Bár ritkán beszélünk róla, a demokrácia egyik legfontosabb feladata mégis az, hogy megvédje tagjait minden ideológiával szemben, amely jelen van benne. Az ideológiákat a megfelelô távolságból kell szemlélni; egyiket sem szabad túl komolyan venni. Legjobb, ha tündérmesének tekintjük ôket, amelyek sok érdekes dologról regélnek, de esetenként nagyokat tévednek, sôt megátalkodottan hazudnak is. S amikor egy meghatározott nézôpont szerint cselekszünk, még akkor is ajánlatos ahhoz az álruhás ügynökhöz hasonlóan eljárni, aki csak saját céljai érdekében, s nem belsô meggyôzôdésbôl fogadja el az idegen ország hiedelmeit és követi hajszálpontosan annak elôírásait. Ez egyformán vonatkozik minden hiedelemre: a keresztény Isten létébe vetett hitre éppúgy, mint az emberek egyenlôségébe vetett hitre vagy a tudományra.
Írásom nem annyira az internet káros vagy nem káros hatásairól fog szólni, hanem arról a diskurzusról, amelyben ezt a technikai eszközt legitimálják. Éppen ezért nem csupán az illetô eszközhöz való kritikus-kritikátlan viszonyunkat fogom boncolgatni, hanem a háló ideológusainak és a befektetôk narratíváját is. Ezek a kérdések, úgy vélem, akárcsak a tudomány mindenhatóságába vetett hit, illetve annak legitimálása, manapság már nem választhatóak le a gazdasági, emberjogi, erkölcsi vagy éppen az ökológiai problémákról.
A történelem folyamán gyakran megesett, s a háló története is ezt bizonyítja, hogy az állam pénzbeli támogatását élvezô hadi tudomány újításai hétköznapjaink megszokott eszközeivé váltak. Az internetéhez hasonló kezdeményezés gyakran világméretû társadalmi változást eredményezett. Korábban is, de fôként a 20. században gyakran kecsegtettek azzal, hogy az új technikai eszköz — mint például a telefon, a tévé— a távolságok csökkentése révén nem csak közelebb hozza egymáshoz az embereket, de emberibb jövôt is eredményez. Nem tudom, szebb jelen-e ez, amiben most élünk, mint amire elôdeink gondoltak akkoriban, annyit viszont rendkívül fontosnak tartok, hogy bizonyos kérdéseket, mint például a hálóra vonatkozókat is, releváns kérdésekként, állandó vitatémaként ôrizzünk meg. Mint ahogy már említettem, nem szeretném az internetet egyértelmûen elutasítani vagy bármilyennek is kikiáltani.1 Elônyei — hátrányai ellenére — számomra egyértelmûek: ha arra gondolunk, hogy tudósok, kutatók pillanatok alatt kicserélhetik tapasztalataikat, eredményeiket, elektronikus könyvtárakat használhatunk (sokszor ingyenesen), nem beszélve azokról a személyekrôl, akik a névtelenség biztonságát élvezve legintimebb tapasztalataikról, megéléseik másságáról levelezhetnek vitafórumokon, nyomban rávághatjuk, hogy a hálónak kétségkívül számtalan elônye van. Ha azonban az internetre vonatkozó kérdéseinket kizárólag e technikai eszköz szokványos, a hétköznapjainkban betöltött elônyére, illetve hátrányára korlátozzuk, szem elôl tévesztjük annak sokféle társadalmi következményét és elôfeltevését. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagynunk az itt említett tényeket sem. Azt kérdezhetjük, ha a háló egyértelmûen hasznos, ha csak a "haszon" felôl közelítjük meg, és ez a kijelentés valóban igaz, miért érdemel kitüntetett figyelmet a lassan 40 éve egyre gyorsabban fejlôdô új technikai eszköz, a számítógép? Ugyancsak figyelmet érdemel a következô kérdés is: összehasonlíthatjuk-e egyáltalán az internetet más, például a génsebészet vagy az atomfizika nyújtotta lehetôségekkel, technikai eszközökhöz való emberi viszonyulással? Úgy vélem, s e köré szeretném fonni írásom kérdéseit, ha nem is vonhatunk szoros párhuzamot a fentebb említett technika-legitimációk között, a gazdasági-hatalmi, illetve a tudományosság mindenhatóságát sugalló érdekszférák gyakran legitimálják hasonlóan termékeik elengedhetetlen alkalmazását, és a termékfejlesztés létjogosultságát.
