Egy dologban alighanem teljesen egységesek voltak a kelet-európai szocialista országok a rendszerváltáskor: általánosan elterjedt várakozás volt, hogy a Nyugat pénzzel, tôkével is megsegíti az átalakulást, ugyanakkor élt a szkepszis is, hogy ez nem vagy csak elenyészô mértékben következik be. Bár már nyolc-tíz év is eltelt az egyes országok rendszerváltásai óta, egyik feltételezésrôl sem lehet egyértelmûen kimondani, hogy az jött volna be. Úgy tûnik, a Nyugat még mindig óvatos, mennyire vegyen részt az exszocialista országok kapitalizálásában.

Ha a kelet-európai rendszerváltás jelképének nem nevezhetô is, annak eddigi jellegére mindenesetre utal, hogy Rábafüzesnél az Ausztriából Magyarországra érkezôket sokáig hatalmas reklámtábla köszöntötte: Welcome in Hungary. Aláírás: McDonald's. Óriás üdvözlôlap, mondjuk így, Magyarország helyett az ô nevében — meg-megújuló hirdetôkkel. A kelet-európai országok ugyanis, amikor a legtöbb helyen vértelenül vagy kevés áldozattal mintegy megszüntették a szocializmust mint társadalmi és gazdasági berendezkedést, jobb híján azzal kezdték a "kapitalizmus építését", hogy becsalogatták-édesgették a külföldi — értelemszerûen elsôsorban nyugati — mûködô- és pénztôkét, adó- és vámkedvezményekkel könnyítve meg például a tôke itteni allokációját, illetve a haszon jó részének hazavitelét.

A külföldi tôkéért egymással versengô volt szocialista országok a nemzetközi politikai elismertetésen, a szalonképesség bizonyításán kezdve az állami tulajdont magánkézbe adó, privatizáló törvényeken át egymás idônkénti lejáratásáig minden eszközzel élnek, hogy elnyerjék a nyugati tôke kegyét. Fáradozásukat csak többé-kevésbé koronázta siker, a Nyugat reakciói ugyanis meglehetôsen felemásak. Az Európai Unióba (EU) tagként ma esélyes országok támogatására például jóval kevesebbet szán az integrációs szervezet, mint nem rendszerváltó szegényebb sorsú tagjaira, s "az új tagok nem terhelik meg túlságosan az EU-országokat" típusú formulák fontos érvek ahhoz, hogy a tagállamok parlamentjei megszavazzák az integráció bôvítését. Az EU fejlesztési segélyalapjaiból Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovénia — a felvételre az elsô körben a legesélyesebbek közül négy — 1989—1993 között lakosonként mintegy 2-2 ezer ecuhöz jutott, 1994—1999 között pedig e célra az unió 3-3 ezer ecut szánna. Ugyanezen idôszakokban az "EU-szegény" Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország egy-egy lakosukra csaknem 34 ezer, illetve 84 ezer ecut kaptak, illetve kaphatnak. Másfelôl a volt szocialista országok új csoportnevet kaptak a nemzetközi gazdasági és társadalomkutatási irodalomban: transition countries, a változás országai néven maradtak egy kalapban, így figyelik szinte minden rezdülésüket naprakész statisztikák, továbbá bankok, alapok jöttek létre itteni beruházásfinanszírozásra, oktatási, tanácsadási segélyrendszerek keltek életre. A nyugati cégek persze mozgékonyabbak, szinte azonnal megjelentek mindegyik országban, némelykor — például Magyarország vagy Lengyelország esetében — már rendszerváltás elôtti kicsinyke múltra is támaszkodva, ám óvatosságuk kétségen felül áll. A nyugati tôkének természetesen nagy lehetôség az exszocialista országok váltása a nyugati típusú vagy arra hajazó gazdasági-társadalmi rendszerre: a mintegy 150 millió lelkes Oroszország nélkül is mintegy 240 millió potenciális fogyasztóról van szó.

