Minden öltés, melyet tesztek,
A hazához varr egy szívet;
S minden szívtôl díj fejében
Minden tûszúrás döfés lesz,
A veszett Camarillának...
Fel leányok! inget, inget
Varrjatok a katonának.
SÁROSI GYULA: Honleányokhoz1
Julius von Haynau, a Magyarországon állomásozó császári-királyi csapatok fôparancsnoka 1849. augusztus 20-án rendeletet adott ki, melynek értelmében "Magyarország különféle kerületeinek alárendelt vidékekben kóborló honvédek s huszárok, kik a volt magyar pártütô seregtôl eltávoztak, mind befogandók, hadiszolgálatra való alkalmasságuk iránt orvosilag megvizsgálandók, s ha alkalmasok, minden hadtest kijelölése nélkül katonákká besorozandók."2 1850. február 16-án a következô furcsa esetrôl tett jelentést Urban ezredes, a kolozsvári katonai kerületi parancsnok.
"Tegnap dél körül az ezredembeli Storch fôhadnagy kíséretében, minden feltûnés kerülésével, letartóztattam egy volt honvéd hadnagyot, aki itt magántanári órák adásából tartotta fenn magát, s aki egy osztrák katonatiszt leánya.
Az összefoglaló jelentés szerint ez a könnyelmû teremtés Pfiffner fôhadnagy (a galíciai Besch-ll egység) leánya már 1847—48-ban férfi-öltözetben egy színésztársulathoz csatlakozott, majd belépett a honvédseregbe, azután az akadémiai légió tagja lett. Részt vett a dési, a gálfalvai csatában, a Nagyszeben, Szelindek, Vizakna, Szászsebes, Szászváros környékén folyó harcokban. Ez utóbbi városnál bravúros haditetteiért Bem hadnaggyá léptette elô. Bal lábát két lövés érte, így fogságba esett, s Gyulafehérvárra vitték. Onnan a többi hadifogollyal együtt Nagyszebenbe szállították, ahol mint katonai szolgálatra alkalmatlant Ligethy Kelemen névre szóló úti okmánnyal ellátva Aradra, állítólagos lakhelyére bocsátották, de útközben Gyulafehérvárott Pagosta lakatosnál hat héten át betegen feküdt, s két hónappal ezelôtt ide érkezett, anélkül hogy nôi mivolta kiderült volna.
A kihallgatás még nem zárult le, de annyi bizonyos, hogy a gyulafehérvári börtönben nemére már fény derült, ám a rendkívüli közömbösségre valló bánásmód következtében minden további nélkül hagyták, hogy ez a teremtés férfiként Nagyszebenbe vitessen, s ott nem vizsgálták meg.
A leány húszéves, s úgy viselkedik, mint egy férfi, nem akar többé nôi ruhát viselni. Átmenetileg az idôs börtönôr családjának adtam át, s gondoskodtam a ruhacserérôl. Alázatosan utasítást kérek, hova irányítsam ôt. Mindenképp figyelembe kell venni, hogy ez a könnyelmû teremtés, mihelyt csak alkalmat talál, minden rendôrségi elôírás ellenére ismét férfiruhát ölt, s a nyugalmat és rendet veszélyeztetô felforgatásra eszközöket keres."3
Az erdélyi katonai és polgári kormányzóság azonnal vizsgálatot rendelt el az ügyben, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a katonai hatóságok hanyagsága hozzájárult ahhoz, hogy hónapokig "rejtve" maradhatott a leány. Információkat kértek szüleirôl is, hiszen — mivel besorozásáról nyilvánvalóan szó sem lehetett — kézenfekvônek tûnt a megoldás, hogy a leányt szüleihez kell visszatoloncolni s ott szigorú családi és rendôri felügyelet alatt tartani. Ha pedig ez valamely oknál fogva nem lehetséges — gondolták —, akkor is mindenképp el kell távolítani Erdélybôl.
A történet fôszereplôje, Pfiffner Paulina Magyarországon született, apja lengyel származású volt, anyja olasz érzelmû dél-tiroli. Amikor apját áthelyezték Magyarországról Galíciába, Paulina nem volt hajlandó vele menni. Ezután választotta a színészi pályát. A honvédseregnél Ligeti Kálmán névvel harcolt, fôképpen a tihucai ütközetben tûnt ki Bem seregében.4
Maga a történet a kor kivételes s nem tipikus eseményei közé tartozott, ugyanakkor egyáltalán nem egyedi vagy akár csak meglepô eset.
