Stockholm repülôterén, Arlandán ülök az American Airlines Boeing 747-esében 2000 januárjának végén, két egymást követô amerikai kongresszusra menendô. Unom a hosszadalmas indulási procedúrát, de leállítom fanyalgásom. Ne feledjem, hogy csak negyvenen túl ültem elôször nemzetközi légijárat repülôgépére. Koncentráljak inkább arra, hogy hasznosan töltsem az elôttem álló kilenc órát. A feladat adott: cikk a Korunknak. Vagy megírom a kongresszus alatt, vagy elfeledhetem; a stockholmi hajtásban nem lehet idôt szakítani rá. A hordozható számítógépet, ami újabban mindig követ, most nem hozom, mert még mindig nincs USA hálózati transzformátorom. Hozom viszont munkatársamat, Szeles Annát; felajánlom neki, hogy diktálok. Félreérthetetlen kézmozdulattal válaszol, s közli: Te nem vagy George. George (Klein György professzor, stockholmi fônököm) ugyanis már a váróteremben elkezd mondani a zsebmagnóba, és már az elsô röptérrôl visszaküldi diktafon-szalagjait a titkárnôknek, akikbôl Stockholmba érkeztemkor volt nyolc. Nos, Annának igaza van. Nem vagyok George, nincs diktafonom s titkárnôm. Veszem hát a noteszem s ceruzám. Még az arlandai betonon guruló gépen azzal kezdem, hogy idekörmölöm: Cseke Péter, igazi szerkesztôként, nagy kerítô. Pontosan tudja, nehéz ellenállnom felkérésének: írjak, laboratóriumaimról — dédelgetve: laborjaimról. Ha több mint három évtizedes barátságunk segedelmével jól rezonálok, Péter úgy gondolja, hogy amint Mester Zsolt nekem kedves Koppantójában* a tárgyak kényszeresen részletes felsorolásával jellemez életet-kort, úgy lehet talán egy erdélyi biológussorsot** is követni a kutatási színpadok leltárával.

Az igazi csábítás ezúttal: újból magyarul írni. Egy hosszú skandináv évtized alatt rengeteget írtam angolul, és megtanultam svédül. Mindkettôben fô hibám most és mindörökké - mint majd mindenkinek, ki felnôtt fejjel tanul nyelvet -, hogy jól-rosszul, de anyanyelvembôl fordítok, ahelyett, hogy a nyelv természetes fordulatait használnám. Èvtizedes nyelvi küszködés után megint a szinonímák édes-dús terítéke elôtt ülni, szemelgetni a szavakat, ízlelgetve forgatni ôket nyelvemen mielôtt leírnám? Szóval elcsábultam. Hadd kezdjem azzal, amiben éppen tapodok: a nemzetközi kongresszusra járással. Ettôl voltam leginkább elzárva, hiszen 1988-ig, 43 éves koromig sohasem kaptam nyugati útlevelet, és a számos vasfüggönyön inneni találkozó csak erôsítette bennem az ácsingódzást a túloldal tudományos összejövetelei után. Nos, a kongresszusra járás hab a szegényes kutatói élettortán. Szegényes ez a torta, mert sehol sem fizetik meg a kutatót, és hab a javából, mert "kongresszulni" nekünk a kikapcsolódás egyetlen lehetôsége a laborhoz kötött életformából. Engem rászabadított a világra Izlandtól Japánig. No, nem nyaralni! Pontosabban: csak akkor nyaralni, ha rossz kongresszust választottam. Ha túl átfogó témakörût többezer részvevôvel, túl általános témával, mint pl. az európai vagy amerikai Rákkutató Szövetség kongresszusai, vagy szûk témával ugyan, de az nem volt az enyém, és nem volt semmi esély arra, hogy néhány nap alatt "belejöjjek". Hamar megtanultam, a jó kongresszus nem is viseli ezt a nevet, hanem szimpózium- vagy munkaülésként (workshop) hirdeti magát. Nincs több mint 200—250 résztvevôje, és nincsenek párhuzamos rendezvényei. Ezeken sokat lehet tanulni, magadfajtával magad dolgát rágni, és közben akadhat idô úszni az Adriában az anconai kromoszóma workshopon, ázni a gejzír forró vizében az izlandi fehér éjszakában, vagy sízni délben a kolorádói Keystone szimpóziumokon, ahol a sízôkért reggelre és estére tömörítik az elôadást, vitát. Már kiszálaztam néhány ilyen összejövetelt a kínálat dús csokrából, és hûségesen visszatérek reájuk. A mind az USA-ban, mind Európában kétévenként rendezett "Szilárd tumorok kromoszómái" munkaülések közéjük tartoznak. Mi most a nyolcadikra utazunk az arizonai Tucsonba. Európában öt volt eddig. Elhenceghetem, hogy az utóbbi hármon ott voltam, s a hatodikra — ez év ôszén — Skóciába elmegyek. Tucsonból Miamiba készülök. Miami Beachben rendezik ugyanis a "Miami Nature Biotechnology Winter Symposiumot" — mint minden évben. Két éve már voltam itt — igen tetszett. Akkor mutatták be elöször két baktérium teljes genomjának összehasonlító elemzését, a legújabb vérérképzôdést (angiogenezist) gátló gyógyszert és a mesterséges humán kromoszómát. Nem titkolt vágyam most — saját munkám megszellôztetése mellett — az ötlethalászat. Ez mindenkori kongresszusi feladat, ami most nekem különösen aktuális, hiszen még e tavaszon le kell adnom a Svéd Rákkutási Alapítványnak (Cancerfondennek), munkám s létem fô szponzorának a következô három évre szóló pályázatot.

