ezzel csak tovább növelte a bensô kettészakadást, mondja Jean Lacouture, de errôl talán még nem mondták ki az utolsó szót. Zárójelben megjegyzem: ahogy baloldali értelmiségünk mindvégig félreismerte de Gaulle szándékait, ugyanúgy az esemény mára kezd feledésbe merülni, éppen a nálunk uralkodó ideológia jóvoltából — ezt a leckét sem a jobboldal, sem a baloldal nem dolgozta fel. Ehhez elsôként el kell végezni a politika meghatározását. Mivel a franciák szívesen fordulnak szembe az állammal, minálunk sokáig jó szemmel nézték azt a felfogást, amely szerint a politika másodrendû, minthogy a gazdaság alapozza meg. Szerencsére az elmúlt évtizedek változást hoztak, s a politikát ma már jobban elismerik, mint alapvetô kategóriát. De mi is az az elv, amely a társadalmon belül megalapozza a politika területét? Azt tételezzük, hogy a politikai szint akkor jelenik meg, mihelyt az egyébként sokrétûnek tekintett társadalom egynek állítja magát másokkal szemben (empirikusan, miképpen háború alkalmával vagy pedig ideologikusán). Az egy ipso facto fölötte áll a soknak, s az elsô legitim módon parancsol a másodiknak. A gondolat Rousseau-nál is föllelhetô, aki szembeálltja egymással a közakaratot és az egyes emberek összességének akaratát, az állampolgárt, mint a népfelség részét és mint alanyt. [...]

Rend és/vagy Haladás

De térjünk vissza valódi tárgyunkhoz. Jóval Aron elôtt, már 1848-ban, Littré a maga módján jellemezte a francia nyomorúságot. "Az anarchiában és a felfordulásban való örökös megtorpanás"-ról beszélt, és ezeket írta: "A reakció sikerei végsô soron mindig lejáratják a rendet és utat nyitnak új megrázkódtatások elôtt, a forradalom sikerei végsô soron mindig lejáratják a haladást és utat nyitnak az újabb reakció elôtt."

Littré megfogalmazása, amely a "Rend és Haladás" pozitivista jelszavát használja, azért felel meg nekünk jobban, mint az Aroné, mivel megengedi vagy feltételezi, hogy a kifejezés mindkét tagjának lehet pozitív tartalma, miközben a "forradalmárok ôrjöngésé"-rôl szólva Aron beéri azzal, hogy a baloldalt a jobboldal szemével lássa, a jobboldalt pedig a baloldal szemével, amikor a "gazdagok undok önzésé"-rôl beszél. Holott a kettô pozitív tartalmát anélkül is el lehet ismerni, hogy ôket összemosnánk. Elegendô, ha a két terminust rangsoroljuk, s máris akként látjuk ôket, mint egyazon egész két, egyenlôtlen részét, mert hiszen azok.

Többnyire tudott dolog, hogy a jobb és a bal kéz nem egyforma. Ami mármost a forradalmárokat illeti, ôk nem szüntették meg az egyik oldal "elsôbbségét", hanem csupán megfordították a maguk javára. Akkor pedig számunkra az a kérdés, hogy a két, ellentétes elsôbbség egyike felülkerekedett-e történelmileg. Ezen a ponton pedig kétségnek nincs helye. Egyfelôl összevetésükbôl az derült ki, hogy egészében véve a francia ideológia túlnyomóan baloldali. Másfelôl ugyanerre vall történelmünk is: az érkezés nem ugyanúgy mutat, mint az indulás. A két világháború közötti korszak, megannyi drámája ellenére sem takarhatja el a végeredményt. Futólag már láttuk: a baloldali ideológia alapvetô témái hosszú távon felülkerekedtek, ez az ideológia átalakította a politikai intézményeket, sôt bizonyos mértékben a társadalom intézményeit is módosította. Visszapillantva lehetetlen fel nem ismernünk, hogy történelmünk fô vonala ezen az oldalon húzódik. [...]

Az elôzôekben ideológiai, nem pedig általában vett elsôbbségrôl beszéltünk. Ez azért fontos, mert megmarad annak a lehetôsége, hogy elismerjük: az empíria szintjén a helyzet eltérô. [...] Amilyen ellenállhatatlan a baloldal ideológia tekintetében, ugyanolyan erôs a jobboldal az empíria szintjén. [...] Egyfelôl az ideológia túlsúlya, másfelôl a tények hatalma: ez a mi nyugtalan történelmünk titkos princípiuma. Ám ahogyan a jobboldal ellenállásában nem kell pusztán szennyes érdekek védelmét és korábbi kiváltságok szövetségét látni, hanem az eleven társadalom súlyát is, ugyanúgy óvakodni kell a feltételezéstôl, hogy a jobboldal mindenkor csupán túlhaladott értékeket képviselt s ehelyett el kell ismerni: éppen ellenfele egyoldalúsága folytán jut neki mindama, nélkülözhetetlen értékek védelmezésének gondja, amelyek viszonylag süllyedôfélben vannak.

Figyelembe kell azonban venni azt is, hogy az elmúlt két évszázad során változás állott be. Az általam kiemelt eredeti, tartósan fennálló viszonyt mi már kevésbé érzékeljük amiatt, hogy hallatlan mértékben megnôtt az állam hatásköre, ami egybeesik azzal, ahogyan a baloldal erôteljes feltörése nyomán a politika folytonosan beleszólt a gazdasági és a társadalmi életbe. [...] Egy nemrég megjelent könyv, Claude Nicolet L' idéé républicaine en France (A köztársasági eszme Franciaországban) címû munkája6 alapján a cezúra a III. Köztársaság éveire, vagyis 1870-1878-ra tehetô. Korábban a köztársaság nálunk soha nem volt hosszú életû, s az országnak többnyire jobboldali kormánya vagy "despotája" volt. Ezúttal azonban: "...a Köztársaság szó ez idô tájt, az említetteknek köszönhetôen többé már nem a pokol és a mennyország mitikus bejáratát jelenti, mint 1789 óta, hanem végre forma, ahogyan Littré, a szótárszerkesztô magyarázza, de »olyan forma, amely tartalmat teremt«, hogy a szavak másik kiváló mestere, Gambetta zseniális kifejezését idézzük."

