Valamelyik elsô amerikai elnöktôl azt kérdezték, elképzelhetô-e az Egyesült Államok elnök nélkül. Talán Jefferson volt az, aki így válaszolt: elnök nélkül igen, el tudom képzelni. De nem sajtó nélkül. Ha egy európai gondolkozó ember a mai Amerikában él egy ideig, belátja, hogy a világ leghatalmasabbb államában a politikai témák és a döntések a metropoliszok sajtójának, televíziójának és rádiójának a függôségében mûködnek.

Ezeket a médiumokat pedig nem cenzúrázza az állam. A nyilvánosság ellenôrzése alatt csak azáltal vannak, hogy az, amit meghirdetnek, hallható dobolás mindenki számára, aki hallani, olvasni és látni tud. De hát a médiumokat a felhalmozott tôke meg tudja vásárolni, és ha kell, ki tudja tartani, még ha veszteségesek is. Pénzért vásárolható szubtilis hatalom az, amit liberális, a piac korlátozását tiltó államokban médiumoknak hívnak. A klasszikus demokrácia (Montesquieu) az igazságszolgáltatás, a közhatalmi adminisztráció és a törvényhozás különválasztásával jött létre. (Tehát nem görög népuralom, jóllehet a szó ezt jelenti.) A pénzért vásárolható hatalom neve: korrupció.

Vajon azt kell-e gondolnunk, hogy a liberalizmus azért veszítette el régi hitelét, mert ha nem kedvez is a közszolgálat a korrupciónak, de a médiahatalom megvásárolhatósága miatt adásvétel tárgyává, áruvá változtatja azt, ami nem az, aminek nem szabadna áruvá vagy a parancsuralmi rendszerek, de még pártok eszközévé se válnia.

Van-e erre válasz? Azt hiszem, amerikai körülmények között a válasz az, hogy ott a piaci alapon létrejött kutatóintézetekben, civil, nem állami ügynökségekben és a médiumok szerkesztôségében van valamennyi szabadságuk ellentétes szellemiségû embereknek is, ha tehetségesek. Még ha nem is sztárok. Ez azért van ott és talán Angliában is így, mert az állam és a nagy egyházak szervezett ellenôrzô hatalma sokkal szétszórtabb, mint akár a mai piacosodó Nyugat-Európában. Ne is beszéljünk Kelet-Európáról.

El lehet-e tehát választani a médiumok szerkesztôségét a kapitalista termeléstôl úgy, hogy ne azoknak a hatalma érvényesüljön a médiumban, akikre az állam rábízná az elválasztás ellenôrzését?

Hiába égetô a kérdés. A legjobb, ha az is marad.

Félô, hogy számomra a médiumok sokkal kritikusabb színben tûnnek fel, mint amit egy kritikusan hangolt konferencia még megvitatásra érdemesnek tart. A túlfeszültség okát nem érdemes másutt keresni, mint az élettörténetemben. Három félelmetes diktatúrát éltem meg úgy, hogy kettônek szem- és fültanújaként már a felemelkedését is láthattam a médiumok szárnycsattogásai közepette. Az olasz korai fasizmus teoretikusai és olyan futuristák mint Marinetti mutatták meg — talán már az elsô világháború elôestéjén —, hogy mit lehet elérni egyetlen hangszóróval, amit arra a nyitott teherautóra szereltek, amin a szónokok álltak. Egy kisvárosban is tömeget lehetett összecsôdíteni.

Ezt persze még nem saját szememmel és fülemmel tapasztaltam, de Horthyt már igen, aki ezen olasz tanítás szerint szervezte meg a Tanácsköztársaságot leverô ellenforradalmat. Meg hát Hitler és Sztálin médiumpolitikáját már jócskán felébredt korban éltem át. Ráadásul az összeomlott Németországban a liberális piac médiumparadicsomának harminc éve bennlakó polgára voltam és vagyok. Minthogy ez is hatalmi centrumok, gazdasági és politkai diszpozíciós csomópontok függvényeként mûködik, így ez a harmadik diktatúra: a liberális nyugat-európai és részben amerikai hidegháborús médiumvilág, amelynek igen intenzív fogyasztója voltam és vagyok.

Sôt 1961-ig még magam is munkatársa voltam az International Situationiste nevet viselô francia nyelvû avantgárd folyóiratnak. Az International Situationiste arról lett késôbb közismertebb, hogy az 1968-as diákmozgalmak jelszavainak nagy része tôlünk származott. Jelszavak a tekintélyuralmi állam, család és iskola, valamint az így berendezkedett közállapotokat kiszolgáló médiumok ellen. Az európai közállapotok azóta erôs hasonlóságot mutatnak az Egyesült Államok viszonyaival. Termelési és társadalmi viszonyaival, beleértve azt, hogy a kettô közötti ellentmondások is hasonlóak, mint ahogy ezt a klasszikus marxista irodalom mondaná.

Ezen ellentmondások legkiválóbbika arra vonatkozik, hogy a médiumok a hatalom olyan új formáját testesítik meg, amely kívül esik a régi három hatalmi szférán. A modern demokrácia a három szféra egymástól való elválasztása nélkül nem mûködik. E század félelmetes politikai elnyomó rendszerei a szóval és képpel, azok hatalmával való visszaélést aknázták ki. Hitler a '33-as hatalomátvétel után futószalagon állíttatta elô a néprádiót, hogy beszédeit minden család hallgathassa. Hallgatta is. Hitler rövid idôvel öngyilkossága elôtt, Berlinben, egy beszélgetés során azt mondta: "Mindent, amit elértem, rábeszélésel értem el." Tudjuk, hogy ennek titka a milliószoros megsokszorozódás, az egyidejûség és a rendezés. A közélet és a hatalom gyakorlása áttelepül egy minden lakásban hallható és minden moziban látható színpadra. A mai médiumok szerepét betöltô házi színpad, napi színház lehetôsége után kutattak már a 19. század második felében.