Olvasom, hogy az "egyetemesedô Erdélyben" nyugati színvonalú pályázati rendszert követelnek sokan, ezért talán nem érdektelen néhány szó a fent említettrôl. A Cancerfonden 2000-ben 270,6 millió svéd koronát oszt szét 439 tudományos pályázatra (projektre, ahogy azt már otthon is hívják). A pénz zöme már futó kutatásra megy, újjal betörni igen nehéz. Az elbírálás öt hónapot vesz igénybe, és többlépcsôs. A pályázatokat nyolc ún. prioritáló bizottsághoz osztják szét, mindegyik egy-egy témakörért felelôs. Minden prioritáló bizottság tíz szakemberbôl áll. Ôk rangsorolják a pályázatokat. Egy köztes független munkacsoport újra ellenôrzi a rangsorokat, majd a tudományos tanács megvitatja és meghozza a végsô döntést. Csak hat évig lehet bárki egy ilyen elbíráló csapat tagja. A kôkemény verseny legobjektívebb kritériuma az, hogy mit közöltél eddig, és milyen impakt faktorú (mennyire idézett) lapban. Ez dönt, minden más csak csomagolás, mely legfennebb az azonos súlyú publikációs listák besorolásánál számít. Jómagam szinte semmit sem tudtam használni abból, amit otthonról közöltem, ezért is tartott viszonylag sokáig, míg egy versenyképes publikációs listát összekalapáltam Stockholmban. A pályázat másik része a hároméves kutatási terv. Nos, ez tulajdonképpen komolytalan kitaláció is lehetne. Hol az a szôrös kis "troll" — vagyis fenyves — mélyén bujkáló északi manó, aki meg tudná mondani, mit fog hatfôs csapatom csinálni, mondjuk, két év múlva? Hiszen nem tudhatom, hogy kis kedvencem, Kiss Hajnalka, aki teljes gôzzel szekvenál (dekódólja a minket érdeklô egymillió bázispárnyi DNS szakaszt az ember 3-as kromoszómáján, és azonosítja a géneket), és már három érdekes gént talált, nem talál-e holnap egy negyediket, ami már annyira érdekes, hogy mindenki csak azzal fog dolgozni. Mégis meg kell csinálni logikusan, részletesen, alaposan ezt a részt is, mert itt derül ki, hogy tudod-e, mitôl döglik a légy ma, és mitôl döglik holnap szûkebb szakmádban. Elég bepötyögni a prioritáló bizottság bármely tagja nevét a számítógép Medline honlapjára, s rögtön kiderül, hogy mindegyikük sokat és jó helyen közöl, tehát igenis tudja... Nem könnyû meglepni egyiküket sem. Persze, túlzott naivitás lenne részemrôl, ha az elbírálás teljes objektivitásában hinnék. Hiszen a bizottságok tagjainak fele George tanítványa volt, és az ô neve is ott a pályázaton... Tulajdonképpen nemigen tudom, hogy mûködik az a kétségtelenül fontos folyamat, ami alatt a Cancerfonden megismeri kiválasztottjait. Tapasztaltam viszont, hogy mûködik, s nem modhatom, hogy rosszul. Nemegyszer hallhattam a többségiektôl, ha a bevándorlók integrácós nehézségeit emlegettem: "Svédország kicsi, minálunk nincs protekció, de ismerjük egymást." Talán mert Dánia, Hollandia még kisebb, ôk csak külföldiekkel bíráltatják el rákkutatási pályázataikat. Magam is dolgozom nekik minden évben, tanulok is belôle rendesen.

Idôközben elhagytuk Izlandot, s most Grönland "alatt" repülünk tiszta napos idôben. Érdekes, mennyivel kékebb, mennyivel tágasabb az óceán, amikor tízezernyi fehéren villogó jéghegy, jégtábla ellenpontozza, mint amikor "üresen" fodrozik alattad. No de hagyjam az örök kisebbségi célozgatását a többséget színesítô, gazdagító másságról, hiszen nézhetném én a vizet szakember szemével is, ha megmaradtam volna hidrobiológusnak. Nem sok híja volt. Miután biológus és született pedagógus nagybátyám, Höhn Károly "megfertôzött" mint hat éves kis srácot, nemcsak azt döntöttem el, hogy biológus leszek, hanem rövidesen (akvarista-terrarista szülôszomorításom nyomán) azt is, hogy a vizek vonzanak legjobban. Így aztán már 1963-ban, gólyaként, megkerestem a gerinctelen állattan akkori tanársegédét, Kiss Bélát, a vízi rovarok Európa hírû ismerôjét, és rövidesen teljes gôzzel gyûjtöttem az álkérészeket (Plecoptera), egy igen érdekes ôsi rovarcsoportot a hegyi patakok mentén. Az álkérész lárvaként él a sebes havasi vizek kövei alatt. Utolsó vedlésével a felnôtt szárnyas rovar ugyan "kint van az összes vizekbôl", de néhány napos nászrepüléssel be is fejezi életét. Minden évben ugyanakkor. Már másodéves koromban találtam egy lárvát Nagybánya felett, amit még nem ismert a szakirodalom (csak néhány felnôtt példányát írta le a cseh Klapalek). Leközöltük Kiss Bélával németül, igen jót tett égómnak. Aztán Gyurkó István professzorral — halak étkezési szokásainak nagy tudorával is konzultálva — összeraktunk egy meglehetôsen igényes kutatási tervet. Azt akartam megállapítani, hogyan alakul hónapról hónapra a kôhöz kötött vízi élet (litoreofil fauna). Kilenc gyûjtôpontot jelöltem ki a Meleg-Szamos forrásvidékétôl (Pádis alatt és a Szamosbazár barlangban 1500 méteren) úgy hetven kilométeren át, amíg a Meleg- és Hideg-Szamos egyesült Gyalu felett, s meglátogattam mindet hónapról hónapra három éven át. Ez idôben még hozzá sem kezdtek sem a tárnicai gyûjtôtó, sem a gyalui ivóvíztároló építéséhez. Egy sûrû szövésû hálót a sodrásra fordítva, elôtte egy fémkeret behatárolta felületen minden követ felszedtem, a hálóba mostam, s az aljzatot is felkapartam. Gondolom, érti most már az olvasó, miért asszociálom Grönland jeges vizérôl egyetemi munkám. Öt-hat ilyen négyzet "termését", lilára fagyott kézzel egy fehér fotótálba fordítottam, s csipesszel-ecsettel mindent kiszedegettem, ami élt s mozgott. Aztán jött a kulimunka a laborban. Preparáló mikroszkóp alatt kellett meghatározni minden egyes lárvát, kérészt-álkérészt, tegzest, atkát, szúnyoglárvát, örvényférget; torziós mérlegen megmérni, listázni. Sokszorosát igényelte a gyûjtésre fordított idônek. Három év multán összeállt a kép. A lárvák összsúlya nagyjából azonos volt minden hónapban, de ahogy kirepült az egyik faj, rohamos "hízásnak" indult a következô. A módszer tudományosan sem érdektelen és a hegyivizek egészségének pisztrángeltartó képességének igen jó gyakorlati lehetôsége. Még ma is aktuális. Amint az is, hogy a tudományos munka minden általánosítható eleme benne volt. A kezdés szórakoztató kalandos része, és az is, hogy nincs tudományos összegzés dögunalmas feldolgozó munka nélkül. Nem volt elvesztett idô tehát a genetikusnak, hogy hidrobiológiával kezdte.