Már a reformkor évei is a nôk egyedi, sajátos nemzeti-"hazaleányi" szerepének kultusza jegyében teltek. E kultusz elsô formálói között mindenekelôtt Széchenyi Istvánt találjuk, aki Hitel címû munkájának ajánlásaként (bár a közvélemény nem alaptalanul megszemélyesítette az elvont ajánlást, s Széchenyi késôbbi feleségét, akkor gróf Zichy Károlyné Sailern-Anspang Crescence grófnôt sejtette feltûnni az ajánló sorok mögött) a következôket írta: "Honunk szebblelkû asszonyinak..." A reformküzdelmek bajnokai két tekintetben is magától értetôdôen számíthattak és számítaniuk is kellett a nôtársadalomra. Hiszen nemcsak a társadalmi-politikai intézményrendszer alapvetô reformját, hanem a közgondolkodás-világlátás egészének modernizációját tûzték ki célul, márpedig — amint azt 1861-ben gróf Mikó Imre megfogalmazta — "...a polgári törvényeket a férfiak, a társadalmi erényeket és erkölcsöket a nôk teremtik", a családi és társas élet köreiben ez utóbbiak játsszák a fô szerepet.5 Másrészt Széchenyi számára is a feladatok egyik legfontosabbika a magyar nyelv kimûvelése, használati körének mind a magánélet, mind a köz- és államélet köreiben való kiterjesztése volt. Márpedig az anyanyelv átadása az édesanyák tradicionális tiszte, s az anyanyelv ismeretével és szeretetével együtt a hazafiság elsô magvait is ôk hintették el gyermekeik szívében. Az anyai szerep így fonódhatott természetes egységbe a sajátos nôi patriótai feladatokkal. De nemcsak efféle alkalom kínálkozott a nôk számára a családi életen belül a haza ügyével való azonosulásuk kifejezésére. Ifj. gróf Bethlen Miklós A történelem regénye címû mûvében anekdotikus elemekkel is átszôtt történetet ír le. Az erdélyi országgyûlésre 1834-ben kiküldött császári biztost, Estei Ferdinánd fôherceget kormányzóvá szerette volna választatni a bécsi udvar. Az erdélyi rendek a tervvel szemben nyílt ellenszegülést hirdettek. Két habozó magyart is feleségének határozott fellépése állított a nemzeti ellenállás táborába. "Nôm [...] kérdezte tôlem — adja egyikôjük szájába Bethlen e szavakat —, a fôhercegre akarok-e szavazni. Igennel válaszoltam neki. Erre nôm felkelt ágyából, a mellékszobába sietett, s felverte az ágyból négy gyermekünket, letérdeltette ôket elôttem, és így szólt: gyermekeid kérnek, ne gyalázd meg nevöket, nehogy megvetni legyenek kénytelenek atyjokat." A másik habozó pedig ekképp adta elô történetét az ellenszegülést szervezô Bethlen János grófnak: "Amint ifjú nôm hallotta, hogy küldöttedet elutasítottam, fölkelt, felöltözött, s összecsomagolta holmiját. Mit csinálsz? kérdém. Megyek anyámhoz, s válópert indítok ellened. Miért? Mert semmi kedvem hazaáruló neje lenni. Kibékültünk. Itt vagyok, hogy bocsánatot kérjek tôled."6 A Bethlen által leírt történet persze meglehetôsen színpadias, s talán nagyobb részben csupán az írói képzelet terméke, de annyi bizonyos, hogy a reformkor közhangulatának fô irányával egybeesik.
