A Kárpát-medencében Magyarország határain kívül, a kilencvenes évek népszámlálási adatai alapján mintegy 2,6 millió magyar nemzetiségû állampolgár él1 az Osztrák—Magyar Monarchia utódállamainak valamelyikében. A határon túli magyar kisebbségi szervezetek becslése szerint azonban ennél valamivel többen, 3,1 millióan lehetnek a hét szomszédos országban élô kárpát-medencei magyarok.2
Mai nehéz létkörülményeik részben az adott állam a szocializmus éveibôl származó súlyos gazdasági örökségébôl, mai hátrányos helyzetébôl, de legalább annyira a többségi nemzet politizáló elitjének hivatalos és rejtetten diszkriminatív kisebbségi politikájából fakadnak. Ezzel szinte minden kisebbségi magyar közösségnek meg kell küzdenie, ha önmagát megszervezve szülôföldjén kíván élni, ott próbálja biztosítani megmaradását, megélhetését és alapvetô kisebbségi jogainak érvényesülését.
Az identitásválasztás, a "magyarként itt maradni"3 szabadságának igénye a kommunizmus bukása után, az elmúlt évtizedben önálló politikai, kulturális és egyéb civil szervezetek létrehozására ösztönözte a határon túli magyar közösségeket. Ezek vezetôi a megmaradás egyik legfontosabb elôfeltételének a különbözô autonómiaformák kidolgozását és azok a többségi nemzet politikai elitjével való elfogadtatását tekintették, amely a beleszólás és önálló döntés jogát és lehetôségét jelentette volna olyan ügyekben, melyek a helyi magyar közösség fennmaradásával szorosan összefüggenek. A koncepciók megalkotásával fejezték ki a magyar kisebbségek önálló politikai jogalanyiságukat.
Az autonómia tehát nem pusztán elvont jogi fogalmat jelent a határokon túl, hanem olyan jövôképet, amely érdemessé teszi a szülôföldön való maradást, perspektívát nyújthat hosszú évtizedek teljes mellôzöttsége, elnyomása után, egyszerûen távlatokat nyithat a remélt esélyegyenlôséghez.
Határon innen és túl sokan próbálták megfogalmazni politikusként az autonómia lényegét, ezek közül néhány jellemzô, reprezentatív példa álljon itt, a teljesség igénye nélkül:
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 1995-ben, Kolozsvárott elfogadott programjában ez áll: "Az autonómia:
— elv, melynek a jogállam intézményei kiépítése során kell érvényesülnie;
— a nemzeti közösség joga, melyet identitása védelmének kibontakoztatása, fejlesztése és megôrzése érdekében gyakorol;
— eszköz, mellyel a romániai magyarság szülôföldjén megalapozhatja gazdasági és kulturális fejlôdését, megteremtheti megmaradásának anyagi, politikai és jogi feltételeit; — stratégiai cél, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében s a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolatban követ."4
Ágoston András, a Vajdasági Magyarok Demokratikus közösségének elnöke egy interjújában így beszélt az autonómiák céljáról, vagy hiányáról: "a jelenlegi helyzetben máris elértük, hogy a vajdasági magyarok az autonómiában, az identitásuk megôrzésében távlatokat látnak. Olyan távlatokat, amelyek biztosítják számukra a megmaradást, a szülôföldön maradást, a társadalmi és gazdasági felemelkedést. Éppen ezért most már biztosan állítjuk, ha nem sikerülne a jugoszláviai békefolyamatban a kisebbségek — így a vajdasági magyarság — helyzetét rendezni, és nem kapnánk autonómiát, akkor az elkövetkezô nagyon rövid idôszakban egyrészt a tovább fokozódó nyomás miatt, másrészt a perspektívák hiánya miatt a magyarság nagy része elhagyná az országot."5
A Magyar Köztársaság hivatalos külpolitikájának irányelvei, kormányváltásoktól függetlenül lényegében változatlanok maradtak 1990 óta. A jelenlegi magyar külpolitikai stratégia továbbra is az Antall-doktrína hármas prioritásrendszerén nyugszik: az euroatlanti integráció elérése, a baráti együttmûködésen alapuló szomszédságpolitika és a határon túli magyarság érdekvédelmét ellátó nemzetpolitika összhangba hozása, e célok közötti egyensúly kialakítása és fenntartása a fô célja és feladata.
