I.

Gyerekkorom óta tudom a házak rendjét.

Lôcsén, a fôtéren, ma is áll a ház, amely valaha Breueré volt. Az emeletes homlokzat elfoglalja az egész telek szélességét. A kisutcára nyíló hátsó udvaron voltak a mûhelyek és minden, ami munkának adhatott helyet. Hasonló volt a nagyapám háza is, meg a nagyanyáméké. Ott is csak a tisztelet arculata nézett a nagyobbik utcára. Kicsi gyerekkoromból emlékszem távoli rokonok offenbányai házára. Emeletes homlokzat mögött laktunk, aztán jött az udvar, ahol játszottunk, még hátrább áll a csûr, az istálló, ott volt a tárgyadomb is, no meg a budi.

Falun is a tisztaszoba néz az utcára.

A házak rendje szerint a hátsó udvar nemcsak a munka helye lehet, hanem másé is. Oda lehet dobni mindent, amit el kell rejteni, nem bánthatná a szemet és a lelket, ami miatt szégyen érhetné a ház elejét. És legfôképpen azt, ami megzavarhatná a ház rendjét. A hátsó udvar az a hely is, ahová a család szégyenét — bolondot, részeges legényt vagy öreget és elkurvult lányt — el lehet dugni.

Így teremtették meg világukat az emberek, kultúrájuk általános, szokásaikban élô rendje szerint. Olyan természetesen, ahogy azt bármilyen egyetemességben lehetséges. Csakhogy elég áthajózni a szomszédos tengeren. Oda, ahol minden éppen fordítva természetes. Mert az élet a bazárokban és szukokban teremtette meg közös nyilvánosságát. Ott a mûhelyek, a munka mindenféle formájának utcára nyíló és azt részben be is töltô helye alapozza meg a házak látható rendjét. Hogy az emberi lét minden más formáját a család világa biztonságot adó zártságába tudja fogni.

Mint mondotta Pascal: ami igaz a Pireneusok egyik oldalán, nem az a másikon. És ez az egyetlen emberi igazság, amely valóban egyetemes. Az ember csak azt tartja természetesnek, amiben ô maga él. Láthat mást is, akármit, de azt furcsaságnak veszi, mert nem tudja megérteni. Ebbôl az értetlenségbôl természetesen csírázik ki a lenézés, amely végül is azáltal határol körül világot és gondolkodást, hogy egyetemessé nemesíti azt, amiben a házak rendje azért természetes, mert közös módon fogja át egész világunkat. Rokon vele a városok rendje is, hiszen azokból áll össze bennünk és kerekedik ki körülöttünk. Ahogy éppen a tekintélyes házak tisztes homlokzatai állják körül a fôtereket, ahogy a nagy utcákon a jobb családok ablakai néznek szembe egymással. És minden egyéb a mellékutcák homályába szorul.

A városoknak is vannak hátsó udvaraik. Ott, ahová kiszorul mindaz, ami közmegegyezés szerint nem elég tiszta és tisztességes. Ami nem fér bele az általános rendbe, és még inkább az, ami nem is akar abba beilleszkedni. A szélekre vagy elzárt negyedekbe számûznek a városokban mindent, ami zavarja a rendet, de amit nem tudnak vagy nem akarnak elpusztítani. Gettóba zárják a zsidókat, vagy a palotától legmesszebb esô szegletbe — mint Buda várában. Még az újkorban is a falak tövében voltak a tisztesebb bordélyok, míg a legnyomorultabb kurvákat a sáncárkokba számûzték. A faragó, kovácskodó vagy másféle munkás cigányokat pedig (mint Kolozsvárott is) csak a falakon kívül tûrték meg.

Ez volt a természetes, mert ezt kívánta a rend szellemének általánossága. Végül is: minden a rendért történt. Nem általában, hanem azért a rendért, amely a házakban is meg a házakat összefogó közös világban is uralkodott. És uralkodik ma is.

Így vált végül is hátsó udvarrá mindazok világa, akik a maguk módján akartak és akarnak létezni, akik ha akarnák is, akkor sem tudnak úgy élni, ahogy azt tôlük a közös rend szelleme megkövetelné.

Európában, szinte minden országban, vannak ilyen hátsó udvarok. Igaz, hogy ezeket jól elszigetelik egymástól. De Európának mint egésznek is van hátsó udvara. Ilyent fog össze a Balkán fogalma is.

A legtöbb Európában élô nép viszonylag önálló lett és saját államában maga alakítja életét. Több, hiéna-étvágyú nagyhatalmak közé szorított kis népnek is sikerült ez. Ôk alkotják Európa tisztes arcú házsorát. Akiknek viszont nem sikerült, azok házai szomorú hátsó utcává álltak össze. A Balti- és a Földközi-tenger között élô népek országait a nagyobbak kényükre-kedvükre osztották fel vagy rendezték egybe. Volt állam, amelyet egyszerûen odébb toltak a térképen. Tehették, mert volt erejük hozzá. De azért is, mert ezek a népek megszokták az önkéntes szolgaságot.