"Erdély nemes lelkû leányihoz" fordul Wesselényi Miklós is 1833-ban, a nagy éhínség enyhítésének céljából szervezett pénzgyûjtô akció elindításakor. Kéri, adják le ékszereik egy részét, amelyet majd elárvereznek, s a befolyt összeget az éhezôk segélyezésére fordítják. "Tegyétek magatoknak lelki isméretesen megtartandó törvénnyé azon erôs lelkû s nemes elhatározást — folytatja —, miszerént most esztendeig, még ezen veszélyes ínség fenyeget és létez, nem fogtok magatoknak új és költséges köntösöket csináltatni, fôként pedig hogy kívülrôl kalapokat, fôékeket s egyéb öltözet némüket ezen terhes idô elteltéig nem hozattok. Bizonnyal a jó ízlésû, csinos, de egyszerû s nem költséges öltözet nem fog kevesebbé bájossá tenni; nem léteznek toilette titkai, melyek annyira lennének képesek kecseiteket emelni, mint azon egyszerû öltözet, melyet ész, nemes szív s gyengéd érzés parancsából fognátok viselni. Ama szerény viseletben a nemes érzésû ifjú s a lelkes férjfi nektek s nem ruhátoknak fog és bizonnyal fog is hódolni." Így az öltözetre fordított pénz egy részét is havonta vagy egy összegben a gyûjtés céljaira engedhetik át.7
Nemcsak a családi-társas kör teremtett alkalmat a nôk számára a nyílt politikai állásfoglalásra. A reformkori "elegáns nôi ellenzék" — ahogy azt egy osztrák katonatiszt majd az 1850-es évek végén nevezi8 — a kor befolyásos közvéleményformáló ereje volt. Egy konzervatív szemléletû anonim röpirat például 1849-ben a forradalom okait vizsgálva azok között megemlíti azt, hogy az 1840-es években divat lett a nôk körében a politikával való foglalkozás. "Hogy ezek a politizáló urak csaknem kivétel nélkül a haladó párthoz tartoztak, nem szükséges külön mondani, hiszen az ország egész elegáns fiatalsága az ellenzék soraiban állt, jobban mondva ott tört állandóan elôre, s így azok a hölgyek, akik nem csatlakoztak ehhez a párthoz, elôször is divatjamúltaknak számítottak, másrészt pedig a társasági életben nem foglalkoztak velük, és elhanyagolták ôket, s a fiatalok mozgalmas körén kívül rekedtek."9 Az országgyûlési karzatról az ellenzék szónokainak lelkesen tapsoló, élénken és nyíltan politizáló nô alakja azonban meglehetôsen távol állt a hagyományos nôi szereprôl alkotott tradicionális nemesi gondolkodástól. Ennek nyomait a reformellenzék soraiba tartozók egyes megnyilatkozásaiban is tetten érhetjük. Gyulai Pál például egy az 1860—70-es évek fordulóján írt töredékében igen szemléletes — de ellenérzésektôl sem mentes — képét adja ennek a nôi típusnak:
Matildnak a gondok nem ártnak,
Játszik kiváló szerepet,
S Pesten az ellenzéki pártnak
Úgy szólva nôvezére lett.
Tud lelkesítni, intrigálni,
Ünnepli már a társaság,
Nem fél veszéllyel szembe szállni,
Ragadja a büszke hiúság,
És mindig éber, mindig résen,
Szalonban vagy pedig gyûlésen
Uralkodik a karzaton
Erélye, bája hatalom.10
1848. tavaszi eseményei nemcsak a politika színterén eredményeztek teljes földcsuszamlást, ami a régi intézményrendszert látszólag teljesen maga alá temette, de a közgondolkodás is a felszabadulás érzését élte át. Ez közvetlenül és igen sok szálon keresztül hatott a nôi szerepekre. Ez az idôszak minden tekintetben a tradicionális viselkedésformák, erkölcsi szabályok látványos lazulásának idôszaka volt, kezdve az öltözködéssel, a jó illemen át egészen a szerelmi erkölcsökig. Ekkor vált igazán ismertté Magyarországon a korabeli nyugati férfias nôtípus. A nadrágban járó és szivarozó Szendrey Júlia példáját jól ismerjük, de korántsem ô volt az egyedüli. A Pesti Naplóban például majd 1850-ben is — amikor pedig az abszolutista kormányzat már határozottan törekszik a megrendült erkölcsi magatartásminták, öltözködési konvenciók tekintélyének helyreállítására, s ennek nyomán persze az efféle "deviancia" önmagában is politikai töltettel dúsul, a következô rövid "színes" hírt közli: "Lassankint mindent megszokik az ember. S csak az ember az, ki mindent megszokik. Rég mondtuk, hogy a budai nyári színkör dohányzó férfiközönségét meg fogják bosszulni az asszonyok. Bizonyos vendéglôben egy nádszáltermetû szép fiatal nô kedves férjével együtt oly füstöt csinál, mintha nem is ketten szivaroznának... Oh, hogy illik azon piros eperajkakhoz az az illatos vékony szivar, [...] hogy kering az a bodor kék füst, ama göndör barna fürtök körül [...]. Szinte óhajt az ember vékony szivarrá és bodor füstté változni. [...]. A vendégek, kivált a nôtlenek, nem bírnak eléggé csodálkozni a szivarozó szép hölgyre, ô pedig mosolyogva füstöli a világot."11