A magyar politikusok többsége már a rendszerváltás küszöbén konszenzusra jutott abban, hogy az itt élô nemzeti és etnikai kisebbségek sajátos jogait kisebbségbarát, pozitív módon diszkriminatív törvényben kell szabályozni. E szándék mögött ott volt az a törekvés is, hogy egyfajta reciprocitás jegyében mintát lehetne adni, "példát mutatni" a környezô országok politikai elitjének a magyar kisebbséggel való eddigi bánásmód megváltoztatására, ezért a parlament olyan kisebbségi törvényt6 alkotott, mely hiányosságaival együtt is megfelelôen garantálja a Magyarországon élô kisebbségek jogainak érvényesülését, a gyakorlatban mûködô konstrukciót kínálva a nemzeti és etnikai kisebbségek problémáinak kezelésére.
A Kárpát-medencében élô kisebbségi magyarság képviselôinek írásba fektetett elképzelései tehát arra irányultak, hogy miként lehetséges e sajátos jognak gyakorlatba való átültetése ebben a régióban, ahol a nagypolitika szintjén a nemzeti szembenállás és konfrontáció hagyománya sokkal erôsebb, mint a kooperáció, az együttmûködés lehetôségeinek kiaknázása.
E rövid bevezetôt követôen dolgozatomban megkísérlem a Kárpát-medence összes magyarlakta régiójának — rendelkezésemre álló — autonómiakoncepcióit röviden összehasonlítani egymással, elemezve hasonló vonásaikat, majd igyekszem rámutatni különbségeikre is.
Tény, hogy napjainkban az "autonómia" kifejezésnek Nyugat-Európában is vegyes a fogadtatása, de Kelet-Közép-Európa jelentôs számú magyar (és/vagy egyéb) kisebbséggel rendelkezô országaiban olyan erôs, pejoratív jelentéstöbbletet tartalmaz, amely ma is akadályoz minden érdemi tárgyalást, ha alkalmazásának lehetôségeirôl esik szó.
Az ellenállás hátterében az a képlet húzódik a határváltoztatásoktól, kisebbségi problémáktól terhes térségünkben, mely az autonómiát egyenlônek tekinti a területi elszakadás elsô lépésével. Az autonómista magyar álláspont pedig ezzel ellentétesen azt a tételt hangoztatja, hogy az autonómia a politikai stabilitást, békés együttélés lehetôségét hozhatja meg a térség népei számára.
Ilyen helyzetben a két, egymással homlokegyenest ellentétes állítás közös nevezôjének megtalálása rendkívül nehéz feladatnak ígérkezik, és félô, hogy nem is sikerülhet. Lôrincz Csaba szerint "A többség és a magyar kisebbségek viszonyában nem az autonómia gyakorlati cselekvésre lefordított tartalma az elsôdleges, hanem a kifejezés elutasítása, illetve elfogadása mint identifikációs jelképé."7 Ez annak köszönhetô, hogy a magyar kisebbségek az autonómia megfogalmazásával bizonyították önálló politikai alanyiságukat (nemzeti kisebbségbôl — nemzeti közösség).
Bátran állítható, hogy szomszédainknál az autonómiaellenességben ma nincs lényegi különbség az egyébként eurokomform, illetve a szélsôséges nacionalista erôk között. E tekintetben egységes a környezô országok politikai elitje, hiszen a széles társadalmi és parlamenti konszenzussal elkészült új alkotmányok, nyelvhasználati, közigazgatási átszervezéssel foglalkozó törvények egyaránt nem fogadják el a helyi magyarságot politikai alanyként, a kisebbségi kollektív jogokat — összhangban sajnos a nemzetközi joggal — nem ismerik el, és további jogszûkítô rendelkezéseket tartalmaznak.
Az elsô közös vonás tehát, hogy az autonómiakoncepciók megfogalmazása minden nagyobb, magyarlakta régióban hasonló körülmények között zajlott le a kilencvenes évek elsô felében. A politikailag elszigetelt magyar nemzeti képviselet elkészített anyagai, függetlenül attól, hogy melyek törekedtek valamiféle kompatibilitásra a fennálló állami törvényekkel, és melyek nem, hangos felháborodást, éles tiltakozásokat váltottak ki a többségi politikai elit részérôl.