Littré, az elôzô korszak tanúja kapcsán Nicolet arról beszél, milyen "hosszas vajúdás", milyen "drámai, némely tekintetben valószerûtlen folyamat volt az, amelynek nyomán a Köztársaság utópiából valóság lett Franciaországban". Fontos aláhúzni, hogy a tartósnak bizonyult demokratikus államforma a bal-, illetôleg a jobboldalhoz tartozó politikusok sorozatos kompromisszumának eredménye. Ettôl kezdve biztosabban és kevésbé dramatikusan haladt elôre a baloldal értékeinek megvalósítása, miután ez a folyamat most már a baloldal intézményes uralma jegyében zajlott, amely rendre aláásta a jobboldal empirikus erejének bástyáit: az egyházat, a hadsereget, valamint a gazdagság hatalmát. [...] Ennyi általánosság után lássuk a dolgot konkrétabban. Válasszuk ki e célból a maximális feszültség pillanatát, vagyis a Dreyfus-ügyet, amely a III. Köztársaság huszadik évében robbant ki, és amelynek áttekintését megkönnyíti Jean-Denis Bredin nemrég megjelent könyve.7

Maurice Paléologue, aki elejétôl fogva végigkísérte az ügy lefolyását, magát a pert is beleértve, úgy látta, hogy "az igazság szeretete, illetôleg a haza vallása, ez a két szentséges érzés" ütközik meg egymással. A "szentség" fogalma nélkülözhetô, elegendô olyan legfôbb értékekrôl beszélni, amelyek minden más fölött állnak. Így vélte Adrien Dansette is: "az egyik oldalon az elv, hogy mindent Franciaországhoz kell mérni és úgy megítélni, a másikon az Emberi Jogok, mint bármely intézmény és bármely meggyôzôdés fölött állóak". Jaures ezt még világosabban így fejezte ki: "Minden dolog — a haza, a család, a tulajdon, az emberiség, az Isten — mértéke az egyén. Ez a köztársasági eszme logikája". (Hozzátette: "Ez a szocializmus.")

Ez a Jaurestôl származó nyilatkozat, amely végsô princípiumukhoz kapcsolja a baloldal értékeit, azért értékes számunkra, mivel maga ez az elv túlnô a baloldalon, s ezzel egyszeriben világot vet a jobboldal konkrét helyzetére. Amennyiben —, mint jómagam hiszem —, az individualizmus a modern kor alapvetô értéke, Franciaországé pedig különösképpen az 1789 óta, annyiban világosan felismerhetô: a baloldal ideológiai fölénye épp annak tulajdonítható, hogy módszeresen foglalkozik vele és továbbfejleszti. De ki merné állítani, hogy — Paléologue szavával élve — "a haza vallásának hívei" teljesen érintetlenek az individualizmustól? Legfönnebb határt szabnak neki, s miközben itt (például a gazdasági életben) elfogadják, addig amott ellenzik. Ezért van az, hogy a jobboldal nemcsak viszonylag alulmarad és tehetetlen ideológiailag, mintegy bekebelezi a baloldal, hanem ezt maga is így érzi, s ezért olykor védekezô állásba helyezkedik vagy szégyelli magát, "begörcsöl" miként Bredin mondja [...]

Könyve utolsó lapján arra hívja fel a figyelmet, hogy az a két ideológia, amely oly hevesen összecsapott körülötte, Dreyfus személyében békésen megfért egymással. Ô maga mélyen ragaszkodott Franciaországhoz és a francia hadsereghez, s számára az igazság és az emberi méltóság kultusza nem volt különválasztható ettôl a rajongástól. Számára a kettô összetartozott, s ezért kétkedve, már-már kôvé dermedve nézte végig, hogyan vívnak élethalálharcot éppen az ô ürügyén. Úgy volt alázatos, mint az a szent, aki maga sem tudja, miért ítélték vértanúsára.

Ámde vigyázat! Azok szemében, akik 1792-ben Valmynál azt harsogták: "Éljen a Nemzet!", ugyanúgy érthetetlennek tetszett volna, hogy Franciaország és az Emberi Jogok összeütközésbe kerülhetnek egymással. Dreyfus viselkedésének kulcsa talán abban keresendô, hogy tökéletesen asszimilált zsidóként, aki ezt maga is vállalta, végsô soron a köztársaság vallásának újsütetû híveként, ô megrekedt Valmynál. Nem látta az idôközben eltelt század mozgalmas történetét, nem látta azt a szüntelenül kiújuló küzdelmet, amely az univerzalista eszmény és a konzervatív erôk között zajlott, s amelyrôl Littré és vele együtt Gambetta vagy Jules Ferry, a III. Köztársaság megalapítói pontosan tudták, hogy örökségül rájuk maradt.

Mert ami Valmy fényes hajnalán egybetartozott, s amit így ôrzött meg Dreyfus maga is, azt a 19. századi történelem próbája kettészakította. Példája ez a szókészlet szintjén a bal- és jobboldali ideológia hullámzásának. Nicolet ezzel a mondattal zárja egyik gondolatmenetét: "Akárcsak más szavak, a nemzet szó vándorol a politikában." Valmynál ez a szó az azonosulást fejezte ki a tényleges, konkrét nép államformájával, azzal, amit Nicolet a nemzet "történelmi, területi, mondhatni szinte még etnikai értéké"-nek nevez, azzal, ami a mi számunkra egyszerûen a közösség globális szemlélete, a Gemeinschaft-ban, mint csakugyan történelmi, adott sajátosságban foglalt mi. Az "Éljen a nemzet!" kiáltásban Valmynál a nép azonosnak nyilvánítja magát az új társadalommal, a szabad és jog szerint egyenlô egyénekbôl álló Gesellschaft-tal. Más szóval a forradalmi individualizmus a hagyományos holizmus örökösének, implicit hordozójának nyilvánítja magát. Egy ország, egy földterület népe magára vállalja az egyetemességet.

E lelkesült, paradoxális azonosulás az, amely nem állja ki a tények próbáját. Eleinte csak a szókészlet elmozdulása érzékelhetô: a jobboldal fokról fokra megbarátkozik a "nemzet" szóval, amely ilyenformán a közösen használt szókészlet részévé válik a század folyamán. Az 1870-71-ben kapott sokk hatására azután az érzés felfokozódik, és megjelenik a francia "nacionalizmus". Ahogyan Nicolet írja: "Ez a nacionalizmus semmiben sem tagadja meg a forradalom örökségét, de azáltal, ahogy különválasztja a Nemzetet a változó rendszerektôl — fôként pedig a köztársaságtól —, elutasítja az univerzalista és internacionalista ideológiákat, és végsô soron visszatalál az Ancien Régime etnikai gyökereihez, ám ezúttal a darwinizmus kétértelmû hozadékával terhelten, a jobboldal ideológiájává válik és a leggyakrabban köztársaságellenes."

Ez az elmozdulás teljessé válik akkor, amikor a boulangista krízis nyomán a baloldal kezdi határozottan elônyben részesíteni a "hazafi" és "hazafiság" szavakat.8 Alapjában véve tehát csakugyan ideológiai törésrôl van szó: az a holisztikus partikularizmus, amelyet az 1792-es év forradalmárai belefoglaltak a maguk univerzalizmusába, nemcsak függetlenedett ettôl az univerzalizmustól, hanem azzal szembehelyezkedve nyilatkozott meg. Végsô soron errôl nem szerzett Dreyfus tudomást.

