Az a gondolatmenet, amelyet most hallani fognak Arany László verses regényérôl, nem születhetett volna meg a luhmanni rendszerelmélet,1 ill. a luhmanni rendszerelméleten alapuló rendszerelvû német irodalomtudományi iskolák (mindenekelôtt a Gerhard Plumpe által fémjelzett bochumi iskola2) eredményeinek tanulmányozása nélkül. A rendelkezésemre álló rövid idôben kényszerûen lemondva az elmélet általános kereteinek, ill. az említett kutatók eredményeinek mégoly vázlatos bemutatásáról is, elôadásom bevezetôjében mindössze néhány "rendszerelvû" alapkérdés felvetésére vállalkozom, melyeket A délibábok hôsének elemzése során megválaszolni ugyan nem lesz lehetôségem, de a mûhöz már szorosabban kapcsolódó kérdéseim nélkülük nem lennének megfelelôen értelmezhetôek.
A németországi szociológiai kutatások elméleti bázisát az 1960-as évek végétôl kezdve radikálisan megújító Niklas Luhmann a rendi tagozódású és a modern társadalom közötti különbséget abban látja, hogy amíg az elôbbi rangok szerint, hierarchikusan, addig az utóbbi funkcionálisan differenciált. Ez lényegében a társadalmi komplexitás funkciók szerinti elkülönülését jelenti a mindenkori fejlettségi szintnek megfelelôen kialakuló autopoietikus rendszerekbe, amelyek egyrészt ôrzik önállóságukat, evolúciójuk önmaguk rendszerén belül, önmaguk folyamatos megújításával történik, ugyanakkor nem függetlenül a környezô rendszerek kihívásaitól és hatásaitól. A létezô rendszerek kölcsönösen feltételezik és számon tartják egymást, és kölcsönösen környezetet jelentenek egymás számára. A társadalom, mûködése folyamán, egyikükrôl sem mondhat le, egyik a másik szerepét nem képes átvenni. A jog rendszere például nem képes ellátni a gazdaság rendszerének feladatkörét, a gazdaság az oktatásét, az oktatás a vallásét, a vallás a politikáét stb.
A Luhmann nyomán létrejött rendszerelvû irodalomtudomány nagyon sok tekintetben különbözô iskolái számára az egyik alapkérdés természetesen az, hogy a mûvészetek (ezen belül az irodalom) tekinthetôk-e autopoietikus rendszernek. Amennyiben e kérdésre Gerhard Plumpéval tartva igennel válaszolunk, akkor (egyebek mellett) a következô kérdésekkel számolhatunk:
1. Mikortól számíthatjuk az irodalom elkülönülését (elkülönülési hajlamának jelentkezését) a környezetétôl — azaz a többi társadalmi rendszertôl?
2. Mi a sajátos funkciója, illetve kódja az irodalomnak, amely egyrészt a környezetében lévô rendszerektôl elkülöníti, másrészt amelyeken keresztül a maga komplexitását mintegy redukált, jelzésszerû formában képes környezete tudomására hozni, azaz környezetével kommunikálni?
Ezeken az alapkérdéseken túl (számos egyéb mellett):
3. Milyen sajátos elvárásokat fogalmaznak meg a környezeti rendszerek az irodalommal szemben, illetve az irodalom mely rendszerek sajátos elvárasait építi be és milyen mértékben saját autopoiézisébe, vagy mond le a kedvükért részben vagy egészben saját autopoiézisérôl?
A rendszerelmélet természetesen igen sok és sokféle kérdés megfogalmazására késztette mindazokat, akik fantáziát láttak az irodalomtudomány területén való alkalmazásában. Az általam itt felvetettek jellegébôl már következik, hogy elképzelésem szerint a rendszerelmélet nem mûközpontú elemzésekhez, hanem irodalom és környezete sokszálú kapcsolatának tisztábban látásához nyújthat segítséget. Amennyiben mégis egyetlen mûvet állítunk a vizsgálódás középpontjába, úgy elsôsorban arra lehetünk kíváncsiak, hogy az milyen szerepet játszott, illetve játszik az irodalom rendszerének autopoiézisében.
