"Hol vannak a magyar írók?" — tette föl a kérdést Jékely Zoltán 1945. február 13-án, vagyis a front elvonulása után, de még a második világháború befejezôdése elôtt, a Világosság hasábjain. Szabédi Lászlót az itthon maradottak közt említi, aki "szintén hátat fordított a Veér Annáknak és Kelen Pétereknek", és most különbözô intézmények "gyakran látják apácaicserejánosi arcélét". E jelzô aligha csupán a vélt külsô hasonlóságra utal. Szabédi Lászlót egész életében a kortársak, a pályatársak tisztelete vette körül, képességeit a lehetô legtöbbre tartották. A korszak és az életmû együttes elemzése adhat választ arra, hogy a különbözô területeken és mûfajokban (versben, prózában, drámában, irodalom- és nyelvtudományban) miért csak addig jutott el, amit a megvalósult, befejezett mûvek jelölnek. Éppen az 1945-ben kezdôdô új történelmi idô, a Szabédit is magával sodró közélet, az illúziók és a halálba kergetô csalódások pusztítása vizsgálandó meg alaposan, hogy a Szabédi-rejtélyt fölfedhessük.Ennek az útszakasznak egyik korai, érdemleges dokumentuma az itt következô, a kolozsvári magyar színház Petôfi-ünnepélyén elmondott beszéd. (Gépelt szövege a Szabédi-hagyatékban található.) A Világosság 1945. március 17-i beszámolója szerint Jordáky Lajos, Nagy István és Szabédi László volt a három szónok. A központi téma — Jordáky beszédében is — a magyar demokrácia ereje és Erdély jövôje volt. ("A világszabadság harcos Petôfijét idézte Szabédi László is forró sikerû beszédében — olvassuk a Világosság tudósítóját —, amelyben erdélyi nemzeti létünk kérdéseire adott választ.")A hagyaték a következô évekbôl is ôriz március 15-i és Petôfirôl szóló beszédeket, ám ezekre már súlyosabban nyomja rá bélyegét a pártpolitika és az író-politikus szemére hályogot hozó, önbolondító és sokakat becsapó, a népi demokráciában feltétlenül hívô, a Szovjetunióra mint védôbástyára tekintô "nemzetpolitika". Az 1947—49 ünnepségein elhangzott szövegekben csupán néha csillan fel a költô és irodalomtudós szelleme. Kinyomtatásuk csak egy kritikai kiadásban képzelhetô el.

K.L.

Testvéreim! Petôfi népe!

Három év híján száz éve annak, hogy Petôfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsôjérôl tízezrek kórusának kíséretében esküt tett,

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Száz év múltával támadhat-e visszhangja Petôfi büszke esküjének?

Szabad március 15-ikét ünnepelünk. Szabadon szárnyal a gondolat, szabadon szárnyal a szó. Azoknak pedig, akik azt mondják, hogy a szó szabad szárnyalása nem elegendô, akik azt mondják, hogy a szabadság árnyéka még nem maga a teljes szabadság, azt felelem: igazuk van. A márciusi eszmék szolgálata nem merülhet ki a márciusi eszmék hangoztatásában. Petôfi maga, aki 1848-ban kard volt, ma bilinccsé válhat olyan kovácsok kezében, akik fennen idézgetik ugyan az ô gondolatait, de zajos rivalkodásukkal csak azt leplezik, hogy hûtelenek a szabadság apostolához.

Beszéljünk teljes nyíltsággal.

Két kérdésre kell megfelelnünk. Ez a két kérdés szorosan összefügg egymással.

Az elsô ez: van-e korunkban érvényessége, lehet-e egyáltalán érvényessége az 1848-as programoknak, Petôfi eszményeinek?

A második, a kényesebb kérdés, ez: Vajon mi, kolozsvári magyarok nem csak önmagunk ámítására mondjuk-e, hogy szabad március 15-ikét ünnepelünk, most, 1945-ben, két nappal azután, hogy Románia kormánya, Románia királya és a Szovjetszövetség külképviselete jelenlétében szûkebb hazánknak, Erdélynek északi felét bekapcsolták a romániai közigazgatásba?

Kertelgetés nélkül tettem fel a kérdést, kertelgetés nélkül akarok válaszolni. Kertelgetés nélkül, de fegyelmezetten. Nehéz idôket élünk, vajúdik a világ, csak a legkomolyabb fegyelmezettséggel, az üres handabandázás visszautasításával nézhetünk szembe sorsunk nagy kérdéseivel.

1848-ban a márciusi ifjak 12 pontban foglalták össze, hogy mit kíván a magyar nemzet.