Az autonómiától való, mesterségesen is hiszterizált félelem egyöntetû elutasítása azonban nem tántorította el a készítôket attól, hogy újabb és újabb változatokat mutassanak be saját közösségük közvéleményének és politikai elitjének, azonban abban már eltérés mutatkozik, hogy a határon túli magyar közösségek politikai vezetô gárdája milyen lelkesedéssel vállalta fel, ha egyáltalán felvállalta az elkészült anyagokat. Lényeges momentum, hogy az elkészült tervezetek közül — politikai belátástól, érdekektôl függôen — milyen arányban és melyek váltak közösségüknek hivatalos politikai dokumentumává.
A MAGYAR PÁRT(OK) ÁLTAL HIVATALOSAN FELVÁLLALT, ESETLEG AZ ADOTT ORSZÁG PARLAMENTJE ELÉ TERJESZTETT KONCEPCIÓK:
Erdélyben: a Törvénytervezet a nemzeti kisebbségekrôl és autonóm közösségekrôl, 1993. november 14. (Beterjesztették.)
Felvidéken: az MKDM javaslata A Szlovák Nemzeti Tanács törvénye a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok helyzetérôl és jogairól a Szlovák Köztársaságban, 1993 nyara. (Beterjesztették.)
Az EPM javaslata A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának alkotmánytörvény-javaslata a Szlovák Köztársaságban élô nemzeti és etnikai közösségek és kisebbségek jogállásáról, 1994. február.
A Magyar Koalíció tervezete A nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelveinek használatáról a Szlovák Köztársaságban, 1996. nyár. (Beterjesztették.)
Vajdaságban: Magyar Autonómia A VMDK állásfoglalása az önkormányzatról, 1992. április.
A VMDK átdolgozott tervezete Kezdeményezés a Szerb Köztársaságban élô magyarság önkormányzatának létrehozására, 1995. március.
A VMSZ által készített koncepció A vajdasági magyarok önszervezôdéseinek alapjairól, 1996. január.
Kárpátalján: A KMKSZ Autonómiabizottsága által készített tervezet A Kárpátaljai Magyar Autonómia (KMA) alapelveirôl,1991. január.
A KMKSZ hivatalos törvényjavaslata Ukrajna törvénye a Magyar Autonóm Körzetrôl, 1992. április. (Beterjesztették.)
Ezzel kapcsolatban fel kell hívnom a figyelmet egy fontos tényre: a határon túli magyar pártok koncepciói akkor készültek legnagyobb számban, amikor a magyar pártok, teljes körû jogállamot követelô programjukkal, országuk politikai palettájának szélére sodródtak, ellenben maguk mögött tudták a magyar kormány politikai támogatását. Mindemellett a rendszerváltozásokat és a pártok megalakulását követô, "naív", reményteljes idôszak utáni kiábrándultság kiváló alapot nyújtott az amúgy is kidolgozásra váró jövôképprogramok elkészítéséhez.
Amint azonban a politikai környezet változása új helyzetet teremtett, például amikor a magyarországi kormányváltás után hatalomra jutott politikai erôk a békés szomszédsági politika jegyében alapszerzôdéseket kötöttek a határon túli magyar szervezetek rosszallása, esetleg kényszerû részvétele mellett, vagy éppen ugyanezek a magyar pártok, kikerülve a karanténból, országukban kormánykoalíciók részesei lettek (RMDSZ—1996; MK—1998), nos ekkor az autonómiakoncepciók iránti érdeklôdés is csökkent, mi több, a tervezetek nagyobbik részét, különösen az "autonómia" szóval kezdôdôket félretették, és maradtak a nyelvvédelmi, kisebbségi jogi, önkormányzati konstrukciók, melyek közül ez utóbbi vált dominánssá az évtized végére.
Különbségeket is találunk a koncepciókat körülvevô politikai környezet elutasításának fokozataiban. A romániai és a csehszlovákiai, még inkább a késôbbi szlovákiai körülmények megközelítôen azonos erejû elutasítottságot jeleznek a magyar tervekkel szemben, éles differenciát talán csak a romániai konfliktuskezelés balkáni típusú, erôszakkal járó módszerei (az RMDSZ betiltásának gyakori követelése, Gh. Funar, kolozsvári polgármester állandó feljelentései a párt vezetô személyiségei ellen, pl. az alsócsernátoni fórumon résztvevôk beidézése) jelentettek, ilyen atrocitások nem érték a szlovákiai magyarokat.
