Nem sírom vissza a honi kutatás-fejlesztés rendszerváltás elôtti finanszírozási rendszerét. Csak a GDP-hez viszonyított mértékét. Arról, hogy az akadémiai kutatóintézetek milyen elvek szerint és milyen feladatokra kaptak pénzt a nagy közös kasszából, személyes élményem nincs. Van viszont arról, hogy az Innovatext Textilipari Kutató és Fejlesztô Vállalatnál (korábban Textilipari Kutató Intézet) miféle K+F tevékenységekre is folydogált pénz a költségvetésbôl az Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottságon keresztül. Egy szépen, szakszerûen megfogalmazott pályázatra, ha értelmetlen volt is a fejlesztési cél, lehetett pénzt szerezni, a cég fennmaradása érdekében mindig adtak annyit, hogy ne kelljen szélnek ereszteni az amúgy jobb sorsra, komolyabb feladatok megoldására is alkalmas mérnököket. Emlékszem például a pályázatra — kimunkálásában magam is tevékenykedtem —, amelyben egy néhány tízezer forint értékû svéd készülékkel akartuk megvizsgálni a textilipari gépek elkopott csapágyainak állapotát. Az amúgy ügyes kis készüléket a svéd gyárakban karbantartók használták, míg nálunk tudományos kísérletnél szolgált segédeszközül. A zárójelentésben aztán eme mûszerrel végzett méréseket elemeztük a matematikai statisztikai módszereivel, költségvetési finanszírozásban, 1,5 millió forintos bevételért. De voltak pozitív példák is, például a környezetvédelmi osztály természetvédô technológiafejlesztései.

A privatizációs hullámverés elôtt egy-egy iparágazat fenn tudott tartani egy fejlesztô intézetet vagy vállalatot. Az iparvállalatokról értelmes gyártás-, illetve gyártmányfejlesztési feladatokhoz is hozzá lehetett jutni. Jóllehet sok esetben elavult technológiájú gépsorokat korszerûsítettek "lehetetlen"feladatot nem ismerô szakembereink. Például elavult mostrumokat kényszerítettek számítógépes irányítás és ellenôrzés alá.

És valljuk meg, voltak olyan határon becsempészett technológiai csodák, amiket igen rövid idô alatt nemcsak egyszerûen "lekoppintottak"a magyar mérnökök, hanem megfejtették nyugati kollégáik fejlesztésének lényegét, majd hozzá is adtak a maguk találékonyságából: továbbfejlesztették a lemásolt technikát. Az innováció névtelen hátországa címmel az OMFB megbízásából tavaly egy összefoglaló tanulmány jelent meg, amely többek között a külföldi mûködôtôke innovációs hatásaival kapcsolatos fôbb tapasztalatokat is igyekezett összegyûjteni. A tanulmány szerint a privatizációs tapasztalat azt mutatja, hogy több nagyvállalatunk megvásárlása során nem az játszotta a döntô szerepet a vevôként jelentkezô multinacionális cég döntésében, hogy a magyar társaságnál milyen fejlett kutatás-fejlesztési tevékenység folyik, milyen saját fejlesztésû termékkel van jelen a világpiacon, hanem sokkal inkább a cég termelôkapacitása és kelet-európai piaca. Például a General Electric által 1990-ben megvásárolt Tungsram termékei jó minôségûek és eladhatóak voltak, csak forrás nem volt a további fejlesztésekre. Az új tulajdonos (az elsô) bár érintetlenül hagyta a Tungsram K+F részlegét, túl sokat nem foglalkozott vele. Az együttmûködés során jöttek rá az amerikaiak arra, hogy a magyar mérnökök szaktudása nemcsak olcsó, de jó is. Erre alapozták új K+F stratégiájukat. A korábban három helyszínen — USA, Anglia, Magyarország — folyó kutatási feladatokat nyolc részre bontották, és végül négyet telepítettek Magyarországra. Az alapkutatás — így a világítástechnikai is — maradt a GE clevelandi központjában, de egy-egy részterületen — mint például a wolframkutatás — a Tungsram szakembereit is foglalkoztatják.

