— Hogyan lett az 1939-ben Szatmárnémetiben született Bodor Miklósból Nicholas Bodor professzor, a Floridai Egyetem tanszékvezetô professzora, számos amerikai és nemzetközi akadémia és tudóstársaság választott tagja, a budapesti Mûegyetem és a debreceni Orvostudományi Egyetem díszdoktora, a Magyar Tudományos Akadémia külsô tagja és sok más nemzetközi elismerés birtokosa?...

— Elôször 1968 decemberében jöttem Amerikába a neves texasi professzor, Michael J. S. Dewar meghívására. Dewar professzor a világ egyik legnagyobb, legismertebb elméleti szerveskémikusa volt. Habár én annak idején a Gyógyszerkutató Intézetben fôleg szintetikus témákon dolgoztam, mindig érdekeltek elméleti témák, és még erdélyi tartózkodásom idején közöltem a Dewar-féle távolitér-hatásokról. Közleményeimet elküldtem neki, így ezeknek köszönhetem az R. A. Welch Alapítvány ösztöndíját. Texasban azonnal belevetettem magamat a munkába, és rövid két hónap után, azaz 1969 februárjában, már elküldtünk egy dolgozatot a Tetrahedron címû folyóiratnak az acetilnitráttal történô nitrálás mechanizmusáról és az ezzel kapcsolatos kvantumkémiai számításokról. Ezt követôen bekapcsolódtam a Dewar-csoport akkori fô kutatási területébe, nevezetesen új kvantumkémiai módszerek kidolgozásába és használatába. Egy évig maradtam akkor, és ezalatt tizenkét nagy dolgozatot közöltünk Michaellel. Lényegében ez indította meg amerikai pályafutásomat.

1969 decemberében vissza kellett térnem Erdélybe, mert megígértem azoknak, akik segítettek útlevelet kapnom, de Dewar professzor újabb meghívása alapján ismét sikerült visszajönnöm 1970 novemberében. Egy jó évet töltöttem ismét Austinban, majd egy teljesen új jellegû kis kutatóintézethez/vállalathoz mentem Kansasba, amit Takeru Higuchi igen ismert gyógyszerkémiai professzor indított el. Ez az Egyesült Államok egyik legelsô kis kutatóvállalata volt. Fôleg ún. pro-gyógyszereken (prodrug) dolgoztunk. Gyógyszerkémiai és elméleti ismereteimet hasznosítva sikerült jó néhány ötlettel gyarapítanom az INTERx nevû vállalat szabadalmait és hírnevét, úgyhogy két év múlva kutatási igazgató lettem, és az is maradtam egészen 1978 végéig. 1978 márciusában elôadást tartottam egy tudományos találkozón, és ezt követôen a Floridai Egyetem frissen kinevezett dékánja félrehívott, és megkérdezte, hogy nem érdekelne-e egy professzori állás Floridában. Ez újonnan létesített állás volt, amivel a dékán abadon rendelkezhetett, és amit ô a kar minôségének megjavítására szeretett volna felhasználni. Eljöttem tehát Gainesville-be, tartottam egy bemutatkozó elôadást, és rövidesen utána — ilyesmi is ritkán fordul elô az Egyesült Államokban — teljes professzori állást ajánlottak fel számomra. 1978 decemberében Floridába költöztünk. Röviddel ezután kineveztek tanszékvezetônek. Ekkor kezdtem el az agyspecifikus kémiai gyógyszerirányító rendszerek kidolgozását. Az Egyesült Államok központi egészségügyi szervezetétôl, a NIH-tôl (National Institutes of Health) még abban az évben jelentôs összegû támogatást kaptam, és röviddel ezután, 1982 ôszén, a Science-ben közöltük is az elsô eredményeket, melyek nagy feltûnést keltettek. Ezeknek az eredményeknek köszönhetô, hogy számomra — az egyetem mellett — létrehoztak egy kis kutatóvállalatot. Röviddel ezután, 1983-ban megkaptam az egyetemen elérhetô legmagasabb pozíciót, a Graduate Research Professor címet, és elnyertem a Florida Állam Tudósa titulust. Mind az egyetemen, mind a vállalatnál a kémiai gyógyszerirányító rendszerek elméletét próbáltuk továbbfejleszteni. Elsôsorban az agyat, de más szerveket is (pl. a szemet és tüdôt) próbáltuk úgy "megcélozni", hogy az általunk elôállított gyógyszer-molekulák lehetôleg csak a célszerveken fejtsék ki hatásukat. Ezzel párhuzamosan, egy japán vállalattal együttmûködve, a már a hetvenes években kidolgozott lágy gyógyszerek elmélete terén is folytattam további kutatásokat. Ennek elsô kézzelfogható eredménye az elsô lágy kortikoszteroidok kidolgozása és kipróbálása volt. Az évek során közel ötszáz tudományos dolgozatot közöltünk, és több mint százhetven szabadalmat jegyeztem. Megkaptam, illetve elnyertem lényegében minden fontosabb díjat és elismerést, ami a gyógyszerkutatás területén létezik. Több mint százötven doktorandus és doktorátus utáni munkatárs járt és dolgozott a laboratóriumaimban, melyek 1985-tôl Gyógyszerfelfedezô Központtá (Center for Drug Discovery) alakultak, miután Florida Állam Régensi Tanácsa jóváhagyta mint az egyetlen ilyen központot Floridában.

