"Ha ama nációk egyikéhez tartoznék, melyek, mint mondják, természeti törvények édes szabadságát élvezik, nyugodt lehetsz, életnagyságban és anyaszülten állnék itt. Így hát én vagyok könyvem tárgya, olvasó: semmi értelme, hogy ilyen jelentéktelen és hívságos irkafirkára pazarold a drága idôdet. Ég áldjon!" (Michel de Montaigne)

"Az igazság kutatása súlyos erôfeszítést követel tôlünk, s ha megtaláltuk, még súlyosabbat ró ránk... Bárhogyan is ítéli meg mindezt az elkorcsosult emberi elme és indulat, az igazság, amely egyedüli bírája önmagának, azt hirdeti, hogy az igazság keresése, amely mintegy annak tett udvarlás vagy szerelmi vallomás, az igazság befogadása, amely a vele való együttlét és az igazságról való meggyôzôdés, amely a vele való nász — a legfôbb érték az emberi természetben." (Francis Bacon)

Két vallomás. A mûfaj születésének, talán inkább néven nevezésének éveibôl. Gyors egymásutánban. A névadótól és az elsô követôtôl. Franciául az elsô, 1580-ból. Angolul a második, 1597-bôl. Ám az azonos elnevezésen belül nagy a különbség. Az egyik önmaga bemutatását-elemzését, a másik az igazság keresését-megközelítését ígéri. Az én lesz tárggyá Montaigne-nél, az eszme lesz tárggyá Bacon esszéiben. Vagyis meztelenre vetkôzik az elsô, fogalmakba burkolózik a második. Könnyû, jelentéktelen-hívságos és súlyos, erôfeszítést követelô tárgy? Nem egészen. Mert önmagától az eszmék felé halad az egyik. Mert az eszméktôl önmaga felé halad a másik. Önmagától az eszmék felé haladva a szerzô megkönnyebbül a vallomásban. Az eszméktôl önmaga felé haladva a szerzô nászt köt az igazsággal. Igaza van Wolfgang Adamnak. A témák majdnem azonosak. A földi lét és ittlét nagy kérdései. Halál, magány, szerelem, szülôk, gyermekek, barátság, tapasztalás, hiúság és így — hosszasan — tovább. De más változat a kísérlet mûfajában. Az én tárggyá válása gyalogosabb, földközelibb. Az eszme tárggyá válása magasztosabb, emelkedettebb. Az önmaga bemutatásában-elemzésében csapongó-szeszélyes, kanyargó gondolatmenet és stílus. Az esszé, a kísérlet közelít a lírához. Az igazság keresésében-megközelítésében fegyelmezett-következetes, egyenes gondolatmenet és stílus. Az esszé, a kísérlet közelít a traktátushoz. Az egyik gondolatmenetet és stílust az én feltárása kívánja. A másik gondolatmenetet és stílust az igazság közelítése követeli.

Így indul a mûfaj. Tartalmi-tematikai egységben, módszerbeli-stiláris kettôsségben. Történetében — kezdetekor és fejlôdésében is — állandóan reflektálja önmagát. Törekszik az önmeghatározásra, saját lényege megfogalmazására. Csak kettôt a késôbbiek és lényegesebbek közül.