A kisjugoszláviai magyarok helyzete lényegesen rosszabb volt, déli szomszédunknál a kisebbségek elvándorlását erôsítô törekvések különösen erôszakos formát öltöttek, a vajdasági magyaroknak el kellett viselniük a hatalom autonómiát elutasító álláspontja mellett a magyar nemzetiségû fiatalok besorozását és harctérre vezénylését, a vajdasági városokba, falvakba áramló szerb menekülteknek az etnikai arányok megváltoztatását eredményezô betelepítését és az általánosan jellemzô diktatórikus állapotokat. Reményük, hogy a háború okozta nagyobb nemzetközi figyelem eredményeket is hozhat számukra, illúziónak bizonyult.
Kárpátalján a kilencvenes évek elejének bizonytalan államjogi helyzetében viszonylag szabadabb légkör vette körül a magyar közösséget, a nagyobb gondot a gazdasági leépülés és az ebbôl fakadó egyre növekvô nyomor, pénztelenség okozta. A független Ukrajna azonban némi késéssel csatlakozott a térség nemzetállamiságot hirdetô tagjaihoz, és fokozódó nacionalizmusa8 növeli a negatív diszkrimináció esélyét. A magyar, illetve a kárpátaljai különleges önkormányzati terület létrehozásának elutasítása annak ellenére megtörtént, hogy a Kárpát-medencében egyedülálló módon népszavazást kezdeményeztek és bonyolítottak le egyértelmû sikerrel a fenti kérdésekben.
A szlovéniai magyarság autonómiastatútuma egészen más körülmények között, egy kisebbségbarát politikát folytató országban született meg, összehasonlíthatóságának másik nehézségét a magyarság többi régióhoz képest jelentéktelen aránya adja, mely természetesen behatárolta a szlovéniai magyarság belsô önkormányzati törekvéseit.
A koncepciók forrásai és hivatkozási alapjai
A határon túli magyar autonómiakoncepciók megfogalmazóinak elképzeléseit döntôen befolyásolta a rendszerváltozás küszöbén Magyarországon megfogalmazott Kisebbségi Kódex. Ez az 1989-es törvénykönyv-tervezet a magyar kisebbségi törvény megfogalmazásában is nagy segítséget jelentett, legfontosabb elemeit át is vette a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény. Az elkészült elméleti stratégiák gerincét ez a struktúra adja, amely az egyéni és közösségi jogok mellett a kisebbségek sajátos érdekeinek védelmére önálló intézménylétesítési jogukat hangsúlyozza ki. Kiemelkedô szerepet játszott a magyar kisebbségi törvény megalkotásában s ezáltal a határon túli koncepciók elvi, nemzetközi jogi megalapozásában Bíró Gáspár neves magyar nemzetközi jogász, akinek Az identitásválasztás szabadsága címû kötete dolgozatom egyik legfontosabb, sokat idézett hivatkozási alapja volt.
Az országhatárokon túl készült tervezetek döntô többsége általánosan elfogadott nemzetközi jogi hivatkozásokkal támasztja alá követeléseit. A leggyakrabban idézett dokumentumok — tekintet nélkül az adott régióra — az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, a Helsinki Záróokmány kisebbségekkel foglalkozó fejezete, majd a helsinki folyamat (madridi, bécsi, koppenhágai) utóértekezleteinek záródokumentumai, az 1990 novemberében elfogadott Párizsi Charta az Új Európáért, A Helyi Önkormányzatok Európai Chartája. A késôbb keletkezett dokumentumok pedig értelemszerûen felhasználják az Európa Tanács 1990 óta született, a kisebbségvédelem kérdésében elôremutató lépéseit, mint például A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját (1992) vagy az ET Parlamenti Közgyûlésének területi önkormányzatiságot is lehetôségként említô, ezért szinte "legendássá" vált 1201-es Ajánlását (1993).