Ez a szerep nagyon összetett, és már elsô pillantásra is legalább három jól elkülöníthetô, bár kétségtelenül egymással szomszédos területre irányíthatja a kutató érdeklôdését: az alakulástörténet, a fogadtatástörténet és a hatástörténet területére. Az alakulástörténet arra kérdez rá, hogy a rendelkezésre álló komplexitás (= a környezet + a saját rendszer komplexitása — utóbbi a korábban született mûvek formájában) milyen jellegû redukciója nyomán jött létre az illetô mûalkotás; a fogadtatástörténet arra kérdez rá, hogy milyen szempontok szerint, pontosabban mely (környezetet alkotó, illetve saját) rendszer(ek) szempontjait elônyben részesítve fogadták (fogadják) az olvasók; a hatástörténet arra kérdez rá, hogy milyen szerepet játszott (játszik) az adott mû, rendszeren belüli kontextussá válva, az irodalom rendszerének további autopoiézisében.
Mint látható, mindhárom kérdéskör élô és folyamatosan alakuló rendszert feltételez. A hatástörténeti szempont pedig különös erôvel utal arra, hogy a rendszert alkotó és részben alakító mûalkotások nem láncszerûen, hanem rizomatikusan kapcsolódnak: minden, ami egyszer megszületett, másokon átnyúlva újabb mûvek kontextusává válhat. Az irodalom olyan rendszer, amelynek alkotó elemei többségükben halottak, de bármelyik pillanatban föltámadhatnak; az irodalomtörténet tehát nem egyszerûen múzeum, az irodalomtörténész nem egyszerûen halott tárgyak rakosgatója.
Az alakulástörténet, mondtam az imént, arra kérdez rá, hogy a rendelkezésre álló komplexitás milyen jellegû redukciója nyomán jött létre az éppen vizsgált mûalkotás. Hozzátettem azt is, hogy az író rendelkezésére álló komplexitás tagolt: jelenti egyrészt a környezeti rendszereket, az ôt körülvevô, számára elérhetô világot és az irodalom rendszerében elhelyezkedô, korábban született mûalkotásokat, a szövegvilágot.
A délibábok hôsét körülvevô világ idôbelileg az 1850-es évek végétôl a kiegyezést követô esztendôk közé esik. A mozgalmas idôszak rendkívül összetett komplexitásának mûalkotássá való redukálása Arany László munkájában két szinten, az epika és a líra szintjén történik. A mûnek voltaképpen két hôse van: az egyik Hübele Balázs, a másik maga az elbeszélô, aki nem csupán krónikása Balázs történetének, hanem lírai hangú kommentátora is. A kétszintes szerkesztésmód a verses regények mûfaji jellemzôje. Pontosabban mûfaji jellemzô az, hogy az elbeszélô közvetlenül megszólal, kommentálja az eseményeket, megszólalása azonban nem feltétlenül jelent egyben lírai önvallomást is. Arany László munkájában viszont kifejezetten személyes vallomásokat olvashatunk: ezek fogják keretbe Hübele Balázs történetét, és többször megszakítják a történetmondás folyamatát is. Kissé sarkosan fogalmazva akár azt is mondhatnám, hogy a verses regények szokásos képlete megfordul: nem a hôs történetét kommentálja az elbeszélô, hanem az elbeszélô önvallomását kommentálja (sôt példázza!) a hôs. Ez viszont a tanmese tipikus képlete: egy eszme példázat útján történô megvilágítása. A délibábok hôse azonban, noha kétségtelenül léteznek didaktikus olvasatai is, valójában mégsem tekinthetô példázatnak. Nem jut el ugyanis a kívánatosnak tartott életrecept megfogalmazásáig — hacsak az önbecsapás szükségszerûségébe való rezignált belenyugvást nem tekintjük annak:
Kinek reménye sánta, hite kétes,
Jelene únott, jövôje szûk körû,
Multjába néz, szép emlékkel palástol
Bút, bajt — s vigaszt nyer egy kis öncsalástól...
