A címet ne tessék a szerkesztô túlzott szerénységének , önfeladásnak minôsíteni. Vagyunk ugyan mi — szeretnénk lenni — multidiszciplinárisak, a multinacionális cégek, azaz transznacionalista társaságok ügyét azonban "korunkilag" csupán alulnézetbôl tudjuk megközelíteni, ezért a kérdéskör szakértôinek, a menedzser-világ részeseinek s az ebben szakosodott újságíróknak adtuk át ezúttal az elsôséget, "multis" lapszámunkban. A Financial Timesban, az Economistban vagy a Wall Street Journalban — a budapesti HVG-ben vagy a bukaresti Capitalban — ez nyilván másképp történik. Ám ott, ahol Gaál Gábor és Németh László vitájához szokott hozzá (esetleg) az olvasó; ahol Tamási Áron és Veres Péter, illetve Nagy István volt valamikor (házi szerzôként is) a mérce; ahol Kassák Lajos városiassága és avantgárdja a kezdeti azonosulás után már-már kitagadtatott, a civil társadalom megelôlegezése, illetve elsô érdemleges elemzési kísérlete pedig csak a kilencvenes évek közepén regisztrálható — ott, itt, ezeken a hasábokon indokolt némi szerénység és szabadkozás, amikor az ezredvéget meghatározni látszó világproblémába avatkozunk.

És hogy egyénileg honnan jutottunk idáig? Az iskolában, egyetemen, sajtóban szajkózott imperialista veszély (szakszerûbben: a tôkekoncentráció, a trösztök, konszernek világuralma) tudomásul vételétôl az elsô másfajta élmények befogadásán át a mai sokféle tájékozódási lehetôség kihasználásáig? Nagyjából négy évtized választja el két utazásomat, valahol Kelet-Közép-Európában: az elsôrôl mint diadalmas ajándékot hoztam egy csomag Chesterfieldet jövendôbeli feleségemnek; a másikról, ahol 1997 decemberében együtt jártunk, a Siemens cégtáblája kísért vissza: Meciar Szlovákiájának fôvárosában, Pozsony szépen restaurált óvárosának a legközepén, a régi városháza belsô udvarán jött szembe a német központú világcég reklámja. (Nem is olyan "kísértet" ez, sôt inkább remény, hogy a bezárkózó nacionalizmusnak Szlovákiában sem végtelen a terepe.) Ha megpróbálnám e közel negyven esztendô magántörténelmét felvázolni a kolozsvári Református Kollégiumban alapozott Erdély-központúságtól, a magyarságtudat és világbefogadás tananyagában való elôhaladástól a most rögzülô pillanatig, elsôkként bizonyos személyes és szellemi találkozásokat kellene említenem, olyan neveket és mûveket felidéznem, mint az Illyés Gyuláé, Szabédi Lászlóé, Bibó Istváné; vagy a "csak" könyvekben és színpadon kísértôk: Roger Martin du Gard, Hemingway, Faulkner, García Márquez, Csehov, Ionesco. Vagyis: távol a modern közgazdaságtantól, az üzleti világtól. Aztán váratlanul (mint 1989 decembere után sok minden): 1990 februárjában a szamosfalvi repülôtéren találom magam, hivatali kötelességbôl adódóan kint a pályán várom, köszöntöm Soros Györgyöt, (George Sorost), hogy aztán éveken át alkalmam legyen ismerkedni a "Nyitott Társadalomért" Alapítvány lényegével, mûködésével.

No persze, ez nem maga a tôzsde világa, de egy új világ és nem utolsósorban az Újvilág közszereplôihez visz közelebb. Megyünk mi is, utazunk, Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban számunkra szokatlan dolgokat tapasztalunk. És jönnek ôk, elsôsorban a cégek, a multik — társadalomátalakító álmoktól, programoktól függetlenül is, gazdaságpolitikai meggondolásból — kelet felé. A Shell, a Volkswagen, a Xerox, az IBM után mind több név materializálódik errefelé is, házam és családom közelében. Azon veszem észre magam, hogy Benetton pulóvert hordok, a California Fitness prospektusából válogatok karbantartó termékeket, a Lilly mûanyagzacskójában hozom haza a kenyeret, miközben a Széchenyi (Mihai Viteazul) téri vásárcsarnokba a McDonald's jellegzetes "M"-je csalogat (eredménytelenül). A nyugati országhatárhoz közeledve autónkkal, rendszeresen a MOL kútjánál állunk meg. Kolozsvár határában még nem térhetünk be a Polus Transilvania üzletközpontba, a polgármester ugyanis szeretné kitiltani a város közelébôl Demján Sándor magyar-kanadai cégét; de egyszer talán a "funari varázsnak" is vége szakad. Azt, hogy az újságok, amelyeket olvasok, a tévéadók, amelyeknek mûsorát nézem, mely multik tulajdonát képezik, már nem is próbálom sorolni. Már csak azért sem, mert egy folyóirat, gondolom, még adhat a függetlenségére. Ôrizve szegénységét.

De hát ki akar az ezredvégen, akár Romániában is, szegény (csupán szellemiekben gazdag) maradni? Bizonyára a Korunk-olvasó sem. Akkor hát, ha nem is a meggazdagodás titkát, technikáját — legalább környezô világunkat segítsük megismerni. Például a multikról szólva. (Kosten professzor könyvének ismeretében is inkább John Naisbitt "globális paradoxonát" figyelve.) Nem hallgatva el a hagyományféltés vagy éppen a gúny (írói) kísérô hangjait sem.