Két nagyon hasonló önmeghatározás. Két teljesen különbözô alkat. Oscar Wilde és Lukács György. A századforduló légkörében. Valamelyest elôzményként az egyik. Valamelyest utórezgésként a másik. Nevezetessé lett írások. A kritikus mint mûvész. Levél a kísérletrôl. Mindketten kritikusról beszélnek. Lukács — Kassner nyomán — platónistáról is. A kritikus és platónista mûfaja mûvészet. Önmaga és a világ megítélése. A világ megítélése önmagában. Önmaga megítélése a világban. E megítélés vallomás. Egy már megszületett mû kapcsán — vagy inkább ürügyén. A mû a kritikusban csak elôhívja az önmagáról szóló vallomást. Párbeszédet folytat a mûvel. És e párbeszédben jut el — közvetetten — önmagához. Mert a párbeszédben a mû csak a kritikustól feltett kérdésekre felelhet. És mindenképpen a kritikusé a döntô szó. Igen. De a két nagyon hasonló önmeghatározásban csak a kritikus mûvészi magatartása azonos. A mûfaji következtetések igencsak eltérôk. Wilde-nál a kritikus-mûvész mûformáját a szárnyaló fantázia tartalmi-formai szabadsága jellemzi. Lukácsnál a kritikus-mûvész mûformáját a közvetett ihlet tartalmi-formai fegyelme szabályozza. Ott a szabadság teremt nyitott, formátlan formát. Itt a fegyelem köt zárt, megformált formát. A kritika mûvészi jellegérôl van szó. Az egyikben a mûvészi jelleg hozzátapadás más mûvészi mûfajokhoz. A másikban a mûvészi jelleg különbözés más mûvészi mûfajoktól. Az angol költônek a kritika más mûfajokat integráló, átfogó mûfaj. A magyar bölcselônek a kritika más mûfajoktól differenciálódó, önálló mûfaj.

Nos, ha mûvészet, önálló Múzsa sugallata-szülötte. Akkor pedig tízre emelkedik Zeusz és Mnémoszüné gyermekeinek száma. Sôt. A költészet öt Múzsája mellé odalép a hatodik. De hogy is lenne? Az esszé, a kísérlet Múzsája? Thaleia, a komikus, Melpomené, a tragédia, Erató, a szerelmi, Kalliopé, az epikus és Polühümnia, a himnuszköltészet nemtôje mellett? Nem tudom, ki is lehetne. De fölösleges az ez irányú töprengés. Mert nincs tizedik Múzsa, és a költészet öt Múzsája mellé nem lép oda a hatodik. Igaz, egy kicsit megzavar Kleió, a történetírás Múzsája. Ô is valami átmenetet képvisel. Valahol a mûvészet és a tudomány között. De az esszének, a kísérletnek, a mûvészi igényû értekezô prózának nincs Múzsája. Mert nem tud e mûfaj mûvészet voltáról a mûfaj születése elôtt a mítosz. És nem tud e mûfaj mûvészet voltáról a mûfaj születése után a teória sem. Oscar Wilde és Lukács György valóban mûvészetnek hitte. De valószínûleg Theodor W. Adornónak van igaza. Az esszét fogalmi jellege, elemzô szándéka a mûvészettôl eleve elválasztja. És éppen fogalmi jellege és elemzô szándéka okán ott helyezkedik el, valahol a tudomány és a bölcselet közelében. Hogy pontosan hol, nehezen határozható meg. Mint általában a mûfaji gondok. Vagy még azok átlagánál is valamivel nehezebben. Tudomány és mûvészet elválása — véli Theodor W. Adorno — végleges. Szemlélet és fogalom, kép és jel egysége, lehet, sohasem létezett. De ha létezett is, régen feloldódott. És vissza többé nem állítható. Másként fogalmazva: a tudati és szellemi formák egykori differenciálatlan egységérôl, mai differenciált sokféleségérôl van szó. Ami vissza nem csinálandó és nem csinálható. De a mûfajt születésétôl és fejlôdésében végigkíséri valami. Igaz, az eredendô fogalmi jellegen és elemzô szándékon belül. A letagadhatatlanul erôs szubjektivitás, az én megnövekedett szerepe. Ez pedig nem tudományos-bölcseleti, hanem mûvészi-költôi vonás. Sôt kifejezetten lírai sajátosság. Itt azonban érdemes egy pillanatra megállni.