Lényegi tartalmát tekintve ez hát akkortól számítva a jobboldal? E dolgozat összehasonlító nézôpontjából alapvetôen igen. Az, ami Németországban a nemzeti ideológia középpontjában állott, ugyanazon korszak Franciaországban a politikai ideológia nyomatékos, de nem uralkodó összetevôje. [...]

A Dreyfus-ügy több szempontból is fontos. Jegyezzük itt meg azt, hogy amilyen heves volt a konfrontáció, amelyen az alig húsz éve fennálló Köztársaság átesett — miután már megrázkódtatta a Boulanger-féle krízis —, csak annál többre kell becsülnünk a kompromisszumot, amelynek végre életképes köztársaság lett az eredménye, mint ahogy azt is belátjuk, hogy az másként nem születhetett volna meg. Maga az Alkotmány is nehéz egyeztetés nyomán jött létre egyfelôl a királypártiak, másfelôl a liberálisok és a köztársaságpártiak között. A köztársaság nagy megalapozói bölcsen úgy kívántak kormányozni, hogy egységbe fogták a tôlük nem túl távol elhelyezkedô konzervatívokat és a legésszerûbben gondolkodó köztársaságiakat. [...] Gambetta és Jules Ferry, bölcs férfiakhoz illôen, késôbbre halasztották a számukra legfontosabb reformok — például az egyház és az állam szétválasztása — bevezetését, s eleinte csupán azokat vitték keresztül, amelyek elfogadására az ország készen állott. Nekik, az általuk bevezetett polgári nevelésnek köszönhetô, hogy a köztársaságpártiak, majd a radikálisok egymást követô választási gyôzelmei véglegesen megszilárdították a köztársaságot, s így a század elején lehetôvé vált egyház és állam szétválasztása. Ezek a "konzervatív republikánusok" végsô soron azért tudták megszilárdítani Franciaországban a köztársaságot, mivel levonták a korábbi, drágán megfizetett tapasztalat tanulságát, és felismerték a konzervativiz- mus erényeit, de nem mondtak le a forradalmároknak arról az eszményérôl, amelybôl politikájukat merítették, ám amely — ez új vonás — immár nem homályosította el valóságlátásukat.

Az említett bölcsesség persze nem vetett véget az országra jellemzô ideológiai dichotómiának — a Köztársaság csupán megszelídítette, illetôleg a Parlamentet tette meg megnyilatkozása elsô számú színhelyéül. Például a köztársaságpártiak hamarosan feloszlottak "opportunistákra" és "radikálisokra". A parlamenti képviselet baloldali túlsúlyának jelölésére találták ki a "sinistrisme" kifejezést, amely Nicolet értelmezése szerint azt jelenti, hogy "kettôs mozgás megy végbe: az idô múlásával a baloldal legszélén elhelyezkedô pártok és elnevezések a közép fele tartanak, másfelôl viszont idôrôl idôre olyan alakulatok jelennek meg, amelyek a struktúrát tekintve ugyanúgy lépnek fel velük szemben, ahogyan egy nemzedékkel korábban ôk léptek fel".

Jól rávilágít erre a radikális mozgalom példája, amely 1875 és 1885 között úgy helyezkedett szembe Gambetta és Ferry opportunizmusával, hogy közben már kivált belôle a radikál-szocializmus. Ahogyan Clemanceau szembefordult Ferryvel, ugyanúgy fordult szembe a kilencvenes években Jaures magával Clemanceau-val. Ez utóbbi látványos pályát futott be, valósággal tábort változtatott, hiszen a Dreyfus-ügy kezdete és az 1906-ban kitört sztrájkok elfojtása között a kezdeti anarchistából a rend pártjának híve lett. [...]

E jelenség — véli Nicolet —, mélyen fekvô társadalmi és ideológiai okokra vezethetô vissza. Az elmondottakból is kiderül, mennyire közvetlenül magából az ideológiából fakad, hogy a jelzett kettôsséggel a III. Köztársaság idején együtt jár a politikai élet egyfajta mozgásiránya és dinamikája. Ha a baloldali ideológia színtiszta formában megvalósíthatatlan és képviselôi nem tudnak kormányozni a rend vállalására tett kompromisszum nélkül, anélkül, hogy árulók színébe ne kerülnének, de ez az ideológia közben megôrzi eleven erejét, akkor újra életre támad, mint a fônix, ez pedig abban fejezôdik ki, hogy a baloldal bal szélén értelemszerûen mindig radikálisabb pártok jelennek meg: a voltaképpeni radikálisok után a szocialisták, majd pedig a kommunisták.

A francia nézôpont

A szocializmus térhódítása a III. Köztársaság ideje alatt kétségtelenül a korszak egyik fontos politikai ténye. Másutt utaltam már arra, hogy különféle irányzatai szerint más-más arányban a szocializmus egyszerre folytatta és tagadta meg a Francia Forradalmat. Ám szívesen lépett fel azzal az igénnyel, hogy közvetlen örököse. Jaures például, mint a fentebbi idézetben láttuk, az individualizmusban kimutatja a "forradalmi eszme" és a szocializmus jelenlétét. A jelenség nem korlátozódik Franciaországra. Karl Polanyi úgy véli, hogy a szocializmus nem más, mint a keresztény individualizmus végpontja. A bolsevik forradalom hívei 1920 után úgy állították be ezt a forradalmat, mint az 1789-es francia forradalom folytatóját — gondolok például Albert Saboul történészre. Bármennyire részrehajló is ez a tétel (lásd Francois Furet erre vonatkozó kritikáját), a kommunisták széles körû népszerûsége 1939-ig annak köszönhetô, hogy ily módon sikerült a maguk javára kisajátítaniuk az alacsonyabb néprétegekben élô baloldali ideológia jelentôs hányadát. [...]

Megfigyelték, hogy a III. Köztársaság alatt más országokhoz mérten a társadalmi haladás viszonylag lassú ütemû volt, eltérôen a politikai rendszertôl, amely mindinkább megszilárdult. Németországban Bismarck a társadalom- biztosítás olyan rendszerét vezette be a munkások számára, amelyhez fogható nálunk csak sokkal késôbb jelent meg, ám ô végsô soron kudarcot vallott a katolikus egyházzal és a kongregációkkal szemben, vagyis azon a téren, ahol a Ferry nyomában járó Combes célba ért. A társadalmi haladás nálunk a jelek szerint csakugyan alárendelôdött a politikai és ideológiai cselekvésnek. [...]