A legnagyobb elônyt az jelenti, hogy a GE-n keresztül óriási információs bázishoz jutnak a magyar mérnökök — állapítja meg a tanulmány szerzôje, Mosoniné Fried Judit (Magyar Tudományos Akadémia, Kutatásfejlesztési Intézet). Így azokon a területeken, ahol a budapesti központé a fôszerep, egyre több szakmai tudás koncentrálódik, megteremtve a lehetôségét annak, hogy a Tungsram kutatói saját területükön — akár hosszú távon is — világelsôk legyenek. Feltéve, hogy nem születik a GE központjában olyan döntés, amely éppen ezeket a kutatás-fejlesztési irányokat megszünteti, vagy máshová viszi. A cég filozófiája ugyanis az, hogy mindenütt csak azzal és addig kell foglalkozni, amíg ott csinálják a legjobban.

A Tungsramnál hét év alatt sikerült a K+F tevékenységet integrálni egy multinacionális cég központjába. A szakmai berkekben irigykedve emlegetett Bródy Labor megmaradt, bár a tulajdonosok nem ösztönzik együttmûködését a magyar egyetemekkel, nem is tiltják meg azt.

A Taurus csak a privatizáció végsô szakaszában, 1996-ban került külföldi tulajdonba. A cégnél is volt K+F tevékenység, fejlesztôközpontjában a nyolcvanas évek végén még csaknem háromszázan dolgoztak. Árbevételük 60 százaléka már a privatizáció elôtt is exportból származott.

A Taurusnak Budapesten, Nyíregyházán és Miskolcon alakult ki fejlesztô központja. 1992-ben már majdnem a felszámolás sorsára jutott a nagy múltú cégóriás, majd állami segítséggel egy évvel késôbb részvénytársasággá alakították át. 1996-ban, mielôtt a Michelin megvásárolta volna, a cég csaknem egymilliárd forintot fordított technológiai fejlesztésre, ám a piaci követelmények kielégítését célzó minôségfejlesztésben ennek az ötszörösére lenne szükség. Ez pedig csak piacbôvítéssel térül meg, ezért a Michelintôl a Taurus magyar szakemberei elsôsorban az ehhez szükséges tôkebefektetést várják. Az új tulajdonos az elsô öt évre keveset ígért. Ráadásul a privatizációs szerzôdésben vállalt beruházási, fejlesztési kötelezettség szinte a privatizáció másnapján átszállt a németországi Phoenixre, amely megvette a szegedi Taurus Emergé és a nyíregyházi Taurus Pálma Kft.-t.

A Taurus Emergé Kft. tehát 1996-ban került a Phoenix tulajdonába, az új tulajdonos 1,4 milliárd DM forgalmat bonyolít le, 8500 fônek adva munkát. A magyar kft. — a Taurus Emergé világszínvonalon gyárt tömlôket — nemcsak a terméket fejlesztette ki, hanem még a gyártógépeket is, melyeket maguk gyártottak le. Már 1974-ben komplett olajipari tömlôgyárat adtak el az USA-ban. Az új tulajdonos megbecsülve a szegediek tudását, a nagyméretû olajlefejtô tömlô és a spirálbetétes hidraulikus tömlô fejlesztését áttette Magyarországra, sôt a cég géptervezôit németországi munkákhoz is igénybe vették. A szegedi Kft. fejlesztési részlegében dolgozó 80 szakember közül 25—30-an végeznek kutatás-fejlesztési munkát, ezen belül anyagkutatást is. Jó példaként emlegetik még az Ericsson hazánkban létrehozott szoftverfejlesztô részlegét vagy a Knorr-Brehmse által támogatott kutatásfejlesztést. A tanulmány jónak minôsíti még a Chinoin—Sanofi, a Philaxia—Sanofi és a Lehel—Electrolux házasságot is. Reményteljesnek nevezi a Suzuki törekvését, hogy fejlesztéseibe bevonja a hazai fejlesztômérnököket.

