A címet csak így, a végén kérdôjellel merem leírni. Politizálni, politizálgatni ugyanis lehet a legváltozatosabb — olykor egészen reménytelennek tûnô körülmények között, legfeljebb monológgá, jobb esetben rokon indíttatású pályatárs megszólaltatása esetén, dialógussá redukálódik az elmének közcselekvést sürgetô, gyakran azonban csak azt pótló kalandozása. De politikát — legyen az bármilyen szépen cizellált fogalmakba öltöztetve — hatalmi, intézményi és anyagi feltételek nélkül lehetetlen gyakorlatba ültetni. Ez a megállapítás vonatkozik a nagy (az államkormányzást illetô) politikára és vonatkozik a fogalomnak valamennyi kérdôjeles vagy összetett szavú változatára, így természetesen a tudománypolitikára is.
Sietek gyorsan leszögezni, hogy a tudománypolitika fogalma sugarának az átmérôje nem túlságosan nagy, hiszen csak része a mûvelôdéspolitika egészét magába foglaló ama nagy kör rádiuszának, melyben elhelyezkedik az intézményekben integrálódó emberi mûvelôdés. A tudománypolitika szerves alkotó eleme annak a mûvelôdéspolitikának, amely a kultúra egészének (így a tudomány mellett a nevelésnek-oktatásnak, az irodalomnak és általában a mûvészeteknek, az egészség megóvását szolgáló tevékenységnek, a sajtónak stb.) hivatott megteremteni a szervezeti kereteit. Teszi ezt azáltal, hogy intézményes hátteret biztosít az értékteremtô szellemi tevékenységnek mint tudatosan vállalt és közösségileg méltányolt társadalmi cselekvésnek.
A mûvelôdéspolitika egészét kitevô összetett szavas politikák között szerves összefüggés és kölcsönös feltételezettség van. Szembetûnô például a kapcsolat az oktatáspolitika és a tudománypolitika között: oktatási intézményekben felnevelt tudománymûvelôk nélkül még csak igény sem támad tudománypolitikára. De azt is bátran állíthatjuk, hogy átgondolt sajtópolitika hiányában a tudományos eredmények hosszú idôn keresztül íróasztalok fiókjaiban alusszák Csipkerózsika-álmukat.
Ezek elôrebocsátása után azt kell kérdeznem, hogy beszélhetünk-e sajátos, azaz fogalmilag is megkülönböztethetô erdélyi magyar mûvelôdéspolitikáról. Választ keresve érdemes a múltba tekintenünk, mert évszázados elôzmények tárulkoznak elénk. Az erdélyi magyar mûvelôdéspolitika valójában egyidôs a 16. század derekán létrejött erdélyi államisággal. Államigazgatási szükségletbôl támadt az igény olyan értelmiségiekre, akik már nem csupán papi tudományokban járatosak. Az iskolák felette hasznos voltának a korparancsával egyidôben alakult ki az a (sokak által megtalált) úthálózat, amelyen elindulva az erdélyi fiatalok jó része rátalált a híres európai egyetemekre.
A kezdeti idôkben szinte kizárólag oktatáspolitikára korlátozódó erdélyi magyar mûvelôdéspolitikának a felvilágosodás korában lesz szervesen magába épített alkotó eleme a tudománypolitika. Jól megfogalmazott tudományos célok, zseniális rögtönzéseken túlmutató, gondosan kimunkált munkatervek természetesen korábban is voltak, de ezek nem léptek túl a magányos tudás szerény hajlékának a küszöbén, ahonnan a szakma legszûkebb köréhez is csak levelek biztosíthattak érintkezési lehetôséget és valamelyes intellektuális érintkezést. A változás lényege az, hogy a tudós megpróbál kitörni a magányból. A felvilágosodás európai hullámverésének a hatására jelenik meg Erdélyben is a szakmai tömörülés igénye, tûnik fel a társasági szervezkedésnek a gondolata.
Aranka György kezdeményezésére, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelô Társaság eleinte az anyanyelvre, majd a történeti forrásgyûjtésre öszpontosítja érdeklôdését, de néhány éves mûködése annak is bizonysága, hogy hovatovább egyre többeket fogad soraiba az erdélyi értelmiségi elitbôl, függetlenül attól, hogy a belépô egyesületi tag az alkotó tevékenységnek éppen melyik ágát mûveli. Egyelôre a magyar nyelvû írásos munkálkodás a kijelölt cél és az integráló erô.
Ha egybevetjük a 16. század végén megjelenô erdélyi oktatáspolitikát a 18—19. század fordulója táján feltûnô honi tudománypolitikával, a mögöttes társadalmi erôk markáns különbözôségére figyelhetünk fel. A hangsúlyozottan oktatáscentrikus erdélyi mûvelôdéspolitika fejedelmi akaratból születik meg, és hatalmilag rendelt javaknak köszönhetôen mûködteti intézményeit az elkövetkezô idôszakban. Ezzel ellentétben, a késôbbi születésû tudománypolitika uralkodói támogatás híján, sôt amint azt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelô Társaság munkásságának a betiltása bizonyítja, a központi hatalom gáncsvetése közepette próbál szárnyra kapni.