Néhány pontban összefoglalom tanulmányom fontosabb észrevételeit:
1.Azt feltételezem, hogy a korábbi, a tudományos-technikai fejlôdést legitimáló narratívát, amely azzal kecsegtette az emberiséget, hogy egy szép napon a természet ura lehet, újabb narratíva váltotta fel. Ez utóbbi arra az optimista elôfeltevésre támaszkodott, hogy a tudomány folyamatosan halad a megismerés útján; a 20. században átélt ökológiai katasztrófák után azonban a korábbi "mesét" olyan narratíva váltotta fel, amely a hangsúlyt már végképp a kényelmesebb életre, az emberek közti jobb kommunikációra, illetve a demokratikus jogokra helyezi. Ez az egyre jobban felerôsödô, az állampolgári létmód skizofrén jellegét tükrözô narratíva nem kizárólag a médiával kapcsolatos, hanem minden tudományos-technikai fejlôdéssel is. Elég egyelôre annyira utalnom, hogy napjainkban a tudományos kutató megbízói elôre megszabják, mit kell kutatnia, pontosabban: milyen terméket kell elôállítania.2
2. Mind a befektetôk3, mind pedig a kultúra aktivistái egyaránt a háló kibôvítését szorgalmazzák. Azonban azok a közgazdasági és szociológiai fogalmak, amelyek segítségével értelmezik és legitimálják a követhetetlenül gyorsan változó társadalmi valóságot, elavultak.
3. Éppen a fentebb felvázolt ideológiai legitimációk naiv és optimista volta miatt súlyosabb problémát jelent — mint ahogy azt korábban a társadalomtudósok is gondolták — az a folyamatosan erôsödô tendencia, mely az állampolgári létmód magán- és nyilvános szférára való felosztását legitimálja. Ebbôl a felosztásból, mint ahogy azt az általam idézett példák is szemléltetni fogják, olyan — a demokratikus alapelvekkel ellentétes állampolgári létmód alakulhat ki, amelyben a magánszféra képviselôjeként nem gyakorolhatunk semmilyen ellenôrzést a nyilvános szféra fölött.
4. Egy viszonylag új jelenséggel szembesülhetünk: az internet kibôvítését szorgalmazók, akárcsak a profitnövelésre törekvô befektetôk mind a gépiparban, mind pedig a média területén, ideológiájuk — illetve lobbyzásaik — révén a nemzetállamok hatalmát szeretnék megnyirbálni. Megdöbbentô azonban a tény, hogy — jóllehet a lobbyzók a nemzeti kormányok hatalmát szeretnék gyengíteni — már az állami tisztségviselôkre is jellemzô a kritikátlan viszonyulásmód.
5. Ha elfogadjuk és felmérjük az elôbbi felosztás érvényesítésének súlyát, beláthatjuk, az internet legitimálására használt szlogenek célja lényegében nem különbözik más, fogyasztásnövelést célzó ideológiáktól.
6. Úgy gondolom, új "fegyverekre" van szükségünk, hogy megvédjük magunkat, de nem az internettel szemben, hanem az azt legitimáló befektetôk, azaz a korlátlan fogyasztásnövekedést szorgalmazók ideológiáival szemben.
7. Megválaszolatlanul szeretném hagyni a kérdést: létrejöhet-e még napjainkban valamiféle — a szó átvitt értelmében vett — luddista4 géprombolás, vagy bármilyen civil szférából jövô ellenállási forma, olyan korszakban, amikor a bagatellizálás megszokottá, mindenapossá vált, s amely ellenôrzése alatt tarthatja a tudományos-technikai fejlôdést legitimálók gazdasági érdekektôl vezérelt manipulációit?
Piacgazdaság, konkurencia, fogyasztás. Ezen fogalmakat napjainkban magától értetôdôen együtt használjuk. De nemcsak mi, fogyasztók, hanem a befektetôk is. Meggyôzô kampányukban az újonnan megjelenô, fejlesztésre szánt médiákat éppen ennyire problémamentesen és magától értetôdôen használják a befektetôk és a kulturális aktivisták termelésfokozás, illetve hálózatbôvítés esetén.