Hitler kritikusainak azt vetem a szemére, hogy nem ismerik el fölényes tisztánlátását a szó hatalmát illetôen. Jóllehet a Biblia lényege is ezen tudás megújulása. A Földön minden hatalom az élô, a minket éltetô, a szárnyaló szónak adatott. Ez az evangélium, az örömhír.

A diktatúrák médiumai saját ideológiáik halott szavait ismétlik, mozgatják így és úgy azért, hogy élônek tûnjenek a halott szavak és képek. És ezt kitartóan teszik. Egészen pusztulásuk órájáig. Ezen felismerés és keserû elismerés nélkül még sok szóbeszédet, üres magyarázatot kell elhallgatnunk a náci és bolsevik hatalom eredetérôl.

Arnold Gehlen konzervatív szociológustól megkérdezték, hogy szerinte milyen mély a médiumok hatása a közéletben. Azt válaszolta, hogy ezt senki sem tudja megmondani. Ez ma, ötven év után már közhely. Most arra szeretnék utalni, hogy francia folyóiratom kritikája a médiumok ellen teljes kudarccal végzôdött. Mert 1968 után a médiumok maguk is pont azt hirdetik magukról, amiért a folyóirat bírálta ôket. A megjátszott önkritikát a médiumok programmá tették.

Jómagam elôre láttam, hogy a szerepek felcserélôdhetnek, ha a kritika alapja nem lesz sokkal filozofikusabb, bibliásabb, személyesebb, mint ez a mi esetünkben volt. Azt nem láthattam elôre, hogy akkori barátom, Guy Debord fôszerkesztô errôl vitatkozni sem hajlandó velem. De húsz évre rá öngyilkos lett. Íme egy médiakritikus egyesület szépen kiterített hullája. A részletekkel mindenkinek szívesen állok rendelkezésére.

Van-e médiumkritika, amely nem öngyilkos? Van-e olyan kontroll-rendszer, amely nem goromba cenzúra? Azt gondolom, hogy ezek rokon kérdések.

Nos, nem öngyilkos az a kritika, amely nem mond ellent önmagának, nem teszi azt, amit maga is kritizál. Ilyen az a beszélgetés, amelyet ketten, hárman folytatnak, keresve az élô szót, kizárva minden más érdek szolgálatát. Még titkon sem szabad jelen lennie azoknak az egyébként nagyon is jogos érdekképviseleti szervezeteknek, amelyek a mai liberális európai államokban a programelosztást ellenôrzik. Az itt szóban forgó ideális médiumkritikára igen ritkán találni példát.

Keressük hát a megoldást hamis kompromisszum nélkül. Erre jó példát nyújt a német állami szabványok egyike, amely meghatározza az ivóvíz minôségét. Ez az elôírás így szól: "Az ivóvíznek a forrásvíz minôségéhez kell igazodnia."

Ez volna a szabvány.

A magyar nép századokon át senkinek sem hitt közügyekben, csak a saját nyelvén beszélô költônek. Jól tudta, miért van az, hogy Arany Jánost kell megkérdeznie.

Az eddigi gyakorlatban a legjobb kritika még az, amely a Bartók rádió hírei között szerepelt. A bemondó közli, az Egyesült Államok kormánya reméli, hogy a század végére minden amerikai család rákapcsolódik az internetre. A következô hír: nagyszámú videópornokazettát foglaltak le Belgrádban, amelyeket az internetrôl vettek le. A kazetták témája a hároméves gyermekek szexuális kihasználása volt.

Összefoglalva: a médiumok a liberális demokráciák ügyintézô gócpontjait szolgálják. Semmi mód nincsen arra, hogy a nagyon is drága mûködtetésre más gazdag forrás is rendelkezésre álljon.

Ez a szolgálati függôség a médiumokat majdnem kritizálhatatlanná teszi. A függôség olyan természetû, mint az érdekképviseletek és pártok piaci feleselése. Így hiábavaló a médiumpolitikában ennél a piaci vitánál nagyobb függetlenséget elvárni a nem drótos, hanem elektronikával mozgatott kép és szó vonatkozásában. Ez elvárásnak ilyetén megszabott határa érvényes a folyamatos adások folyamatos kritikájára és a kiválasztott témák kontrolljára is.

A médiumok úgynevezett morális felelôssége tehát az adott liberális viszonyok között is a nulla felé tendál.

Persze ezt nem éri el. Ezt mint jogfilozófus állíthatom. A kulpabilitás csak a kommunikáció megsértésében rejlik, mondaná a nyelvfilozófus Rosentock-Huessi, Levinas és Brumlick.

II. János Pál pápa a médiumokat Isten áldásának tartja, mert összeköti az embereket. Csatlakozom ehhez a véleményhez, de hozzá kell tennem, hogy ebbe az áldásba bele kell értenünk e század minden rabságát is. Ilyen paradox dolog az, amit a teológusok kegyelemnek hívnak.

Magyar anyanyelvû költô, két évtizeden át filozófiai beszélgetéseket folytatott, festett, gyárat épített Hamburgban, és tizenkét évig tanított a düsseldorfi Kunstakademie-n.