Volt-e magyar aranykor valaha is? A kérdés jogosnak látszik, hiszen minden nemzetnek volt(ak) aranykora(i). A németeknek ott van a kora középkori császárok vagy éppen a 19. század elején kibontakozó nagy kulturális fellendülés (Goethe és Schiller) korszaka, az angoloknak Viktória királynô "aranykora", midôn kiépült a fél világra kiterjedô brit világbirodalom, a franciáknak XIV. és XV. Lajos uralkodása, midôn Franciaország az akkori Európa legnagyobb hatalma volt, az olaszoknak a firenzei és velencei reneszánsz, és persze volt spanyol aranykor is: V. Károly német-római császár és spanyol király uralkodása idején (az ô birodalmában, mint ez köztudomású, sohasem ment le a Nap) vagy II. Fülöp országlásának évtizedeiben (errôl írt kiváló és hatalmas monográfiát Fernand Braudel, a francia Annales-iskola egyik jelese).

A nemzeti történelem és a mûvelôdéstörténet aranykorai persze nem mindig estek egybe, bár többnyire igen, minthogy XIV. Lajos, II. Fülöp, a Mediciek és Viktória királynô korában virágzott az irodalom, a színház, az építészet, a festészet is. Máskor viszont, mindenekelôtt német földön eléggé megszokott volt, hogy az irodalom vagy a zenemûvészet aranykorát sivár politikai élet, elnyomás, szegénység vette körül, mint Goethe és Schiller korában is, midôn a feudális örökséget hordozó, kisebb-nagyobb államokra széttagolt Németország egyszerûen képtelen volt arra, hogy szerepet vállaljon a nyugati polgárosodás nagy folyamataiban. A német államok között ekkor emelkedett fel a szigorú, katonás porosz hatalom, és az minden bizonnyal a német történelem szerencsétlensége volt (legalábbis a Vilmosok császársága, majd Hitler Harmadik Birodalma ezt tanúsítja), hogy a német egység Berlin és nem München vagy Bécs vezetô szerepe révén jött létre.

Nos, ismét fel kell tennem a kérdést: volt-e valaha is magyar aranykor? Vajon Szent István uralkodása aranykor volt-e? Vagy Nagy Lajosé, Mátyás királyé, Bethlen Gáboré, Mária Teréziáé, I. Ferenc Józsefé?

Szent István óriási történelmi fordulatot hajtott végre, hatalmas szervezô- és építômunkát végzett, és kétségtelen, hogy az ô felismerése, elkötelezettsége és elszántsága nélkül a magyarság elsüllyedt volna abban a történelmi zûrzavarban, amelyben a népvándorlás végsô szakaszának legtöbb keletrôl nyugatra vándorló népe: a hun, az avar, a besenyô, a kun elmerült. De Szent István kora nem volt a béke és a nyugalom aranykora: szüntelen külsô és belsô háborúk kavarták fel a társadalom életét, és halála (valamint az utódlása körül kialakult szerencsétlen helyzet) következtében már-már úgy tetszett, hogy az általa felépített új rend megsemmisül, és a keresztény Magyarország végsô veszélybe kerül. Az aranykorba István utódai vezethették volna el az országot, a nagy reményekre jogosító Imre királyfi azonban a magyar történelemben oly végzetes szerepet játszó vadkan (lásd Zrínyi Miklós) áldozata lett, és a keresztény és európai magyar állam konszolidálását a lovagkirály Szent Lászlónak kellett vállalnia. Talán az ô és a Bizáncból hazatért III. Béla uralkodása közelítette meg leginkább azt a (meglehetôsen bizonytalan) történelmi fogalmat, amelyet aranykornak nevezünk.