Tudjuk jól: az alany, a szubjektum a tárgyból, az objektumból nem vonható ki. Egyetlen szellemi-értelmezô tevékenységben sem. Vele valami bonyolult, nehezen elemezhetô és még nehezebben meghatározható egységet képez. Így van ez a tudományban, sôt a természettudományban is. És e szempontból éppen ez, a végpont, a természettudomány látszik a legfontosabbnak. Hogy a megfigyelô, az alany a megfigyeltet, a tárgyat ott is módosítja. A megfigyelés folyamata a megfigyelés eredményében benne van. Vagyis a szubjektum az objektummal az egész aktusban bonyolultan összekapcsolódik. Ha így van a természettudományban, így van a szellemtudományban is. Természetesen fokozottabb mértékben. És természetesen a legfokozottabb mértékben az esszé, a kísérlet mûfajában. Amely ugyan nem tudomány, de fogalmi jellegében közel áll hozzá. Amely ugyan nem bölcselet, de elemzô szándékában közel áll hozzá. Amely ugyan nem mûvészet, de lírai színezettségében közel áll hozzá. Itt szubjektum és objektum, aktivitás és passzivitás szembenállásának primitíven leegyszerûsített ismeretelméleti alapviszonyáról még távolról sem lehet szó. Hanem a két elem egységének egészen sajátos változata jön vagy jöhet létre.

Figyelembe veendô itt, amit Nicolai Hartmann híres megkülönböztetése formuláz. Az esztétika magatartása nem esztétikai magatartás. (Persze e tekintetben fôként a mûvészi tárgyú esszé, kísérlet a legvilágosabb példa. De tanulságai más tárgyú esszékre, kísérletekre is alkalmazhatók.) Az esztétikai magatartás az alkotóé és befogadóé. Az esztétika magatartása a megfigyelôé és elemzôé. Az esztétikai magatartás ihletett, beleérzô, elragadtatott. Az esztétika magatartása nem ihletett, beleérzô, elragadtatott, hanem vizsgálat tárgyává teszi az ihletet, beleérzést, elragadtatást. Elméleti szintre emel. Nem esztétikai magatartás, de az esztétikai magatartás tudománya. Nem mûvészet, ám a mûvészet bölcselete. Nos, itt lehet az esszé, a kísérlet szempontjából valami lényeges. Ugyanis mintha a kettô között lenne, vagy mintha a kettô között közvetítene. Közel áll az esztétika magatartásához, mert vizsgálat tárgyává teszi az esztétikai magatartást. Vizsgálat tárgyává teszi, de fel is szív belôle valamit. Hogy vizsgált tárgyához igazodva jobban vizsgálhassa. Hogy vizsgált tárgyához igazodva a vizsgálat eredményét jobban közvetíthesse. Mert tudja, hogy vizsgált tárgya, a mûvészet sajátos tárgy. És a vizsgálat jobb eredménye érdekében a vizsgálat módszerét és a közvetítés formáját a tárgy sajátosságához közelíti. A fogalom valóban elvált a szemlélettôl, a jel a képtôl. De most éppen errôl van szó. Hogy a fogalom a szemléletet akarja megfogalmazni, a jel a képet akarja jelölni. De tisztán, önmagában — fogalomként és jelként — talán nem is tudja mindig pontosan megtenni. Ezért a megfogalmazásban-jelölésben valamelyest közelít hozzá. Mármint a fogalom a szemlélethez, a jel a képhez. Vagyis a megfogalmazás a fogalmat szemlélettel tölti fel. A jelölés a jelet képpel érzékíti meg. Természetesen a megfogalmazás és jelölés is megmarad a mûvészetrôl, a szemléleti és képi jellegrôl való elméletnek. De megkísérli, hogy a szemléletrôl szemléletesen, a képrôl képszerûen, azaz a mûvészetrôl mûvészien szóljon. Ennek azonban, a mûvészetrôl mûvészien való szólásnak több eleme is lehet.

