Két erdélyi szövôasszony mûvészi pályája
A népi kultúra alkotó egyéniségeinek megismerése izgalmas kutatási területe a néprajztudománynak, az etnopszichológiának, az alkotáslélektannak. Egy-egy alkotó egyéniség helyének meghatározása a hagyomány, a szokások, konvenciók, a mûvészi alkotás és befogadás bonyolult és sok összetevôjû rendszerében Nagy Olga számára mindig is a keresés és felfedezés örömével járó központi tevékenység volt. Most megjelent kötete* a népi kultúra egy olyan területérôl mutat be két mûvészt, melyet az alkotó egyéniségek szempontjából még eléggé kevéssé ismerünk, de amely a magyar iparmûvészet népi karaktervonásainak egyik forrása és ihletôje: a népi szövészet területérôl. Két szövôaszzonyt ismertet meg az olvasóval Nagy Olga kötete, két olyan alkotó egyéniséget, akiknek mûvészete népi talajról indul, de mûvészetük perspektívái már az iparmûvészetet idézik.
Kasza Anna és Kozma Erzsébet, a két erdélyi szövônô mûvészete nem véletlenül ragadta meg az írónôt. Az Indítékaim címû fejezetbôl megtudjuk, hogy az alkotó népi tehetségek megszállott kutatója — amint ezt Nagy Olgának eddig megjelent paraszti memoárjai, az 1988-ban Budapesten megjelent Asszonyok könyve is igazolja — most sem tudott kitérni a kihívás elôl, hogy kinyomozza, milyen lelki indítékok mûködtek közre e két hagyományos paraszti szövôtechnikával alkotó szövôasszony mûvészetében, stílusában és kifejezési eszközeiben, s mi az, ami végül is iparmûvészekké avatja ôket.
E kérdések megválaszolása évtizednyi utánajárás, beszélgetések, meghitt barátsággá fejlôdô ismeretség, mélyinterjúk segítségével valósul meg. A szerzô mintegy kifürkészte mûvészetük titkát: mi indította ôket arra, hogy szônyeget szôjenek, milyen élmény, hatás játszott közre a szövési technikák megválasztásában, mi ihlette a motívumok kiválasztását, hogyan jelentkeztek és miért az újabb és újabb kísérletek egyéniségük belsô tartalmainak kifejezésére stb.
Az alkotó népi egyéniségek, a népmûvészet talajából felszökkenô hagyo-mány-megelevenítôk és újítók, mint amilyen Kasza Anna és Kozma Erzsébet is, a mûvészet ôsi elemeit igazítják a mához, a ma emberének elvárásaihoz, ízléséhez, szépérzékéhez. Ezeknek az alkotó egyéniségeknek a formálódása mindig külsô és belsô tényezôk összjátékának eredménye. Sajátos esztétikai látásmódjuknak mindig megvan a magyarázata, melyhez a háttérinformációk, az egyéni mûvészi élmények, magatartásformák megismerése vezethet el. Nagy Olga a többéves barátságot használta fel, hogy bepillanthasson abba az emocionális és szellemi háttérbe, mely a két szövônô mûvészetét elindította és ihlette. Kétségtelenül szerencséje is volt. Rá tudta például venni Kasza Annát arra, hogy megírja önvallomását, mely ôszinte lelki kitárulkozás tele spontán költôiséggel. "Gyermekéveim tarkák voltak — írja Kasza Anna —, mint egy színes mezei csokor..."Önéletírásának fejezetcímei (Emlékezem ôseimre, A család, Gyermekéveim...) is utalnak arra az útra, melyet végigjárt, s mely komoly mûvésszé érlelte, az elôdök által tarisznyált útravalóra, mellyel elindult, az élményekre, melyek elhivatottságát megérlelték, s arra késztették, hogy életképeit szônyegbe szôje.