Nem szabad azonban szem elôl tévesztenünk Bruce Sterling5 észrevételét. Ô arra figyelmeztet bennünket, nem kezelhetjük statikus struktúraként az internetet: "elôfordulhat, hogy a jövô internetje semmiben sem hasonlít majd a mai elképzelésekhez. A tervezés sosem játszott túl nagy szerepet a forrongó, gombamód szaporodó internet fejlôdésében. Végsô soron a mai internet is csak halványan emlékeztet a RAND Corporation által kidolgozott posztnukleáris irányítórendszer zord tervére. A sors iróniája ez, aminek ma csak örülhetünk."
Ha Sterling állítására hagyatkozunk, rádöbbenünk, hogy a háló társadalmi beágyazottsága, illetve megértése semmiképp sem vizsgálható a klasszikus társadalomtudományi és közgazdasági fogalomkészlettel. A háló maga újabb és újabb testet ölt, gyorsan változik.
"Amikor hirtelen változások idejét éljük, és a média új területei nyílnak meg, a gazdasági hatalom, az ideológiai manipuláció és kirekesztés kérdése háttérbe szorul" — figyelmeztet Geert Lovink.6
Feltehetjük a következô kérdést: vajon az internet esetében az itt említett ideológiai manipuláció hogyan valósul meg? Találunk-e valamilyen közös jellemzôt az újabb és újabb, nem csak a média területérôl származó technikai eszközök társadalmi legitimációjára? A válaszom egyértelmû "igen": az internet eddig ismert gyorsan változó — és feltehetôen a még-nem-ismerhetô — megjelenési formái is magán viselték a megjelenéséig ismert médiákra vagy akár az új technikai eszközök elfogadtatására tett kísérletek néhány jegyét. A továbbiakban egyfelôl erre szeretnék néhány magyarázatot és példát adni, másfelôl két olyan tendenciára szeretném ráirányítani a figyelmet, amelyek napjainkban szétválaszthatatlanul összefonódnak mind a médiák, illetve az internet, mind a technikai haladás — ami egyben a mamutcégek profitnövelését szolgálják — legitimálásában:
Jóllehet a demokrácia alapelveinek megfelelôen minden egyénnek, mint a privát szféra képviselôjének, állampolgári joga bizonyos ellenôrzést gyakorolni a nyilvános szféra fölött, feltûnô és egyben riasztó az a jelenség, hogy ez a jog a technika korlátlan fejlesztését alátámasztó ideológiákra vonatkoztatva a hétköznapokban egyre kevésbe gyakorolható. A 20. századi filozófiai diskurzusban megszokottá, ugyanakkor néha közhellyé vált az állampolgári létmód nyilvános, illetve magánszférára való felosztásának következményeire figyelmeztetni. Mégis, úgy gondolom, Günther Anders két példája egyfelôl rendkívül pontosan szemlélteti e felosztás problematikusságát és fontosságát a már-már követhetetlenül gyorsan fejlôdô nyugati demokráciákban, másfelôl pedig a köztudatba is egyre jobban beivódó, megszokottá vált bagatellizálás megdöbbentô voltára hívja fel figyelmünket.
Anders olyan új "munkamorál" kialakulására figyelmeztet, amely a túlontúl mély szakosodásnak tudható be, s amelyben az állampolgár létmódja megváltozott: munkahelyén a dolgozó vagy a tudományos kutató nem élhet a magánszemélyt megilletô állampolgári jogával, azaz nem kérdezhet rá az általa elôállított termék lehetséges hatásaira, jóllehet korábban, a 20. század folyamán ez még alapvetô demokratikus jogként volt érvényesíthetô. A munkafolyamat felaprózásának eredményeként a dolgozó vagy a tudományos kutató egyre kevésbé érzi felelôsnek magát a végtermék gyakran kiszámíthatatlan hatása miatt. Ha például atombombát vagy — csak késôbb kimutatható — génmutációt okozó rovarirtó gyártásában tevékenykedik az illetô személy, a termék elôállításáig az akár 30-40 részfolyamaton és legalább ugyanannyi munkás kezén megy keresztül. Nemcsak a munka, a felelôsség is felaprózódik, sôt akár eltûnik. Nos, egymagában ez talán nem is olyan feltûnô. Derûlátóan azt is mondhatnánk, hogy "felnô" az emberiség, s majd új ellenôrzési módokat talál ki és érvényesít a veszélyes termékek gyártásában, illetve alkalmazásában. Elsô példájában azonban Anders — s ez az internet és a médiák fejlesztésének szükségességét legitimáló ideológiák szempontjából is fontos! — egyre általánosíthatóbb jelenségre figyelmeztet bennünket. Ha netalántán néhány kutatóban fel is merülne valamilyen erkölcsi kérdés az általa fejlesztendô termék lehetséges hatásait illetôen, megtörténhet, hogy államférfiak felelôtlennek és lelkiismeretlennek nevezik ôket, hiszen, mint Anders példájában egy államférfi, Adenauer7 szájából elhangzott: a munkahelyen a kutatók szakterületét nem érintô dolgok a kutatók hatáskörén kívül esik.