Szintén nem tekinthetjük aranykornak Nagy Lajos híres uralkodását, midôn a magyar és a lengyel korona birtokosának országát "három tenger mosta". Az ô országlása ugyanis szüntelen háborúskodással telt, csatázott Velencével, a szerbekkel, a bosnyákokkal, a bulgárokkal, az oroszokkal, a tatárokkal, egyedül a Balkánon már megjelenô törökökkel nem, holott távlatosan ez volt a legveszedelmesebb ellenség, és a bizánci császár hiába is kért velük szemben magyar katonai támogatást, a király hadserege a távoli Nápoly birtoklásáért, vagyis egy teljesen felesleges stratégiai cél érdekében ôrölte fel erejét. Nagy Lajos hosszú (négy évtizedre terjedô) uralkodásának szinte minden esztendejében hadat viselt, az országot közép-európai nagyhatalommá tette, korát mégsem nevezhetjük "aranynak", hiszen ez a jelzô a békekorszakok nyugodt életére és gyarapodására utal.

Szinte ugyanezt mondhatjuk Mátyás király koráról, amely szintúgy állandó háborúskodásban telt, ráadásul többnyire nem a valóban veszedelmes ellenséggel: a terjeszkedô (és nem sokkal a király halála után az ország végzetét megszabó) törökkel, hanem osztrákokkal, csehekkel, sziléziaiakkal, lengyelekkel szemben. Bethlen Gábor "tündérkertje" is, sajnos, homokra épült, és a bölcs fejedelem minden hadvezéri képessége és stratégiai elôrelátása ellenére sem tudta kellôen megalapozni Erdély jövôjét és biztonságát, az ott élô magyarság és az ott létrejött magyar állam jövôjét. Mindez természetesen nem a fejedelem hibája volt, hanem a történelmi, a világpolitikai körülmények következménye: egy aranykorhoz ugyanis nem elegendô egy bölcs uralkodó, szükségesek a kedvezô konstellációk is, amelyek bizony sohasem támogatták az erdélyi magyar államot.

Valójában a magyarságnak a Habsburg-uralkodók országlása idején sem volt igazi aranykora. Mária Terézia bölcs és kegyes keresztény uralkodó volt, a török kiûzése és a Rákóczi Ferenc-féle függetlenségi háború gazdasági káosza után az ô uralkodása idején épült fel ismét az ország (bizonyság rá a máig nemzeti identitásunk egyik történelmi, kulturális forrását képezô magyar barokk, nemcsak a mai Magyarországon, hanem Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken is!), mindazonáltal mégis egy idegen uralkodóház képviselôje volt, udvarát Bécsben tartotta, s az osztrák és a cseh tartományok jóval erôteljesebben fejlôdhettek, mint Magyarország, amely elsôsorban a birodalom agrár- és nyersanyag-bázisának a szerepét töltötte be. Következésképp a magyar polgárosodás is közel egy évszázaddal lemaradt az osztrák és a cseh polgárosodás mögött.

Talán aranykor lehetett volna a 19. század második negyede: a magyar reformkor, amely igen nagy lendülettel és igen látványos eredményekkel hozta be a korábbi korszakok lemaradásait. Csakhogy ez a 19. századi aranykor sem bontakozhatott ki igazán, az 1848-as márciusi forradalom, a kényszerûen vállalt szabadságharc és a végzetes vereség útját állta annak, hogy nálunk egy francia vagy angol típusú történelmi aranykor fejlôdhessen ki. Talán ugyanezt mondhatjuk el Ferenc József uralkodásáról is. Ebben a korszakban, különösen az 1867-es kiegyezést követôen, igen nagy lendülettel indult meg újra a gazdasági fejlôdés, a gyarapodás, a polgárosodás, a korszak mindvégig és mind erôsebben felszínre törô szociális és nemzetiségi feszültségei mindazonáltal nem tették lehetôvé a békés és fenntartható fejlôdés aranykorát. Végül aztán az elsô világháború, a tévútra csúszott forradalmak és Trianon igazolta, hogy a kiegyezés konszolidációja milyen lápvilágra épült, hogy ez a konszolidáció valójában csak a látszatok világában érvényesült.

Trianon óta aranykorról egyáltalán nem beszélhetünk. Inkább folyamatos vaskorszakról: a történelmi ország feldarabolásáról, a húszas évek minden szükséges reformot elodázó politikai világáról, a harmincas évek történelmi kényszerpályájáról, a végzetes újabb háborúról, Magyarország német, majd orosz megszállásáról, a "kemény" és a "puha" kommunista párturalomról vagy a "rendszerváltás" nagy ellentmondásáról és csalódásáról.

