A vizualitás, a világ látványkénti befogadása az emberi létezés egyik alapvetô sajtátossága.

A látás információszerzés, tájékozódás, rendkívüli élmény s egyben kultúrákat közvetítô különös dimenzió. Meghatározza tudatunkat, érzéseinket, sejtjeink öntudatlan állapotától a legáttételesebb elvont gondolkozásig.

Az emberi tevékenységek valamennyi területét át- meg átszövi a jelenségek, események, tárgyak látványszerûsége, befolyásolva, meghatározva azok lényegét, minôségét. Így igen sokféle látvány és látvány-leolvasás lehetséges.

Létezik egyfelôl a természeti formák sajátos vizuális nyelvezete, a nagy egészhez-tartozás érzetét közvetítô látási élmény, a látvány, amelytôl szinte kisimul a lelkünk.

A mûvészetek másfelôl, a létezés titkait sejtetô látványokat közvetítik, olyan látvány ôsmintákat, melyeket a természetes anyagok és formák nyelvezete alakított ki, ôsi, de ma is ható érzetek hordozóiként. Így azt mondhatnánk, idônkívüliek, érvényességüket nem érinti a korok sodrása. Kisugárzásuknak elemi ereje van s jelentéstartalmuknak évezredeket átívelô érvényessége.

Egy különös formájú domb mágikus látványa ugyanaz volt az ôsi idôkben, mint ma a posztkomputer érában, s bár tudatunk sokban változott, e látvány leolvasásába beleborzong az örökérvényûség felfoghatatlan kihívása. A ködbôl felsejlô havas táj csodája, a rozsdás színû beérés patináját hordozó hegyoldal; a kô, a föld, a tûz, a víz, az örök alapelemek, s azon túl a nagy titok, a valószínûségek összefüggései. Az anyag—ég—energia, az anyag és szellem különleges találkozásai, amit a mûvészet próbál újra és újra megfogalmazni, láttatni, valamiképpen formába, anyag-érzetek metaforáiba foglalni.

Az anyaggal való következetes foglalkozás sajátos kommunikációs világba vezet — az anyag metanyelvezetén, a látvány és érzetek összefüggésein keresztül egy, az emberi létezés üzeneteit hordozó, idôk és korok feletti dimenzióba.

Ez az örök realitásból, az ôs-örök és mindig mai anyagérzetekbôl építkezô vizualitás, vizuális kultúra, amely lehetôvé teszi, hogy letûnt korok több ezer éves kultúrájával, a közép-ázsiai régmúlt kô-anyáival, az anatóliai bálványszobrokkal, az egyiptomi vagy a középkor formai metafizikájával éppen úgy lelki kapcsolatot érzünk, mint jelenkorunk nagyszerû alkotásaival.

A mûvészetek, mint a látvány-mögöttiségbe való elmélyülés, mint vizuális meditáció, mint a születés és a halál között állandósult egzisztenciális ritmus, mint egy hatalmas, mindent átfogó mantra-mormolás befele figyelése, de amely a bent és kint egységét éli és láttatja.

Erre az ôsi, élô és léleképítô vizuális kultúrára tevôdik rá legújabb korunk virtuális vizualitása, kábító lehetôségeivel, a képernyôn túli terek, térmodulálások eddig ismeretlen ingereivel. Ez az igen erôs szín- és formaérzetekkel, feszített hangulatokkal, kábító fény- és térhatásokkal bombázó, manipulatív vizualitás vulgarizálja az elôbbi szellemi emelkedettségét, morális nagyszerûségét.

A virtuális terek, a komputergrafika és mûvészet, a számítógépes formatervezés egy egészen új szakaszt, egy egészen új korszakot jelentenek a mûvészetben, a kép- és formaalkotás történetében.

A számítógépes kultúra terméke a billentyûk és gombok által elôcsalható virtuális világ, a végtelen lehetôségek csábítása, amely már rég túl van azon, hogy az ember természeti lény s ekként a természet, a nagy harmónia része.

Ebbôl kiemelve, talán egy újabb paradicsomi kiûzetésnek teszi ki magát, egy csábító még-több-tudás almájába harapva.

A veszély nagy, hiszen még az elsô kiûzetést is alig-alig hevertük ki.