Mi adhat akkor okot a példázatszerû olvasatokra?
Az, hogy az elbeszélô formálisan mégsem önmaga, hanem a nemzeti tulajdonságok példázataként mondja el hôse történetét:
Elérni rögtön; mert folyvást, kimérten
Haladni czélra nem természetünk,
Számítni sem, se idôben, se térben,
Hanem: "Hipp,hopp! mint gondolat, gyerünk!
Serény kitartás nincs a szittya vérben,
Lassú, kimért munkát nem tûrhetünk;
Ezerszer elmondott tapasztalás
S példája hôsöm: Hübelé Balázs.
(28.)
Sajátos feszültség okozója azonban mindjárt a mû bevezetô részében az, hogy sem az elbeszélô lírai önvallomása (az 1-8. versszak), sem Hübele Balázsnak a történet voltaképpeni kezdete elôtti tömör jellemzése (10—12. versszak) nem felel meg maradéktalanul annak a nemzetkarakterológiának, amelynek igazságát az idézett 9. versszak szerint magának a történetnek kellene példáznia. Saját sorsának alakulásából ugyan formálisan levezeti a hübelebalázsság nemzetkarakterológiáját, ám vallomásának tartalma nem támasztja alá a belôle levont általános következtetést. A naivnak bizonyult hitekkel teli ifjúság ideje, mely egyben a nemzetnek is "remény-kora" volt, nosztalgikus aranykorként jelenik meg az emlékezet palettáján: akkor még közelinek és egy csapásra elérhetônek látszott a cél, s nyoma sem volt a jelen gyötrô kétségeinek. A 10—12. versszak pedig, amelyekben Balázs sorsának elôrejelzése és kommentálása egyaránt helyet kap, ugyancsak kételyeket ébreszt afölött, hogy az ô alakja valóban a nemzetkarakterológia megtestesítôje-e. Elôször az derül ki ugyanis, hogy sorsát nem egyszerûen öntermészetének hibái (a benne megtestesülô nemzeti karakter jegyei), hanem a külsô körülmények vezérelték:
Érzett erében ifjú tett-hevet,
De nem talált iránytût, mely vezérlje
Csak ment, nem tudva, mily irányt követ.
Csalódásokba vitte sors szeszélye
Igaz, a következô versszakban már azt olvassuk, hogy:
Nagy tervekett szôtt, nagy dolgokra gondolt,
S talapzatát, melyen állt, elrugá;
Még azt is, a mit néha jól kifontolt
A kivitelben visszáról fogá...
A Balázs sorsát elôzetesen összefoglaló versszakok tehát éppen úgy ambivalens érzéseket keltenek az olvasóban, mint a nemzetkarakterológiába torkollott személyes vallomás, és az ambivalencia érzése nem szûnik a mû következô oldalain sem.
Világossá válik mindenekelôtt, hogy Hübele Balázs története valóban nem a hübelebalázsság története. A hôs, attól kezdve, hogy felhagy a léha jogászélettel, kitartóan dolgozik. Cselekvését mindig a haza ügyének szolgálata motiválja, és nem rajta múlik, hogy sohasem arat siker. A közvetlen cél, amelynek elérését maga elé tûzi, gyakran változik ugyan, de ennek oka nem az ô hebehurgyasága, hanem a külsô körülmények átalakulása: nem ô hagyja cserben a céljait, hanem a céljai hagyják cserben ôt. Folyamatosan csalódnia kell, illúzióit mindinkább elveszíti, de csalódottságérzésén rendre képes úrrá lenni és új tevékenységi formát találni magának. Közben egyre józanabbá, realistábbá válik — míg csak el nem jut a realizmusnak arra a fokára, ami a körülmények elfogadását, a megváltoztathatatlanba való rezignált és bölcs belenyugvást jelenti. A józanságnak ez a foka azonban a változtató, jobbító szándékról való lemondást is jelenti egyben: a mû keserû tanulsága éppen az, hogy nem a változtatni akaróval van baj, hanem a változtatásra szoruló bizonyul megváltoztathatatlannak. Az elbeszélôi kommentárok egy része mégis azt igyekeszik elhitetni az olvasóval, hogy a hôs jelleme és cselekedetei nem ellentétesek a nevével. Amikor Balázs, a fegyveres felkelésbe vetett remények múltán józanabb utakra tér, és a nemzetgazdaság tanulmányozásába kezd, az elbeszélô így szól:
mivel kaland-vágy, harczi kedv kiége,
Vesszôlova lesz most: a munka, béke.