Anders második példája a bagatellizálásra vonatkozik.
"Nem is olyan régen történt, hogy az AP hírügynökség egy »syndicated articlet«-t, azaz lapok százaiban nyilvánosságra hozható cikket adott át az AEÁ újságjainak. Az írásban egy nem éppen ismeretlen amerikai újságíró, Hal Boyle, foglal — meglehetôsen sajátságos módon — állást a Gainesvillben (Florida) talált háromszemû, ötlábú békákkal, vagyis azokkal a szörnyszülöttekkel szemben, amik tudósok szerint feltehetôen a nukleáris sugárzás számlájára írhatók."8
Idézek a "híres-hírhedt zsurnaliszta", ahogy Anders nevezi, Hal Boyle újságcikkébôl:
"Egy harmadik szem elônye azonban az elôrelépés, melyet egy effajta új szerv jelentene, cáfolhatatlan. A mai közlekedési viszonyok mellett aligha akadna olyan gyalogos vagy gépkocsivezetô, aki ne lelkesedne egy harmadik szem lehetôségéért. Nem beszélve egy harmadik kézrôl, hiszen annak sikeres feltalálása után már egyetlen háziasszony sem panaszkodhatna, hogy márpedig neki »csak két keze« van."
Anders második példát is ad a bagatellizálásra: az USA Civil Defence által bevezetett szóhasználatban, mely egymillió halottat "egy óriáshulla" mennyiségfogalomban foglal össze.
Most már joggal kérdezheti bármelyik olvasó: mi köze lehet egyáltalán az internetnek a szakosodáshoz és az állampolgári létmód meghasadtságához, azaz a magán, illetve a nyilvános teljes különválasztásához? Hát a bagatellizáláshoz? Úgy gondolom, hogy éppen az a kritikai attitûd kerül veszélybe, ha a bagatellizálás uralomra jutva mindennapossá válik, amely — még ha olykor nem is helyénvalóan — kritikával illette a technikai eszközöket és azok alkalmazását, egyszóval: valamiféle ellenôrzést gyakorolt fölötte. Nem az a gond, hogy valaki bizakodó a technikai civilizáció jövôjét illetôen, sokkal inkább az a veszélyes, ha a technika kérdése nem marad meg releváns kérdésként.
Az elôzô ponthoz kapcsolódik, s azzal szerves egységet képez a fogyasztás növekedése, illetve a növelés szükségességének és elkerülhetetlen voltának legitimálására tett kísérletek problémája. Ezt a tendenciát Paul Virilio9 példájával szeretném bemutatni, amely jóllehet 1979-bôl származik, egyre találóbban jellemzi napjainkat is:
"Az elmúlt ôsszel az NSZK-ban sokat ígérô kísérletbe kezdtek: az autópályákon megszüntették a sebességkorlátozást. A kormány, a gépkocsigyártók, és az ADAC autóklub által közösen végzett különféle vizsgálatok egytôl egyig arra irányultak, hogy az autóbalesetek okainak korábbi vizsgálati eredményét érvénytelenítsék. Az, hogy ezek az állami és magánszervezetek olyan kifejezetten elhanyagolható tényezôknek, mint amilyen az utak állapota, az idôjárási viszonyok stb. megkülönböztetett fontosságot tulajdonítottak, egyértelmûen arra utal, hogy a túlontúl nagy sebességet akarták felmenteni a közvetlen felelôsség vádja alól."
Néhány sorral lennebb Virilio a német autógyártók védbeszédét idézi, amelyben az akkori szövetségi kormánnyal kötött egyezményt az állampolgároknak "megemésztve" tálalták:
"Ha 150 vagy 200 km/h sebességre képes jármûveket 130 km/h sebességre ítélnek — így érvelnek a német autógyártók —, akkor a technikai haladást, és általa a német ipar világpiaci helyét ítélik el, és ezzel a munkanélküliségnek nyitnak utat."