Hadd emlékeztessek arra, ahogyan szokásosan különbséget teszek individualizmus és holizmus között. Az elsô azt jelenti, amit Jaures így fejezett ki: "Minden dolog mértéke az egyén". Holizmusnak a fordítottját nevezem, vagyis azt, amikor a globális társadalom a maga egészében felértékelôdik az egyénnel szemben.

Ha azt nézzük, milyen helyet foglal el egyik vagy másik az ideológia átfogó rendszerében, és ennek alapján vetjük össze Franciaországot szomszédaival, azt találjuk, hogy miközben nálunk mindenekelôtt a Felvilágosodás individualizmusának egyszerû kinyilvánításával találkozunk, addig Anglia a nagyjából hasonló individualizmust sok hagyományos elemmel ötvözte (ilyen az írott alkotmány hiánya, az elveket gyakorta helyettesítô szokásjog: a törvényalkotás, a királyság, a vallás), Németország pedig az 1800-as évek körül végbement erôteljes akkulturációnak köszönhetôen olyan kultúrát teremtett, amely az angolokéval ellentétben úgy olvasztotta magába a Felvilágosodás individualizmusát, hogy abból holizmus és individualizmus eredeti kombinációja jött létre. [...]

Aki francia, annak szükségképpen az egyetemes értékek állnak legfelül. Ezeken belül, nekik alárendelve kell azután megtalálnia a magunk kulturális közösségéhez való ragaszkodás helyét (sôt, ez utóbbin belül az esetleges regionális sajátossághoz való ragaszkodást, ha van ilyen). Így kerülhetünk hasznosan egyre közelebb az adott valósághoz. Példát mondjak? Az állampolgárságra vonatkozó jogszabály közelmúltbeli — máig sem lezárult — vitáját eltorzítja az ideológiai hadakozás, amely megfeledkezni látszik arról, hogy változott valami az állampolgárságra esetleg igényt tartók gondolkodásában — különösképpen ami a bevándorolt munkások gyermekeit illeti —,éspedig az, hogy másként értékelik azt a kulturális közösséget, amelybôl jönnek. Ugyanez érvényes Új-Kaledóniára, ahol, feltéve, hogy megszûnik mindaz a rossz, amit örökségbe kaptunk, a szóban forgó rangsor hozzátartozik a kérdés eszményi rendezéséhez. Sok meggondolatlan kijelentéssel ellentétben ugyanis a "pluri-" vagy csupán "bikulturális demokrácia" fogalma szigorú értelemben önellentmondás. Nem lehet az individualizmust, amely Alkotmányunk legmagasabb elve kell hogy maradjon, közvetlenül összekapcsolni a kaledóniaiak igényelte kollektív kulturális önazonossággal. A legtöbb, ami elképzelhetô, ezen önazonosság alacsonyabb szinten való elismerése. Más szóval Új-Kaledónia kivételes státusának elismerése a francia világ egészében, olyan státusé tehát, amely túltesz másokén, és amelyre éppen a kaledóniai identitásnak ez az alárendelt szerepben való beemelése jellemzô. Ami nehezen megy, mivel ellenkezik a nálunk leginkább meggyökerezett gondolkodásmóddal. [...]

A dolgok hagyományos francia nézôpontja éppoly egyszerû és világos, mint amennyire hiányzik belôle bárminô kompromisszum a társadalmi lét valóságával. Ez kiválóan megfelel ama politikai színjáték céljára, amelyben mi szeretünk elgyönyörködni, de messze nem elegendô ahhoz, hogy megtapadjon a valóságon. Gondolkodásunk hagyományos modelljének az összetettséget illetôen változnia kell, minden világossága mellett több összetettséget kell belevinnünk. Nem egymagam látom ennek szükségességét, tanú rá Edgar Morin. Kérdés, hogy a franciák meg tudják-e tenni a megfelelô intellektuális elôrelépést. [...]

Ideje szembenéznünk azzal a kérdéssel, amellyel már találkoztunk, de amelyet késôbbre halasztottunk. Ellenvetés formájában merült fel: ha a francia nép lényegileg annyira univerzalista szellemû, ahogyan állítjuk, miként lehetséges, hogy 1789 óta annyi háborúba keveredett? Vagy megfordítva: a háború ezen ismétlôdô tapasztalata ellenére miképpen tudott fennmaradni az az univerzalista ideológia, amely a nemzeti sajátosságot másodrendûnek tekinti? Csak úgy mellesleg: szabad-e könnyedén leráznunk a szomszédaink körében gyakori klisét az erôszakos, természeténél fogva kötekedô franciáról?

Ami a kérdés mögött meghúzódik, az általánosabb érvényû. Mert amirôl itt sajátos formában van szó, az a háború és az ideológia kérdését érinti. Márpedig a modern ideológia általában véve nehezen vet számot azzal, hogy hatósugarában jelen van a háború. Emlékezzenek csak arra, hogy el kellett volna tûnnie a katonai rendek uralmával, majd a polgár, a kereskedô, a tudós megjelenésével. Széles körben úgy fogták fel, mint anakronizmust, mint a barbárság maradványát. Természetszerûleg merült fel a gazdasági indoklás, így jött létre az imperialista háború elmélete. De ennek kapcsán is elmondható, hogy a háború — akárcsak a totalitarizmus — úgy tételezôdik, mint ami idegen a modern ideológiától, mint sötét erôk által a demokráciára kívülrôl kényszeritett fatalitás. A demokrácia tehetetlen ugyan vele szemben, de ártatlan is. A modern ideológiának nincs köze hozzá. Az elsô világháborúról például visszatekintve azt tartják, hogy néhány millió halottal körített nonszensz. Be kell látnunk, hogy ez mélységesen demoralizáló nézôpont, végtére a demokrácia szellemével ellentétes nézet, ugyanis egyenértékû annak elfogadásával, hogy azt a néhány millió személyt, aki csak úgy elpusztult, egyszerûen becsapták.

Holott világosan be kellene látni, hogy mindez alapvetôen téves. A háború, a totalitarizmus a modern kor jelenségei, s ekként szükségszerûen meghatározott viszony áll fenn közöttük és a velük egyidejû ideológia között, s ez utóbbi csupán a rá sajátosan, bensôleg jellemzô kettôs elôítélet eredményeképpen választja le magát róluk. Az elsô úgy szól, hogy az ideológia mindenestül jó, és nem lehetnek nemkívánatos hatásai, a második szerint viszont a szóban forgó kellemetlenségek okai a túloldalon, az anyagi világ tényeinek láncolatában keresendôk.