Miért lettem genetikus? Magammal pimaszkodva, itt a workshop elsô napján, azt kellene írnom: azért, mert Amerikában sofôrnek sem lennék jó. Ugyanis tegnap szerencsés csikágói átszállás után megérkeztünk Tucsonba itteni idô szerint még délután (Stockholmban már hajnalodott). Mikor kiderült, a szálloda vagy ötven mérföldnyire van, kocsit béreltem. Aztán vagy három órát száguldoztam fel s alá a hirtelen ránk törô szuroksötétben (másnap kiderült, hogy tízezernyi villanypózna méretû kandeláberkaktusszal - saguaróval - borított sivatagban), térképpel a kezemben, és mind nagyobb zavarban. Amíg rá nem jöttem, hogy amit Arizonában kiírnak az úttest fölé, az nem az az út, amin hajtassz, vagy az a helység, ami felé haladsz (mint Európában, de Floridában is, ahol már vezettem), hanem a keresztút. Túl gyorsan hajtottam — szokás szerint —, s túl lassan kapcsoltam. Bosszantó az analógia a svédországi indulásommal, lásd alább.

No de az autózás Amerikában még arrébb van, hiszen elôbb volt biciklizés és a bicikli kormányán mikroszkóp. Még elôtte az sem, hanem munkanélküliség. Az egyetem az évfolyam három legjobbjára nem tartottak igényt, mert magyar volt. A tanárok egy részének becsületére legyen mondva, legalább felterjesztettek mindhármunkat. Engem végül nemlétezô Duna-deltai kutatóintézetbe neveztek ki hidrobiológusnak. Mivel ezt már elmondtam másutt, hadd lépjek tovább. Még el sem keseredhettem igazán, hogy feleségem, aki kolleganôm volt, dolgozik, és én nem, amikor Uray Zoltán jelentkezett, hogy hívják a frissen alapított Rákkutató Intézetbe, és fônöke a kolozsvári Nukleáris Medicina Intézetben, avagy a Fônök (nekem mindmáig), Holán Tibor, csak úgy engedi el, ha hoz maga helyett valakit, akit be is tanít rutin orvosbiológusi munkakörére — no meg el is indít a sugárbiológiai kutatásban. A Fônöknek elsô látásra tetszettem; egy kikötése volt: le kell doktorálnom. Huszonhárom éves voltam 1968 ôszén, és egyetemi munkám már megtanított, hogy tudok sokat, nagyon sokat dolgozni úgy, hogy még élvezzem is, hát nyilván igent mondtam. Figyelmeztethetett volna az a fentemlített kis troll, hogy éppen húsz év múlva egy másik éppoly karizmatikus fônöknek - Georgenak - majdem ugyanazokat az igeneket fogom kivágni, hogy igen nulláról kezdek, s hogy igen (újra)doktorálok. Egyébként nem hívtuk mi azt Nukleáris Medicina Intézetnek, hanem röviden Nuklerájnak. Holán ugyanis kiváló érzékkel vette körül magát számos feltûnôen csinos nôi munkatárssal, én csak a szabályt erôsítô kivétel voltam. Mindig eszembe is jut a Fônök, ha Stockholmban azzal cukkolnak, hogy csoportomban hat csinos nô és csak nô kutat, hisz neki tizenhét volt egykoron. Talán mond még valamit az általa teremtett atmoszféráról, hogy amikor Buchwald Ivánnal az elsô befecskendezhetô technéciumizotóp-próbát osszekutyultuk, a Fônök saját magának adatta be, és maga feküdt a detektorok alá. Túlélte, s még cikkünk is lett belôle egy egész jó német orvosi lapban. Mindazt,amit az állatkísérletek és a sugárbiológia alapjairól tudok, Uray Zolitól tudom. Fizetett is ez az alapoktatás (meg kisgyermekkorom állatfogdosása) még Stockholmban is, amikor vad olasz erdei egerekkel kezdtem dolgozni. Zoli a hatvanas években aktuális sugárvédô anyagokkal kísérletezett, amelyek csökkentik az ionizáló sugárzás káros biológiai hatását. Már rég dédelgetett vágya volt ezt a munkát a genetika felé terelni, hiszen helyesen látta: a DNS töréseinek számát kell lecsökkentenie egy hatékony sugárvédônek. Együtt is mûködött már Lazányi Endre professzorral, aki egyike volt az akkor egykézen megszámlálható genetikusoknak. A híres Drosophilakutató Csik Lajos tanítványa volt, maga is több nyugati közlemény szerzôje. Még nem egészen egy éve dolgoztam a Nuklerájban, amikor kiderült: Lazányi újabb doktorandusi helyet kapott. Versenyvizsgáztam az Akadémián, felvettek. Nos, lehet az olvasó unja már szuperlativuszaimat, de Lazányi mellett tényleg úgy haladtam, mint forró kés a vajban. Végtelenül tiszta kísérleti rendszert javasolt. Azt tanácsolta, hogy a mi körülményeink között dolgozzam csak olcsó kísérleti objektummal — például lóbab (Vicia faba) kromoszómáival. Amikor a sejtosztódás során a kromoszómák szétválnak, az anafázisban meg lehet számolni a sugárzás hatására letört kromoszómadarabokat, mert ezek nem tudnak a pólusok felé vándorolni. A letört végek egyesülnek és hídként feszülve a pólusok között szintén megszámlálhatók. Lazányi szerint a darabkák és a hidak aránya — mint egy törési/gyógyulási hányados — megbízhatóan mutatja, hogy ezeket a sugárokozta folyamatokat befolyásolja-e valamely sugárvédô vagy sugárérzékenyítô vegyszer. Végül s nem utolsósorban: ha a sugárzástól számítva egy sor meghatározott idôpontban preparálom a lóbabkromoszómákat, ezzel mintegy visszapörgetem a sejt életciklusát, és megtudhatom, annak melyik szakaszában hat az illetô vegyszer. Meleg-Szamos helyett sejtciklus, érdekes anyaggyûjtés a megfelelô gyûjtôpontokon, s aztán a kiértékelés kulimunkája mikroszkóp alatt. Nem is volt olyan nagy a különbség a hidrobiológia és sugárgenetika között. Ha sajnáltam a "hátizsákos biológusi" álmaim tovatûnését, bôségesen kárpótolt, hogy a kromoszómák gyönyörûek. Beléjük is szerelmesedtem alaposan, s most már bizonyosan holtomiglan. A Luvatrén és Triperidol meglehetôsen jó genetikai sugárvédônek a mitomicin és fôleg a bizmut jó sugárhatásnövelônek bizonyult. Kirándult, ha nem én, hát a mikroszkóp a kerékpár szarván, mert sugárkörnyezetben (a Nuklerájban) nem engedtek egész nap bennülni, így vinnem kellett haza mindennap. Még az idôtartam is hasonló volt. Négy év alatt lekevertem vagy harminc kísérletsorozatot, letettem a vizsgákat, megírtam néhány cikket (külföldre is kettôt), és egy négyszáz oldalas doktori tézist (azt is Uray segíségével, aki éppen Stockholmban volt egy évet, és küldte nekem a bibliográfiát ládaszámra). Téziseimet 1973 ôszén meg is védtem.