(100.)
Amikor pedig azon gondolkodik, hogy a gazdaság tanulmányozására Angliába megy, az elbeszélô a következôképpen adja tudtunkra a szándék tetté válását:
S ez eszme érik s hôsöm, hübele,
Londonba aztán útra is kele.
(102.)
Angliai utazásai során az elbeszélô szerint a lényeg helyett csak a külcsínre figyel. Ez valóban hübeleség lenne, hamarosan kiderül azonban, hogy a kora kapitalizmus által felvetett problémák, a nyomor és az elidegenedés okainak alapos tanulmányokkal igyekszik a nyomába jutni:
Balázs ilyféle eszméken boronga,
És Mill-Stuart s Proudhon forog kezin;
Tünôdik a földrente, tôke, munka,
Túlnépesülés nagy kérdésein;
Megúszható-e ez, vagy elbukunk a
Társadalmi özönvíz mélyein.
Olvas, tanul, hogy nyitját megtalálja,
S minél mélyebbre néz, csak nô homálya.
(106.) Hazaérkezve azután következetes munkába kezd a hazai állapotok átalakítása érdekében — az elbeszélôi szerint viszont:
Nem az, ki rég, de most is hübele.
Találunk viszont a mûben olyan elbeszélôi kommentárokat is, amelyek rezignáltan ugyan, de megértôen és rokonszevvel kísérik Balázs újra és újra fellobbanó lelkesedését. Az itáliai szabadságküzdelmek idején feltámadó bizakodását például a következô mondatokkal kíséri:
Midôn kételyre minden fül siket.
Csak a dóm égre küzdô száz jegecze
Marad magaslatán nyugodt s hideg,
Mikéntha szólna: ûzd csak, ûzd te messze,
Szegény nép, álmodat, míg tart hited,
Sok ily izgalmas órát értem én,
Tudom, hogy' hervad el majd e remény!
Hanem ki félne, hogy jöhet csalódás,
Míg ajkain a kedves csókja ég?
Ki bánja: lesz-e fejfájás, vajúdás,
Míg tart a mámor és habzik kelyhe még?
Ki kérdi: mily jövôt hoz a megoldás,
Nem lesz-e többé pör, baj, gond elég,
Ki kétli, hogy szebb kor lesz vére ára,
Midôn szabadságért indul csatába!
Majd a váratlan békekötés után lírai önvallomás formájában azonosul hitét veszíteni képtelen hôsével:
Óh szép Remény, hány bús szív szidva vádolt,
[...]
Csalj százszor meg, százszor futunk utánad.
Így fut Balázs is, és futott hiába. —
Az ambivalencia érzését tehát az tartja életben A délibábok hôse olvasása során, hogy a példázatszerûségre való állandó utalásokat nem támasztja alá a történet maga, ellene szólnak az elbeszélô lírai önvallomásai, és ellentétes vele a cselekményt kísérô elbeszélôi kommentárok egy része is. A tanmese minduntalan kérdôjelekkel látja el önmagát, s e kérdôjelek arra utalnak, hogy Arany László nem egyszerûen a kor más (politikai, erkölcsi) rendszereinek elvárásait szem elôtt tartva hozta létre mûvét. Másként fogalmazva, nem az illetô rendszerek igényeinek megfelelôen foglalta tanmesébe a magyar nemzeti karakter hibáit, hanem a világ komplexitásának irodalmi redukciója során mintegy a redukálandó világ részének tekintette a más rendszerek által a szépirodalmi alkotásokkal szemben támasztott példázatszerû elvárásokat is, és azokat saját munkájában igyekezett az irodalom autopoiézisének részévé tenni. Lehet persze, hogy nem ez volt a szándéka, mûve mégis ilyenné lett; lehet az is, hogy a szándéka ez volt ugyan, de tökéletesen megvalósítania mégsem sikerült.