De a forradalom nyomán megindult politikai átalakulás a nôk közvetlen politikai szerepvállalása elôtt is új utakat nyitott. Így volt ez az egész birodalom területén. Bécsben 1848 áprilisában több mint ötszáz hölgy fogadja aláírásával, hogy a hazaszeretet jegyében és a munkaalkalmaktól függô hazai munkások érdekeinek védelmére többé nem vásárol külföldi ruhaanyagot. Az aláírók között találhatjuk a birodalmi arisztokrata családok illusztris képviselôit a polgárlányokkal együtt, nevüket minden megkülönböztetés nélkül, pusztán ábécé sorrendben felsorolva! Néhány hónappal késôbb demokrata nôszövetség alakul, melynek képviselôi az 1848. októberi forradalom vérzivataraiban kitartásra buzdítják a forradalmárokat.12 Magyarországon Jókai Mór Nôszabadság! címû írásában már 1848 márciusában így fordul a hon asszonyaihoz: "A ti szavaitok fogják ôket csodadolgok kivitelére lelkesíteni, mint a keresztény hit elsô hirdetôit a Szentlélek szava. Szégyen a gyávára, ki hazája védelmére föl nem ébred. Ne legyen nô, ki ôt szeretni tudja."13 A szabadságharc kitörése speciális feladatokat jelölt ki a nôk számára. A Nemzetôr címû lap 1848. évi 21. számában jelent meg Sárosi Gyula: Honleányokhoz írt verse, melynek egy részletét írásunk mottójául választottuk. Ennek nyomán egész mozgalom indult meg a magyarországi-erdélyi nôi társadalomban, lelkesen varrták az inget és lábbelit az újoncok számára, a mintakép Bohusné Szögyény Antónia volt. Mások, ha tehették, anyagi erejükkel járultak hozzá a nemzeti vállalkozás sikeréhez. Az egyik Csekonics báróné például a forradalmi hadsereg számára saját költségén öt fôt állított ki, akiknek hazatértük után földet adott.14
Voltak azonban olyanok is, akik katonaruhába bújtak, s a harcok mezején álltak helyt. Jókai Mór is megemlékezik róluk 1848—49 eseményei kapcsán. Közülük a legismertebbek Lebstück Mária, Bányai Júlia és a jelentésünkben szereplô Pfiffner Paulina voltak. Név szerint ismerünk még rajtuk kívül néhányat, például Sorsich Júliát is, aki '48-ban szintén a honvédhadseregben szolgált, majd hónapokon keresztül fivére papírjaival házánál bújtatta a távollétében már halálra ítélt, rejtôzködô költôt, Sárosi Gyulát.15
A szabadságharc bukása után majd ott találjuk a nemzeti gyász színpadán a raboskodó férjek láthatására zarándokló nôket, az elesetteket sirató édesanyákat, testvéreket és távolabbi családtagokat. A helyi lakosság egyes nôtagjai Erdélyben is a fogságba esett, hadbírósági elítélésüket váró magyar rabokat példamutató módon igyekeztek segíteni. Haller Elise grófnôrôl például feljegyezték, hogy a vagyontalan magyar nemzetiségû hadbírósági elítéltek javára 105 guldent ajánlott fel; de a könyörületesség cselekedetei nem ismertek nemzetiségi határokat sem, Nagyszebenben például egy Millerné nevû gazdag szász özvegy mindennap süteményeket, válogatott ételeket küldött a magyar foglyoknak, s példáját, "ha nem is oly pazaron", mások is követték.16 De nemcsak a siratásból és könyörületességbôl, hanem a kormányzattal szembeni demonstrációból is kivették részüket a nôk. Az emlékiratok szinte mindegyike kiemeli a nôk szerepét a forradalmi szimbólumok rejtegetésében, az ereklyeként ôrzött "felforgató" versek, plakátok titokban történô másolásában és terjesztésében. Mindenekelôtt azonban az öltözködés teremtett alkalmat a hazafias érzelmek kinyilvánítására. 