Helyeselni tudjuk azt a gondolatot, hogy a modern ideológiát meg kell fosztani az immunitás általa igényelt kiváltságától, és a maga teljes kiterjedésében szemlélni, ahogyan ez a vizsgálat is kísérletet tesz rá. A valódi nehézség abban áll, hogy különbözô országokban az ideológia más-más formában jelenik meg. Nélkülözhetetlen tehát az összehasonlító vizsgálat. Ahogyan korábban ez tette lehetôvé modern és nem-modern elhatárolását, ugyanúgy a Franciaország és Németország közötti összevetéstôl várjuk, hogy segítségünkre legyen az ideológia és az esemény közötti viszony felállításában. A két ország történetesen — túl a közöttük megmutatkozó éles különbségen — a bennünket érdeklô dologban tanulságos párhuzamot mutat. [...]

Amikor azt vizsgáljuk, milyen hatást gyakorolt az 1870-71-ben elszenvedett vereség a francia ideológiára, Claude Digeon könyve — La crise allemande de la pensée francaise (A francia gondolkodás német válsága) — lesz kalauzunk, amely végigköveti, hogyan épült be ez a válság több nemzedék életébe.9 [...]

Ami a francia ideológiát, jobboldal és baloldal megoszlását, a külvilághoz való viszonyt illeti, az 1870—71-es eseményeket az alábbiak szerint lehet összefoglalni, a leegyszerûsítés kockázatát is vállalva. A Császárság bukása s az azt követô, szerencsétlen kimenetelû honvédô háború példa nélkül álló nemzeti megaláztatást okozott és mélységes megoszlást idézett elô az országban egyrészt a Nemzetgyûlésben helyet foglaló "vidékiek", másrészt a nagyvárosok és Párizs haladottabb demokratikus és népi közvéleménye között. A paraszti rétegek és mások elfogadták a vereséget és hagyományos konzervatív vezetôik felé fordultak, miközben a kézmûvesek, az ipari munkások és mások a maguk forradalmi örökségével eltelve készek lettek volna életük árán is folytatni a harcot a szabadságért és a haladásért. Világos, hogy az adott körülmények között a rend híveibôl hiányzott az elszántság, hogy bármi áron megküzdjenek az ellenséggel. Ez bizonyos fokig analóg az 1940-es vereséggel és Pétain hatalomátvételével, bár ezt az analógiát nem kell eltúlozni. [...]

Franciaországban 1870 elôtt hazafiság és univerzalizmus békésen megfért egymással —, mint fentebb láttuk, Valmynál is valami hasonló történt. Nagyon fontos azonban e két hivatkozást rangsorolni, márpedig kettejük közül az univerzalizmus áll az elsô helyen, az pedig tiltja a más nemzetekkel szembeni agresszív fellépést. A franciák által 1870—71-ben elszenvedett trauma mélységét, valódi természetét csakis így érthetjük meg.

Emlékeztetnünk kell itt arra, mennyire távol álltak a franciák attól, amit manapság nacionalizmusnak neveznek. A "nemzeti elv" volt a divatos gondolat, azt vallotta maga a császár is, aki támogatta Észak-Itália egyesítését (amely Franciaországnak is elônyös volt), sôt kedvezôen szemlélte a korlátozott német egyesítést is. Széles körben osztották azt a vélekedést, hogy ha minden nép a franciák mintájára szervezôdnék nemzetté, a "testvér-nemzetek szolidaritása" biztosítaná a békét és "nacionalistának" azt nevezték, aki ezt a nézetet felkarolta. E spekulációknak véget vetett 1870.

Azok számára, akik azt hitték, hogy saját értékeiknél fogva fölötte állnak bármely nemzeti vagy egyéb különbségnek, kemény kiábrándulást jelentett, amikor szembe kellett nézniük a legkiméletlenebb hatalmi politikával, illetôleg egy olyan ellenséggel, amelynek haragja nem csupán a bukott rendszer, hanem maga a nemzet ellen irányult, olyannyira, hogy fegyveres erôvel kényszeritette ki megcsonkítását. Egyszóval kudarcot vallott a franciák sarkalatos értéke, az a naiv univerzalizmus, amely látszólag közvetlenül következett az Emberi Jogokból. Bismarck megmutatta nekik, hogy ôk is csupán az egyik sajátos társadalom vagy nemzet a többi között, ám ezt a tényt csak úgy lehetett elfogadni, ha elôbb felülvizsgálják mindazt, amiben odáig forrón hittek.

A jó Littré tisztán kifejezi e megrázkódtatást. 1871 végén ezeket írta: "Mi pedig a más népek iránti jóindulatú tiszteletben neveltük gyermekeinket! Mindezen változtatni kell [...], beléjük kell oltani a tudatot, hogy szüntelenül késznek kell lenniük ölni és meghalni, mivel egyedül így lehet elkerülni Elzász—Lotaringia sorsát, a legszomorúbb balsorsot, a legszivbemarkolóbb fájdalmat [...] Kemény elszántsággal kell átszerveznünk katonai erônket [...], és minden szívben ébren kell tartanunk a honszeretet komoly érzését. A magunk újjáteremtésében sohase feledjük, mit jelent legyôzöttnek és megszállottnak lenni."

"Újjáteremtés", vagy — gyakrabban — "újjászületés": ez a következô évek parancsszava. Ennek persze többféle módját lehetett elképzelni. A közvélemény leginkább az olyan nézetekre hajlott, amelyek mai neve revizionizmus, egy ideig a legmérsékeltebb jobboldal is ezt vallotta. A franciákat arra szólították fel, hogy fordítsanak hátat a maguk engedékeny univerzalizmusának és humanitárius álmainak, zárkózzanak magukba és legyenek készek szolgálni, amit az ország szükséglete parancsol. Mások azt tartották, hogy 1789 nemes ideálját fel kell adni, a forradalom elveit meg kell tagadni. Ennek az örökségnek csupán egy része elvetendô — vélekedtek mások. Végül a meggyôzôdéses, de tisztánlátó köztársaságpártiak szerint — közéjük tartozott például Edgar Quinet, aki régtôl fogva látta, merre tart Németország —, a legbecsesebb eszményeket meg kell ôrizni a távoli jövônek. Elzász-Lotharingia volt a legfájóbb seb. A köztársaságpártiak szemében a legközvetlenebb bizonyítéka volt annak, hogy ábrándokban éltek, amikor feltételezték, hogy a maguk értékei, minthogy elvben egyetemesek, a tények világában is megingathatatlanok. Különösképpen hittek abban, hogy a sajátjukén kívül nincs is más nemzeteszme. Látniuk kellett, hogy nemcsak elszakítják tôlük az ország területének egy részét, de ráadásul kiváló, köztiszteletnek örvendô német tudósok még igazolják is ezt a kemény adóbehajtást olyan, az övékétôl eltérô nemzet-teória — az etnikai nemzet elmélete — nevében, amely az emberek hovatartozását örökletes tulajdonságokhoz kapcsolja, amilyen a nyelv, a kultúra vagy a faj, nem pedig a szabad konszenzustól teszi függôvé. Nyilvánvalóan nincs az a francia, aki egyetérthet a szabadság effajta tagadásával.