Közben sikerült kiverekednem egy UNESCO-ösztöndíjat egy lépéssel Nyugatra, Magyarországra a frissen nyílt Szegedi Biológiai Központba. Majd szó szerinti verekedés volt, október helyett februárban jutottam ki. Alföldi Lajos Genetika Intézetébe, Raskó István munkacsoportjába kerültem. Raskó Pista akkor jött vissza Denverbôl az emlôssejt-genetika egyik korifeusától, Theodor Pucktól. Jelenleg ô a Genetika Intézet igazgatója, Alföldi utóda. Életem legvidámabb éve volt. 1974-ben huszonhét éves voltam, a tudományok doktora, és egy végtelenül stimuláló tudományos miliôbe csöppentem. Az UNESCO elegendô pénzt adott Nyugattal versenyképes munkára. Erdélyi voltom érdemtelenül, táncos lábam s talán hajtásom a laborban, megérdemelten tett népszerûvé a szinte csak fiatalokból álló intézetben. Raskóval, Hadlaczky Gyulával, Burg Kornéllal és Dallman Lászlóval (aki Henry Harristôl az elsô sejthibridek létrehozójától jött vissza) bakalódva vitázó, harsányan vidám csapatot alkottunk, és én mindent megtanultam, amit csak lehetett, és még találtam is valamit, ami kis dolog volt ugyan, de különleges, mint az a lárva másodéves koromban. Rájöttem ugyanis, hogy egy frissen felfedezett vegyszer ("romantikus" neve Höchst 33258) fonalszerûvé nyújtja az egér kromoszóma centromerjét (azt a részét, amelytôl fogva rákapcsolódik a magorsó húzófonalaira). A kínai hörcsögét nem bántja. Megtanultam azt is, mi a tudományos verseny, mert Raskó Pista már írta a cikket felfedezésemrôl, amikor "leközölte elôlünk" egy kínai és német szerzôpáros. Hogy mentsük, ami menthetô, Gyulával csináltunk egy egér—hörcsög sejthibridet, és bebizonyítottuk, hogy meg lehet különböztetni a megnyújtott centromérú egér és normális hörcsög kromoszómákat a hibridekben. Nem említeném mindezt, ha ma egész csoportunk nem ugyanazzal az egérsejttel készült hibridekkel dolgozna, és ha az az elsô komolyabb cikkemben, ami a mai kutatási irányunkat meghatározó hipotézist tartalmazza, nem Höchst 33258-al nyújtott kromoszómákat közöltem volna. Raskó laborjában egyébként még majd két évtizedig rontotta az összképet egy emléksarok, a "memorial corner", mely eltávoztom okozta gyászt kívánta kifejezni. Kromoszóma-képeim elôtt egy doboz volt a falra erôsítve, benne egy szörnyen ízléstelen díszes gyertya mellett egy törött kónikus laboredényben néhány öreg, rozsdás-borzos kémcsômosogató helyettesítette a virágot. A Pista rövidítése, amit a Petri-csészéimre skribáltam, s ami úgy rámragadt, hogy Szegeden ma is csak Pi-nek szólítanak.