1851 augusztusában Kolozsváron, az orosz—osztrák csapatok városba való bevonulásának évfordulóján a polgárok, "különösen a nôi személyek gyászöltözetet öltöttek, vagy egyéb, a forradalom idôszakára emlékeztetô jelvényeket magukon viselve járták az utcákat, ilyen módon téve közszemlére véleményüket" — számol be az eseményekrôl egy rendôrjelentés. S ha a hatalom a nemzeti színek viselete után a fekete gyászt is be akarta tiltani — írja visszaemlékezésében egy erdélyi honleány —, egy fehér-fekete szövésû szürke szövet került forgalomba, melyet titokban Batthány-gyásznak neveztek. Igen elterjedt volt a forradalomra emlékeztetô ékszerek viselete, illetve rejtegetése. Nem véletlen, hogy Karl zu Schwarzenberg erdélyi kormányzó 1851 októberében — az erdélyi szászok és a kormányzat viszonyának fokozatos "elhidegülése" nyomán — a szászok viszonyai kapcsán arról panaszkodik, hogy "az asszonyok is a kormányzásba ütik orrukat, s ezzel befolyásuk egy további ellenséges elemet képez", megállapítása még inkább "ülhetett" a magyar társadalomra.17
A politikai szervezkedés természetesen — ahogy a férfitársadalmon belül is — csak kevesek számára járható út volt. A fennmaradt rendôrségi jelentések azonban mutatják, milyen árgus szemekkel figyelte a nôket a rendôrség. Feltételezték, hogy a Törökországba, majd Nyugat-Európa különbözô országaiba távozott emigráció — számítva arra, hogy a nôk határvizsgálata enyhébb lehet — a látogató nôk közvetítésével tart fenn titkos kapcsolatokat magyarországi szimpatizánsaival. De egészen kalandos tervekrôl is beszámoltak az emigráció soraiba beépített spiclik. 1850 novemberében például egyikük jelenti Törökországból, hogy ott az a hír járja, miszerint Magyarországon "patrióta asszonyok és lányok szerelmi hálójukba vonják az ott állomásozó cs.k. tiszteket, s egy adott jelre majd megmérgezik ôket, s a helyôrségek legénységét lefegyverzik".18 Ha a korban kedvelt romantikus regényekbe illô terv ugyan nem valósult is meg, a szervezkedô forradalmárok valóban számítottak — ha nem is ebben a formában — a nôi társadalom aktív közremûködésére. Az 1853-ban kivégzett Jubál Károly iratai között például a következô feljegyzést találjuk: "Végre a Nôktôl szinte [szintén] elvárhatjuk, hogy honleányi kötelességeket teljesíteni fognak! Ezek közt szinte egy organizált propagandát kell megszereznünk, kötelességül tévén, hogy a haza számára alattomban pénzt gyûjtsenek. Mindenik vegyen fehér, zöld s piros vászont, hogy a jelszóra a lobogó azonnal kész legyen, amint a szekrénybe el lehet tenni anélkül, hogy bele veszeszenek. [!] Varrjon ki-ki annyi pár fehér ruhát, amennyi[t] csak képes a honvédek számára, minden kórházi készületeket, tépést, kötést sat."19 A Makk József által kezdeményezett szervezkedésben végül három nôt ítéltek el, özv. Kenderessy Elekné Boér Ninát, Török Jánosné Gálfi Rozáliát és Hajnal Rózát. Magyarországon letartóztatták Teleki Blanka grófnôt és segítôjét, Lövey Klárát.20 De ôk csak a legismertebb és legkiemelkedôbb eset szereplôi voltak. A hatalom képviselôi jól tudták, hogy a magyar nôi társadalom általános közhangulata mind Erdélyben, mind Magyarországon a szembenállás szellemét éleszti és táplálja. A fennmaradt visszaemlékezések különösen Erdélybôl hagytak ránk híradást a hatalom és a nôi társadalom mindennapos kisebb-nagyobb konfliktusairól. Egy gyulafehérvári naplóíró például papírra vetette, hogy egy Kolozsvárról érkezett asszony elbeszélése szerint derék, tisztes nôkkel a hatalom helyi emberei a "legilletlenebbül bánnak", s apró hazafias demonstrációikért a meghatározott idôre szóló, megbélyegzésül szánt nyilvános utcaseprésre ítélés volt a legártatlanabb büntetés; egy 15 éves ártatlan leányt, ki "dísze a polgári leányoknak" a rendôrséghez berendelték, ott orvos és bába által megvizsgáltatták, "ha nincs-é ragadó nyavalyában", csak azért, mivel a leány "a rendôrnek hódolni nem akart". Ürmössy Lajos beszámol arról, hogy egy alkalommal Temesvárott egy úrinôt nyilvánosan megvesszôztek, mert zongorakísérettel magyar népdalokat énekelt.21 A nemzeti köztudat a mai napig hálával emlékezik vissza a nemzeti ellenállás ezen "névtelen" hôseire is.