— Mikor ön a hatvanas évek végén — alig harmincévesen — kikerült az Egyesült Államokba, tarsolyában csupán az egykori Bolyai Egyetem kémia karán szerzett vegyészi diploma és egy nem egészen tízéves gyógyszerkutatói tapasztalat volt, amit a kolozsvári Gyógyszerkémiai Kutatóintézetben szerzett. Jószerével alig beszélt angolul. Mennyire volt ez elég a beilleszkedéshez? Hogyan sikerült az a balkáni ésszel fel sem fogható teljesítmény, hogy támogató, sorsát egyengetô háttér, rokon vagy ismerôs, de még egykori professzorai segítsége nélkül is aránylag rövid idô alatt tudományos, erkölcsi és anyagi elismerést szerzett egy teljesen idegen környezetben?

— Elôször is: tarsolyomban nemcsak a Bolyain szerzett vegyészeti diploma, hanem a Román Tudományos Akadémia által jegyzett egyik legelsô vegyészdoktori cím is benne volt. Enélkül sosem tudtam volna kijutni; másrészt az akkori kandidatúra/doktorátusi arra kötelezett, hogy teljesen egyéni kutatást végezzek. Meg kell mondanom, hogy a Bolyai Egyetemen kapott képzés nagyon sokat segített. Fôleg azért, mert az ottani matematikai, fizikai-kémiai és gyakorlati szerves kémiai oktatás felülmúlta bármely más egyetem oktatását. Azóta is sokszor az egyetemen szerzett ismereteimre és a Gyógyszerkutató Intézetben szerzett tapasztalataimra támaszkodom.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy elsô éveimben elsôsorban elméleti kutatásokkal foglalkoztam, ami mindig is nagyon érdekelt. Szerencsére Dewar professzor igen megkedvelt, és olyan jó szakmai és személyes kapcsolat alakult ki közöttünk, hogy miután ô nyugdíjba ment, Texasból ideköltöztek Gainesville-be. Lényegében úgy kezelt, tekintett és támogatott, mintha fia vagy egyenrangú társa lettem volna. Az évek során ô következetesen meghívott vagy meghívatott fontos tudományos találkozókra. Általa ismertem meg számos híres Nobel-díjas kutatót is. Ô mindig igen dicsérôen, sokszor zavarbaejtôen dicsérôen beszélt rólam. Szerencsémre Higuchi professzor szintén nagyon megkedvelt, és vele is nagyon jó kapcsolatom alakult ki mind szakmai, mind emberi szempontból. Sajnos korai halála megakadályozta ennek a kapcsolatnak a folytatását. Mind az ô, mind a Dewar professzor egyenes, elsôsorban tudománytisztelô és -elismerô hozzáállása nagyon sokat segített. A Floridai Egyetemen szintén igen jól fogadtak. Az évek során a különbözô egyetemi elnökökkel és fôleg a kari dékánnal, valamint az orvosi kar dékánjával nagyon jó kapcsolatokat alakítottam ki. Azóta is igen sokrétû kollaborációt folytattam és folytatok nagyon sok orvosi-, gyógyszerész- és kémiaprofesszorral.

