Azt mondanám, hogy az egyetemet érintõ elvi-elméleti állásfoglalásainkra alapvetõen két dolog jellemzõ. Az elsõ a feltétel nélküli pozitív, igenlõ viszonyulás. Sarkítva így összegezném: egyetem (nekünk) azért kell, mert volt, és mert (másoknak) van. Ez axióma, és nekem természetesen nem az a szándékom, hogy igazát kétségbe vonjam. Magától értetõdõ azonban, hogy ez az axióma (és az egyetemmeghatározások – részben – belõle származó három típusa) nem kedvez az alapokra vonatkozó radikális kérdésnek: Mi az egyetem? Mi az európai egyetem? Mi (legyen) a mi egyetemünk? (A kérdés lényege talán jobban megvilágosodik, ha tagadó formában fogalmazok: mi nem az egyetem, milyen egyetemet nem akarunk?) Vitáink és állásfoglalásaink második, jórészt az elsõbõl következõ jellemzõjét abban látom, hogy azok ugyanúgy nem terjednek ki arra a kérdésre, hogy mi az egyetem ma — nálunk és a nagyvilágban — , mit és hogyan tanít, hogyan felel meg történelmi hivatásának, mi vár rá a továbbiakban. Akárcsak az elsõ kérdést, ezt sem azért kell feltenni, hogy elbizonytalanodjunk és megzavarodjunk, hogy saját érdekeink (és jogaink) ellen beszéljünk, hanem egyszerûen azért, mert a gondolkodás törvénye, hogy a kérdéseket végig kell gondolni.

Mi még nem tartunk ott – mondhatja erre bárki. Való igaz: mi még nem tartunk ott, hogy azon kell törnünk a fejünket, miképpen legyen más az egyetemünk, mint amilyen, mivel még nincs saját egyetemünk. De talán érdemes tudomásul vennünk: ha az a célunk, hogy — tudásban és mûveltségben — ott tartsunk, ahol mások tartanak, ha hozzájuk hasonlóan kívánunk foglalkozni jövõnk tervezésével, akkor számolnunk kell azzal, ahogyan õk a jelenleg mûködtetett – általunk áhított – eszközök birtokában elégedetlenek és nyugtalanok. A múlt bizonyosságaira ugyanis csak eszmeileg lehet szilárd jövõt építeni, valóságosan azonban minden jövõ a mozgalmas és ellentmondásos jelenre épül. Errõl a jelenrõl szólnak – többféle, erõsen kritikai, olykor kifejezetten személyes – nézõpontból a következõ lapokon olvasható írások.