A nemzeti történelem viharos fordulói után a dualizmus idôszaka a békés hétköznapokat hozta — s ezzel mintha a nôi szerepek is újra a családi élet köreibe záródtak volna. Igen keveset tudunk a korábban kiemelkedô szerepet játszó nôk további életútjáról.22 Így van ez Pfiffner Paulina esetében is. Urban ezredes jelentésével kikerül szemhatárunkból. Talán ô az a "lengyel lyány" — bár elfogásának körülményeirôl az újság másképp nyilatkozik —, akirôl a Pesti Napló szerkesztôje együttérzéssel a következôket írja 1851 márciusában: "Pozsonyban egyik katonai laktanyában az ott levô politikai foglyok közt figyelmet von magára egy szép fiatal lyányka. Férfiöltözetben járkál a többi foglyok társaságában, s rendesen csak lengyel lyánynak szokták nevezni. Gyakran láthatni ôt föl s alá sétálni a folyosokon szivarozva, dalolva, pipázva, sokszor sírva és panaszkodva. A forradalomban végigszenvedte a táborozás viszontagságait, s a forradalom után éppen akkor fogták el, midôn hamis útlevéllel a határokon átkelni szándékozott."23
JEGYZETEK
1. Sárosy Gyula Arany trombitája s egyéb hazafias költeményei. Kiadja Abafi Lajos (Algner Lajos). Bp., 1881. 45.
2. Gyûjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsôbb Manifestumok és Szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg fôparancsnokai által Magyarországban kiadott Hirdetményeknek. Buda, 1849. 2. füzet. 138.
3. Magyar Országos Levéltár (MOL) F 259 1850: 2357. (A jelentés német nyelvû, saját fordításomban közlöm.)
szabadságharcban. Összeállította Kôvágó László. Hazafias Népfront. Bp., é.n. 21; Spira György: A magyar forradalom 1848—49-ben. Gondolat. Bp., 1959. 426—427.; a tihucai ütközetrôl és abban a német légió szerepérôl lásd Teleki Sándor: Emlékek Bemrôl. Szépirodalmi Kiadó. Bp., 1951. 68—81.
5. Gr. Mikó Imre: Irányeszmék. Emich Gusztáv. Pest, 1861. 54.
6. Ifj. Gr. Bethlen Miklós: A történelem regénye (1846—1886). Jellem- és korrajzok. Franklin Társulat. Bp., 1888. 38.
7. Wesselényi Miklós iratai, MOL Filmtár 11 529. tekercs; a felhívás a Nemzeti Társalkodóban jelent meg. Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós és világa. Gondolat. Bp., 1970. 109—110.
8. Haller altábornagy jelentése. Buda., 1858. jún. 23. Österreichisches Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Aussenministerium, (ÖStA HHStA) Informationsbüro, BM 1858:4.
9. (Zsedényi Ede): Beitr-ge zu einer unbefangenen Kritik der jüngsten ungarischen Confusion. Von einem Ungar. Verlag von Carl Gerold u. Sohn. Wien, 1849. 19.
10. Gyulai Pál: Romhányi (költôi beszély — töredék, 1869—72). In: Gyulai Pál válogatott mûvei. Szépirodalmi Kiadó. Bp., 1956. 107.