Magyarországról azzal az a teljesen hamis öntudattal tértem haza, hogy én mindent meg tudok csinálni bárhol, hiszen egy nemzetközileg jegyzett csapatban könnyen megálltam a helyem. Nem hallgattam barátaimra, akik egyhangúlag bíztattak, próbáljak kimenni Magyarországra vagy Nyugatra. Nem ingatott meg az sem, hogy egy évet elvesztegettem az Állatorvosi Karon laborszervezéssel. A labort összehoztam, preparáltam kromoszómát minden háziállatból, és megtaláltam az elsô 1:29-es transzlokációt a román pirostarka marhában, de a közeg nem volt tudományosan termékenyítô, nem vonzott.

Idôközben a Fônök kint maradt Nyugat-Németországban. Bár, mint sokszor mesélte, otthon hamarabb tanult meg röntgenfilmet olvasni, mint betût, nem ôt, hanem Dumitru Rãdulescut nevezték ki radiológia-professzornak. Keményen meg kellett küzdenie, de professzorként ment nyugdíjba. Rãdulescu behívatott (a Fônök elmentele elôtt nem feledett el beajánlani), mondta: sugárbiológiát is szeretne a katedrán, segítenék-e? Persze, válaszoltam, de nem azt, hanem a sugárgenetikát kellene beindítani. Miért? — kérdezte. Elmondtam, hogy a kromoszómák sérüléseibôl vissza lehet számolni a szervezetet ért sugárdózist, úgy hívják, hogy kromoszómadozimetria. Senki sem tudja Romániában, világszerte sem sokan. Mi kell hozzá? Leskicceltem egy labort szövettenyésztôvel, sötétkamrával, mikroszkópiával; felsoroltam: milyen felszerelés kell bele. Nem sokat gondolkodott. Láss hozzá, mondta, én megszerzek mindent, amit lehet. Így lett a Sugárgenetika laboratórium. És mivel emeletráépítéssel bôvitették a katedrát, tényleg figyelembe vették terveimet. Magamtervezte volt a szövettenyésztô fülke is, egy UV csöves üvegkalitka a labor közepén, oldalán kis ablakkal, amin a steril felszerelést lehetett beadni. Kicsit hasonlíthatott egy magyarországi vasúti jegypénztárhoz, mert a fent említett négy szegedi elsô kolozsvári laborlátogatásakor sorba állt az ablak elôtt, és ordítozott be nekem kollégám, hogy "Állomásfônök Úr, adjon mán négy jegyet Kiskunmajsára." Nos, a Sugárgenetika laboratórium építése, szervezése eltartott vagy két örömteli évet. Sikerült sejtet tenyészteni, beállítani a kromoszómadozimetriát, ami késôbb néhány sugárbalesetben igen jól szolgált. Ezenfelül, nem lévén más erdélyi laboratórium e célra, beindítottuk a fejlôdési rendellenességek, kétséges nemmel születettek, nemi diszfunkciók, értelmi fogyatékosok rutinszerû kromoszómavizsgálatát. Azt hiszem, az elsô romániai labor volt, ahol sávos kromoszómákat preparáltunk, és biztosan az elsô, ahol sikereresen tenyésztettünk embriósejteket prenatális diagnosztikai céllal. Idôvel az asszisztensnôk gyöngye, Rácz Juli mellé társ is került, aki maga gyónta meg, hogy be kell számolnia róla, mit fôzök vendégeimmel s diákjaimmal a laborban. Ugyanis néhány kíváló diák is csapódott hozzám, nagyon vidám agyfacsaró délutánokat töltöttünk együtt. A svédeknek mindig elmondom, otthon könnyebb volt színvonalasan tanítani, mert több volt rá az idô. Tanítványaim közül Ovidiu Negrea Los Angelesben belgyógyász, Monica Bologa Torontóban pediatriai genetikával kezdte, s most a Bayer cég képviselôje, Offner Robert a Bayreuti Transzfúziós Intézet helyettes vezetôje, most írja doktoriját a würzburgi egyetemen a középkor erdélyi orvosairól Németföldön. Még büszkébb vagyok Dávid Dezsôre és König Andrásra, hisz ôk a szûk szakmában maradtak. Dezsô Lisszabonban humángenetikus csoportot vezet, ô közölt a legtöbbet. András Budapesten genetikuskodott, most Kanadában szintén humán molekuláris genetikából doktorál. A "gyöngy", Juli, ma Stuttgartban tenyészt sejtet éppúgy, mint Kolozsvárott — jól. Törvényszerû-e, hogy nem maradtak otthon, s meglépett Robi szavajárásával a "Mester" is? Mindenikük életútjában logikus lépés volt, s magamnak is csak azt tudom felróni, hogy nem sikerült hamarabb. Az elmenetelrôl-otthonmaradásról lehet-kell vitázni. Tény azonban az, hogy bármilyen büszke is vagyok a Sugárgenetika laborra, egyedül nem lehet kutatni. Bármennyire büszke vagyok is kromoszómakönyvemre, a kutatói ellehetetlenülés éles szimptómája volt, hogy negyven körül könyvírással "vesztegettem el" három évet. A diákok üdítôek a laborban, de ôk fejlôdnek, nem a "Mester". Meggyôzôdésem, hogy aki 10 másodperc körül szalad százon, annak nemzetközi versenyen is indulnia kell. Nem vesztegetek több szót az elmentelre, külön írásban és nem e hevenyészett laborleltárban lesz helye.