Ezek után könnyebb lesz megérteni a belpolitikai élet alakulását. A sietve megejtett választások olyan Parlamentet eredményeztek, amelyben a királypártiak voltak többségben, a republikánusok pedig kisebbségben, bár ez utóbbiak száma az egymást követô pótválasztások nyomán folyamatosan nôtt. A monarchisták, mint ismeretes, három csoportra oszlottak: voltak hagyományos, alkotmányos és "imperialista" királypártiak. Ez utóbbiak, a birodalmi gondolat hívei, eleinte nemigen mutatkoztak, de a késôbbiek során kissé összeszedték magukat. Három párt, amelynek pozíciói kibékíthetetlenek: ez volt tehát a parlamenti jobboldal, ezért mondják, hogy nem egy jobboldal volt, hanem három. A nemzetgyûlés a békeszerzôdés megkötése után sem oszlott szét, hogy kidolgozza az új alkotmányt, ám ez lassan ment. Ha a monarchistákban meglett volna a készség engedmények elfogadására, az alkotmány kimondta volna a királyság visszaállítását. Természetszerû volt, hogy a nemzet megaláz- tatása legkevésbé a hagyományhû monarchistákat érintette, a bekövetkezett esemény ugyanis csak újabb alátámasztása volt annak, amit vallottak, vagyis hogy a forradalom az országot tévútra vitte, most pedig gondviselésszerûen visszatalál természetes vezetôihez.

A katasztrófa leginkább a köztársaságpártiakat viselte meg. A megszállók legszentebb hitüket tiporták lábbal, s ôk lelkük legmélyén szenvedtek, mert ott kaptak sebet, ahol az esztelen hazaszeretet magán viselte az egyetemesség eszményének pecsétjét. A mérsékeltebbek és éles-látóbbak meglepô módon megszelídültek. Bizonyos idô múltán a bölcs Littré megvallotta: ha mindjárt az elején azzal kezdik, nem ellenezte volna a monarchia visszaállítását, mivelhogy "a Császárság tébolyult ostobasága okozta rettenetes katasztrófák után az egyetlen sürgetô teendô az erkölcsi és az anyagi erôk helyreállítása". Pozitivista gondolkodású republikánusként nem ragaszkodott babonásan egyik vagy másik államformához, s még ha netán benne szélsôséges példát kell is látnunk, tudjuk, hogy nem ô volt az egyedüli, aki a sürgôs cselekvésrôl mérsékletre váltott. [...]

Elegendô két tényre hivatkozni, hogy érzékeljük, sokáig mennyire valószerûtlennek látszott a végsô eredmény. Amikor a nemzetgyûlés többsége a monarchia mellett döntött, azzal a kéréssel fordultak Chambord grófhoz, fogadja el nemzeti szimbólumként a háromszínû lobogót, ô azonban végül nem volt hajlandó lemondani a dinasztia fehér zászlajáról. Döntô fordulat ekkor állott be. És mégis, az új rendszer csak 1875-ben, mondhatni közvetve nyerte el a Köztársaság elnevezést, a híres Wallon-féle alkotmánymódosítás jóvoltából, amelyet egyetlen szavazattöbbséggel fogadtak el, s amely a megválasztandó államfôt "a Köztársaság elnöke" címmel jelölte. A köztársaságpártiak majd csak 1878-ban, az újabb elnökválasztás alkalmával kerültek hatalmi pozícióba az államhatalom három szférájában, az elnöki hivatalban, valamint a nemzetgyûlés két házában. Mester és tanítvány

A francia ideológiáról korábban mondottak közvetlen összefüggésben állnak azzal, ahogyan az ország Elzász-Lotaringia elvesztésére reagált. Aki francia, az magát elsôként emberi, más szóval egyetemes mivoltában látja, a maga sajátos nemzeti hovatartozását pedig lényege szerint politikai kérdésnek tekinti — az Emberi Jogokból következôen állampolgár és ekként francia. Az elzász-lotha- ringiaiakra ugyanez érvényes: ôk is így szemlélték saját magukat, a többi francia is így tekintett rájuk. Emlékezzünk arra, hogy 1789-ben országos hatósugarú társadalmi szerzôdés köttetett. Elzászban csakúgy, mint másutt, az emberek elôbb helységek, majd tartományok szerint, végül a Bastille bevételének elsô évfordulóján Párizsban az egész országra kiterjedôen, társultak egymással, ahogyan akkoriban mondták: "szövet-keztek". Az ország egészének hûséget esküdtek. Ezt az egységet, mint kötôanyag, az Emberi Jogok Nyilatkozata hozta létre, a háromszínû lobogó pedig az esemény jelképe maradt szerte az országban, így Elzászban is, ahogyan arról a colmari múzeum meglátogatását követôen Max Weber is beszámolt.

Franciaországnak tehát elôbb vagy utóbb harcba kellett szállnia az elvesztett tartomány visszaszerzéséért. Ez nem egyszerûen államügy volt, nem is csupán a nemzet akarata diktálta — beletartozott abba, ahogyan a franciák önmagukat meghatározzák. Egyetlen francia sem hajolhatott meg a Bismarck teremtette helyzet elôtt, mivel az tagadása lett volna a tulajdon létét alkotó elvnek, az állampolgárok egyöntetû akaratában gyökerezô egyetemes-ségnek. E pontban, mint látható, a háború nemhogy kikezdte volna a francia ideológiát, inkább megszilárdította. Egybeesett hazafiság és egyetemes elv. Majd csak idô múltán, amikor az egyéb ügyekkel elfoglalt III. Köztársaságról egyesek úgy vélték, nem törôdik eléggé a tartomány visszaszerzésével, hozta magával a helyzet, hogy elôbb Boulanger tábornok tett szert átmenetileg nagy népszerûségre, késôbb pedig a nacionalizmus vetett új hullámot. A történészek manapság úgy vélik, a tartomány visszahódítására irányuló elszántság az évek múlásával inkább vesztett erejébôl, és akkor kapott újra tápot, amikor a 20. század elején a francia-német viszony ismét kiélezôdött.

