Ez a zene a nem zenébôl.
Erôsen kell figyelned, ha meg akarod érteni mindet,
hogy hallhasd a szélben, a rezgônyárfán át, erôtlenül,
mint a távoli harangszó, mint a hallás élén
vonuló madarak, idegen országok kutyái,
farkasok,ahogy megpróbálnak átvágni a horizonton.

Néhány öreg zsidó temetô darabokra tört
kövei között kezdôdik, valahol egy hosszú
utazás során, pár csillag a tér egy ablakában,
kiárusított öreg autók darabjai,
áttetszô levegô a meztelen téglafal körül
egy halott zsinagógán, néhány városban,
nevüket nem nehéz felidézni, ahol már
nincs iskola, sem Sabbath, nincsenek kétkerekû
taligákon érkezô sötét ruhás szakállas férfiak,
vállkendôs asszonyok, gyerekek hosszú ünnepi
kabátban, az ülôrudakon mint a csirkék, ahol nincs
Kaddish, mondták milliók, akik soha nem tértek haza,
ahol már nincsenek összesen tízen, akik elmondhatnák.

A zene, ahol zene létezhet egyáltalán:
egyedül a magas, szélfújta fûben,
elhagyatott udvaron, ahol
valaki más kaszája fog elhullani
madárdalban,
mielôtt vége a nyárnak -
fûszálak lágy sóhaja.

Nem, én nem tartok a csempészektôl,
a lôfegyverektôl, kalasnyikovoktól, drogoktól,
sem a Minszkbôl zsinóron rángatott zsaruktól, sem a
nukleáris anyagoktól, a testektôl, testrészektôl,
az aranyrudaktól és az ismert betegségektôl sem.
Igen, el szeretném hagyni a te országod,
magam mögött hagyni feldarabolt, összetört útjait
és rozsdás emlékmûveit, igen, el szeretném hagyni
nem egészen másfél nap alatt, mert addig is eltarthat
ez az elôadás Ungvár határánál.

Elsô felvonás: Az elsô kapu. A színészek
rendôrök, kemény, szíjas bôrû férfiak ráznak
kezet egymással, cigarettát cserélnek, az ô részük
felcserélhetô, egyenruhájuk összevéthetô, szûkszavúak,
és szemük érintkezése rövid távú,
üres arcú emberek, minden, amit mondanak. Nem. Várj. Türelem.
Hogy mi történik, nehéz követni.
Felhajtás, feltartóztatás, terelô mozdulatok, néhány
várakozásteli óra, néhányan egyenesen át.

Ez történik az elsô órában, a cselekmény ideje alatt
mi a kalitkában vagyunk, a második felvonásban,
melynek címe Várj és nézz, a katonai bejáratnál
ahol várunk és várunk, de nem történik semmi,
a pénz pénzzé változik újra, egy kék sör oda- és
visszapasszolása a második órában,
lôdörgô ôrök lefelé a határsávon a kúszókacsokon
keresztül, a szélbetört zászlókat figyelô ôrtorony.

Hosszú órák, sietni kell, aztán várni
a lent elnyúló, forgalmas dombokon, egyenruhák,
kipufogógáz, még egy óra az utolsó felvonásból,
majd a kijárat és a kijáratnál a pecsét. Igen,
ez az én saját arcom, az elsô, amit általában
ilyen alkalmakhoz viselek, igen, az én táskám, igen,
ez az én szükségállapotom, ez a doboz
szardínia is enyém, mehetünk. Bár nem ajánlatos.
Egy önmagába záruló hétórás elôadás, de elmondhatjuk,
hogy szerencsések vagyunk. És itt nincs helye tapsnak.

Jánk Károly fordításai