Ezzel kapcsolatosan meg kell jegyeznem, hogy rövidesen rájöttem arra: az egyetemi együttmûködés elég nehézkesen megy. Mi, professzorok mintha primadonnák lennénk. Szeretnénk a dolgokat úgy véghezvinni, ahogyan azt csak mi gondoljuk. Márpedig a gyógyszerkutatás nagyszámú különbözô tudományág együttes felhasználását igényli, beleértve elméleti számítógépes tervezést, szerves kémiai szintézist, analitikát, enzimológiát, (mind kémiai, mind enzimes) kinetikát, farmakológiát, toxikológiát stb. Ezért ahhoz, hogy valaki tényleges, valódi gyógyszertervezést folytasson, a legjobb, ha mindezeket a tudományágakat ismeri, és össze is tudja fogni. Ezért én a csoportomban mindig igyekeztem olyan szakembereket alkalmazni, akik szakmájukban mind elméleti, mind gyakorlati vonatkozásban csúcsteljesítményre képesek. Tehát kutatócsoportomban mindig voltak olyan kémikusok, farmakológusok, gyógyszerészek és orvosok, akik a legkülönbözôbb ismeretekkel rendelkeztek. Igazi interdiszciplináris csapatot próbáltam összehozni. Ez tette lehetôvé, hogy valamennyi ötletet még a csoporton belül, a gyakorlatban is ki lehetett próbálni.

— Folyóiratokban, szakkönyvekben, de már egyetemi oktatásra szánt tankönyvekben is az ön nevét több vonatkozásban is említik. Egyrészt a Bodor-féle úgynevezett "lágy gyógyszerek"-kel (soft drugs), másrészt pedig a kémiai gyógyszerirányító rendszerekkel (chemical drug delivery systems, CDS) kapcsolatosan. Legújabban pedig egy gyógyszerkutatási módszerhez kötötten, mint a "retrometabolikus" gyógyszertervezés kidolgozója (retrometabolic drug design). Kérem, röviden próbálja meg ezeket úgy ismertetni, hogy csak felületes szakismeretekkel rendelkezô olvasó is megértse.

— Amit újabban úgy nevezek, hogy retrometabolikus gyógyszertervezés, az magába foglalja mind a kémiai gyógyszerirányító rendszerek, mind az ezzel teljesen ellentétes alapon mûködô lágy gyógyszerek tervezését. Röviden és egyszerûen fogalmazva, a lágy gyógyszerek önmagukban aktív új gyógyszerek, tehát a különbözô célszervekben, illetve alkalmazásuk helyén terápiás hatást fejtenek ki. A fô új tulajdonságuk az, hogy terápiás feladatuk elvégzése után, a megtervezett metabolizmusok alapján, gyorsan hatástalan molekulákká bomlanak le. Így a szervezet más részeibe már csak lebomlott, hatástalan termékek kerülnek. Ezért lágy gyógyszerekkel elkerülhetôek a más gyógyszerek esetén jelentkezô, jól ismert káros mellékhatások. Ennek megfelelôen: egy lágy teroid szembe cseppentve hatásos az ottani allergiás és gyulladásos tünetek ellen anélkül, hogy az egyéb, ismert szteroid mellékhatásokat mutatná. Tehát — más szteroidokkal ellentétben — nem okoz glaukómát, nem emeli a szem belsejében mért (intraokuláris) nyomást, nem vezet hályogképzôdéshez, és a szervezet más részeiben sem okoz káros mellékhatást, hiszen ide már — a megtervezett metabolizmus értelmében — csak mint inaktív bomlástermék kerül. A kémiai gyógyszerirányító rendszerek (CDS) mintegy ellentétük a lágy gyógyszereknek. Olyan vegyületekrôl van szó, melyek eredeti formájukban nem aktívak. De mondhatni el van bennük rejtve a hatóanyag. Az aktív gyógyszermolekulán ún. irányító (targetor) és módosító csoportok segítségével olyan szerkezeti változásokat hajtanak végre, melyek a gyógyszer egy adott célszervhez való irányítását biztosítják többlépcsôs enzimes és/vagy kémiai átalakulás révén. Ennek során különbözô enzimek — elôre megtervezett módon — lehasítják az irányító és módosító csoportokat, és megjelenik a tulajdonképpeni hatóanyag. Nagy elônyük, hogy ezzel a módszerrel a hatóanyag, kívánt koncentrációban, hosszabb ideig fejtheti ki gyógyító hatását a célszervben. A retrometabolikus gyógyszertervezéssel kapcsolatos kérdéseket természetesen már sokszor és sok helyen leírtam részletesen az angol szakirodalomban, de hadd említsem itt meg, hogy most már egy részletes összefoglaló magyarul is megtalálható a szakemberek számára (Magyar Kémiai Folyóirat, 1999. 105. 337—362).