Az internet esetében azonban — annak ellenére, hogy a fogyasztásnövelésre és a bôvítésre tett kísérlet a fokozódó hatalomra szert tevô autóiparéval azonos — nem a sebességkorlátozás eltörlését szorgalmazzák. Nos, természetesen a háló fejlesztésében az érdekeltek más szlogeneket használnak. Geert Lovink frappáns megfogalmazásában találkozhatunk a legfontosabbakkal:
"A kulturális aktivisták és a befektetôk egyaránt a média nyitottságát, decentralizáltságát, demokratikus potenciálját hangsúlyozzák."10
A médiákra — s így az internetre is — vonatkozó legitimáció olyan ideológiákra támaszkodik, amelyekben egyfelôl — eklektikusságuk miatt is — a jövôre vonatkozó elképzelések ködösek és naivak, s amelyeknek, másfelôl, rejtett célja valahol mégiscsak a fogyasztás, illetve a profit növelése. Természetesen ezek az ideológiák a demokratikus állampolgári jogok, az esélyegyenlôséget és az emberek közötti jobb kommunikációt egyre inkább magába foglaló piacgazdaság szlogenjeivel vannak megfûszerezve. Azt gondolom, hogy a háló és a technika fejlôdése annyira gyors, hogy szinte követhetetlen, ellenben a fogalmi készlet elemei, amelyekkel megpróbálják alátámasztani a fejlesztést, túlontúl elavultak ahhoz, hogy új társadalmi valóságot írjanak le. Miközben ezek a vállalkozók és aktivisták, ahogy az internet története jól bizonyítja, mindig is fôként az adófizetôk pénzébôl, azaz az állam támogatását is élvezve bôvítették tevékenységüket, beruházásaikat, manipulatív szlogenjeikben a laissez faire, az állam be nem avatkozását hirdetik. Magáncégekként felhasználták, felhasználják az állam pénzét, de közben arra figyelmeztetnek bennünket, hogy küzdjünk egy olyan szabadpiacért, amelybe az államnak nincs beleszólási joga. Emellett még azzal is számolnunk kell, hogy a rendkívül fokozott szakosodás miatt már az értelmiségiek sem tudják értelmezni — ha nem is a polihisztorokhoz hasonlóan — korszakunk gyorsan fejlôdô-változó tudományos eredményeit, kihívásait.
A fentebb vázolt gondolatok bemutatására a kaliforniai ideológiát — annak korlátolt-ellentmondásos voltát — fogom felhasználni.
A kaliforniai ideológiában, amelyet a kritikusok "hibrid hitnek" tekintenek, az Új Bal és az Új Jobb digitális jövôrôl alkotott ellentmondásos képe nyilvánul meg.11 Rövid ismertetésére Richard Barbrook—Andy Cameron 1996-ban tartott elôadásából idézek:
"Az új hit San Francisco bohém kulturális életébôl és a Silicon Valley-i csúcstechnika házasságából született. A folyóiratokban, könyvekben, tévémûsorokban, weboldalakon, hírcsoportokban és hálózati konferenciákon reklámozott kaliforniai ideológia szemérmetlenül egyesíti a hippik szabad szellemét a yuppik vállalkozói buzgalmával. Az ellentétek egybeolvadását az új információs technikák felszabadító erejébe vetett hit segítette elô. A digitális utópiában mindenki hippi és gazdag lesz egyszerre. Nem meglepô, hogy ezt az optimista jövôképet Egyesült Államok-szerte lelkesen magukévá tették a komputerôrültek, az adatkalózkodó diákok, a találékony kapitalisták, a társadalmi aktivisták, az irányzatoskodó tudósok, a futurista bürokraták és az opportunista politikusok."12
Amint már említettem, problematikusnak tartom az internet befektetôk általi legitimációjában azt a tendenciát, hogy a globalizáció korszakában a társadalmi valóság rendkívül gyors, szinte követhetetlen fejlôdését klasszikus közgazdasági fogalmakkal írjuk le. A kaliforniai ideológia eklektikus jellegét azért tartom rendkívül jó példának kérdéseim körvonalazásához, mert annak a két — akkor még egymással szembenálló — 1969-beli társadalmi rétegnek eszményeit eklektikusan ötvözi. A hippik, mint ismeretes, a "rendes emberekkel" szembesültek "barikádjaikon". Kétségtelen, hogy az akkor még szembenálló ideológiáik, s az alátámasztásukra használt fogalmi készlet figyelmet érdemelnek. Ellenben: a kaliforniai ideológia mindkét végletet, a maguk ellentmondásos jellegével fûszerezve, magába foglalja — elsimítva a hippik és a "rendes emberek" közti ellentétet. Az állam be nem avatkozását hirdetik (habár fôként az állam támogatását élvezve bôvítették a hálót), de úgy, hogy a korai kapitalizmus szabadpiac-fogalmához nyúlnak vissza. Teljesen furcsának tûnik ez, ha arra gondolunk, hogy a társadalmi valóság a 20. században annyira gyorsan változott, hogy már a sokat emlegetett és használt "Philips-görbe" is használhatatlanná vált néhány év leforgása alatt az AEÁ gazdaságának elemzésében.13 Eklektikus—ellentmondásos—naiv jellegét jól tükrözi az értelmiségiek szemléletmódjában bekövetkezett hihetetlenül nagy változás. Ma már a kaliforniai ideológiában ötvözôdött két irányzat — az egyik a cenzúra nélküli, a virtuális agorán történô szabad kommunikációt, míg a másik a mindenki számára hozzáférhetô virtuális piac megvalósulását látja az internetben — úgy isteníti a hálót, hogy "mindkét vízióban egyszerre hisz, és nem kritizálja egyiket sem".14
Nem furcsa, s ezt épp a kaliforniai ideológián mérhetjük le, hogy a lobbyzás olyannyira bevonult a köztudatba, hogy azt sem vesszük már észre, ha — ahogy Anders írja — egy államférfi, még ha tudatosan nem is, a lobbyzók nézetét legitimálja, s amely a maga során éppenséggel a nemzeti kormányok hatalmára tör?
A látszólag egymástól fényévekre levô területek, a génsebészet, az atomfizika, egyáltalán a technikával kapcsolatos kételyek egy kalapba kerülnek most, amikor azt kérdem a tomboló globalizáció idején: létrejöhet-e még napjainkban valamiféle — a szó átvitt értelmében vett — luddista géprombolás, vagy bármilyen a civil szférából jövô ellenállási forma, amely ellenôrzése alatt tartja a tudományos-technikai fejlôdést legitimálók gazdasági érdekeit? Nem valószínû, de reménykedjünk. Az internet valóban kitûnô fórum lehet — inkább: lehetne — a kritikai gondolkodás számára.15 Korábban is, a 20. században, azzal biztattak bennünket egy új média piacra dobásakor, hogy az illetô technikai eszköz javítja az emberek közti kommunikációt, s közelebb hozza ôket egymáshoz. Azonban nem úgy történt, ahogy az ígéret szólt.
Pillanatnyilag más a helyzet. Ha összehasonlítjuk a Günther Anders által leírt társadalmat, amelyben a profithajhász nagyvállalatok a fogyasztás korlátlan növekedésére akarnak rávenni bennünket, s amelyben az államférfiak és az értelmiségiek is kritikátlanul átveszik a mamutcégek szlogenjeit, azzal a harisnyagépromboló tömörüléssel, amely évszázadokkal ezelôtt lázadt a technikai fejlôdés és egyben a munkanélküliség ellen, szomorú képet alkothatunk a helyzetrôl. Nem a szó szoros értelmében vett géprombolásra gondolok, hanem olyan kritikai attitûdre, amely ma a nyilvános és magánszférára hasadt életünkre egyre kevésbé jellemzô, s amit Jonas, Anders és Martin Heidegger is kívánatosnak tart: beengedjük a technika tárgyait hétköznapi életünkbe, használjuk ôket, de kritikusan viszonyulunk mind a tárgyakhoz, mind pedig azok legitimációjához.
JEGYZETEK
1. Viszonylag rövid ideje, de magam is gyakran használom a hálót.
2. Napjaink egyik jellegzetessége az, hogy a tudományos kutatás legitimációja egyre erôsebben összefonódik a fogyasztásnövelés elengedhetetlenségét legitimáló ideológiákkal. A kutató-fejlesztô munkakör fokozatosan kizárólag az újabb és újabb fogyasztásra szánt termékek fejlesztésére korlátozódik. Ahogy Hans Jonas fogalmaz: "ma a tudomány nagymértékben éppen technikai alkalmazásának intellektuális visszacsatolásából élÁ Onnan nyeri megbízatásait: milyen irányban kutasson, milyen problémákat oldjon meg." Az új termék elôállítására vagy fejlesztésére szóló megbízatások napjainkban, a tomboló globalizáció idején a tudományt "logikája helyett növekvô mértékben külsô érdekek határozzák meg, egyre kevésbé a kutató szabad kíváncsisága". (Mindkét idézet Hans Jonas: A kutatás szabadsága és a közjó címu tanulmányából származik. In: A késô újkor józansága. Göncöl Kiadó. Bp., 1994. 37—38.) Jonas egyetlen ellenpéldát, a kozmológiát tekinti bizonyos mértékben kivételnek.