Vaskorszakok különben bôven akadnak történelmünkben. A Szent István halálát követô zûrzavarra, a tatárpusztításra, Mohácsra, Buda elestére, a három részre szakadt országra, Erdély bukására, az 1795 utáni önkényuralomra, Világosra, a Bach-korszakra, a vesztes világháborúkra, Trianonra gondolok. Mi, magyarok, igazából nem is békés és gyarapodó aranykorainkat becsülhetjük, nem lévén ilyenek, hanem azt a szívós erôt és jövôteremtô képességet, amellyel nemzeti létünk nagy vereségeibôl tudtunk kiemelkedni, amellyel történelmünk vaskorszakát tudtuk leküzdeni. Ilyen teljesítmények, amelyek olykor a csodával határos módon támasztották fel a pusztuló országot és népet, valójában jellemzôbbek a magyar történelemre, mint a mindig rövid életû, mindig a közeli végzettel terhes nyugodt és gyarapító történelmi idôszakok.

A magyar történelem valójában a szüntelen újrakezdések története: Szent Lászlóé az István király korát követô káosz és visszaesés után, IV. Béla királyé, a "második honalapítóé", Hunyadi Jánosé, akinek hosszú idôre sikerült megfékeznie a török terjeszkedést, Bethlen Gáboré, akinek sikerült a magyar állameszmét fenntartania Mohács után, II. Rákóczi Ferencé, aki a török idôk és a Habsburg-berendezkedés zûrzavarából mentette meg a nemzeti identitást és szolidaritást, Széchenyi Istváné, aki egy tespedô korszak után adott nemzetének új jövôképet és közösségi stratégiát, Kossuth Lajosé, aki a vesztes szabadságharc ellenére is meg tudta erôsíteni ezt az identitást, Deák Ferencé, aki az önkényuralom évtizedei után volt képes, persze súlyos kompromisszumok árán, megmenteni a magyar államot. Vagy a harmincas évek (konzervatív, keresztény, népi, liberális, baloldali) reformmozgalmaié, amelyek a magyar polgári modernizációs erôfeszítések kudarca és a történelmi ország feldarabolása után nyitottak eszmei utat a modern, európai Magyarország (és a polgárosult magyarság) elôtt. De az újrakezdésnek, az újjászületésnek ez a szelleme jelent meg a mi szemünk elôtt is a nyolcvanas évek végének ellenzéki reformmozgalmaiban, majd a rendszerváltoztató történelmi fordulat eseményeiben.

Igazából az a legnagyobb kudarc és veszteség, hogy az újjászületés nagy történelmi személyiségeinek és mozgalmainak az eredményei szinte mindig elvesztek az utódok kezén. A nagy történelmi erôfeszítéseket és fellobbanásokat szinte sohasem követte csendes építômunka és céltudatos gyarapodás. Talán csak Mátyás király tudta kamatoztatni hôs apjának gyôzelmeit, de mint már szó esett róla, ô sem azzal a stratégiával tett kísérletet, amelyre a délkelet felôl érkezett veszedelem elhárítására szükség lett volna, és persze neki sem voltak méltó utódai. Így veszett el vagy legalábbis csonkult meg rendre mindaz, amit Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc vagy éppen a harmincas évek reformnemzedéke létrehozott. A mögöttünk lévô évtizedben is voltak jelei annak, hogy a zajló események, az elvadult politikai érdekharcok, a hatalmi törtetés, az elburjánzó korrupció, egyáltalán az új politikai osztály tevékenysége megcsúfolja az 1989-1990-es "rendszerváltók" reményeit. Nos, aranykoraink valószínûleg nem voltak, vaskorszakaink annál inkább, viszont úgy tetszik, voltak ezüstkorszakaink. Talán az elmulasztott és elmaradt aranykorok helyett. Az ezüstkor, mint (irodalom)történeti fogalom, a római birodalom korszakolásából való: az aranykor, vagyis a kései köztársaság és az augustusi császárság korának nagy írói: Catullus, Vergilius, Horatius, Ovidius után érkezett el az egymást váltó császárok ezüstkora, olyan írókkal, mint Seneca, Petronius, Juvenalis, Tacitus és Plinius. Az ezüstkorban már gyengül a kultúrateremtô erô, feltetszik a nosztalgia a letûnt régebbi kor szellemisége iránt, és a szorongás a jövendô válságjelei elôtt. Az ezüstkor még nem vaskor, de már nem aranykor, az ezüstkor valószínûleg posztmodern.

