Elemzôk sora arra számított, hogy a rendszerváltás utáni Kelet-Európában a régi gazdasági elit, illetve az azzá átalakuló pártelit lesz az átalakulás társadalmi krémje. E feltételezések részben beváltak, ám az azóta végzett kutatások számos ponton árnyalják a képet. Úgy tûnik fel ugyanis, hogy a volt gazdasági eliten belül megnôtt a gazdasági végzettségûek fontossága, általában véve is kitüntetett az iskolai végzettség szerepe, illetve hogy a gazdasági irányítók-menedzserek a magántulajdonlás szerkezeti okokkal magyarázható gyengesége miatt a vártnál nagyobb hatalomhoz jutottak.

A magyar gazdasági elit elsôsorban a Magyar Szocialista Pártra (MSZP) és a balliberális kormánykoalíció másik pártjára, a Szabad Demokraták Szövetségére adná a voksát egy parlamenti választáson, derül ki a Szonda Ipsos tavalyi felmérésébôl. A gazdasági elitbe tartozó megkérdezettek csaknem harmada döntene e pártok mellett, s a szocialistáknak tekintélyes hátországuk is van a szavazói körben, hiszen a megkérdezett gazdasági vezetôk csaknem fele ôket várja gyôztesnek az 1998-as választásokon, míg az összlakosságnak csak kevesebb mint a harmada. A hátországot akár szó szerint is lehet érteni, ha arra gondolunk, hogy Magyarországon 1994, az itteni második szabad választások elôtt cégvezetôk nyilatkozataikban nyíltan meghirdették: az 1990—1994 között regnáló jobboldali kormánnyal szemben ôk az állampártutód MSZP-re szavaznak majd, s ezt elvárják alkalmazottaiktól is. (Kényszerrôl persze szó sem volt, legfeljebb jóval 10 százalékon felüli munkanélküliségrôl, 20 százalékon felüli inflációról, illetve általában romló életszínvonalról.) Több más kelet-európai országban is találni hasonló arányokat a baloldal javára, amely baloldal egyébként leginkább a volt állampártok utódpártjaiból áll. E jelenség a politológiai elemzésekben az egyik bizonyítéka annak, hogy a rendszerváltás utáni gazdasági elitek a volt párt-, állami és gazdasági nómenklatúrához kötôdnek, ha nem tartoztak oda.

A gazdasági elit tagjainak élettörténete [...] kevésbé áll a nyilvánosság reflektorfényében, jóllehet ezeknek az embereknek a kezében legalább akkora hatalom van, mint a politikusokéban" — írják a magyar Szociológiai Szemlében 1997-ben megjelent tanulmányukban Róna-Tas Ákos és Borocz József társadalomkutatók. A tanulmány annak az 1993-as felmérésnek az alapján készült, amely a rendszerváltás utáni bolgár, cseh, lengyel és magyar üzleti elitet vizsgálta, s általánosságban az derül ki belôle, hogy "a felszíni különbségek ellenére meglepôen azonos mind a négy országban a gazdasági elit verbuválódásának folyamata". Eszerint az új gazdasági elit mindegyik országban nagy valószínûséggel származik az 1948 elôtt valamely vállalkozást birtokló, illetve magas iskolai végzettségû szülôktôl, nagyszülôktôl. Nagy hányaduk — 80—90 százalékuk, Bulgáriát kivéve, ahol csak mintegy 60 százalékuk — a rendszerváltás elôtt is vállalati vezetô pozíciót töltött be, illetve átlagosan 15—20 évet járt iskolába, szemben az össznépességek átlagosan 9—12 évével. A párttagság ugyancsak fontos tényezô volt az elittaggá válásban, hiszen Bulgáriában az új gazdasági elit tagjainak a fele, Csehországban csaknem 58 százaléka, Lengyelországban kicsivel több, mint 59, Magyarországon majdnem 69 százaléka az exállampártok tagja volt.