A szerzôi szándék latolgatása természetesen kívül esik a mûre irányuló tudományos vizsgálódás keretein. Állást kellene foglalnom viszont abban a kérdésben, hogy a környezeti rendszerek elvárásai A délibábok hôse esetében valóban az irodalom autopoiézisének részévé váltak-e. Ha a válasz nemleges lenne, akkor vizsgálnom kellene, hogy beilleszthetô-e a mû a környezô rendszerek valamelyikének autopoiézisébe, vagy pedig olyan hibrid alkotással van dolgunk, amely egyetlen korabeli rendszer igényeinek sem felel meg tökéletesen. A mostani elôadás keretei között azonban meg kell elégednem csupán e probléma felvetésével; a lehetséges válaszok megfogalmazása ugyanis egyrészt a 19. század második fele magyar társadalmának rendszerelvû áttekintését igényelné, másrészt megkövetelné a rendszerelvû irodalomtudomány elméleti bázisának további finomítását is.
A Figyelmezô korabeli kritikusa viszont, akinek a kezét még nem béklyózták modern elméleti meggondolások, nagyon határozott vonásokkal vetette papírra véleményét az általam függôben hagyott kérdésrôl. A lap 1873. május 4-i számában megjelent anonim bírálatában kifejtette, hogy A délibábok hôse nem tesz eleget sem a mûvészi, sem a nemzetpedagógiai elvárásoknak. A mû befejezését teljes egészében elhibázottnak találta; nézete szerint Arany Lászlónak munkája végén vagy "nemzetiesebb", vagy "mûvészibb" megoldást kellett volna választania, és mindjárt javaslatot is tett mindkettôre. Ami az elôbbit illeti: "Mindnyájan megnyugszunk, ha Balázs Pestrôl hazatérve, egy ideig fájva viseli a csalódást, de aztán, mint a magyar ember szokta, kiheveri s gazdaságának mûvelésébe kezd, használja tapasztalatát, szorgalma és gondja következtében boldogul s utoljára szíve is nyugalmat talál." Ebben az esetben a történet jóslatként hatna: Magyarország kiábrándult népét, mely eddig szívesebben merengett a múlton, "s örömestebb melegedett az ôsök dicsôségénél, mint a munka tüzében", Hübele Balázs példája felemelné, "s az igéretnek földére, a munka éltetô tûzhelyére" vezetné. A mostani befejezés mellett viszont Balázsban "csak [a nemzet] hibái egyesülnek, erényei pedig, melyek a fennmaradás erôs alapjai, teljesen hiányzanak." De nem felel meg a zárás a "mûvészi" elvárásoknak sem. Ha ezekre figyel a szerzô, akkor hôsét a tökéletes megsemmisülésbe vezette volna, melyben "nem úgy züllött volna el Hübele Balázs, mint mostan, nemtelenül, hanem nemesen, bebizonyítva, hogy a tiszta még bukásában is tiszta marad".
Mások persze nem feltétlenül értettek vele egyet; az Athenaeum ugyancsak névtelen kritikusa például alig leplezett iróniával emlegette azt a kollegáját, aki "köpönyeggel szolgál esô után, hogy Balázsnak másképp, egészen másképp kellett volna végezni pályafutását; ha netalán kedve kerekednék újrakezdeni az életet és hasonló viszontagságokon vezetné keresztül a sors, úgy vagy haljon meg, vagy térjen meg."4 A korabeli kritikák további tanulmányozása helyett azonban, amelyek óhatatlanul a fogadtatástörténet területére vezetnének, visszatérek most az alakulástörténethez s azon belül is a szövegvilág tanulmányozásához.