Az ilyen típusú alkotó egyéniségek, mint amilyen Kasza Anna is, a hagyomány éltetôi és megújítói egyidejûleg. Az ô tehetségük hívja életre azokat a színeket és ábrákat, melyek az ôsiséget képviselik a népmûvészetben. Nagy Olga elemzô soraiból azonban az is kitûnik, hogy miként fejlôdik ki a hagyomány talaján az újat alkotó, és meddig terjed az egyén alkotói szabadsága. Szembetûnôen érzékelteti a különbséget is, mely a két mûvészegyéniséget elválasztja. Mindketten "benne maradva a hagyományban", azonos szenvedéllyel, de egymástól különbözô módon keresték az "újat", a sajátos lelkiségnek megfelelô kifejezôeszközôket.
Az egyén alkotói szabadságát a hagyomány korlátozza ugyan bizonyos mértékig, szelektálja az újat, de a megújítás eszközeit is felkínálja. A két szövônô is a hagyomány nyújtotta lehetôségek keretében kereste mûvészetének kifejezésmódját, belsô érzelemvilága kivetítésének anyagba szôtt lehetôségeit. Szônyegeik üzenetet hordoznak, mûvészetüknek mondanivalója van, mintha csak cáfolni akarnák J.H. Barnett mûvészetszociológus állítását, miszerint az alkalmazott mûvészetekben nincs jelen a kommunikálási szándék, hogy a hagyományos mûvészetek kevésbé alkalmasak bonyolult és elvont eszmék, érzelmek esztétikai szimbolizációjára. Kasza Anna olyan szônyegbe szôtt életképei, mint például az Együtt a család, Családapai tekintély, Anya gyermekével, Fiatalok játék közben, Székely asszony madarakkal, Aratók, Szénagyûjtôk stb. meggyôzôen bizonyítják, hogy a szövés is alkalmas eszmék és érzelmek esztétikai kifejezésére, és hogy — valószínûleg a naiv festészet hatására — sajátságos szimbólumrendszert ezen a területen is ki lehet alakítani.
Kozma Erzsébet szokatlan és rendkívüli szônyegei is az alkotójuk útkeresését igazolják, azt a kitörô belsô kényszert, mely a mûvészi kifejezôdés eszközeinek tudatos megválasztásáról tanúskodik; arról a törekvésrôl, hogy a mûvész az összeszôtt szálakkal érzelmeket, eszméket jelenítsen meg. Kozma Erzsébet teljesen önmûvelô módon ismerkedett meg a képzômûvészeti hagyományokkal: múzeumokat látogat, olvas, és kísérletezik a formákkal. Egyfajta belsô kényszer szöveti meg vele az Emberek a földönt például, be is vallja a szerzônek: "...felötlött bennem a gondolat, hogy egyes embereket csak az anyagi érdek ösztönöz. Sötétségben élnek, mert el sem tudják képzelni vagy hinni, mi lehet a másik ember lelkében."S ezeket az érzelmeket — mint mondja — egy keserû csalódás érlelte meg benne. A zöld alapon megjelenô szürke és fekete alakok végtelen egymásutánja, megdöbbentô egyformasága mintha csak Veres Péter "eszközembereit"idéznék.
Kozma Erzsébet csodálatos állat- és virágmotívumú szônyegei döbbenetes érzékletességgel ábrázolják az élôvilág ritmikusságát, a kontraszt- és a térhatást. Mûvészete példázza, hogy a népmûvészetben hol kaphat teret az alkotói egyéniség hozzájárulása a hagyományos kifejezésmódhoz: a kompozícióban, az ábrázolásmódban és a valósággal való kapcsolatban. A Vasarelyt idézô Város felülnézetben címmel jelölt szônyeg a színkombináció segítségével éri el a lenyûgözô térhatást, a három dimenzió érzékeltetését. Ez a szônyeg ugyanakkor egyfajta be-zártságot, beszûkültséget is képes sugallni, vagy miként a szerzô fogalmaz: "utal arra is, hogy a nagy tömbházak városában nincs szusszanásnyi levegô sem".