Tehát a mûvészi tárgyról mûvészien szólni. A szemléletrôl szemléletesen, a képrôl képszerûen. De úgy, hogy a fogalmiság a szemléletességgel együtt fogalmiság maradjon. A jelölés a képszerûséggel együtt jelölés maradjon. Vagyis a mûvészetrôl szóló elmélet tartalmában maradjon elmélet, formájában ne legyen mûvészet, de közelítsen a mûvészethez. Ezáltal pedig a megformálás módja — egy bizonyos mértékben — tartalommá is lesz. Vagyis: a mûvészetrôl szóló elméletként nemcsak tartalmával, hanem formájával is — a mûvészet lényegérôl — üzen valamit. Amennyiben ezúttal a forma — mint annyi más esetben — nem egyszerûen megjelenítés, szemléletes fogalmiság és képszerû jelölés, hanem jelentésadás is. Azaz éppen megjelenése által növeli a gondolat, formája által a tartalom erejét. Behatol abba az ûrbe, ami a jelenségek és szemléletek gazdagsága és az ôket megfogalmazó fogalmak szegénysége, a jelképek és képek gazdagsága és az ôket jelölô jelek szegénysége között van. És a behatolás által e reális szegénységet virtuális gazdagsággá alakítja. Azaz megadja neki a gazdagság látszatát, érzékelteti a gazdagság lehetôségét. Megragadja a jelenségek azon oldalait, azon részjelenségeket, amelyek a legszorosabbra szövött fogalmi hálón is átsiklanak. A szemlélet a fogalom mellett segíti megragadni-megfogalmazni, ami önmagában, a szemlélet nélkül megragadhatatlan és megfogalmazhatatlan. A kép a jel mellett segíti megérzékíteni-megjelölni, ami önmagában, a kép nélkül megérzékíthetetlen és megjelölhetetlen. Az esszé, a kísérlet természetesen mindvégig absztrakciókkal dolgozik. De éppen a szemlélet, a kép által is lendül a metafora felé. Hogy egyes jelenségek nem fogalmi-állandó, hanem érzéki-egyszeri összekapcsolásával megpróbálja kimondani vagy sugallni a kimondhatatlant, megpróbálja láthatóvá tenni vagy sejtetni a láthatatlant. És nem érdemes elfelejteni: mindennek lehet a szakértekezésen túlmutató, közmûvelô, a közízlést formáló funkciója is. Amennyiben a mûvészetmagyarázat tartalmában és formájában a mûvészethez közelítô változatát a szûkebb szakmán túl egy szélesebb értelmiségi réteghez is eljuttatja. Ez pedig — ha nem csupán a szakember olvasóhoz, de általában az olvasóhoz akarunk szólni — nem lehet lényegtelen.

Lukács György az esszé, a kísérlet mûvészet voltáról beszél. Ám a mûvészi formáról éppen a nagyobb formai fegyelem értelmében. Errôl van szó. Meg arról, amit Theodor W. Adorno mondott. A mûfaj egyszerre nyitottabb és zártabb — a tudományos értekezéshez képest nyitottabb és zártabb — jellegérôl.

Nyitottabb. Mert a szaktudományon túl bevonja a mûvelt mûértô, az homme de lettres kulturális-mûvészi tapasztalatait. Kultúra- és mûvészetértelmezésének széles specializálatlanságát. Kultúrához és mûvészethez kötôdô, átfogó "dilettantizmusát". Ami nem avatatlanságot, de meg nem merevedettséget, nem mûkedvelôséget, ám mûkedvelést, kultúrának-mûvészetnek elkötelezett kötetlenséget jelent. Az homme de lettres nem specializált szaktudós, hanem specializálatlan mûértô. Az elsô, a szaktudós, lehet, a részletekben pontosabb. A második, a mûértô, biztos, az egészben átfogóbb.