Az alakulástörténet fogalmának meghatározásakor jeleztem már, hogy az író rendelkezésére álló komplexitás tagolt: jelenti egyrészt a környezeti rendszerek formájában számára elérhetô világot, másrészt pedig az irodalom rendszerében elhelyezkedô, korábban született mûalkotásokat, a szövegvilágot. Egy adott mûben a szövegvilágra való rejtett és nyílt utalásokat, illetve vendégszöveget egyaránt találhatunk; ezek vizsgálata az intertextuális kutatások rendszerelméleti keretek között való hasznosítását eredményezheti.
A délibábok hôse az utalásokban és vendégszövegekben különösen gazdag mûvek közé tartozik. Ez azzal a távolságtartó elbeszélôi magatartással függ össze, mely költôelôdeinek a hajdani illúziók jegyében született alkotásaira éppen úgy a megbocsátó és rezignált humor látószögébôl tekint, mint saját maga, illetve hôse füstté vált reményektôl fátyolos fiatalságára. A hármas párhuzam azt jelzi, hogy az egykori hitekbôl, reményekbôl és rajongásokból még a legnagyobbak is részt kértek, a már mindenen túljutott elbeszélô pedig a humor magaslatairól éppen úgy mosolyoghat rajtuk, mint önmaga és hôse ifjúkori bohóságain. Alkalmasint pedig támaszkodhat kétséget és kiábrándultságot kifejezô soraikra, annak jeleként, hogy a csalódás sem csupán saját nemzedékének jutott osztályrészül.
Az utalások gazdag szövetébôl példaként most csak néhány Vörösmarty- és egy Petôfi-szálat szeretnék láthatóvá tenni; közülük is elôször egy olyat, amelyre maga az elbeszélô hívja fel nyomatékosan olvasói figyelmét.
Az nem lehet, hogy ész, erô,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt
hangzanak a Szózat jól ismert sorai, melyek Arany László munkájában így térnek vissza a pályája kezdetén álló Hübele Balázs jellemzésekor:
A haza gyászán elbusult gyakorta
S gondolta: ezzel is tán jót mivel;
Hanem remélt is ám: szent akarat
— Igy olvasá versben — sikert arat.
Kevésbé nyilvánvaló a verses regény 3—4. verszakának kapcsolata Vörösmarty és Petôfi egyes verseivel, mivel esetükben nem vendégszövegekrôl, hanem utalásokról van szó.
Pezsgett a vér, ép volt a szív bizalma,
Hivém, eszményszabadság, jöttödet;
Már-már ledôlt a zsarnokok hatalma,
Mit egy aranykor, szép s dicsô, követ.
Örök leend eszményünk szent uralma,
Egy küzdelem még, — több vész nem jöhet,
S egy rázkódással új világra kelve,
Testvériség, jog lesz a népek elve.
Ifjúi ábránd! Lassan szétomol;
Másra tanít a néptörténelem.
Az eszményt, azt nem érjük el sehol,
Folyvást tusázik a jó és rossz elem;
Az ember-öltô kel, nô, zajg, bomol,
Küzd, hömpölyög, él s éltet szüntelen,
De büszke öntudattal czélt nem érhet,
Leszáll ha csúcsra jut, rohad ha érett.
Az idézett versszakok közül az elsô Vörösmarty Elôszó címû költeményének a reformkor optimista, várakozásokkal teli világát festô részét hasznosítja, míg a kétely hangjait megszólaltató második mögött az Éj monológja éppen úgy ott húzódik, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy Petôfi Világosságot! címû versének megfelelô sorai.