A nemzetet 1870-71-ben ért megrázkódtatás két fontos ideológiai következménnyel járt. Az elsôrôl már szóltunk. Nicolet ezt úgy nevezi, hogy a köztársasági eszme utópiából valósággá vált, vagyis megszületett a köztársasági államforma. Egészen más természetû és hosszabb távú a második következmény. A vereség nyomán a franciák körében általánosan elterjedt, hogy a németekre úgy kell tekinteni, mint akik náluknál magasabbrendûek, és bizonyos vonatkozásban követésre méltóak. Szóltunk már arról, hogy sokan vallották az "újjászületés" igényét. Természetes dologként merült fel, hogy az ellenség felsôbbrendûségén és ennek okain el kell gondolkodni, akár azzal a céllal, hogy átvegyék tôle azt, aminek sikerét köszönheti, akár pedig azért, hogy a vesztesek fontolóra vegyék, miképpen engedhetnek ôk is teret annak, amit a gyôztes szomszéd becsben tart, saját ideológiájuk viszont lekicsinyel vagy lefokoz. Utalunk majd néhány olyan területre, ahol így történt, de a jelenséget mindenekelôtt a maga egészében tartjuk szem elôtt, mivel azt mutatja —, ha hosszú távon nézzük — hogy megváltozott a Kelet és Nyugat közötti hatás iránya.

A francia kultúra és a nyugati — angol-francia — felvilágosodás a 18. század végéig uralkodó szerepet játszott. Rámutattam másutt arra, hogy a német gondolkodás és irodalom példa nélkül álló fejlôdése 1770 és 1830 között majdhogynem kulturális mutációval egyenértékû, és határozott válasznak tekinthetô arra a kihívásra, amely a német kultúrát a nyugati felvilágosodás és a francia Forradalom részérôl érte. Ez a fejlôdés más szóval úgy tekinthetô, mint a németség globális akkulturációja a nyugatról érkezett hatás nyomán. Ettôl kezdve, alkalmi átvételeket leszámítva, a német kultúra a maga kiválósága, sôt magasabbrendûsége tudatában beérte önmagával.

Mindez idô alatt Franciaország — részben mint a múlt készséges örökségét, de részben úgy is , mint ami az egyetemes értékek feltételezett elsôbbségére alapozódik —, politikai viszontagságai ellenére is megôrizte saját felsôbb- rendûségének tudatát. Az értelmiség éppen az egyetemes értékekkel való összhangjuk folytán adózhatott fenntartás nélküli csodálattal a szomszédos országban elért sikereknek, mindenekelôtt a német idealista filozófiának, illetôleg a történetírás és a többi humán tudomány — a "szellemtudományok" — belôle fakadó fejlôdésének. A háború súlyosan megrázta ezt a francia elégedettséget, mivel felszínre hozta, hogy az, amit a német fejlôdés "értékorientáltságának" neveztek, egészen más, mint aminek ôk elôzékenyen képzelték. Nem testvér-or- szág terül el határaik mentén, amely a szellem magasrendû teljesítményeit tekinti hivatásának, hanem velük versengô hatalom, amely uralomra tör. Avagy Németország netán kettô van?

Így vagy úgy, Németország kiivásnál is több: szüntelen fenyegetés volt. A hatalom olyan forrásait lelte meg, amelyekbôl meríteni kell. Franciaországnak a tanítómester szerepét a tanuló szerepére kellett váltania, legalábbis bizonyos tantárgyakat illetôen. Az elsôbbség helyet cserélt, a hatás fô árama mostantól fogva kelet irányából tart Nyugat felé.

A németek sikerét nagymértékben a német tudomány és egyetemi oktatás kiválóságának tulajdonították, ezért erôfeszítések történtek különösen az oktatás és a kutatás összekapcsolása érdekében. Követendô mintát láttak a német egyetemben, s a századforduló táján a legkiválóbb francia ifjak állami ösztöndíjjal Németországba mentek továbbtanulni és a friss kutatási eredményekkel megismerkedni. Durkheim például Wundt és mások elôadásait hallgatta. Ez a külföldi hatás korlátozott maradt. A francia közoktatás alapjai nem változtak. Elemi és középfokon kiválóan mûködött, gyengén állott azonban a kutatást illetôen, amely nem tartozott az egyetemi rendszerbe. Tegyük hozzá: idô múltán kritikusabban kezdték szemlélni a német oktatási rendszert.

A francia szellemi élet 1870 után bekövetkezett változása legjobban talán azon mérhetô le, ahogyan a filozófiai gondolkodás áttért Kantra. Nemcsak a századvégen, de jóval utána is Kant hatása volt uralkodó, s a neokriticizmus hosszas vezetô szerepe olyan méretû jelenség, hogy önmagában külön tanul- mányt érdemel. A jelen nézôpontjából világos, hogy a természettudományok által megtett haladás kritikai felmérése — szemben a pozitivizmussal —, illetôleg a kötelesség szigorú nyomatékosítása ugyanúgy megfelelt a pillanat igényének, mint ahogyan egy olyan német gondolkodó kiválasztása is, aki mindent összevetve közelebb állott a nyugati felvilágosodáshoz, mint nagy idealista utódai. A német elsôbbség újabb formája a 20. században a szocialista Internacionálé alakjában jelentkezett, amelyet uralmuk alá vontak a német szocializmus fegyelmezett zászlóaljai, következésképpen a marxista ideológia is.

Mindez csupán néhány feltûnô példa arra, hogyan érvényesült ebben a korszakban a német kultúra fölénye. Hozzátehetnénk Wagner zenéjének térhódítását. Hasonló, bár ennél mélyebb folyamat megértése érdekében újra emlékeztetnünk kell a két ideológiára vonatkozó összevetésünkre. Megjegyeztük, hogy olyan elemek, amelyek a német ideológia egészében hangsúlyosak és elismertek, a francia oldalon, épp ellenkezôleg, alárendelt szerepet játszanak, ugyanis nem az uralkodó baloldali modellben kapnak helyet, hanem a jobboldal alárendelt modelljében. A franciák univerzalista individualizmusa ily módon kizárja vagy háttérbe szorítja önmaguk sajátos kulturális és történelmi közösségként való felfogását és ezt a jobboldal hagyományôrzôi számára tartja fenn. Kell némi képzelôerô annak megértéséhez, hogy aki Franciaországban a Munka, a Család, a Haza értékeit zengi, az reakciós és nemzetellenes színben tûnik fel. Hosszabb távon ezek a nemzeti méretekben alárendelt értékek csak hasznát láthattak annak, hogy az ellenség révén láthatóan gyôzedelmeskedtek. Ez a francia jobboldal bökkenôje, és valami ehhez fogható történt a Pétain-epizód alkalmával is: az a hazaszeretet, amely az univerzalizmusba van foglalva, csak a vereség órájában diadalmaskodik úgy, mint a sajátosan vett Haza szeretete.