A közvetlen külfölditôke-befektetések, vagyis a kelet-európai országok mûködôtôke-importja, úgy tûnik, elsôsorban politikafüggô, bár természetesen szerepet játszanak más megfontolások is, egyebek között nyugati szándék egy-egy kelet-európai ország fizetôképesség-megôrzésének támogatására, a cégkapcsolatok korábban kiépült rendszerei vagy a hagyományos — még a szocializmus elôttrôl örökölt — országkapcsolatok. Mint az az idevágó táblázatból is látható, a mûködôtôke a "legszívesebben" azon országokba megy, ahol a politikai stabilitást kellônek látja. A "politikailag stabil" ítélet meghozatalát természetesen több szempont befolyásolhatja; általánosságban véve egyes államok esetében elegendô a belsô stabilitás, másoknál külsô bizonytalansági tényezôk is szerepet játszanak, nem beszélve más, a magyar vidéken nagypolitikainak nevezett megfontolásokról. Magyarország például a "mûködôtôke kedvence" volt szinte a kezdetektôl fogva; 1990-rôl 1991-re csaknem az ötszörösére nôtt a beáramló mûködôtôke, s ha arányaiban már nem is ilyen látványosan, összegszerûségében azután is folyamatosan nôtt egészen 1995-ig. Ami azt is jelzi, hogy a stabilitásnak e téren nem ismérve az, hogy jobb- vagy baloldali kormánya van egy országnak, a tôkebeáramlás és egy-egy kormány beállítottsága között nem mutatható ki összefüggés. Magyarországnak 1990—1994 között jobboldali kormánya volt, s a "varsói expressz"-effektus, a balti baloldali fordulatok sem gyakoroltak befolyást a tôkeáramlásra. Románia, Szlovákia példája mutatja, hogy a belsô stabilitásra veszélyes jelenségek — a demokrácia bizonytalansága, ezen belül az emberi jogok csorbulata: a kisebbségi jogok elismerésének legalábbis akadályozása — visszafogják a befektetô kedvet. A balti államok esetében nyilvánvalóan sokkal erôteljesebb volt a rajtuk kívüli bizonytalansági tényezô hatása: az tudniillik, hogy meglehetôsen kiszámíthatatlannak látszik Oroszország reakciója ezen országok európai integrációs vagy NATO-törekvéseire.

A nagypolitika fontosságára utal az is, hogy a "kedvenc" Magyarország fokozatosan teret veszít a mûködôtôke-importban. Az East-West Investment ENSZ-szaklap adatai szerint az elsôsorban EU-esélyes nyolc ország közül 1994-ig Magyarországon landolt a közvetlen külfölditôke-befektetések csaknem háromnegyede-kétharmada, 1995-re ez a részesedés 50 százalékra esett vissza, s azóta is csökken. A Magyarországra jutó mûködôtôke rész már 1996-ban is csak a fele volt az elôzô évinek, vagyis immár az összeg is mérsékeltebb. Az arányok a másik hét ország, elsôsorban Lengyelország és Oroszország javára tolódnak el — nyilvánvaló összhangban egyebek között ezek politikai felértékelôdésével.

"Az európai centrum 500 kilométerrel keletre tolódott" — jelentette ki tavaly júliusban a Wirtschaftswoche német gazdasági magazinban a Nestlé igazgatótanácsának elnöke. A hangzatosnak tûnô megfogalmazás egyáltalán nem véletlen, a cég stratégiáját mindenesetre jól kifejezi, hiszen az élelmiszeripari konszern tavaly már több százmillió márkát fektetett be Prága és Moszkva között. De nemcsak cégstratégiáról van szó. A Kelet-Európába befektetett tôke mintegy háromnegyede EU-országokból származik, s az öt CEFTA-állam — Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia — a befektetett tôke mintegy 90 százalékát "szívta fel". Az EU-n belül a kivételnek tekinthetô Észtországot (ahol a finn tôkebefektetések vannak túlsúlyban), Lettországot (vezet a dán tôke) és Romániát (domináns a dél-koreai tôke) leszámítva. A legnagyobb "tôkebefektetô" Németország; részben persze immár több évszázadosnak mondható hagyományok miatt is szinte minden kelet-európai országban listavezetô a német származású tôke, az itteni német befektetések értéke 1995-ben már csaknem 5 milliárd márka volt.

Nyugati elemzések hasonlónak látják Németország esélyeit Kelet-Európában, mint Japánét a "kis tigrisek" körében vagy az Egyesült Államokét a Mexikóval kialakított szabadkereskedelmi zóna esetében. Hasonlónak abban, hogy itt Németország profitálhat a legtöbbet Kelet-Európából, ahogy arra a Wirtschaftswoche adatai is utalnak (lásd táblázatunkat). A Business Week amerikai magazin Közép- és Kelet-Európát "Németország gazdasági udvarának" nevezi, s a tradicionális francia—német rivalizálás jegyében a német magazin érzékelhetô iróniával aggódónak idézi a nemzetközi kapcsolatok párizsi intézete igazgatóhelyettesének, Dominique Moisinak a kijelentését, hogy ugyanis "Németország túlzottan központi szerepet kap majd Európa új térképén".