Az alakulástörténet egyébként nem kíváncsi arra, hogy az olvasó számára tudatosul-e az utalásoknak és vendégszövegeknek az a bonyolult szövevénye, amelyet A délibábok hôse esetében éppen csak érzékeltethettem. Észrevételezi, hogy egy adott komplexitásredukció számolt a környezetében fellelhetô szövegvilág bizonyos elemeivel, és szerepüket az új mûalkotás létrejöttében igyekszik minél pontosabban láthatóvá tenni. Itt azonban megáll; a tudatosulás vizsgálata és hatásának elemzése ugyanis már nem az alakulás-, hanem a fogadtatástörténet illetékességi körébe tartozik.
Elôadásomban végül is sehová sem jutottam el.
Nem tekintettem át a rendszerelmélet és a rendszerelvû irodalomtudomány elméletét, egyetlen szót sem szóltam A délibábok hôse fogadtatás-, illetve hatástörténetérôl, alakulástörténetét vizsgálva pedig a világ kapcsán csak a megoldandó feladatok sorolásáig jutottam, a szövegvilágról szólva pedig mindössze néhány példára futotta az erômbôl.
Befejezésül és kárpótlásul, magamnak pedig vigasztalásul Karinthy Frigyesnek az Így írtok ti! elsô kiadásához készült elôszavát szeretném idézni:
Célozni tanulnak a katonák. Nem valami fényesen megy a dolog. A káplár káromkodik, szidja a katonákat. Végre kikapja az egyiknek a kezébôl a puskát.—
Nem tudtok ti semmit! Ide nézzetek!
Céloz, lô — nem talál. Egy pillanatra zavarba jön, aztán feltalálja magát. Az egyik újonchoz fordul.—
Megint céloz, megint elhibázza.—
Így lôsz te! - mondja a másiknak.
A kilencedik lövés még késik. A káplár keze még reszket, de szemei már egy árnyalattal tisztábban látják a célt.
1. Luhmann rendkívül szerteágazó és gazdag munkásságából eddig viszonylag kevés magyar nyelvû fordítás készült. Ezek közül a jelentôsebbek: Válogatás Niklas Luhmann írásaiból. Válogatta és az elôszót írta Pokol Béla. Bp., 1987. (Szociológia Füzetek 42.); Látom azt, amit te nem látsz, szerkesztette Karácsony András, Bp., 1999. (Osiris); Szociális rendszerek, A jog szociológiai negfigyelése, A jog mint szociális rendszer, in: A társadalom és a jog autopoietikus felépítettsége, válogatta és szerkesztette Cs. Kiss Lajos és Karácsony András, Bp., 1994. 33-66.; A mûalkotás és a mûvészet önreprodukciója, in: Testes könyv I. , szerkesztette Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor S.K. és Odorics Ferenc, Szeged 1996. 113-158. Nézeteinek német nyelvû összefoglalását Luhmann Soziale Systeme, Frankfurt/M. 1987. címû nagy munkájában végezte el.
2. Gerhard Plumpe több, a témakörbe vágó fontos könyvet is publikált; ezek közül itt csupán az Epochen moderner Literatur. Ein systemtheoretischer Entwurf, Opladen 1995. címû könyvét említem meg. Tanítványai közül Niels Werber rendelkezik önálló kötettel: Literatur als System. Zur Ausdifferenzierung literarischer Kommunikation Opladen. 1992. A bochumi iskola által képviselt többkontextusú irodalomtörténetírás elsô eredményei a Beobachtungen der Literatur. Aspekte einer polykontexturalen Litaraturwis senschaft. Hrsg. von Gerhard Plumpe und Niels Werber, Opladen 1995. címû tanulmánykötetben olvashatók.
3. Munkám során A délibábok hôsének Gyulai Pál által sajtó alá rendezett kiadását használtam (Arany László Összes mûvei, I. kötet: Költeményei, Bp. 1900.); az idézetek utáni számok e kiadás oldalszámaira utalnak.
4. A magyar parnasszus névtelenje, in: Athenaeum, 1873. 20. sz. 1275. oldal.