Érvényes-e ez a 12 pont ma, 1945-ben? Más szavakkal, híven tolmácsolja-e a 48-as szabadságeszméket az, aki ma is annak a 12 pontnak a betû szerinti értelméhez ragaszkodik? Ünneplésük, felemlegetésük nem támaszt-e félreértéseket? Nem fordul-e visszájára ma a száz éve elhangzott szavak jelentése?

A rendelkezésemre álló rövid idô nem engedi meg, hogy részleteiben taglaljam a kérdést. Csupán a legkényesebbet ragadom ki. A 12 pont egyikében, a 12. pontban, a márciusi ifjak az Erdéllyel való uniót követelték. Petôfi Sándor maga is szívvel-lélekkel unionista volt. Mit jelentett számukra ez a követelés?

Értelmes és ma is érvényes választ csak úgy adhatunk erre a kérdésre, ha az akkori idôk konkrét világpolitikai viszonyainak tükrében vesszük vizsgálat alá. A magyar nemzet — akkor már 300 esztendeje — Vasvári Pál szavával élve "sírcsarnokban kínlódott". A sírásók azok a "felszabadító" németek voltak, akik a török hódoltság alól "felszabadított" területek népeinek s közöttük elsôsorban a Bocskayakkal, Thököliekkel, Rákócziakkal kellemetlenkedô magyar népnek a gyarmati lét paradicsomát szánták. Az osztrák önkény, a porosz militarizmus és a cári despotizmus szent szövetsége a 20. század elején börtönné szûkítette Közép- és Kelet-Európát.

A márciusi ifjak a magyar nemzetet ebbôl a gyarmati sorból akarták kiemelni, az ország függetlenségét, a nemzet szabadságát akarták kivívni. Ha tisztán csak a józan számvetés szemszögébôl nézzük is a dolgot, világos, hogy a porosz militarizmussal és a cári despotizmussal szorosan összeszövetkezett Bécs ellenében magának a magyarságnak az erejétôl nem remélhettek eredményt, annál inkább is nem, mert hiszen a magyarság osztályai sem állottak egységesen mögöttük. A gyarmati helyzet vámszedôi, a bécsi udvar fényében sütkérezô maharadzsák s azoknak korlátolt agyú uszályhordozói, a renyhén tengô-lengô Pató Pálok, a nagykárolyi megyegyûlés helóta-népe nem kívánta sem a nép, sem a nemzet szabadságát. Róluk írta Petôfi ezeket a rettenetes sorokat: "Isten, küldd e helóta népre/ Földed legszörnyübb zsarnokát,/ Hadd kapjon érdeme díjába/ Kezére bilincset, nyakába/ Jármot, hátára kancsukát!" Petôfiék a szabadságot szomjazó elnyomott népek szolidaritására számítottak, a magyar felszabadulás ügyét nem elszigetelten, nem magyar belügyként tekintették, hanem mint a szabadságharcos népek szabadságharcának egyik láncszemét. A 48-as párizsi események nyitották meg azt a zsilipet, teremtették meg Európa-szerte azt a hangulatot, mely Petôfivel — s vele százezrekkel — mondatta: "Itt az idô, most vagy soha!"

Abban a pillanatban, mihelyt a magyarságnak sikerült elérni a függetlenséghez vezetô út elsô állomását, ti. kicsikarni a királytól a nemzetgyûlésnek felelôs minisztériumot, minden szabadságharcos népek közös érdekévé vált, hogy a bécsi — császári — elnyomás alatt nyögô Erdély népei is ennek a bécsi önkénnyel szemben álló felelôs minisztériumnak a hatásköre alá vonassanak. Ezt jelentette 1848-ban az unió: a gyarmati sors ellen küzdô népek szövetségrendszerének a megerôsítését. Erdély kérdése a múltban sem volt és ma sem lehet elszigetelt, önnönmagában veendô kérdés", mint ahogy általában "a nemzetek jogainak kérdése nem elszigetelt és önnönmagában veendô kérdés". Talán nem árt, ha idézem Sztálinnak egy idevágó megjegyzését, mely így szól:

"Marx a múlt század negyvenes éveiben állást foglalt a lengyelek és magyarok nemzeti mozgalmai mellett, a csehek és délszlávok nemzeti mozgalmai ellen. Miért? Mert a csehek és délszlávok akkoriban «orosz elôörsök» Európában, az abszolutizmus elôôrsei, ugyanakkor, amikor a magyarok és lengyelek «forradalmi» népek voltak, melyek az abszolutizmus ellen harcoltak. Azért, mert a csehek és délszlávok nemzeti mozgalmainak támogatása akkor a cárizmusnak, a forradalmi mozgalom legveszélyesebb európai ellenségének közvetett támogatását jelentette."

Ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy Petôfi Sándor, a magyar szabadság nagy szerelmese, maga sem választotta el a magyar szabadság ügyét a szabadságukért harcoló többi népek ügyétôl. Ott kívánt elesni a közös harc mezején, hol "minden rabszolga-nép/ Jármát megúnva síkra lép/ Pirosló arccal és piros zászlókkal/ És a zászlókon eme szent jelszóval: «Világszabadság!»"

És ez az, ami a márciusi gondolatból ma is maradéktalanul érvényes: a magyar szabadság ügyének szolidaritása a világszabadság ügyével.

Ennek világos tudatában tehetjük fel most már újra a második kérdést: joggal mondjuk-e, hogy ma szabad március 15-ikét ünnepelünk? Nem válunk-e ezzel a kijelentéssel hûtelenné Petôfi szelleméhez?

Mi történt ezelôtt két nappal?

Sztálin marsall hozzájárulásával megtörtént Észak-Erdély bekapcsolása a romániai közigazgatásba, az 1944 ôszén kötött román—orosz fegyverszüneti egyezmény értelmében. Mégpedig arra való tekintettel, hogy Románia élén e pillanatban olyan kormány áll, mely az erdélyi magyarság szabadságjogait teljes mértékben biztosítani akarja. És a kormány akarata valóban kétségtelenül ez.

Azt jelenti-e ez, hogy mostantól kezdve nyugodtan alhatunk, mert szabadságunkat semmi veszély sem fenyegeti?

Nem!

Testvéreim!

A magyar nemzet 1848. március 15-ikén 12 pontban kinyilvánított kívánsága sem volt egyéb, mint program, mint egy küzdelmes harc megkezdésének csatajele. A világpolitikai helyzet ma több reménnyel biztat, de nem kevesebb küzdelmet és nem kevesebb körültekintést követel.

Nemzeti jogaink megvalósítását a világ egyetlen kormányától sem kaphatjuk ajándékba, azokat nekünk magunknak kell kivívnunk. Ebben a küzdelemben azonban nem követhetjük el azt a hibát, amely 1848-ban és '49-ben oly tragikusan zavarta meg a népek szabadságáért folytatott harc menetét. Nem lehetünk eleve bizalmatlanok azzal a kormánnyal szemben, mely ugyanazokkal a reakciós erôkkel folytat harcot, amelyek részérôl a mi szabadságjogainkat fenyegeti veszedelem.

A magyar szabadság ügyét ma is úgy kell tekintenünk, ahogyan Petôfi Sándor tekintette: a világszabadságért harcoló népek közös ügyének láncszemeként. Ebbôl a távlatból kell megítélnünk a magyar—román testvériesülés kérdését is.

Semmi rejtegetni valónk, semmi hátsó gondolatunk nincs, nem félünk hát a nyílt, az egyenes beszédtôl. A legtöbb félreértést az szokta okozni, hogy az emberek akár félelembôl, akár álszemérembôl csak félig mondják ki az igazságot. Márpedig a féligazság majdnem mindig bántó, a teljes igazság sohasem az. Teljes nyíltsággal, minden kertelés nélkül ki kell mondanunk, barátkozást, testvériesülést, szövetkezést akarunk mindazokkal a román erôkkel, melyek a román nép nemzeti és társadalmi felszabadítását, az idegen tôke gyarmati uralma alól való felmentését a szabadságharcos népek szolidaritásában, e szolidaritás útján keresik — és csakis ezekkel a román erôkkel akarunk barátkozást, testvériesülést, szövetkezést. Minden nép szabadságjogainak ott van a határa, ahol más népek szabadságjogainak felségterülete kezdôdik. Románia egyetlen kormányától se várjunk kegyet, Románia egyetlen kormányának se hozzunk jogainkból áldozatot. Barátainkat arról ismerjük fel, hogy nem akarják ajándékként juttatni nekünk azt, ami bennünket jog szerint megillet, és hogy nem kívánnak tôlünk áldozatot.

Ebben a szellemben igenis a legszorosabb együttmûködést akarjuk a román néppel. A népek szabadságáért vívott harcban egymás mellett van a helye mindazoknak a népeknek, melyek nem más népek rabságában üdvözlik a maguk szabadságát. A felszabadító hadjárat — élén a Vörös Hadsereggel — még folyik. Minden erôt össze kell szedni, egymás mellé kell állítani, hogy ez a hadjárat gyôzelemmel érjen véget, mert csak a szabadságharcos népek együttes gyôzelme adja meg azt a lehetôséget, hogy részleteiben is valóra váltsuk az örök márciusi fogadalmat:

Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!