Úgy tûnik azonban, önmagában a párttagság nem jelentett elônyt, fontosabbnak látszik az, hogy ez a volt szocialista országokban az egyik fô lehetôséget kínálta a menedzseri — pontosabban vállalatvezetési — szakértelem érvényesítésére és üzleti-emberi kapcsolatrendszer kiépítésére. Nem minden országban volt muszáj párttagnak lenni ahhoz, hogy valaki a gazdasági életben érvényesülhessen — a puhább lengyel vagy magyar diktatúrákban például ilyenkor sem volt kötelezô a párthoz tartozás —, de a párttagok itt is fórban voltak a nem párttagok elôtt a gazdasági vezetôi pozíciókhoz jutásban. Másfelôl a kapcsolatrendszer fontosságára utal az a jelenség, hogy nemcsak a vállalatvezetôi tapasztalatokkal is rendelkezô párttagok-pártfunkcionáriusok váltak tulajdonossá, menedzserré vagy egyszerre mindkettôvé, hanem például Magyarországon egyenesen a volt állampárt utolsó fôideológusának cégei is tetemes részt hasítottak ki maguknak az exszovjet piac magyar szeletébôl. Érthetôen, hiszen ott is sokan "tôkésekké" váltak az általa a korábbi "pártvonalon" megismertek közül, s ez az ismeretség mindkét részrôl hihetetlenül megkönnyítette a rapid kommunista—tôkés váltást, a cégalapítást és a gyümölcsözô cégkapcsolatok kiépítését. Mindenesetre kétségkívül jellemzô, hogy az exszocialista országokban a volt állampárti-pártállami hatalmak nagy részét sikerült gazdasági hatalommá konvertálni — részben tulajdonosi, részben cégvezetôi, menedzseri pozíciók megszerzésével —, de az újabb adatok arra utalnak, hogy eme kiindulóelôny szerepe egyre csökken. Magyarországon például Vedres Balázs társadalomkutatásai kimutatták, hogy a volt kommunisták, ha eddig nem tudtak, egyre kevésbé jutnak be a gazdasági elitbe.

Ugyanakkor az eliten belül a pártállami idôkhöz képest más tudósok váltak fontosabbá, mutatja ki Vedres Balázs. Azelôtt a vállalati vezetôk között nagyobb arányban szerepeltek a mérnökök, manapság minden országban átvették a fontossági sorrend vezetését a közgazdasági típusú végzettségûek. Felmérések tanúsága szerint korábban a mérnöki-mûszaki iskolázottságúak fizetése meghaladta a közgazdasági-vállalatszervezôi tudásúakét, e viszony mára megfordult, s a menedzseri fizetések elérik a nyugati szintet. A magyar Világgazdaság címû lap 1998-as évkönyvében megjelent adatok szerint Csehországban egy topmenedzser évi 40 ezer, egy középmenedzser 25 ezer dollárnak megfelelô keresethez juthat, Lengyelországban 45 ezer, illetve 25 ezer, Magyarországon 50 ezer, illetve 35 ezer dollárnyi jövedelemhez. Figyelembe véve ehhez azt is, hogy ezen országokban olcsóbb élni, mint a nyugatiakban, ez is a menedzserek kiemelkedô felértékelésére utal.

Fontosságukat egyébként más tényezôk is alátámasztják. A kelet-európai átalakulás egyik sajátossága, hogy a kialakuló társadalmak tulajdonosi szerkezete egyelôre nem pontosan követi a nyugati mintát. Természetesen itt is jöttek létre nagy egyéni, családi magántulajdonok, de a cégtulajdonosok többsége nem magánember, hanem cég, bank, közvetve pedig gyakran az állam. Csehországban a kuponos privatizáció révén sok-sok ezer kistulajdonost kreáltak, ám a tulajdonosi jogokat leginkább a kuponokkal üzletelô befektetési alapok gyakorolják, amelyek viszont a nagyobbrészt még mindig állami bankok "függvényei". Lengyelországban és Magyarországon tipikus, hogy a cégek tulajdonosai cégek, illetve többé-kevésbé állami tulajdonú vagy érdekeltségû bankok. Ráadásul a privatizációk fontos, egy-egy idôszakban legfontosabb szereplôi-vezénylôi az állami privatizációs szervezetek, amelyek révén az állami tulajdonlás, pontosabban a tulajdonnal való állami rendelkezés fennmarad.