Másutt viszont nem ily rózsás a helyzet: a Stollwerk budapesti üzemében bezárták a K+F részleget, a gyárból kiszorultak a megszokott ízû, vagyis a hazai licensz alapján gyártott termékek. Nekem textilmérnökként legjobban mégis az fáj, hogy a magyar textilipart szinte teljes egészében technológiai rabszolgasorba, bérmunkába kényszerítették.

Egyik megjelent cikkem után, amelynek az Elprivatizált szent tehén címet adtam, felhívott egy kamionsofôr, szinte elcsukló hangon mesélte el, hogy egy magyar kft. megbízásából, amelyet egy volt kolléga hozott létre, melyik magyarországi üzembôl melyik nyugat-európai textilgyárba szállította a szinte vadonatúj gépsorokat. "Kilóra adták el"— mondta.

A hivatkozott tanulmány a multinacionális cégeknek a hazai K+F-ben játszott szerepének kutatása során elsôsorban arra a kérdésre kereste a választ, hogy érvényesül-e az innovációs hatás egy-egy megvásárolt cég keretein kívül is, vagy sem, vagyis beépül-e a multi az adott ország gazdaságába, innovációs rendszerébe, vagy megmarad Gernot Grabher kifejezésével élve "sivatagi katedrálisnak.

A tanulmány szerzôi úgy látják, hogy a következô hatások érvényesülnek: a külföldi mûködôtôke jelentôsen mobilizálja a meglévô erôforrásokat; versenyre ösztönöz; segíti a nemzetközi integrációt. Ugyanakkor ezzel egyidejûleg a megtermelt jövedelem jelentôs részét kivonja az adott cégen keresztül a gazdaságból, nagyon erôsen a saját érdekei szerint szelektál, gyengíti a belsô integrációt, sôt kontroll nélkül keresztezheti a gazdaság- és iparpolitikai szándékokat. Ez a megállapítás természetesen csak a multinacionális vállalatokra, illetve a nagyon tôkeerôs, meghatározó erôfölényben lévô külföldi cégekre érvényes.

A privatizált vállalatok vezetôi közül sokan úgy látják, hogy az új tulajdonosok célja, amikor változtatni akarnak, csupán az, hogy az ide hozott termékeik gyártásának feltételeit megteremtsék. A magyar mérnökök adaptációs képessége pedig kiváló. Emellett az új tulajdonosok a még gyárthatónak ítélt termékeknél a hatékonyságnövelô eszközt vetették be, ami a legtöbb esetben munkaerô-megtakarítást jelentett, ezen sok esetben nyersen és egyszerûen elbocsátást kell érteni.

Miután az MTA Kutatásfejlesztési Intézete a zöldmezôs beruházásokat leszámítva nem nagyon tapasztalt átütô fejlesztéseket, azt valószínûsíti, hogy kis kiegészítésekkel és kutatásokkal többnyire használható a régi termelési infrastruktúra, bár hozzáteszi azt is, hogy legalábbis azokhoz a termelési feladatokhoz, amelyeket a külföldi tulajdonosok itt akarnak folytatni. Egy magát megnevezni nem kívánó vezetô kutatás-fejlesztô magyar szakember úgy látja, hogy "a K+F területen a külföldiek az itteni tapasztalatot hasznosítják. A magyarok pedig megtanulják, hogyan kell egy feladatra koncentrálni. Ami egyébként nem kevés — tenném hozzá keserûen. — De ilyen áron?...

Új tudást — a tanulmány során felvett interjúkban megszólaló kutató-fejlesztô szakembereink szerint — nem kapnak többet mérnökeink, mint ha konferenciákra vagy vásárra járnának. Van olyan vezérigazgató, akit nem engednek be az anyavállalat központi fejlesztô laboratóriumába, mondván: nem tartozik rá, ami ott folyik. Az információkat csoportosítják: mindenki csak ahhoz a szinthez fér hozzá, amelyikhez ôt besorolták.