A magyar kultúra történetében sokszor és sokan érezték "ezüstkori" jelenségnek önmagukat, még ha nem beszéltek is ezüstkorról. Így történt ez a török kiûzése és a Rákóczi-féle szabadságharc veresége után, a 19. század elején, midôn kiderült, hogy a francia forradalom nagy eszményei a közép-európai régióban nem képesek átalakítani a társadalmi viszonyokat, a hatvanhetes kiegyezés után vagy éppen a (múlt század: a huszadik század) húszas és harmincas éveiben. Szeretném idézni Babits Mihályt, aki 1930-ban Ezüstkor címû tanulmányában a következôket jegyezte le: "Az aranykor mindenképp lejárt már. A kultúránk még él, hellenisztikusan vagy bizantikusan s mintegy automata módjára; de az ifjúságot nem érdekli többé. Ami érdekel ma, az csak ennek a kultúrának lehetséges fölbontása és tagadása; régóta már minden érdekes alkotásunk titkon és igazában rombolás volt. A rontás érdekel, s azok a friss erôk, amik valahol a mélyben, sötétben vagy idegenben csíráznak már, hogy majd valaha, a halál után kihajtsanak a síron s a romokból. Bizonnyal új kultúra lehet ezekbôl is: igen, de mikor, milyen sötét évszázadok árán? A halál árnyában babonások leszünk: azért izgat ma (és pár évtizede már) az »új népvándorlás« sötét erôinek és a »sötét századoknak« réme."

Babits a két világháború közötti korszak tapasztalatait és szorongásait nevezte meg, és mondhatni prófétikus elôrelátással idézte fel mindazt, ami még következik. Hogy egy pillanatra ismét ôt idézzem, ugyancsak az Ezüstkor lapjairól: "Minden, amihez legáldozatosabban tapadtunk, örökségünk és munkánk ott áll a pusztulás lottólajstromán, s már sejtjük a nagy sziklákat a sötétben, amiken hajóink úgy zúzódhatnak szét, mint a tojáshéj. Barbár erôk feszülnek körülöttünk a sötétben. Nagyobb feszültség ketyeg itt magunkban, mint titkos pokolgép. Aknáinkban megtorlódott az igazságtalanság, s nincsen félelmesebb robbantószer földön és föld alatt. Érett vulkánon áll a mi palotánk."

Talán ilyen ezüstkor a mi mostani idônk is, tekintettel arra, hogy 1989-1990-es reményeinket szomorúan megcáfolva az aranykor megint elmaradt. Mindazonáltal az ezüstkorban is lehet élni, vissza lehet tekinteni a múltra, óvni és védeni lehet a korábban felhalmozott és a most születô értékeket. Különben nemcsak Magyarország lépett ebbe a furcsa, nemegyszer zavarba ejtô és szorongásos képzeteket sem nélkülözô ezüstkori állapotba, hanem az egész nyugati civilizáció is, amely még öntudatosan védelmezi a maga hagyományos értékeit, mégis mind több szorongással fürkészi azt, vajon milyen lesz a most megnyíló új évszázad és évezred, mit tartogat számára a jövô. Aranykorunk valószínûleg nem volt, és most már nem is lesz: permanens ezüstkorban élünk, abban azonban talán némi joggal reménykedhetünk, hogy az ezüstkort (mint a régi rómaiaknál) nem fogja követni egy újabb vaskorszak. És az ezüstkorban, noha nosztalgiától és félelmektôl terhelten, de élni és dolgozni bizonyára lehet.