Minden akadály ellenére, olykor a kívülálló szeme elôl teljességgel eltakarva, kétszáz éve létezik és idôrôl idôre megújul a tudománypolitikává izmosodó erdélyi magyar intellektuális akarat. Ez a korigényekhez alkalmazkodó tudománypolitika a soron lévô kutatási feladatokat úgy fogalmazta meg, hogy az alapvetô célok tekintetében soha sem kellett revideálnia kétszáz esztendôs hagyományait.
Ennek a reánk testálódott hagyománynak egyik korai és igen tömör foglalata az a Bolyai Farkas keze írásában fennmaradt tervezet, amely 1806-ban egy felállítandó erdélyi magyar tudományos társaságra váró feladatokat egyetlen mondatban így írja le: Hazánknak volt, jelenvaló és lejendô voltát (amennyiben tárgyunk lehet) megesmérni. Ezt az átfogó, nagy (mai divatos, a hadtudomány nyelvezetébôl kölcsönvett kifejezéssel jelölve) stratégiai célt tudományos szakágazatokra is lebontja Bolyai Farkas, és körülírja, milyen kutatási feladatok várnak a természet és társadalom vizsgálóira. Olyan tételt fogalmaz meg és mutat be részleteire bontva, melynek érvényessége és idôszerûsége évek múltával sem változott. Kétszáz esztendôn keresztül hangoztatott tétele az erdélyi magyar tudománypolitikának, hogy a kutatás szférájában állandóan jelen kell lennie az idô mindhárom dimenziójának (múltnak, jelennek, jövônek), valamint az élettelen és élô természet egészének, benne a lelki s testi minémûségû ember minden irányú — individuális és közösségi vétetésû — tevékenységének mint kutatási tárgynak.
A nyelvújítási mozgalom révén tudatosult, hogy a magyar nyelv alkalmassá tehetô valamennyi tudományág mûvelésére, s az erdélyi tudománypolitikában már a kezdetekkor erkölcsi imperatívusszá vált az igény a tudományok mindenikének magyar nyelven való mûvelésére. Elvi egyetértés volt ebben a tekintetben az erdélyi magyar tudósok és a Széchenyi István alapította Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, akik között kezdetektôl fogva szép ámban voltak erdélyiek is. A provinciális szûkkeblûséget már a körülmény is jelképesen kizárta, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület alakuló közgyûlésén, 1859-ben a megválasztott elnök, Mikó Imre és a jelen lévô akadémiai elnök, Eötvös József egyazon tudománypolitikai platformon állva körvonalazta a magyar tudósok elôtt álló egyetemes és nemzeti feladatokat. E két kiváló személyiségre gondolva tiltakozom bensômben, valahányszor könnyed fogalmazásban azt hallom, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület az erdélyi magyarság akadémiája. Nem! Az erdélyi magyarság akadémiája az 1852-ben alapított Magyar Tudományos Akadémia, amely nem állami intézményként jött létre, nem is lett az soha, hanem országhatárokra nem tekintve, az egész magyar nemzet tudományos igyekezetét átfogó nemzeti köztestületként mûködött és teszi a dolgát ekképpen napjainkban is.
Történelmi tapasztalatok és társadalmi kényszerítô körülmények váltották ki annak a belátását, hogy az erdélyi tudománypolitika által kijelölt célokat önerônkre támaszkodva kell elérnünk. A polgári szervezkedésben rejlô erôtartalékokban reménykedve hozták létre eleink a múlt században az erdélyi mûvelôdés központi egyesületeit, és az 1989-es decemberi fellélegzés után is, feledve teljes anyagi kifosztottságunkat, magunk erejére támaszkodva láttunk hozzá tudományos intézményeink feltámasztásához, illetôleg az idôk követelményeinek megfelelô újabb szervezéséhez.
Amikor mai tudománypolitikánk nem feledi térbeli (erdélyi) és nemzeti (magyar) meghatározottságát, egy pillanatra sem téveszti szem elôl, hogy Erdély Romániában, Románia pedig Európában van, és hogy a magyar nyelven mûvelt tudománynak bôven kell merítenie az egyetemes tudomány kincsestárából, és nem lankadó becsvággyal kell törekednie arra is, hogy a maga elindította értékekkel gazdagítsa az emberiség egyetemes ismeretanyagát.
Az erdélyi magyar tudománypolitika hármas kötôdésû: állami tekintetben be kell illeszkednie a román, nemzeti tekintetben a magyar tudománypolitikába, és élô kapcsolatot kell teremtenie az egyetemes tudománypolitikával, mely nem kevesebbet vállalt magára, mint hogy a hatalmas erôforrásnak tekintett tudományt az egész emberiség javát szolgáló hatékony kihasználás útjára irányítsa.*
Környezeti katasztrófák jelzik, hogy a tudománynak mi mindent kell tennie földrészünk ökoszisztémájának megmentése érdekében. Húszéveseink tudományos próbálkozásai, a Kellék, a Collegium Biologicum, a Collegium Geologicum címû idôszakos kiadványok hasábjain megjelent írásai jelzik, hogy fiataljaink jó irányba haladnak: a román tudomány eredményeinek ismeretében, erdélyi magyar kutatókként akarnak beevezni az egyetemes kultúra óceánjába, megmentve közben ereinket is minden romlástól.
* Minderrôl részletesen szóltam az EME 1999. június 5-i közgyulésén elhangzott elnöki megnyitóbeszédemben. Megjelent: Erdélyi Múzeum. LXI (1999). 1-2. füzetének 166-171. lapján.