Hogy miért idegenkedem olyasmitôl, mint az internet, és egyáltalán a számítógépek használatától a szellemi munkában? Azt akár azzal is kezdhetném, hogy volt a század elején egy undorító kis kuplé: "Nyomd meg a gombot, kapsz egy libacombot" — s ez elvette a kedvem az automatizálás megdicsôülésének vallásától. Modhatnám azt is, csak olyan kultúrát kaphat az ember a gombnyomogatástól, mint libacombot: szárazat, mégis ragadósat; agyonfûszerezettet, mégis ízetlent. Mindez valahova oda tartozik, mint a pilulában bevehetô bölcsesség — amibôl majd kábszertéboly virágzik ki — vagy a hipnopedagógia, a Szép új világból.

Mégsem erre támaszkodom elrugaszkodásom pillanatában, mert nem is így igaz teljesen. Viszont emlegethetném azt a jó ötven évvel ezelôtt olvasott orosz elbeszélést, amelyben egy mai Oblomov írónak készül, s ehhez elôbb, úgy véli, meg kell teremtenie a korszerû eszközöket (a szellemi élet infrastruktúrája akkor még nem volt divatos kifejezés). Ezért nekifog egy olyan diktafont készíteni, amely le is gépeli a belemondott szöveget, de így számtalan hangtani-helyesírási problémába ütközött, nem értesülve arról, hogy egyeseket ezek közül már Kempelen Farkas is megoldott. Aztán egy elkonstruktôrködött fél élet után véletlen kezébe kerül egy lúdtoll, s miközben farigcsálni kezdi, rájön, hogy végül is Dante, Shakespeare, Goethe ilyen egyszerû eszközt használt; ahhoz képest nem is volt kezdetleges, amit írtak...

Ebbôl sem akarok azonban startolni, mert annyira nyilvánvalóan igaz, mint az is, hogy a mai világban szellemi — "humán — alkotásról beszélve helyteleníthetô az említett háromban keresni mintát.

Azt sem szeretném, ha olyan benyomást keltenék, mintha lebecsülném a mûszaki tudományokat. Nemcsak mélységesen tisztelem, de titokban magam is fel-feltaláló vagyok. Ám ez most nem tartozik ide, inkább az, hogy környezetem már közel háromnegyedezer éve ismeri a puskaport, ami valóban zseniális találmány, de én mégsem használom — elmúltam hetvenéves, és sohasem vettem igénybe kapcsolataim tisztázása végett sem puskaport, sem trinitrotoluolt, amit ugyancsak tisztelek. Továbbá arról is meg vagyok gyôzôdve, hogy akárhány embernek, aki gépkocsin száguldozik, nincsen szüksége gépkocsira, illetve nincs arra szüksége, hogy tíz perccel hamarabb érjen oda, ahová valóban oda is ér a tíz perc kedvéért, maga és mások élete veszélyeztetése árán, és hogy ebben az ügyben sohasem fogja ôt jobb belátásra bírni sem rendôr, sem bíró, sem lelkész, sem természetgyógyász, sem kultúrnyafogás, egyedül az emelkedô benzinárak hatnak rá. A legtöbb internetes úgy van szenvedélyével, mint az autós. Csak azért akar odaérni valahova, hogy azonnal máshova, vagy visszainduljon. És szüksége sincs azokra az ismeretekre, amelyeket olcsóbban és felfoghatóbban is beszerezhetne egy-két lexikonból. Magam két ízben próbálkoztam egy internetes ismerôsöm révén ilyen keresgéléssel, elôször egy tragikus sorsú, franciául író költô életének titkaira voltam kíváncsi. Válaszul kaptam 16 oldal sûrûn gépelt jegyzéket, teméntelen számmal, amelyeken tovább kereshettem volna, de nem tettem, mert a négy, általam is ismert, leghasználhatóbb forrás nem volt közöttük.

Másodszor egy múlt századi német bibliakutatóra vonatkozó bibliográfiát szerettem volna összeállítani. Kaptam egy 386 oldalas angol szöveget, amelyben itt-ott szerepel egyik mûvének a címe. Azok az internetes fiatalemberek, akik éjjel-nappal a számítógépen fekve keresnek, kijelentették, nem válogatják ki nekem, mert sok idôbe kerül, és máshova úgysem vihetem, mert a lemez tele lehet vírusokkal. Különben is annyit kellene fizetnem az anyag teljes feldolgozásáért, amennyiért autóstoppal eljuthatok Erlangenbe, az egyetemi könyvtárba, s ott két hét alatt mindent meghaphatnék... még a tudományos kutatóból könyvtárosnôvé fonnyadt vénkisasszonyokat is.

De nem az a lényeg, hogy mindent, hanem az, hogy sokkal többet! Aki valaha dolgozgatott könyvtárban, akár alkalmilag is, legmélységesebb, legbensôbb élményei közé sorolja a katalóguscédulák lapozgatását. Mi mindennel, ki mindenkivel találkozik ott a zarándok! Kutatja a kis filológus könyvcímeit, s közben megpillant elôtte vagy utána (véletlenül túllapozva rajta) akárhány lángeszû tervezô alkotta fantasztikus építményt vagy mûtájat, amirôl sohasem sejtette, hogy van és hogy számára is meg- és betekinthetô...

E csodás véletlen találkozások a könyvtárkatalógusban olyanok, mint: elindulni a városba, elintézni egy unalmas hivatalos ügyet. Közben szembe jô gyermekeim volt osztályfônöke, a városnegyed utcabolondja, a szép énekesnô, a pajzán diáklány, a levitézlett közéleti nagyság, látok legalább öt új típusú gépkocsit... Mindez: nem véletlen, hanem az élet.

Az internet viszont egy szûk csô, aminek a végén legfennebb azt látom meg, amit keresek. S az elenyészô ahhoz képest, amit találni lehet!

Nemcsak kedvem és pénzem nincs internetre, de idôm és idegem se. Az utóbbi negyvenkét évben csak ötször voltam emiatt moziban. Utoljára 1978-ban egy lengyel városban, mert ott éppen egy Buñuel-filmet vetítettek. De nem hiányzik az életembôl; egy jó filmet, évente háromszor-négyszer, azóta is láttam a televízióban... Különben három éve a televízióm sem mûködik. Árvizet, tûzvészt, népirtást nézni vendégségbe járok; obszcenitást, pornót kapok eleget a színházban és az irodalmi lapokban; erotikát a Sétatéren vagy a lépcsôházban, vagy akár rajzolhatok is magamnak... — minek akkor nekem még internet is?