A szellem embereinek véleményét és mûveit kell szemügyre vennünk — továbbra is Claude Digeon nyomán —, ha meg kívánjuk érteni ezen értékek mozgását. Közvetlenül az 1871-ben elszenvedett vereség után a nemzeti örökséget érintô kétségek és bírálatok széles körû visszhangra találtak. Hosszú távon nagy szellemi befolyás fûzôdik olyan, hírneves írástudók nevéhez, mint például Ernest Renan nyelvész, a kereszténység történetének kutatója, vagy Hippolyte Taine filozófus, a modern kor történésze, akik mindenkor bírálattal illették az uralkodó francia ideológiát. Renan különleges és talán példaszerû eset. Mint tudós, a német filológia iskolájából került ki, nagy csodálója volt a németek társadalmi berendezkedésének és a német tudománynak, és bírálta a francia Forradalom egalitárius filozófiáját. Mindazonáltal meggyôzôdéses univerzalista is volt, mivel hitt a humanista modern tudományban. Kétszeresen szenvedte meg a háború okozta megrázkódtatást: elôször a francia haza iránti szeretetében, másodszor a német szellem kizárólagos kultuszában. Számára a háború botrányos volt és kétségbeejtô, szemében ugyanis háborús viselkedésével Németország elvesztette egyetemes küldetését. A német és a francia tudósok között Elzász tárgyában lefolyt vita során támadást intézett nagyra becsült elôdje, David Strauss ellen, s ez alkalommal fejtette ki némiképpen meglepô teóriáját a választott nemzetrôl, ezt ragyogóan példázva is a meghatározással, mely szerint a nemzet "naponta ismétlôdô népszavazás". Lassanként sikerült a németségen belül a militarizmust körülhatárolnia és elvetnie, Franciaországban pedig elfogadnia a köztársaság államformáját. De idôközben a francia ideológia bírálatával, a humanitarizmusról való lemondás és a társadalom hagyományos formáihoz való visszatérés melletti kiállásával hozzájárult a Köztársasággal szembeni értelmiségi fellépés új típusának megalapozásához, véli Claude Digeon.

A pozitivista Taine, a kartéziánus és francia racionalizmus kíméletlen bírálója, felháborodással szemlélte a Kommün lázadását. Élete utolsó húsz évét Les origines de la France contemporaine (A jelenkori Franciaország eredete) címû könyvének szentelte, amely nagyszabású tudományos kutatással járt együtt. A könyv annak feltárására vállalkozott, hogy az elmúlt századok során — az abszolút monarchia korában, a Forradalom idején vagy azóta — Franciaország ciklikusan ismétli a felívelés és a romlás végzetes köreit, ennek pedig a racionalista elvontság hatalmában, illetôleg a német és az angolszász népekre jellemzô, szilárd valóságérzék hiányában keresendô a magyarázata.

Kétségbeesett hazafiság — az ô esetében még inkább helytálló ez a Digeon használta kifejezés, mint Renan kapcsán. Taine ugyanis ítéletet mond afölött, amit jogosan a franciák legfôbb szellemi tulajdonságaként különít el, és ami — tesszük hozzá — ideológiájuk egyik fontos vetülete. A körülményeket tekintve a kétségbeesés érthetô, saját kutatásaink pedig segítenek e gondolkodók elmélyültebb megközelítésében. Ôk ugyanis még helyesen érzékelték, mennyire fontos szerepet tölt be a holizmus a társadalmakban általában — ennek érzékelése mára szinte teljesen kiveszett belôlünk —, viszont alábecsülték az individualizmus modern ideológiájának erejét. A politikai élet nem fogadta el azonnal az uralkodó francia értékeknek ezt a radikális megkérdôjelezését, viszont fontossága megmutatkozott abban, hogy segítségére volt a következô nemzedéknek olyan, megújult jobboldali ideológia kidolgozásában, amely a köztársaságellenes nacionalizmus köré szervezôdött. Maurice Barres, a tehetsé- ges író állította ki ennek az ideológiának a nemesi levelét. Barrest nem csupán a német gondolkodás képzetei befolyásolták. Egész belsô fejlôdéstörténete, amely egyfajta önimádattól vezet "a föld és a benne nyugvó holtak" ájtatos holizmusáig, nem egyéb, mint a német romantika távoli visszhangja. Ez az erôsen német csengésû új nacionalizmus lett azután az alapja a protofasiszta irányulású új monarchista pártnak, az Action Francaise-nek. Az 1870-ben elszenvedett vereségnek ez a késôi terméke végleg elidegenítette a baloldalt, ha nem is a hazafiságtól, de a nemzetre való minden nyomatékos hivatkozástól.

Vázlatosan így foglalhatók össze azok a fô irányvonalak, amelyek mentén az 1870-ben megtapasztalt német fôlény hatott a francia ideológiára. Rövid távon ez a hatás alapjaiban rázkódtatta meg a franciák legszámottevôbb értékeit, s ezáltal a köztársaságpártiakat történelmük során elôször szerénységre és kompromisszumra hangolta, ami lehetôvé tette a mérsékelt, tartósan fennmaradó köztársasági államforma bevezetését. Hosszabb távon, annak arányában, ahogyan a kezdetben megrendült ideológia rendre erôre kapott — Renan személyes életútja jól tükrözi ezt a folyamatot —, és ahogyan a Köztársaságnak sikerült megszilárdítania alapjait, az 1870-71-ben elszenvedett trauma és a német hatás következményei korlátozódtak, beépültek a nagy egészbe. A legfontosabb következmény az volt, hogy a jobboldal értékrendszere kiegészült egy Franciaországban azelôtt ismeretlen ideológiai képzôdménnyel, a megszokott értelemben vett nacionalizmussal.

Horváth Andor fordítása

JEGYZETEK

Válogatásunk Louis Dumont: Homo Aequalis, II. L'idéologie allemande. France-Allemagne et retour címû könyve (Gallimard, Paris, 1991) utolsó fejezetébôl készült.

1. Le Débat, 1984/30. 79.

2. A Rendi Gyûlés 1789 augusztus 26-án fogadta el az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát.

3. Goguel, Francois — Grosser, Alfred: La politique en France. Armand Colin, Paris, 1981.26.

4. Littré, Maximilien (1801-1881), francia nyelvész, filozófus, 1871 után akadémikus, szenátor. Legismertebb mûve A francia nyelv szótára. ( Ford. jegyz.)

5. Aron, Raymond: Les étapes de la pensée sociologique. Gallimard, Paris, 1967. 18.

6. Nicolet, Claude: L'Idée républicaine en France. Essai d' histoire critique. Gallimard, Paris, 1982. 204.

7. Bredin, Jean-Marie: L'Affaire. Julliard, Paris, 1983. 324.

8. Boulanger, Georges-Ernest (1837—1891), tábornok, politikus. Részt vett a Kommün leverésében. Hadügyminiszterként (1886—87) a revánspolitika hirdetôje. 1889-ben sikertelen kísérletet tett katonai diktatúra bevezetésére. ( Ford. jegyz.)

9. Digeon, Claude: La Crise allemande et la pensée francaise. 1870—1914. PUF, Paris, 1959.