Ami a tôkebefektetések várható irányait illeti, két jelenség legalábbis nagy súllyal esik latba. Az egyik az, hogy a közép-ázsiai exszovjet országok egyelôre kívül esnek a világgazdasági rendszeren — egyebek között a jogi és institucionális feltételek hiánya, továbbá az állandósult (polgár)háborús veszély miatt. Márpedig ezek az országok igen gazdagok ásványkincsekben, így nyugati elemzések vélhetôen joggal valószínûsítik, hogy a politikai-gazdasági stabilitás elérése után a tôkeáramlás fontos címzettjei lesznek. Másrészt az is figyelemre méltó, hogy a tôkeáramlás nemzetközi tendenciái arra utalnak: immár nem elsôdleges szempont az olcsó munkaerô. 1995-ben például az USA-illetôségû mûködôtôke legkedveltebb tíz külföldi befektetési színterén az invesztíciók zöme, mintegy háromnegyede magas bérszínvonalú országokra esett — a listát Svédország vezeti —, s az amerikai gyártók a külföldön befektetett 97 milliárd dollárjukból 55 milliárddal az Európai Unió országaiban indítottak beruházást. Vagyis a szakképzett munkaerô sokkal vonzóbb, mint az olcsó; vélhetôen ennek is tulajdonítható, hogy a világ összes mûködôtôke-befektetésein belül csökkent a fejlôdô országokba — elsôsorban Latin-Amerikába — vitt tôke aránya.

Nyugati elemzôk azt várják, hogy a politikai stabilizálódást Kelet-Európában a gazdasági követi. A londoni Henley Centre elemzése szerint a multik kelet-európai terjeszkedésének elsô, úgymond euforikus fázisa 1989—1990 volt, amelyet követett a "kiábrándulás, legalábbis a kijózanodás" fázisa 1996-ig. Ekkorra kiderült ugyanis, hogy nincs kellô fizetôképes kereslet a multik termékeire, s azok jártak jól, amelyek a "fokozatos expanzió" elvét követték, mint például a nagy lemeztársaságok, a BMG, az EMI, a Polygram, a Sony és a Warner. Hasonló eset, bár a Henley-összegzés nem említi, a nagy "etetô-itató" cégeké, mint a McDonald's, a Coca- vagy a Pepsi-Cola. A dohánycégek közül a londoni elemzés a BAT-ot, a Philip Morrist, az RJ Reynoldsot, a Reemstmát, a Rothmanst és a Seitát említi, amelyek "szinte megszállták" Kelet-Európát, hatalmas tôkéket fektettek be. Az üzlet azonban csak nehezen indult be; a Henley Centre szerint azért, mert elôször külföldi márkák elterjesztésével próbálkoztak, s csak akkor váltak eredményesebbé, amikor a helyi márkákra helyezték a hangsúlyt — magyarán felvásárolták az itteni dohánygyárakat.

Mindez azt jelenti, hogy Kelet-Európa nem fogyasztói társadalom, ha úgy tetszik, nem úgy reagál piaci mûveletekre, ahogy azt Nyugaton a cégek megszokták. Ennek egyik jele, hogy a londoni tanulmány szerint a nagy reklámmultik alig-alig találják meg számításukat e térségben, de nyilvánvalóan nagy szerepet játszanak a konvencionális fogyasztói szokások is. Másfelôl az is kérdéses, hogy Kelet-Európában ugyanaz a kapitalizmus "épül-e", mint amit a Nyugat mondhat a magáénak. Legalábbis a tôketulajdonosoknak, a politikai és a társadalmi-gazdasági elitnek a nyugatitól igencsak eltérô összetétele szociológusok-politológusok szerint arra látszik utalni, hogy elképzelhetô: se nem szocializmus, se nem kapitalizmus lesz itt, hanem valami harmadik. Ebbôl annyi megvalósult eddig, hogy szocializmus már nincs.

-mf-

Évi mûködôtôke-import (millió USA-dollár) és a privatizáltság foka*

*A magánszektor részesedése a GDP-bôl, százalék

Forrás: Business Central Europe 1997. december/1998. január, Transition report 1997

Közvetlen külföldi beruházások megoszlása származási országok szerint 1996-ban (százalék)

Magyarország (összes mûködôtôke-import 15,3 milliárd USA-dollár)

Egyesült Államok 28

Németország 28

Ausztria 10

Franciaország 10

Egyéb 24

Lengyelország (összes mûködôtôke-import 12,0 milliárd USA-dollár)

Egyesült Államok 25

Németország 13

Olaszország 10

Hollandia 8

Franciaország 8

Egyéb 36

Csehország (összes mûködôtôke-import 7,1 milliárd USA-dollár)

Németország 28

Hollandia 15

Egyesült Államok 14

Svájc 12

Franciaország 8

Ausztria 7

Egyéb 16

Forrás: Wirtschaftswoche 1997/31.

A tíz legnagyobb külföldi befektetés négy országban 1995-ben