George már a hetvenes évek végén meghívott laborjába, és meghívását majd egy évtizedig évente kétszer megismételte. Egyik titkárnôje, a kedves Editke még mindig ôrzi levelezésünk vaskos iratrendezôjét, én már nem a minisztériumi visszautásítások nemkevésbé vaskosát. Nos, a laborszervezés öröme csillapultával nyilvánvalóvá vált, hogy ha fejlôdni akarok, az elsô adandó alkalmat meg kell ragadnom a lelépésre, ha véletlenül nyugati útlevelet kapok. Azt viszont csak utólag tudom — kissé borzongva — felmérni, hogy 43 évesen micsoda eszevesztett merészség volt belevágni. Nos ezt sem fogom itt taglalni, bár egyszer szívesen-hosszan leírom: izgalmas sztori. Elégedjék meg most annyival az olvasó, hogy nem volt elég belehajtanom Európába egy öreg Skodával, hogy aztán Stockholmban egy évtized múltán automatikusan Associate Professor legyen a sofôrbôl.

A stockholmi Tumorbiológiai Intézet világhíres. Klein Györgynek építették, aki a szegedi orvosegyetem padjait hagyta ott 1947-ben, hogy egy-két évtized múlva a világ bármely részén a rákkutató, ha George-ot emlegettek, vezetéknév nélkül reá gondoljon. Megérkeztemkor, 1988 végén kb. száz kutató dolgozott meglehetôs zsúfoltan a Tumorbiológián. Összeszámoltuk, tizenkilenc nemzet fia. Azért volt köztük svéd is. Ès volt köztük magyar is mosogatótól professzorig kereken húsz. Köztük a szegedi Sümegi János, a svéd molekuláris biológia elindítója és az én disszidálásom egyengetôje, ma omahai professzor. Japán kollegám, Hiroyuki Sugiyama javasolta bemutatkozásom után, hogy elôször ne svédül, inkább magyarul tanuljak meg, mert azok hangosabbak a Tumorbiológián. Amikor kiderült, hogy nekem azt már nem kell, csak fáradtan legyintett: igen ezek rajzanak. Ès volt örökké égô lámpa mindenütt, mert nem volt labor, ahol ne lett volna valaki a 24 óra bármelyikében. Ès volt egy egyedülálló belsô telefonrendszer, ami morzejelekkel mûködött. Ha hallottad személyes morzejeledet, felkaptad a legközelebbi telefont, bárhol az intézetben. És volt szeminárium szeminárium hátán. Már megérkeztem után néhány nappal ott téblábolt George-ra várva a folyosón a két friss Nobel-díjas Michael Bishop és Harold Varmus, a celluláris onkogének felfedezôi. Kutatási témám gyorsan eldôlt. Reggel beszéltem tíz percet George-zsal, ideadta az intézet futó Cancerfonden pályázatait, nézzem át, és találkozzunk délután kettôkor újabb tíz percre. Átnéztem; mondtam: a sejthibridizáció áll hozzám legközelebb. OK, csináld. Hetente írj egy levelet, hogy haladsz. Mindre válaszolok. (A híres pénteki levél, George kommunikációi a kutató nevelésének bámulatosan hatékony eszközei.) Ès tegezz! Francis Wiener laborjában kötöttem ki, aki Marosvásárhelyrôl szakadt Stockholmba, és megérkeztem után nem sokkal elment vendégprofesszornak Amerikába. Francis szerzett holmi Pó-völgyi vad erdei egereket. Ezek kromoszómái párossával összeforrtak X alakúak, így meg lehetett különböztetni ôket az "átlag" egér egyszerû V-alakú kromoszómáitól. Ha tehát a vad egér sejtjeit hibridizálom laboratóriumi egér tumorsejtjeivel, a hibridben minden "egészséges" és minden "rákos" kromoszóma ránézésre kiszúrható. A háttérhez még tudni kell, hogy húsz évvel azelôtt Georgék az oxfordi Henry Harrissal (lásd fennebb) bebizonyították, hogy a rákos és egészséges sejtek hibridje egészséges. A jelenség neve tumor-szuppresszió. A szuppresszált sejt újból képes lesz rákos burjánzásra, ha elveszít néhányat "egészséges" kromoszómáiból, amint azt Francis feleségével, Babonits Magdával — a világ legjobb egér-citogenetikusával — sokszorosan bebizonyította. Nekem itt kellett a fonalat felvennem, és olyan rendszert találnom, amellyel a tumor szuppresszióért felelôs gén/gének megismerhetôek. Belévágtam, és kezdeti problémak után, amelyeket egyhónapos oxfordi tartózkodással a Harris laborban tisztáztam, gyártottam a hibrideket futószalagon. Hajtottam, mint az ôrült, dolgoztam megállás és — be kell