11. Vegyes hírek és események. Pesti Napló. 1850. július 20. 109. sz.
12. Felhívásukat és az aláírók listáját közli: Wiener-Chronik für das Jahr 1849. Hrg. von Franz Peyer. J. P. Sollinger's Witwe. Wien, 1850. 84—90.; A demokrata Nôszövetség üzenete a birodalmi gyûléshez, 1848. október 17. Közli Fenner von Fenneberg: Geschichte der Wiener Oktobertage. Verlagsbüreau. Leipzig, 1849. 2. Tell 103—104.
13. 1848—49. Történelmi Lapok. 1896. 5—6. sz. 41.
14. Kempen rendôrminiszter levele Albrecht fôherceghez, Magyarország katonai és polgári kormányzójához. Bécs, 1854. február 26. MOL D 44 1852: 2978.
15. Jókai Mór: Emléksorok. Napló 1848—49-bôl. Magvetô Kiadó. Bp., 1980. 134—136; Pálffy Ilona: I. m. 83—109; Kôvágó László: I. m.; Hazádnak rendületlenül. A magyar nép aranykönyve. Írta Békés István. Mûvelt Nép. Bp., 1855. 152—153; Lebstück emlékiratát közli: Küzdelem, bukás, megtorlás. Emlékiratok, naplók az 1848—49-es forradalom és szabadságharc végnapjairól. Szerk. Tóth Gyula. Szépirodalmi Kiadó. Bp., 1978. 1. köt. 403—420; Vö. Jókai Mór: A nôi honvéd-hadnagy Pasché Lebstück Mária. 1848—49. Történelmi Lapok. 1892. 6—7. sz.; Szentkatolnai Bakk Endre: A nôi honvéd-százados: Bányai Júlia honvédszázados Sárosy Gyula név alatt. I.h. 1892. 15.sz.; Sorsich Júliáról Galamb Sándor: Trombita és krinolin. Magyar Nemzet. 1966. 36. sz.
16. A nagyszebeni és fogarasi katonai kerületi parancsnokság jelentése Wohlgemuth erdélyi katonai kormányzóhoz, 1851. január 13. MOL F 259 5. 1851: 1256; Deák Ágnes: "Az abszolutizmus vas vesszôje alatt." Erdély magyar szemmel 1850—51-ben. Holmi. 1996. 5. sz. 733.
17. Deák Ágnes: Társadalmi ellenállási stratégiák Magyarországon az abszolutista kormányzat ellen 1851—52-ben. Aetas. 1995. 4. sz. 27—59; Fanghné Gyujtó Izabella: Emlékeim a szabadságharc idejébôl, 1847—1850. Vasárnapi Újság. 1905. 411.
18. Jelentés az emigráció mozgalmairól. Bécs, 1850. november 24. ÖStA Allgemeines Verwaltungsarchiv, Nachlass Bach, Politische Berichte I.
19. "Revol[ution-re] Umtriebe in Siebenbürgen" címmel akta. HHStA, Aussenministerium, Informationsbüro, BM 1852: 282; Vö. Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849—1867. 74—81. Bp., 1955. 68.
20. Török Jánosné ezt követôen Olmützben raboskodott. Itt rajta kívül sínylôdött egy másik nôi fogoly is: "Aranybojtos házisapka ült kackiásan rövidre nyírott haján, bô bugyogójára térdig érô zeke simult, kezében szivar, amelybôl igen kecses kézmozdulattal eregetett füstgomolyokat világgá. Azt mondták, fôhadnagy volt Görgey seregében. Nevére nem emlékezem, vagy hitelesen nem is tudta egyikünk sem." Barsi József: Utazás ismeretlen állomás felé 1849—1856 és Berzsenyi Lénárd rajzai. S.A.r. Simon V. Péter. Európa Kiadó. Bp., 1988. 98.
21. Ürmössy Lajos: Tizenhét év Erdély történetébôl. Temesvár, 1894. 4. köt. 93, 99; Gyulafehérvári napló. MOL R 147 K. Papp Miklós gyûjtemény, 19. doboz 22. tétel.
22. Lebstück Mária szegény mosónôként halt meg szinte elfeledve. Vö. Jókai: A nôi honvéd-hadnagy...; A nô-honvéd (Pasché Lebstück Mária) temetése. 1848—1849. Történelmi Lapok. 1892. 112.
23. Pesti Napló. 1851. március 1.