Zártabb. Mert szubjektív lehet ugyan, de pontatlan nem. E pontossághoz hozzátartozik a következetes, a saját logikáján belül hiánytalan gondolatmenet. Az egyes esszében, kísérletben önmagához az ismétlôdés árán is makacsul visszatérô, azonos megjelölés és nyelvhasználat. Amely azáltal, hogy ugyanazt a jelenséget mindig ugyanúgy jelöli, még az ismétlôdésben rejlô poétikai lehetôségeket is kihasználhatja. Vagy legalábbis rájátszhat azokra. E zártságban természetesen a szöveg retorikai szervezettsége sokféle lehet. A hangnem stilisztikai eszközökkel megteremtett emelkedettségétôl a mondatok feszességével megteremtett prózai ritmizáltságáig terjedô skálán. Meg számításba véve a metaforikus megjelölést vagy utalást is. Amely a denotatív megnevezés szûk és egysíkú jelentésére ráépítheti a konnotatív megsejtetés széles és többsíkú jelentésmezejét.

Az esszé — eredendô meghatározottságát tekintve is — kísérlet. Valami elméleti eredménynek a megragadására, de inkább csak megközelítésére. Éppen ezért nyitottabb vagy zártabb változatában is ott van, legalábbis ott lehet a kísérleti jelleg. Ami érzékelteti, hogy megragadni akar, de még nem ragadta meg. Közelíteni akar, de még nem érkezett meg. Az érzékeltetés történhet a kompozíció szintjén, a szöveg megszervezésében és a stílus szintjén, a szöveg megformálásában. Ami a megragadás és közelítés folyamatát hordozza. Nem a folyamat elôtt vagy után vagyunk, hanem benne a folyamatban. Amikor a szerzô már kinyújtotta a kezét, de még nem ragadott meg semmit. Amikor a szerzô már elindult valamerre, de még nem érkezett meg sehova. És ebben az egészben a folyamat legalább annyira fontos, mint a végeredmény. Mert érzôdik, ahogy a szöveg érinti a megragadhatatlant, közelíti a megközelíthetetlent. Meg mindezt mutatja is. Hogy miként érinti és közelíti. Talán éppen ez vagy ez is, a folyamat, az érintés, de meg nem ragadás, a közelítés, de meg nem érkezés a mûfaj lényege. Ahogy teszi, és ábrázolja, hogy miként teszi. A célt is világítja, az utat is mutatja. Kutatja az igazságot, és közben szüntelenül reflektálja önmagát. Ahogy az igazságot kutatja. Befelé nézve, ha az énrôl, a belsô igazságról van szó, ahogy Montaigne vélte. Vagy kifelé nézve, ha a világról, a külsô igazságról van szó, ahogy Bacon tanította. Persze e reflexió bizonytalanságot is érzékeltethet. Ami reflektáltan, azaz tudatosítottan a gondolatmenet hitelét nem gyengíti, hanem erôsíti. Legalábbis — kompozicionálisan és stilárisan jól megcsináltan — erôsítheti. A bizonytalanságot érzékeltetô-oldó, kompozicionális és stiláris kompenzációs effektus lehet az irónia és önirónia. Ami finoman zárójelbe teszi az egész mûveletet. A megragadást és közelítést, a célt és utat is. Ez nem süllyeszti a mûfajt komolytalanná, csak megóvja az ízetlen komolykodástól. E sajátosan ironikus önreflexió nemcsak a jelentésre vonatkozhat, hanem a megjelenítésre is. Amely igencsak zárt vagy túlzottan fegyelmezett formában is úgy tehet, mintha éppen most formálódna. Éppen most záródna vagy fegyelmezôdne. Vagyis kompozicionálisan és stilárisan érzékeltetheti a jelentés és a forma, a zártság és a fegyelmezettség alakulását vagy alakulásának folyamatát. Már csak abban is, hogy inkább kérdez, mint válaszol. Vagy legalábbis többet kérdez, mint válaszol. Esetleg megkockáztatott válaszait — a nyitottság és befejezetlenség érzékeltetésére — kérdésekké vagy határozatlan válaszok helyett határozott kérdésekké, álkérdésekké fogalmazza.