Szelényi Iván magyar szociológus ebbôl kiindulva — a dolog lényegét tekintve korántsem egyedül a nemzetközi társadalom-irodalomban — egy egészen másfajta kapitalizmust lát bele a kelet-európai társadalmakba, mint amilyen a nyugati párjaiké: az úgynevezett menedzserkapitalizmust. E társadalmi formációt leegyszerûsítve az jellemzi, hogy mivel nincsenek személyükben azonosítható nagytulajdonosok (szemben a Nyugattal, ahol vannak), a tulajdonlás veszített fontosságából; nem a tulajdon, hanem a tulajdonnal való rendelkezési jog vált a gazdasági hatalom birtoklásának és gyakorlásának kritériumává. Vagyis a gazdasági hatalom átcsúszott a menedzserek kezébe, sôt Szelényi szerint "1989 a menedzserelit sikeres forradalma volt, mely során e réteg s általában a kései államszocializmus új technokráciája gyôzelmet aratott régi ellensége, a redisztribútorok, az államszocializmus uralkodó bürokratikus rendje felett". S mint továbbfûzi a gondolatot, a menedzserelitnek mindmáig sikerült megakadályoznia, hogy most meg "egy új tôketulajdonos osztály üljön a nyakára", s ha sikerül tartós szövetségre lépnie "az értelmiség más fontos elitjeivel", hatalmát tartósíthatja.

Talán nem túlzás, ha mindezt úgy fogalmazzuk, hogy az exszocialista országok technokráciája magának vezényelte le a rendszerváltást. Ezt megtehette, mert a súlyosbodó gazdasági válsággal birkózó társadalmak hatalmi ereje, az állampárt mindenütt — bár nem egyforma mértékben és módon — egyre gyengült, s vele szemben éppen a válság értékelte fel a magas polgári, nem pedig pártiskolai végzettséghez kötôdô szaktudást (szemben a politikai megbízhatósággal, amely a puhább diktatúrákban az állampártban megszerezhetô posztokon kívül végül majdhogynem puszta díszletté vált), mindemellett azonban a tehetséget is a társadalmi jövedelmek újraelosztási alkujában való sikeres részvételben. Egyfelôl mindinkább e technokrácia kezébe csúszott át ha nem is a közvetlen hatalom, hanem a hatalommal való rendelkezési jog, a hatalom tényleges, mindennapi gyakorlása a hivatalos hatalom nevében. Másfelôl e technokrácia veszélyeztetve látta az ily módon privilegizált helyzetét a "radikális" változtatásokat kívánó más értelmiségiektôl — Kelet-Európában az artikulált társadalmi réteggé sohasem vált technokrácia mondhatni reformtechnokrácia volt —, s általános közhangulatnak mondható, hogy nem nézte jó szemmel az ilyen-olyan színezetû "földalatti" ellenzékek ténykedését. Ha mást nem, az alkupozíciót rontotta ezen értelmiség léte, ténykedése (már csak azzal is, hogy könnyen ellenzékit kiabáltak rájuk alku közben). Aligha lehet véletlennek tartani, hogy a közvetlen rendszerváltás állampárt-ellenzéki fôszereplôi mára szinte minden kelet-európai országban visszavonultak a hatalom- és politikacsinálástól — más kérdés egy-egy államelnök, mint a cseh Václav Havel vagy a magyar Göncz Árpád —, ezek java része nem szerzett és nem is törekedett szerezni gazdasági-tulajdoni hatalmat. De értelmiségi holdudvart adott a — Szelényi Iván kifejezésével — menedzserkapitalizmus pillanatnyilag fôszereplôinek. A módszereiben, problémamegoldási technikáiban exszocialista technokrácia új szerepre alkalmas képviselôinek. Akik a dolog természeténél fogva kiválóan értik azt a nyelvet, amelyen az állampártutód pártok politikusai az egyes országok parlamentjeiben és azon kívül beszélnek, kölcsönösen gyakorlottak azokban az alkutechnikákban, amelyek révén az állami költségvetési pénzek visszaoszthatók a cégekhez is, s kölcsönösen nem érdekeltek abban, hogy eme alkufolyamatok radikálisan átalakuljanak, hogy más társadalmi szereplôk is kellô befolyást szerezzenek rájuk.