— Az ön által vezetett kutatások eredményeként megjelenhetnek-e belátható idôn belül olyan gyógyszerek, melyekkel sikeresen lehet majd kezelni olyan elterjedt és súlyos, eddig gyógyíthatatlan betegségeket, mint az Alzheimer-kór, Parkinson-kór, esetleg mások?

— Az egyik általam tervezett lágy szteroid immár piacon van az Egyesült Államokban. Két különbözô gyógyszerként is (LotemaxÔ, AlrexÔ) és nagyon sikeresek. Ugyanez az anyag és ennek hasonló analógjai Japánban, Európában, Dél-Amerikában — lényegében a világon mindenütt — vagy már használatban, vagy kifejlesztés alatt vannak. Többféle lehetséges felhasználásra is, mint például gyulladásos és allergiás szembetegségek, orrnyálkahártya-gyulladás, asztma, vastagbélgyulladás vagy atópiás bôrgyulladás kezelésére.

Az eddig említettek mellett egy másik általános témakörrel is foglalkoztam, mégpedig a vízben nem oldható, tehát zsírjellegû anyagok stabilizálása és oldhatóságának javítása különbözô ciklodextrin-zárványkomplexek képzésének felhasználásával. Ezen a területen is van néhány szabadalmam, fôleg különbözô hidroxipropil- és más ciklodextrin-származékok felhasználásával. Ezek egyike egy erôsen vízoldhatatlan gombaellenes gyógyszerre vonatkozik. Ez tavaly került piacra ilyen zárványkomplex formában, miután a gombaellenes gyógyszert forgalomba hozó nagyvállalat licencálta az én ciklodextrin-származékok felhasználására vonatkozó szabadalmamat. Ami az Alzheimer- és a Parkinson-kórt illeti, az agyspecifikus gyógyszerirányító rendszerek tervezése ezek kezelését nyilvánvalóan közelebb hozza, és én nagyon remélem, hogy az agyba irányított ösztradiol-termékem már a közeljövôben eljut majd a piacra mint Alzheimer-megelôzô és -kezelô gyógyszer.

— A Floridai Egyetem Drug Design tanszékén iskolát — gyógyszertervezô kutatóképzô iskolát — teremtett. Az évek során a világ minden tájáról megfordultak önnél doktorandusok, posztgraduális ösztöndíjat élvezô kutatók. Így számos magyarországi és erdélyi kutató is önnek köszönheti a továbbképzés lehetôségét. Milyen hozománnyal tértek haza famulusai? Mi lett belôlük?

— Valóban, az évek során a világ szinte minden tájáról dolgoztak nálam diákok és kutatók, így nagyon sokan Japánból, Indiából, Kínából, Európa szinte minden országából — még Izlandból meg Dél-Amerikából is. Nagyon sok magyarországi kutatót is kihoztam, körülbelül huszonnyolc—harmincan dolgoztak egy-két évet nálam az általam biztosított ösztöndíj segítségével, fôleg a budapesti Gyógyszerkutató Intézetbôl, a debreceni Orvostudományi Egyetemrôl, különbözô gyógyszergyárakból. Volt diákjaim és doktorátus utáni munkatársaim zöme nagyon jól elhelyezkedett, és az itt töltött év vagy évek rendszerint hozzájárulnak az ottani gyors fejlôdésükhöz vagy elôlépésükhöz. Jó néhány volt diákom most már professzor a világ legkülönbözôbb részein Venezuelától Koreáig, Izlandtól Japánig és az Egyesült Államok számos egyetemén. Sokan mások gyógyszergyártó és -kutató vállalatoknál/cégeknél töltenek be különféle vezetô pozíciókat.