3. A befektetôn egyszeruen csak olyan embert értek, aki egyre nagyobb és nagyobb profitra szeretne szert tenni.
4. Az Oxford English Dictionary szerint 1779-ben egy leichestershire-i faluban bizonyos Ned Lud betört egy házba, és indulatában összetetört két harisnyakötô gépet. 1812-ben a szövôszékrombolók felvették Lud nevét.
5. Bruce Sterling: Az internet rövid története. In: Buldózer, Médiaelméleti antológia, kiadta a Media Research Alapítvány az 1994/95/96-ban rendezett MetaFórum nemzetközi konferenciasorozatról és a Nettime-listáról származó anyagok válogatásából.
6. Geert Lovink: Bevezetés, In: Buldózer, 9—10 .
7. Anders így folytatja a 15. oldalon: "Mint már említettem: bizonyára távol állt Adenauertôl, hogy a tudósoktól megvonja a »lelkiismerethez« való jogot. Mégis, ha a tudósok tette ennyire megdöbbentette és felháborította, mi mást érthetett volna a »lelkiismerethez való jogon«, mint egyfajta következmények nélküli személyes érzelmet, ami körülbelül annak az izgalomnak felel meg, amikor este a napi robot után végre kedvünkre muzsikálhatunk. Röviden: amit engedélyeznek nekünk, nem más, mint az »érzés szabadsága«[...] a cselekvés, mint olyan, nem létezik. Ez alatt azt értem, hogy a fejlett ipari országok lakosságának nagy része aktivitását munkára és »funra«, azaz játékra, szórakozásra bontja — ahol a munkát (lelkiismeretlen) lelkiismeretességgel el kell végezni, a »fun« pedig felelôsségtôl mentes szórakozást jelent." — kiemelés tôlem, K. I.
Anders a bagatellizálást napjaink általános jelenségeként tartja számon: "Ha azonban ilyen jelenség, akkor természetesen azért az, mert általánossá tették. Igen: »tették«, hiszen ez az obszcenitás az atomkísérletekkel kapcsolatos hivatalos állásfoglalásokban gyökerezik." Uo. 9.
8. Günther Anders, Uo. 8.
9. Paul Virilio: Az ôsbaleset, In: Késô újkor józansága I., Budapest, 1994, Göncöl Kiadó, 209.
10. Geert Lovink: Buldózer, Médiaelméleti antológia. Kiadta a Media Research Alapítvány, 1997. Bp.
11. Richard Barbrook—Andy Cameron: A kaliforniai ideológia In: Buldózer, 45.
12. Barbrook—Cameron, i. m. 41.
13. Manuel De Landa azt fontolgatja, hogy a klasszikus szabadpiac-fogalmat el kellene vetnünk, hiszen a jelenlegi gazdasági valóság leírására szinte használhatatlan (csak modellként használható): már nem léteznek a szó klasszikus értelmében vett piacok, s pillanatnyilag a nemzeti kormányok jelentik a legfôbb akadályt a nagyvállalatok által létrehozható "antipiacok" globális kiterjesztésével szemben.
14. Richard Barbrook—Andy Cameron, Uo. 44. Anders úgy véli, hogy éppen ezért nem beszélhetünk többé a szó hagyományos értelmében vett ideológiákról.
15. Konstruktív próbálkozást a taktikus médiumok jelentenek. A hatalom muködésében bekövetkezô irányváltások felismerését tuzték ki célul. "Különféle diszciplínák összekapcsolása és újrafelfedezése révén mindig teljes mértékben kihasználja a technikai fejlôdés és a szabályozott bizonytalanság nyomán újra meg újratermelôdô szabad média helyszíneket." David Garcia—Geert Lovink: A taktikus médiumok ábécéje, In: Buldózer, 138.