vallanom — gondolkodás nélkül (lásd még fennebb az arizonai éjszakát a Chevroletben). Azt hiszem, az eddigiekbôl már nyilvánvaló, hogy nem félek különösebben a nagy kísérleti rendszerektôl, de fel kellett ismernem, hogy az olasz egér/labor egérhibridek túl bonyolultak. Hogyan lehetne rajta egyszerûsíteni? Úgy, hogy csak egy egér-kromoszómát viszek be a tumorsejtbe, úgynevezett mikrosejtfúzióval. Volt erre egy igen aktuális citogenetikai vizsgálati módszer is. Úgy hívják, hogy fluoreszcens in szitu hibridizáció, FISH (lásd részletesebben alább), ami már mûködött az intézetben, a szegedi Szeles Anna — igen, aki nem akarja, hogy diktáljanak neki —, dolgozta ki. Helyes úton jártam, de még mindig battyogva. Egy lundi laborral együttmûködve is csak három egykromoszómás mikrosejthibridünk volt, és még az sem a megfelelô sejtben. Közben az Intézetben egy igen tehetséges orosz molekuláris biológus, Jevgenij Zabarovski, az amerikai Eric Stanbridge mikrosejthibrideivel térképezte az emberi 3-as kromoszómát (amely már ismert volt szupresszor-kapacitásáról). George rászorított: nézzem meg, mi történik e kromoszómával a mikrosejthibridek tumorjaiban. Nos, igen érdekes dolgot találtam: sehol egyetlen ép 3-as kromoszóma. A daganatképzôdés során ez ripityára törött, és kis darabkái szerteszét beépültek az egér kromoszómáiba (kimérikus transzlokációnak hívjuk ezt a ritka jelenséget). Az volt most a kérdés, hogyha ezeket a darabkákat összerakjuk, megkapjuk-e a teljes kromoszómát? A lettországi Irina Kholodnyukkal megnéztük molekulárisan is, megvan-e minden 3-as kromoszóma marker. Nem volt meg, hiányzott egy jó nagy szakasz. Megvolt azonban egy új kutatási rendszer lehetôsége, amit azonnal felismertünk, és már 1994-ben közöltünk is "eliminációs teszt" — sajnos, nincs magyarosabb — néven. Lényege az, hogy alkalmazásával nagy daganatsorozatokban vadászhatunk azokra a génekre, amelyek gátolják a tumorsejt növekedését (mint a tumorszuppresszor gének) és ezért a növekvô daganatból fokozatosan kilökôdnek. Azok a gének, amelyek elônyösek a tumor kialakulása, fejlôdése szempontjából (mint az onkogének), szelektíven megmaradnak, sôt felszaporodnak a daganatban. Nagyon fontosnak érezzük ezt felfedezést, mert azt lehet vizsgálni vele, ami az in vivo valóságosan növekvô tumorokban történik — ellentétben a legtöbb tenyésztett sejtnövekedésre alapozó laboratóriumi in vitro módszertôl. Most már "csak" a "génvadászcsapat" verbuválása volt hátra. Csatlakozott is Irina és Anna mellé Kiss Hajnalka, aki már dolgozott az eliminációs teszten, amikor elkérezkedett Budapestre kivenni diplomáját, aztán Ying Yang egy kínai gyerekorvos, aki már maga csinál mikrosejthibrideket, végül még két orosz: Maria Kost-Alimova és Ludmilla Fedorova, mindkettô az egyik legjobb londoni citogenetika laboron keresztül. Van svéd is a csapatban: Agneta Sandlund szintén régi, kiváló citogenetikus laborasszisztens. Ès a "háremben" — feleségem terminológiája szerint — volt, van, s remélem lesz kutatói lelkesedés, mert az eliminációs teszt a meglepetések tárháza. A régi Tumorbiológián nagyon öreg volt a mikroszkópi felszerelés. Amikor új intézetbe költöztünk, nem volt nehéz meggyôzni a vezetôséget a korszerû, számítógépes képelemzéssel párosított mikroszkópia szükségességérôl, hasznosságáról. Mivel mi dolgozunk a legnagyobb nagyítással, a mi mikroszkópjainkat optimálisan tudja használni bárki a majd négyszáz személyes intézetben. Most minden mikroszkóp mellett és a csoport mindenik tagja asztalán ott a nagy kapacítású számítógép, összesen tíz a laborban. (Kár, hogy nincs mellettem most Selinger Sándor, aki egy enyhén szólva — "fapados" kompjuteres mikroszkópi képelemzôt eszkábált össze nekem a nyolcvanas években. Múzeumban a helye.) Nem lehet túl korszerûtlen, amit mostanában csinálunk, mert 1999-ben két cikkünkbôl is címlapfotót választottak a Journal of Virology és a Genomics szerkesztôi.