Az új tulajdonosok beszállítói rendszerük kiépítése során olyan cégeket kapcsolnak be, amelyek már bizonyították szakmai alkalmasságukat, rendelkeznek a szükséges mûszaki-technológiai ismeretekkel, vagyis ritkán jön be új szakmakultúra. Új feladatot legtöbb esetben az alkalmazkodás jelent a követelmények teljesítésében. A megfeleléshez pedig a cégek önerôbôl nem mindig képesek, ilyenkor elkel az állami segítség. Például pályázatok révén.

A beszállítói kör szélesedését mégis nagyon fontosnak tartják az MTA kutatói, mert erôs, önfejlesztô, tanulási folyamatnak tekintik. Ugyanakkor leszögezik azt is: a beszállítás önmagában nem hordoz magas mûszaki tartalmat, ám ha ennek teljesítése során mégis új szerszámot készít a beszállítói rendszerbe bekerült cég, vagy éppen új technológiát alkalmaz, azzal is fejlôdik.

Talán legsúlyosabb az a megállapítás, hogy a multinacionális cégek innovációkutatása során nem tapasztalták a multik gazdasági hatását: nem mozgósították erôforrásaikat a magyarországi cégek fejlesztéséért. Nem látni azokat a hazai vállalkozásokat, amelyek attól válnának tôkeerôssé, hogy beszállítanak külföldi cégeknek. A multik elvárása: a cég egészével való azonosulás, a birodalmi szellem elfogadása, vagyis mindenki kívülálló, aki nem része a birodalomnak.

Vannak olyan külföldi tulajdonosok, akik nem nézik jó szemmel, hogy alkalmazottaik egyetemi, kutatóintézeti kollégáikkal igyekeznek együttmûködni. A magyarországi leányvállalatok kutatói a multinacionális cég bármely kutatójával szorosabb kapcsolatban vannak, mint a Budapesti Mûszaki Egyetem akármelyik tanszékével; a Magyarországon megjelent multik inkább leépítik, mintsem építik az együttmûködést a magyar tudományos élet képviselôivel — ez pedig ellentmond a nemzetközi tendenciáknak. Vagyis ha a hazai mûszaki tudományok fejlôdésére az állam nem áldoz pénzt, a magyar vagy vegyes tulajdonban lévô cégeknek esélyük sem lesz arra, hogy bekapcsolódjanak a piacokért folytatott versenybe.

Ha nem lehet megállítani a folyamatot, miszerint a kutatásra, fejlesztésre egyre csökkenô költségvetési pénz jut, az út a technológiai rabszolgasághoz vezet — mondotta egyszer kérdésemre Pungor Ernô akadémikus. Pungor professzor szerint ugyanis egy ország csak akkor tud magas szintû technológiát vásárolni, ha exportálni képes, ezért Magyarországnak kutatás-fejlesztére a GDP 1,5 százalékát kellene költenie.

A professzor úgy véli: "Ha Magyarországon nem képesek olyan fejlesztési munkákat teremteni, amelyek a magyar ipar és termelés külföldi piacainak állandó megújítását hozzák, akkor lecsúszunk nemcsak a piacok területén, de általában a magyar pozíciókat feladjuk. Az pedig tévhit és teljesen félreértelmezett dolog, hogy ha kell, akkor majd külföldi technológiákat veszünk. A külföldi technológiákból általában a leértékeltek jönnek be az országba, ráadásul ezt is csak jó pénzért lehet megvenni. Nem lesz piac- és versenyképes a termék, hiszen még a jó mûködés esetén is csak minimális hasznot lehet elérni az ilyen másodlagos technikával. Ezzel ellentétben, ha van saját fejlesztésünk, akkor az úgynevezett know-how- és szabadalompiacon Magyarország is versenyképes marad.

IRODALOM

Pungor Ernô: Magyarország fejlôdéséért (Technika Alapítvány)

Bánhidai Károly: Teremtsen a politika tudománybarát környezetet. Demokrata, 1996 április.

Az innováció névtelen hátországa. (Tanulmány, OMFB.)