A pécsi Sétatér (transzkulturális folyóirat) interjút közöl Ormos Mária történésszel. A professzorasszony szerint Magyarország integrációs politikája eredményes volt. A NATO-csatlakozás "megfelel egy ezeréves magyar törekvésnek". Annak ellenére, hogy a magyarság sorsdöntô pillanatokban nem mindig tudta eldönteni, mit kell tennie, alapvetôen a "lemenô nap" irányába haladt. Magyarország esélyei a Nyugathoz való csatlakozásra a 16. században némileg csökkenni kezdtek. "Ami most történik, nem valamiféle külsô erô által ránk kényszerített hatás alatt zajlik. Annak ellenére sem, hogy a nyolcvanas évek végétôl az országot erôs nyugati befolyás érte." Ormos Mária részben igazat ad a riporternek, aki modern gyarmatosításról beszél. Ennek a megközelítési módnak bizonyos igazságtartalmat tulajdonítva Teleki Pált idézi, aki 1931-ben az állította, hogy a szuverén államok eltûnnek. "Olyan mértékben függenek ugyanis az egyes államok katonai, gazdasági, politikai tekintetben egymástól, hogy már nincs teljesen önálló mozgástér, függetlenül attól, hogy a politika ezt tudatosítja-e vagy sem." A figyelmeztetés nem csupán Magyarország felé szól, bármelyik "kicsi" ország megszívlelhetné: az áldozatvállalással járó gazdasági átalakulás gondja sokkal fontosabb kellene legyen, mint az, hogy az ország milyen szerepet/helyet tölt be a világpolitikában. A világpolitikában nagyon óvatosan kell nagyságról vagy kicsinységrôl beszélni. Ormos Mária Magyarországot Norvégiával hasonlítja össze. Norvégiának a népessége kisebb, mint Magyarországé, mégis jelentôsebb szerepe van a világpolitika alakításában.

Tudatosítani kell az emberekben, hogy "a magyar és a világtörténelem dilemmáját nem lehet egyszerûen a Kelet-Nyugat dilemmájára visszavezetni". A két kultúra közötti határ állandóan változtatta helyét, "mindig az aktuális politikai feltételek" alakították. A politikai és civilizációs beilleszkedéssel egyidôben nem kellene leengedjünk magunkban egyfajta "lelki vasfüggönyt". Miért éppen Lengyelország, Csehország és Magyarország csatlakozhat a NATO-hoz az elsô körben? Léteznek-e közös történelmi gyökerek? "Ha történelmi okokat keresünk, akkor azt kell látnunk, hogy Szlovákia és Szlovénia, nem beszélve Horvátországról, ugyanahhoz a dunai monarchiához tartozott, mint amelyhez Magyarország." A Monarchián belüli különbségek ismertek. A mai Szlovákia mindig elmaradottabb volt, ugyanakkor Szlovéniát a térség egyik legfejlettebb országának tartja Ormos Mária. Nem vezethetô vissza történelmi okokra a madridi döntés. Magyarország számára természetesen az volna a legjobb, hogy a szomszédos országok is NATO-tagok legyenek, de ennek jelenleg objektív akadályai vannak. Románia nem tudta egy év alatt bepótolni mindazt, amit nyolc éven keresztül elmulasztott, Szlovákia esetében pedig polititkai gondok is felmerültek. "Az is kétségtelen, hogy az utóbbi tíz évben a felvételre kijelölt három országban történt a legnagyobb mértékû elôrelépés. Gondolok itt a polgári demokratikus intézmények kiépítésére, a gazdaság szerkezetének átalakítására, a szabadságjogok biztosítására, az infrastruktúra és a kommunikáció fejlesztésére."

Ormos Mária kényes kérdésekhez nyúlt történelmi munkáiban. Behatóan foglalkozott a totalitárius társadalmi rendszerekkel és vezetôikkel. Két kötete a fasizmusról szól, ezeken kívül pedig megírta Mussolini és Hitler monográfiáját. Az ordas eszméket egyfajta "boldogság-ideológiáknak" nevezte. Szakmai körökben ez visszatetszést keltett, elméletét több oldalról is kritizálták. Az egyik vád szerint egyenlôségjelet tett a fasiszta és a kommunista ideológia közé. A professzorasszony a sztereotípiák ellen hadakozik. Merészen állítja, hogy a náci rendszer "nagyon komoly szociális tartalma mellett arról is szólt: te vagy az élet ura, egy új civilizáció, egy új ember születik, és egy újfajta — a fasiszta — ember jut hatalmi helyzetbe... és éppen ez hatott annyira". Ormos Mária szerint a fasizmus és a kommunizmus szerkezete, valamint eszközrendszere "azonosnak mutatkozik".

Doktori disszertációjának is kényes témája volt: Trianon. Témáinak többsége nem rendelkezett elfogadott kutatási programmal. Könyvei körül kisebb-nagyobb viták folytak. A Trianon-könyv esetében zárt védést rendeltek el, oly érzékeny volt a téma. "A bizottság azonban többségi szavazással nyilvánossá tette a védést. Aztán csak angolul engedélyezte a kötet publikálását, majd teljesen váratlanul megjelent a párt kiadója, a Kossuth, és felajánlotta a közzétételt magyar nyelven." Feltevôdik a kérdés: ki fogja kiadni a könyvet (fôleg, ha témája nem "divatos")? "A mai fiatalok gyakran kérdezik, miért írják meg ezt vagy azt a témát, vajon ki fogja kiadni. Ezzel a hozzáállással ma nem lennének könyveim. [...] A mai generáció azt kérdezi, ki fogja kötetbe fektetni a pénzét. Egyvalamit felejtenek el: egyetlen kéziratnak van esélye a megjelentetésre: amit megírtak." (Sétatér, 1997. 3—4.)