No de Tucsonban vagyunk, a workshop elsô napján. Még a délelôtt folyamán kiderült, hogy súlypontos ez is, mint a Korunk számai. Az elôadások, viták zömét a humán öröklési anyag dekódólása utáni ún. "posztgenomikus éra" forradalmának ígérkezö ún. microarray módszerre összpontosították a szervezôk.

A microarrayt mikrosorozatként fordíthatnám, de egyszerûbb a biológiai-microchipbôl röviden biochipnek, sôt magyarul biocsipnek hívni. Ahogy a Silicon Valleyban 1971 ben legyártott elsô Intel microchip (mikroprocesszor) forradalmasította a számítógépgyártást s vele — ma már nyugodtan mondhatjuk — új dimenziót vitt az emberi létbe, úgy fogja talán egész biológiai kultúránkat módosítani a biocsip. Magyarázatként el kell mondanom, hogy leegyszerûsítve, a molekuláris biológia minden sikerét azzal érte el, hogy a nukleinsavak kiragadott szakaszai próbaként megjelölhetôk és összepárosíthatók (hibridizálhatók) egy másik nukleisavpreparátum megfelelô szakaszával. Néhány évtizedig a jelölés radioaktív izotóp volt, és kimutatására röntgenfilm szolgált. Úgy másfél évtizede elôször óvatosan, majd mind átfogóbb lendülettel betört a fluoreszcens próbák alkalmazása a molekuláris biológiába. Ezek olyan anyagok (fluorokrómok), amelyek ultraibolya-fénnyel megvilágítva felizzanak — mindenik más színben. Mikroszkóppal láthatóak az igen kicsi hibridizációs jelek is. Így elôször lehetett a molekuláris biológia egyes lépéseit hitelesen megismételni nem izolált nukleinsavakkal, hanem sejtszinten, a sejtmagon vagy akár a kromoszómán, ott, ahol történik. Innen az elnevezés: Fluorescens In Situ Hibridizáció, rövidítve FISH. Mivel ez angolul halat jelent, elkerülhetetlen a bölcselkedés a lehetséges szójátékokkal. Mint például: "Van, aki a röntgenfilmet szereti, van, aki a kromoszómát; de mindenki szereti a halat (FISH-t)." Amiben sok az igazság, hiszen a FISH hasznos, a FISH szép és a mi munkánkban hihetetlen sokat köszönhetünk neki. Említettem volt, hogy a FISH a kis fluoreszcens jelek virtuóza. Idôközben megjelentek a nagy érzékenységû kamerák -30oC ra hûtött processzorral, amelyek akkora jelet is látnak, amekkorát a szem nem (a mienk pl. egy árva fotont is), és soha nem látott fejlôdésen ment át a számítógépes képelemzés. Ez utóbbi nem kis részben abból a fölös kapacitásból származott, amit a csillagháború lefúvása és a hidegháború megszünte eredményezett. A mi egyik legértékesebb kromoszomális képelemzô-programunk szállítója három, a NASA-tól kiugrott számítógépes cége. Amíg mi azon ügyködtünk, hogy a FISH érzékenységének határait feszegessük a kromoszómán, néhányan a FISH (fôleg Európából Amerikára szakadt) pionírjai közül elkezdték miniatürizálni a próbákat és automatizálni a kiértékelést. Ôk most mind itt vannak Arizonában. Talán legérdekesebb közöttük egy kis finn, Olli Pekka Kallinoniemi, régi jó ismerôsöm, dolgoztam is nála Tampereben, elô is adott nálunk többször is. Ollit feleségével, Anneval 1992-ben ismerte meg a világ. A Scienceban közölték, hogy ha a tumorsejtek és normális sejtek DNS-ét két különbözô színû fluorokrómmal jelölik, és mindkettôt egyszerre ráhibridizálják normális kromoszómákra, akkor a kromoszóma hossza mentén a két fluoreszcenciaintenzitás aránya számítógépesen bemérhetô, és jelzi, ha a tumorban egyes kromoszómaszakaszok hiányzanak, vagy több van belôlük. A módszer neve "comparative genomic hybridization" (CGH), mi is használjuk, még továbbfejlesztésével is próbálkozunk. Olli alig harmincévesen lett a tumorbiológia professzora Finnországban 1995-ben, de hamar rájött: a CGH olyan módszertani vonatot indított el, amelyik elfütyül mellette, ha otthon marad. Így, megtartotta ugyan finn katedráját, de létrehozott egy igen jó biocsip fejlesztésen gondolkodó csoportot az USA-ban a National Institute of Health (NIH) bethesdai intézetében. A "legegyszerûbb" biocsip a CGH elvén mûködik. Egy alig ujjbegynyi felületre sokezer DNS pöttyöt lehet felvinni, amelyek a génállomány sorba rakott szakaszaiból származnak. Ezeken el lehet végezni ma már a CGH-t úgy, mintha minden kis pötty egy teljes kromoszóma lenne. Egészen kis hiányokat (ami egy gén kis részét érinti) is ki lehet mutatni ily módon. A legforradalmibb azonban a génkifejezôdést (expressziót) kimutató biocsip. Erre szintén sokezer ismert vagy akár ismeretlen de az emberi genomban már feltérképezett génszakasznak megfelelô DNS-t pöttyöznek fel. Nos, ha ehhez egy sejt RNS-ét hibridizálják (azt a nukleinsavat, amely átíródik, hogy aztán a kész fehérjeterméket le tudja a sejt gyártani) egy lépésben megkapják a többezer gén kifejezôdési mintázatát, hiszen csak az átíródott (megszólaló) gének hibridizálnak. Ezzel a módszerrel a legrangosabb természettudományos lap, a Nature, éppen a tucsoni worksop idején megjelenô számában, egy harmincegy tagú szerzôgárda ismerteti, hogy a leggyakoribb Non-Hodgkin limfóma két altípusra osztható a génprofil szerint. Negyven százalékuk jól, hatvan százalékuk rosszul válaszol a konvencionális kezelésre. Elképzelhetô, milyen érdeklôdéssel hallgattuk David Botsteint, aki egyike a harmincegy szerzônek. Elmondta: 17856 génszakaszt vittek fel biochipjükre. Kiderült: a jól kezelhetô betegekben olyan B-sejt gének szólnak, mint a nyirokcsomók immunválaszra késztetett B-sejtjeiben, a rosszul kezelhetôkben pedig azok a gének, mint a laboratóriumban osztódásra kényszerített B-sejtekben. A közeljövôben már diagnosztizáláskor besorolható a beteg, és megállapítható, milyen kezelést igényel. A szövet biocsip ötlete szintén Olli Kallioniemié. A rákos beteg tumormintájából elég egy kis hengert kiemelni és felszeletelni. Több száz beteg több ezer ilyen kis korongját helyezik egymás mellé a mikroszkópi lemezen. Ezen a csipen mindent el lehet végezni: hisztopatológiai elemzést, DNS-analízist és génprofilozást egyaránt. Azt is megtudjuk a munkaülés utolsó napján, hogy a biocsipre szakosodott cégek — mint a Stephen Fodor által vezetett Affymetrix, az Incyte, a Hyseq, a Synteni vagy az Oncor-Med — versenye azzal kecsegtet, hogy a biocsipek most még igen borsos ára a számítástechikai bátyóéhoz hasonlóan folyamatosan csökkenni fog.

Könnyen lelkesedô típus vagyok, szakmai ártalom talán ez nálam. Nem hûti lelkesedésem az arizonai kaktusz övezte medence vize sem. Miközben tempózom a túloldal felé, zakatol az agyam, tervezi a lehetséges biocsipeket az eliminációs tesztnek. Aztán leállítom magam, mert eszembe jut: a technikai újdonságokra szakosodott Miami-i szimpózium még csak ezután következik.

*A Koppantó eljött velem Svédországba néhány száz társával. Talán megírom egyszer, hogy mit és milyen keservesen választottam, amikor egy táskányi s mit és milyen keservesen, ha autónyi könyvet hoztam el kolozsvári könyvespolcomról.

**Lásd még Cseke Péter: Hazatérô szavak, Püski, 1993).