Lengyelországtól és Ausztriától Görögországig húzódik Európa hátsó udvara, ahol a népek különbségeik ellenére — és különbözô mértékben — mind kiszolgáltatták magukat a nagyobb hatalmaknak. Valaha a Habsburg Monarchia, Oroszország és Németország rendezték sorsukat, aztán Anglia, Franciaország, Németország és Oroszország osztoztak szolgaságuk felett.

Ezeket a népeket éppen az európai nagyoktól való megállapodott függés teszi Európa szerves részévé. Bennük így valósult meg és így létezik Európa ma is. Nem lehet ôket kitagadni, de azt sem lehet tagadni, hogy ez a sorsuk tette ôket "balkánivá", vagyis Európa hátsó udvarává. Amit a házak rendje szerint szégyellni kell, azt le is nézi az úri rész. Talán, hogy elfedje saját szégyenét és felelôsségét. A szégyen persze közös: a hatalmasoké is, meg a magukat kiszolgáltató, kiszolgáltatottságukba belenyugvóké is. És ez ma sincs másként. Az európai hatalmak ma sem törôdnek azzal, ami közös európai lehetne, hanem csak azzal, ami legszûkebb érdekeiknek megfelel. Legfeljebb arra vigyáznak, hogy szó ne érhesse a ház elejét. De a kiszolgáltatottak, a "balkániak" sem kevésbé kicsinyesek és szûk látókörûek. Egymás ellen acsarkodnak és nem tesznek semmit, hogy kiszolgáltatottságukból szabadulhassanak. Ha valamit el szeretnének érni, akkor támogatót keresnek. Valamely nagyobb hatalom segítségére számítanak mindig és mindenben. Fôleg egymás ellen. De aki patrónust keres, az urat fog szolgálni és csak szolgaságát erôsíti. Ez az önkéntes szolgaság rendje. És mégis különös, hogy a szolgáló országok egyre csak hirdetik európaiságukat. Mintha a hangerô, amivel teszik, bárkit is meggyôzhetne. És az sem változtat semmit, ha másokat szidva tagadják saját "balkániságukat". Vagy egymás ellen buzgólkodva nagy hangon hivatkoznak mindenféle képzelt nemességre.

Úgy tesznek, mint az a kisdiák, akit az osztályban mindenki csúfol és sanyargat, és aki kiszolgáltatottságában csak akkor tud megnyugodni, ha talál egy még gyengébbet, akit aztán ô csúfol és sanyargat. Semmi sem teszi olyan könnyûvé és elfogadhatóvá a szolgaságot, mint a hierarchia. Mert a szolgáló lélek be tud valahol rendezkedni.

Ami az elméleti vagy társadalomlélektani gondolkodás számára érdekes, az semmiféle személyes, érzelmi felbuzdulást nem indokol. Az Európa, Közép-Európa és a Balkán levegôjét rontó Balkánról és "balkániságról" szóló sok divatos zagyvaság miatt nem is érdemes bosszankodni. Mégis türelmetlenné válok, valahányszor ilyesmit hallok. Személyes okból persze és régre visszanyúló történet szerint.

1940 tavaszán esett meg. Mi, a medgyesi szász gimnázium diákjai, bizonyára a szokottnál hangosabban hancúroztunk és tomboltunk az udvaron a szünetben. Meglehet, nemcsak rohangáltunk, de verekedtünk is. Ebbôl semmire sem emlékszem már. Annál jobban arra, amikor csendesen, osztályonként rendezett sorokban álltunk az épület kiskapuja elôtt. Tanár állt a lépcsôk tetején (nem tudom már, ki volt, lehetett akár az újonnan kinevezett rektor is) és magából kikelve, üvöltve vágta az arcunkba: "Ihr seid alle Balkanschweinehunde".

Egyáltalán nem a szavak tartalma miatt emlékszem a jelenetre. Hiszen nem elôször és nem utoljára hallottam ilyen Balkánra hivatkozó inszinuációkat. Azt, hogy a Balkán a barbárság világa lenne, vagyis azoké, akik nem tudnak viselkedni, a káoszé, az elszabaduló (vagy mindenféle) korruptságé, azt még a legbutább medgyesi diák sem vehette komolyan. Senkit sem izgatott, hogy milyen viszonyok uralkodnak a Balkánon, és még a romániai állapotok sem foglalkoztattak bennünket. Az sem érdekelt sem engem, sem a többi diákot, hogy egy tanárnak mi a véleménye a Balkánról.