— Ennyi tanítvány után, gondolom, bôven van összehasonlítási alapja. Mit ér egy kutató, ha magyar — netalántán: ha erdélyi?

— Általában a magyarországi kutatók tudásszintje, szakmai felkészültsége legalább olyan jó, mint a többieké. El kell mondanom viszont, hogy egynéhány közülük nem volt éppen a szorgalom megtestesítôje, és némelyikük ezt — az itteni szokásoktól igencsak eltérô módon — intrikákkal, mások befeketítésével próbálta leplezni. Ámbár ilyenek más nemzetiségûek között is elôfordultak. Kivétel talán a japánok, akik nagyon sokat és jól dolgoztak. Viszont olyanok is vannak, akik még a magyaroknál is kevesebbet szeretnének dolgozni. Erdélyi kutatókról aligha mondhatok általános véleményt, hisz a körülmények úgy hozták, hogy Erdélybôl csak két diákom volt. Egyikük a kolozsvári Báthory Líceumban érettségizett, majd a Babe"-Bolyai egyetemen fizikusi oklevelet nyert ifj. Buchwald Péter — akinek édesapja egyetemi évfolyamtársam, majd intézeti kollegám volt —, valamint az ô felesége, Buchwald Amy. Péter tavalyelôtt rekordidô alatt doktorált: nagyszerûen. Ôt eddigi diákjaim közül a legjobbak közé számíthatom. Felesége, aki Péternek egyetemi évfolyamtársa volt, szintén nálam doktorál, és jól halad. Ô elsôsorban gyakorlati témákkal foglalkozik, míg Péter szinte kizárólag elméletiekkel.

Ezzel kapcsolatosan hadd jegyezzem meg, hogy a gyakorlati gyógyszerkutatás mellett nagyon sokat foglalkoztam és foglalkozunk elméleti számítógépes módszerekkel is. Így 1989 óta az egyik nagy számítógépes cég forgalomba hozza két szoftverünket, melyeket az utóbbi idôben lényegesen továbbfejlesztettünk — elsôsorban Buchwald Péter és néhány volt kínai munkatársam segítségével. Ezek most már a világon mindenütt ismertek. Idônként teljesen más jellegû számításokkal is foglalkozom. Így például 1992-ben egy a Chemical Physics Letters címû folyóiratban közölt cikkben számítások alapján feltételeztem, hogy létezik egy szilárd szén-dioxid polimer, melyet nyomás alatt kellene elkészíteni. Számításaim alapján ennek a szerkezetét (pl. a kötéshosszakat) is elôre megjósoltuk. A bejósolt polimert tavaly, a Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumban végre elkészítették, és úgy néz ki, hogy nemcsak a létezés ténye, hanem az elôre jelzett szerkezet is megfelel számításainknak. Ön nemrég múlt hatvanéves. Ez kutatóprofesszori pályán még aránylag fiatal életkort jelent, semmi esetre sem jelentheti egy életmû lezárását. Milyen tervei vannak? Mit szeretne még megvalósítani?

— Nagy változások elôtt állok. Az egyetemrôl kiveszek egy év fizetés nélküli szabadságot, és egy Miami székhelyû gyógyszervállalat gyógyszerkutatási és -tervezési vezetôi állását foglalom el, ami nagy feladatok és lehetôségek elé állít. Errôl részletesebben körülbelül egy év múlva tudok majd beszámolni. Március elsején kezdek, és magammal viszem Buchwald Pétert is munkatársnak. Ez a vállalat vásárolta meg nemrégen a budapesti Gyógyszerkutató Intézetet, így feladataim között lesz ennek az intézetnek az irányítása is.

— Végezetül: mit üzen azoknak a fiataloknak, akik a kutatói pályát választanák élethivatásuknak?

— A kitartás, az ember önmagába vetett hite és lényegében az önzetlen segítôkészség elôbb-utóbb mindig meghozza a maga eredményét.