Kozma Erzsébet mûvészete képes arra — bármilyen hihetetlenül hangzik —, hogy szövésmintáival epikumot is kifejezzen, hogy például balladát jelenítsen meg egyetlen kompozícióban. A Kádár Kata három változatban is megjelenik szônyegein.
Nagy Olga könyvében nem csupán két szônyegszövô mûvész lelki indítékait, elgondolásait, alkotásaik szellemi, érzelmi hátterét tárja az olvasó elé, hanem Mérlegen címû utófejezetében képzômûvészek véleményét is tolmácsolja, alkotáslélektani szakvéleményekkel támasztja alá értékeléseit. Érdekes módon a legtöbb megidézett mûvész (Baróti Ádám grafikus és szobrász, Bandi Dezsô iparmûvész, Gazda Klára néprajzos, a textíliák szakértôje, Kántor Lajos, a Korunk Galéria szervezôje) véleménye megegyezik abban, hogy a két népmûvész szônyegei nem csupán alkalmazott mûvészetet képviselnek, hanem érzelmeket kifejezô, szimbolizáló kommunikációs eszközök is, üznetet hordozó alkotások, melyek sajátos szemantikával rendelkeznek. És ha a szakvélemények néhol ütköznek is, a két szövônô sajátos egyéniségét, mûvészetének érdemét és értékét egyik sem kérdôjelezi meg.
Nagy Olga kötetének dokumentum-értéke van, s ezt az értéket csak növeli a két mûvész munkássága társadalmi, közösségi háttérinformációiknak megismertetése. Megtudjuk, kik voltak azok az irányítók, akik segítségükre voltak útkereséseikben, hírt kapunk a csíkszeredai naiv festészeti irányzatról, amely a hatvanas években teljesedett ki és fogta egybe a népi képzômûvészeket. Megismerkedünk a marosvásárhelyi Népi Alkotások Házának tevékenységével, mindazokkal, akik közvetve vagy közvetlenül közrejátszottak a két szövônô mûvészi profiljának megformálásában. Az elemzés dokumentumértékû háttérmagyarázataihoz hozzátartozik a szerzô vallomása a Korunk Galéria szerepérôl, a népi mûvészek alkotásainak nyilvánosságot bíztosító funkciójáról.
A Szônyegbe zárt álmok nemcsak dokumentumértékkel felruházott mûvészetelemzés, hanem érdekes és lebilincselô olvasmány is, mely érdekfeszítôen ismertet meg a két azonos talajról induló és azonos mûvészetet választó alkotóval, kik indítékaikban különbözô, alkotóeszközeiket tekintve eltérô, de céljaikban azonos szempontokat követtek mûvészi munkásságuk során: a mûvészet csodálatos eszközeivel alázatosan szolgálni a megismerés útján.
Nagy Olga: Szônyegbe zárt álmok. Két erdélyi szövôasszony mûvészi pályája. Pro-Print Kiadó. Csíkszereda, 1997.
Marosi Ernô: A középkor mûvészete II. 1250—1500
A középkor mûvészetét tárgyaló munka második kötete — mely az 1996-ban megjelent, az 1000—1250-ig tartó szakaszt bemutató középkori mûvészettörténet folytatása — a 13. század közepétôl, az érett gótika periódusától a 15. század végéig tekinti át kronologikus sorrendben az építészet, szobrászat, festészet és iparmûvészet legrelevánsabb alkotásait. A klasszikus gótikától az olasz trecentón, az internacionális gótikus és a "lágy"stíluson keresztül el egészen Dürer munkásságának elsô korszakáig vázolja fel e 250 év mûvészettörténetét. Az elemzett mesterek közt olyan kiemelkedô képzômûvészek szerepelnek, mint Giotto, a Pisanók, az Eyck-fivérek, Bosch vagy Grünewald. (Corvina. Budapest, 1997.) — K.K. Gy.