Ami miatt ennyire jól emlékszem a jelenetre, az a fennrôl szónokoló hatalomtól megittasult hang volt. Vagyis az, ahogy egy magát felsôbbrendûnek vélô ember minket meg akart alázni. Valamilyen egyértelmû és mindenek felett álló kultúra nevében. Olyan szót hallottunk, amely a vizek fölött lebegve szólt a zavargó halandókhoz és parancsolt nekünk, alantas lényeknek. A megalázás agresszívan perzselô szándéka zavarta meg a lelkemet. Éppen azért, mert nem irányult senki ellen személyesen, mert mindenkit közösbe akart a megalázásban fogni. Ez ellen lázadt fel lelkem minden porcikája: olyan heves közvetlenséggel, amely örök emlékké tette a pillanatot.

Igaz, ebben nagy szerepe volt annak is, hogy késôbb adtam értelmet az emléknek. Mert éppen azokban az idôkben bomlott ki a nagynémet szellem az iskola népében is. Ez tette lehetôvé, hogy a hitlerizálástól idegenkedô és demokratizmushoz szokott szászság szervezeteit (így a mi iskolánkat is) "gleichschaltolni" lehessen. Le is váltották humanista-felvilágosult irodalomtörténész rektorunkat, helyébe pedig azt a bornírt latintanárt ültették, aki mindent hajlandó volt kiszolgálni. A háború elôtt a hitlerizmust. Utána pedig ô lett az iskola elsô (és utolsó) párttitkára. Rektorsága alatt szüntették meg a diákság önálló szervezetét, és akkor soroltak be minden szász diákot a hitlerista Deutsche Jugendbe.

A történet folytatását már csak a zajló történelembôl és néhány volt osztálytársam ritka híradásából ismerem. Az emlékek és az elmeséltek összekapcsolásából értettem meg, hogy a szétáradó nagynémet szellem és az abból kibomló felsôbbségérzés egyenesen a hitleráj elterjedéséhez vezetett volt. Az emlékbeli kollektív megalázás pedig így az alázatos szolgalelkûség kialakításának elsô jelévé vált, Így értettem meg azt is, hogy az üvöltözés nem a rendet szolgálta, hanem a besorolást, a hitlerizálást. Amit igazol, hogy a gimnázium szász diákjai végül hadseregekbe álltak, és a valaha békés polgárifjak önként vállalták a frontszolgálatot. Végül (kevés kivétellel) katonasírokban fejezték be életüket.

Azóta nagyot fordult a világ. Az ösztönös döntések is átadták helyüket a megfontolt választásoknak. Mégsem tûntek el a felbuzdulás nyomai a lélekbôl. Csakhogy az utálatok mellett növekvô mértékben helyet kapott a gondolkodás is.

A Balkán ócsárlását ma is utálom, de megértem azokat a lelki görcsöket is, amelyek ezekben törnek felszínre. Elégszer megtapasztaltam erdélyi magyar ismerôseim lelkében a már megállapodott kettôsség kitöréseit. Sokakat ismerek, akik, ha csak tehetik, szívbôl ócsárolják a románokat, ugyanakkor nem kevésbé szívbôl felszakadó örömmel beszélnek románul, különösen akkor, ha rokon lélekre találnak. Örömüket lelik az ócsárolt nép nyelvének felidézésében, élvezettel ízlelik annak árnyalatait. De a legjellemzôbb az, hogy miközben kulturálatlansággal, barbársággal és durvasággal vádolják a "balkáni románságot", különös kéjjel használnak román szidalmakat és közkeletûen obszcén fordulatokat. Mintha éppen az ócsárolt népies nyerseség, a kulturálatlanság árnyalatával fûszerezett közvetlen nyíltság vonzaná ôket. Furcsa nosztalgia él bennük az iránt, amitôl megvetéssel szeretnének elszakadni, vagy legalábbis elhatárolódni.

Az ócsárlás a múlt tagadását szeretné radikális szakítássá tenni, a nosztalgia viszont a múlttól való szabadulás lehetôségét teszi eleven valósággá. Az állítás és a tagadás, az azonosulás és a lázongás olyan gubancba csavarodnak, amely az egész lelket görcsbe tudja rántani. Így nem tud sem a vállalás, sem a kritika egymást segítô egyensúlyban testet ölteni. Az egyikbôl múltat megkövesítô elôítélet, a másikból pedig jövôt elzáró nosztalgia lesz. Holtpont alakul ki a gondolkodásban. Hiszen minden elôítélet és minden nosztalgia magába záródó és záró világot teremt. Ami, ha nem is vágja be végképp a szellem útjait, mindenképpen összekuszálja a lelket. Ellentmondás jön létre, amit nemhogy feloldalni, még áthidalni sem lehet. Odi et amo: ezek csak egymást kölcsönösen támogató, tápláló érzelempárba állhatnak össze, amelyben végül úgy megkötik egymást, hogy a kitörésnek még a reménye is elvész.