Az egyik neves marosvásárhelyi orvosprofesszorhoz vittem apósomat. Nem volt komoly a baj, felszusszantunk. Apósom, amúgy szûkszavú, szikár székely, a kedvezô diagnózistól megvidámodva, fecsegni kezdett. Az orvos türelmetlen, sürgetô fejbólogatásokkal hallgatta egy darabig, aztán, hogy elvágja a megeredt szavak fonalát, hozzám fordulva, váratlanul közölte, visszamondta Látó-elôfizetését. Hogy miért? A Székely János-írás miatt. Hogyan közölhettünk olyasmit!?

Az orvos kórházi nagyhatalom volt, elkényeztetett, morcos öreg férfi. Mûfogsorát az örök élet jó pénzért beszerzett rekvizitumaként villogtatta. Fölényessége sértô volt, ám válaszra nem volt lehetôségem. Apósom miatt (akinek a betegsége bármikor komolyabb fordulatot vehetett) továbbra is a kezében voltam. Mindazonáltal ha efféle számításból mégiscsak bólogatni kezdek, bizalmasan közölve, hogy e felháborító szöveg tudtomon kívül került a lapba, saját legyôzöttségemet hangsúlyoztam volna. Jóllehet bizalmas közlésemben állt volna az igazság: az írást megjelenéséig valóban nem láthattam.

Mert a Székely János-szövegek körül mindig volt valamilyen szerkesztôségi suskus. Mivel Ágnes, a szerkesztôség gépírónôje egyben Székely János, vagy ahogy mindenki emlegette, János úr gépírónôje is volt, és mivel többnyire bent, a szerkesztôségben végezte privát munkáit, a szerkesztôknek alkalmuk volt betekinteni János úr készülô mûveibe, esetleg épp Ágnes jelezte, itt valami érdekes van születôben. János úr gépbe íródó szövegei szüntelen stresszben tartották a szerkesztôséget, mert nem lehetett tudni, a kényesebb részeket is nekünk szánja vagy sem. Kényesebb rész gyakran akadt, és mivel aligha lehetett volna a közlést visszautasítani, már az írás elkészülte elôtt beindult valamilyen közbenjárás-kelés, valamilyen üzengetés, hogy amennyiben mégis megjelentetné, ne nálunk tegye.

A Kossuth-írást viszont nekünk adta.

Egy nemzeti hôs a címe a botránykeltô glosszának (Látó, 1991. november), és arról szól, hogy Kossuth érdemtelenül pöffeszkedik a legmagasabb nemzeti talapzaton. Mindvégig csak magára gondolt, semmi mást nem akart, csak a hatalmat, saját kis szemétdombot, ahol kedvére kakaskodhat. Megcsalja a rábízott árvákat, kiragadja a valódi forradalmárok kezébôl a hatalmat, döntéseket hoz, anélkül hogy áttekintése volna a nemzetközi erôviszonyokról, gyáván megfutamodik, a híres Kossuth-szakállt leborotválva menti irháját, majd minden bûnét a Görgey s a többiek nyakába varrja. Kossuth jellem szerint gátlástalan politikai kalandor volt!

Nem engedhetjük meg, hogy ilyen szemétség megjelenhessen, mondta a hírneves vásárhelyi orvos, majd kezet rázott velünk. Közben félrenyelt, köhögni kezdett, sehogy sem tudta abbahagyni. Már az ajtóban álltunk, de furcsa lett volna ebben az állapotban otthagyni, toporogtunk, ô meg egyre veresebb arccal, egyre fájdalmasabb fintorokkal hajlongott, késve megértett kézmozdulatokkal terelve kifelé kínjainak idétlen tanúit.

Sose hazudjon, sose szépítsen, hamisítson, sose heroizáljon senki, aki nem politikus; aki politikus, annak úgyis hiába mondom, írja Székely János.