Ezen az önmagát reflektáló, folyamatot érzékeltetô, esetleg ironizáló, szüntelenül kérdezô jellegen belül is, természetesen, változatok. Fôként a szubjektív ihletettség, a lírai tendencia tekintetében. Sok változat lehet. De most csak kettôrôl. Van egy közvetlenül önmagára irányuló, befelé forduló (introvertált?), a világra önmagán át kérdezô, szubjektívabb változat. Ez Montaigne alapképlete. És nagyjából, bizonyos hangsúlyeltolódásokkal, errôl beszél Lukács György. És van egy közvetlenül a világra irányuló, kifelé forduló (extrovertált?), önmagára a világon át kérdezô, objektívabb változat. Ez Bacon alapképlete. És nagyjából, bizonyos hangsúlyeltolódásokkal, errôl beszél Theodor W. Adorno. Az elsô közvetlenül szubjektívabb vagy kevésbé objektív jellege miatt nem lesz ugyan költészetté, de közelebb van a költészethez. A második közvetlenül objektívabb vagy kevésbé szubjektív jellege miatt nem lesz ugyan bölcseletté, de közelebb van a bölcselethez. Önmaga gondjainak az elemzésére nyilván az elsô, mûvészeti kérdések taglalására nyilván a második változat alkalmasabb. És ha már itt vagyunk a második, a mûvészeti kérdések taglalására alkalmasabb változatnál. Nehéz lenne megkerülni Halász Gábor mesterelemzését — a portréról és tablóról. Az irodalmi vagy inkább irodalomtörténeti esszé, kísérlet két lehetôségérôl. Az elsô, a portré a mûvészegyéniségre irányítja a fényt. Belehelyezi ugyan a korba, de a középpontban az alkotói alkat áll. Amit a portré apró-jellemzô vonásokból felépít. Ez — klasszikus formában — Sainte-Beuve tradicionális mûfaja. A második, a tabló a koregyéniségre irányítja a fényt. Belehelyezi ugyan az egyéniségeket, de a középpontban a kor szelleme áll. Amit a tabló nagy-átfogó vonásokból lebont. Ez — klasszikus formában — Hippolyte Taine tradicionális mûfaja. Mi lehet az ilyen módon, körülhatárolhatatlanul körülhatárolt mûforma viszonya más, rokon mûformákhoz.

A traktátus és az esszé, a kísérlet elhatárolásához van elméleti fogódzó. Walter Benjamin és Cs. Szabó László. Mûfajelméleti értekezés az egyik, a német esszéista bölcselôtôl. "Mûfajelméleti" vallomás a másik, a magyar esszéista szépírótól. A két háború között. Kicsit az új katasztrófa árnyékában is. Walter Benjamin bölcseleti traktátusról beszél — kutatás és mûvészet között. Tárgya az idea. Az igaz körülhatárolhatatlan lényegisége. Tekintélyen alapuló, nevelô szándék mozgatja. Cs. Szabó László mûvészi esszérôl beszél — tudomány és bölcselet között. Tárgya a szituáció. A változás meghatározható iránya. Felelôsségen alapuló, útmutató szándék mozgatja. Az egyik a biztos, az igazságban jobban hívô, a másik a bizonytalan, az igazságban inkább megrendült korok mûfaja. Cs. Szabó László mondja szemléletesen. Ha reng a föld, elhagyjuk a bizonytalanná vált falakat. És kimegyünk az irányt jelzô csillagok alá. Ennek a kimenetelnek, az irányt jelzô csillagok kutatásának mûfaja az esszé, a kísérlet. De éppen ettôl, bizonytalan idôben, ha reng a föld, súlyosabbá is válik. "Az esszé etizálódik." Hordozza a tájékozódó írástudó teljes felelôsségét. Kicsit arról is szó lehet, amit Hésziodosz megtudott. Amikor kihallgatta a Múzsák énekét a Helikónon. A költônek meghagyták: hirdesse, "mi leszen s volt". Vagyis a leszenben és voltban énekelje az örök változót. Maguknak fenntartották: hirdessék "mi van, mi leszen s volt". Vagyis énekeljék a leszen és volt, az örök változó mellett a van-t is, az örök állandót. Talán elviselhetô a következtetés. Az örök változó, a bizonytalan igazság, az esszé, az örök állandó, a biztos igazság, a traktátus kompetenciája.

