Valamikor a gazdagságnak, vagyonnak, sôt a pénz olykor pusztító erejének volt a jelképe, és Shakespeare-tôl Marxon át Adyig átkozták hatalmát. Valamikor a pénz értékállandóságának szimbóluma volt, a megbízható tartalék: ha rossz idô közelgett, az emberek aranyba fektették megtakarított pénzüket. És megérte. Emlékszem, az ostrom alatt anyám nyakláncának egy-egy apró szeméért vettünk lisztet. Így ment ez a nyolcvanas évekig, akkor egy uncia arany 800 dollár körül volt, de jött a zuhanás, és ma 2—300 dollár között ingadozik. Egész pontosan, mikor e sorokat írom, 2000. január 6-án 281 dollárt adnak érte. Elszállt a varázs, s vele tán a mítosz is. Az okokat mindenki csak találgatja: a nemzeti bankok eladják aranytartalékaikat, jobb lesz euróban meg dollárban tárolni, az aranytermelés hirtelen lökésekkel ugyan, de fejlôdik, a túltermelés lenyomja az árakat. Mondják, az oroszok — Oroszország egyike a legnagyobb aranytermelôknek — rendszeresen tetemes mennyiséget dobnak piacra. De azt hiszem, ez mind csak részmagyarázat. Az arany értékvesztése a századvég nagy rejtélye. A sok válság közepette — mexikói, távol-keleti, orosz — mindenki sejti, hogy kéne valami, amibe menekülni lehet, mert ha valami nagy pénzügyi földrengés következik be, akkor a dollár sem marad érintetlen. És épp ezekben az idôkben tûnik el a "safe heaven", a biztos menedék, és természetesen szimbolikus értéke is csökken, a kilószám viselt aranyékszerek az egyszerûbb népek és nem a gazdagok jelvényévé lettek. (Mellesleg a többi értékes anyag sem szolgál ilyen védelemmel. Talán a gyémánt — csak ahhoz érteni kell.) Egy ideig még játszott a platina, de hol van annak mitológiája az aranyéhoz képest. Az aranyé meg elveszett. Veszélyes idôk. A homályt — miszerint senki sem tudja igazán, miért esik az aranyár — csak fokozza, hogy közben egy új dimenziójú felhasználási mód is született: a számítógépek processzorának belsô csatlakozóihoz aranyat használnak, amibôl (elvileg) az következne, hogy növekszik a fogyasztás (az ékszer mellé nagy volumenû ipari alkalmazás lépett), a kereslet-növekedésnek meg kellett volna jelennie az árban. De sehol semmi. Itt valami nem stimmel, mondaná Sherlock Holmes. Bár az ezredvég maga volt a sikersztori, a sok válságnak azért volt némi nyoma. Ismét elôkerült az ötlet: állítsuk vissza az aranyalapot. Vagyis legyen úgy, mint valamikor régen, minden valuta mögött álljon az aranyekvivalens, bármikor vissza lehessen váltani, ahogy nagyapámtól hallottam. Csakhogy részben az aranyárak végletes zuhanása miatt, részben a globalizáció egyéb hatásai miatt ez már nem megy. Valami mást kellene kitalálni. De mit? A guruk egyelôre csak álmodoznak a safe heavenrôl. Vagy azt remélik, hogy bármi is adódjék, a dollár mint világpénz be tudja tölteni ezt a funkciót is. Szó, ami szó, eddig be is töltötte — igaz, olyan nagy válság nem adódódott. Az is felmerült persze, hogy mi lenne, ha az arany egyszerû fizetôeszközzé válna, mondjuk aranyból veretnék a 10 eurós érmét? Semmi se lenne, az ötlet hamvába holt: legfeljebb a gyûjtôk számára adnak ki évente 100 eurós emlékpénzt — az viszont irtózatos sokat fog érni mondjuk tizenöt év múlva. Pláne ha az euró—dollár árfolyama tovább süllyed. Hát így változott egy évezred mítosza.