Kossuth este érkezik a török határhoz. Lámpás emelkedik arcáig, katonák fürkészik. Felkiáltva hátrahôkölnek. Micsoda gyönyörû nô! Csodás a ruhája, kékkel átszôtt fehér selyem, kis piros ráksa mellény. Csupa ragyogás, csupa csillogás, a közelgô éjszakában is csupa fény. Szájában méz, ám ki merné megízlelni. Csönd támad, dermedt, rémületes pillanat. Aztán nekilódulnak a lovak, kedvezôen megoldódik minden, a nyikorgó kerekû kocsi mögött bezáródik az áthatolhatatlan éjszaka. Ki volt ez a fénybe öltözött asszony? Útiokmányait se látta senki. Volt valami nem evilági benne. Mint minden nôben..

Nôrôl van szó, ahogy Proust kiált fel: mellôzzük az okos fejtegetéseket! Zavarba ejtô és misztikus szobor a nôi ruhás Kossuth. Zavarba ejtô és misztikus, tehát rémületes valaminek jelentkezése a magyar kultúrában. Elbûvölô alak, jóllehet, tudható, a mellek helyén zsömle dudorodott egykor. Néha, fôképp gáncsoskodó szomszédok elôtt gúny, csúfondáros nevetés tárgya, ám e nevetés soha nem nélkülöz jó adag zavart, értetlen csodálkozást, már-már irigykedést.

Az asszonyruhás Kossuth szobra... Kilépni valamiféle tradícióból, amit fontosnak gondoltunk, holott nem az.

Azt írja Székely János, hogy ha ô történész volna, tudományosan is kimutathatná, mi az igazság; azt írja, hogy ô leginkább két költô, Petôfi és Arany verseinek hisz igazán, jobban, mint a világ valamennyi történészének és politikusának. Amikor errôl vall, egyértelmûvé teszi, hogy sem a magyar történelmi, sem a magyar politikai tradícióhoz nem köti magát. És elfordul az emblematikus példázatosságot vadászó, példaembereket fabrikáló irodalmi hagyománytól is, amikor szemére veti Illyés Gyulának, miért csinált a Fáklyalángban nemzeti hôst Kossuthból, jóllehet ismerte jellemét. Nagyanyám március 15-én mindig Kossuth-kiflit sütött. Húsvétkor marcipánnyuszi, karácsonykor mákos kalács. Szentistvánkor házikenyér Dinkoff Jóska pékségébôl. Nagyanyám Széchenyiért rajongott: óh, az a delejezô sötét szemöldök! Viszont nem látta Kossuthot szakálltalanul...

A magyar tradíciók kusza kapcsolatára derülhet fény, ha szám bavesszük, miféle diszkrepanciát hordoz a botrányos kis Székely János-szöveg. Nem csupán arról az ellentmondásról van szó, hogy miként tagadhat történelmi állításokat, ha egyszer bevallottan másféle szövegeket ismer, hanem e tagadásban is benne rejlô magyar sajátosságról: a történelmit is kisajátító irodalmi hagyomány primátusáról, egy meghasonlott történelmi tudat és egy idegen birtokon uralkodni vágyó irodalom tisztázatlan viszonyáról.

A félrenyeléstôl fuldokló neves orvosprofesszor egy ideologikus irodalom uralta történelmi tradíció igézetében háborgott a száját nem lelakatoló, a politikával mélyen ellenszenvezô író tradícióját szemléltetô írás ellen, miközben talán érezte, hogy háborgásával sehogyan sem bírja betöltetni egy másfajta történelmi tradíció hiányát. Másfelôl Székely János is jelzi csupán a hiányt, és szintúgy egy irodalmi tradíció elsôbbségét hirdeti. Ám ennél többet ér el, hiszen kinôve egy korból, mégiscsak hozzájárul a tradíciók felszabadulásához, mondhatni demokratizálódásához.

De mellôzzük az okoskodást. Nôrôl van szó! Egy férfiról, akit nôként emelnek a legmagasabb talapzatra. Férfiakról, akik e szobor tövében készülôdnek szónoklatra, magyarságról, szabadságról, hazáról, néprôl, elnyomókról, dicsôségrôl és hôsökrôl. Nem is szoborról van szó, inkább egy regényrôl.