Hogy is lehet akkor? A próza elméleti mûfajainak hármas tagozódása? Persze minden bizonytalansággal együtt.

Az értekezés mûfaj a tudományban. A választott tárgyat teljesen, minden oldalról vizsgálja. Az egyesben az általánoshoz közelít. De bizonyító anyagként az egyest is megtartja. A végeredmény érdekli. Amit fogalmakban, törvényekben formuláz. Vizsgálódásában az én a háttérbe húzódik.

A traktátus mûfaj a bölcseletben. Vizsgálódásában az ideára, az állandóra figyel. Az egyesben az általánoshoz közelít. De vissza is tér a végeredményben az egyeshez. Mert végeredményként az igazság érdekli. Amit ábrázoló gondolatmenetben formuláz. Vizsgálódásában az én a háttérbôl kilép.

Az esszé, a kísérlet mûfaj a tudomány és bölcselet között. Tárgyát leszûkítetten, nem minden oldalról vizsgálja. Az általánosra is figyel, de inkább az egyes érdekli. A végeredmény mellett a folyamatot is érzékelteti. Amit fogalmak mellett metaforákban is formuláz. Vizsgálódásában az én az elôtérbe lép.

Ez az esszét, az itt körvonalazott kísérletet elválasztja Walter Benjamin traktátusfogalmától: "Ha nem éri be a filozófia azzal, hogy közvetítôként szerepeljen a megismeréshez vezetô úton, hanem az igazság ábrázolásaként meg akarja ôrizni formájának törvényét, akkor e forma gyakorlását, nem pedig a rendszeren belüli elôlegezését kell lényegesnek tartania. E gyakorlást minden korra, mely az igaznak körülhatárolhatatlan lényegiségére függesztette tekintetét, oly propedeutika alakjában kényszerítették rá, mely azért nevezhetô meg a traktátus skolasztikus mûszavával, mert ez, ha mindjárt rejtve is, magában foglalja az utalást a teológia ama tárgyaira, melyek nélkül az igazságról említés sem történhetik... Prózai józansága marad, a parancsoló modorú, oktató szó határain belül, a filozófiai kutatáshoz egyedül illô írásmód." És az esszét, az itt körvonalazott kísérletet közelíti Theodor W. Adorno esszéfogalmához:

"A »kísérlet« szó, melyben a gondolkodás utópiája, hogy telibe találjon, egyesül saját gyarlóságának és ideiglenességének tudatával, a legtöbb történelmileg tovább élô terminushoz hasonlóan indikálja a formát is... Az esszé egyszerre nyitottabb és zártabb is annál, mint amit a hagyományos gondolkodás szeretne. Nyitottabb, amennyiben alapvetô hajlamát követve tagadja a rendszerességet, és saját magával annál elégedettebb, minél szigorúbban tartja magát ehhez... Zártabb is ugyanakkor az esszé, mivel emfatikus értelemben dolgozik az ábrázolás formáján. Az ábrázolás és dolog nem-azonosságának tudata határtalan erôfeszítésre készteti az ábrázolást. Ez az egyedüli, amiben az esszé hasonlít a mûvészethez; különben a benne elôforduló fogalmak révén, melyek nemcsak jelentésüket, de elméleti vonatkozásaikat is kívülrôl hozzák magukkal, szükségképpen a teóriával rokon."