Az általánostól eltérô megoldásokat tapasztalhatunk a romániai magyar koncepciók némelyikénél, ahol kiemelten hivatkoznak az 1918. december 1-jén elfogadott Gyulafehérvári Nyilatkozatra, amely Erdély és Órománia területének egyesítését mondta ki, a kisebbségek jogainak széles körû biztosításával. Példa erre a már korábban leírt Kolozsvári Nyilatkozat a romániai magyarság belsô önrendelkezésérôl, illetve a Csapó József által alkotott Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezésérôl.
Nemzetközi alapokon nyugvó, de egyéni megoldás a vajdasági magyarok elsô, komplex önkormányzati koncepciója, amely a hágai békekonferencia rendezési tervének negyedik változatát, a Carrington-tervet használta fel saját céljainak kodifikálására, a horvátországi szerbek autonómiájának Vajdaságra alkalmazott változatával.9
Az autonómiakoncepciók szerkezete
Az elkészült autonómiadokumentumok szerkezeti szempontból többfélék lehettek. Többségük központi része — legalábbis azok, amelyek komplex, egységes önkormányzati modellt tartalmaznak — egy hármas struktúra mentén variálódik. Ez a hármasság a személyi autonómia, a helyi önkormányzati autonómia és a területi (regionális) autonómia összekapcsolásában tükrözôdik. Erdélyben a Csapó József szenátor által készített tervezetek, a Felvidéken az MKDM 1993-ban készült kisebbségitörvény-javaslata, az Együttélés (kisebbségi) alkotmánytörvény-javaslata 1994-bôl, a VMDK-koncepciók (1992, 1995), valamint — ha nem is olyan kidolgozottan, mint az elôzôeknél — a Kárpátaljai Magyar Autonómia (1991) alapelvei tartoznak ebbe a körbe. E formula alól kivételnek számítanak azok a tervezetek, amelyek csak a személyi autonómia szerkezeti felépítésével foglalkoznak (lásd Bakk Miklós javaslata), a Gulácsy Géza által készített kárpátaljai kulturális autonómia vagy az autonómiát a funkcionalitás szempontjából megközelítô Szôcs-tervezet.
Másik részük az önkormányzati modellt nem említve a kisebbségi jogok részletezésének szenteli rendelkezéseit, ilyen az autonómiát csak kulturális és oktatási téren említô Szilágyi N. Sándor által készített tervezet Erdélyben, amely nagyon alaposan szabályozza a nemzetiségi, különösen a nemzetiségi nyelvhasználati jogokat, a Felvidéken a Magyar Koalíció 1996-os nyelvhasználati törvénye, amely egyenes reakció volt a Szlovák Nemzeti Tanács által elfogadott diszkriminatív nyelvtörvényre.
Ott, ahol a helyi, regionális és országos közigazgatás átszervezése volt napirenden, a magyar kisebbség politikai képviselete az autonómia-elképzelésekben felvállalta a területi rendezés kidolgozását, akár külön törvényjavaslatban; ezt összekapcsolta azzal, hogy igyekezett a magyarlakta területeknek lehetôséget teremteni a területi önkormányzat kiépítésére. Szlovákiában mindhárom magyar párt készített ilyen irányú javaslatokat 1994—96 folyamán, de a közigazgatási rendszer átalakítására — igaz, hogy csak regionális szinten — Kárpátalja és a beregszászi járás sajátos önkormányzati státusáról tartott kárpátaljai népszavazások (1991. december 1.) is törekedtek. De ha azt a tényt vesszük figyelembe, hogy a területi autonómia megadása mindenképpen átalakítja a térség közigazgatását, akkor minden regionális önkormányzati elképzelést ebbe a kategóriába sorolhatunk.
A bevezetô részben a nemzetközi és belföldi hivatkozási alapok felsorolása után azon tervezetekben, ahol hangsúlyosnak tekinti a szerzô a fennálló állami törvényekhez való igazodás szándékát, alkotmánymódosító javaslatok találhatók, amelyek az adott állam nemzeti alaptörvényébe is belefogalmazzák követeléseik jogi megalapozását.
A Szôcs Géza által jegyzett tervezet, az Együttélés 1992-es alkotmánykiegészítô javaslatai vagy a VMDK 1992-ben Magyar autonómia címmel elfogadott anyaga tartozik ide. E kísérletek létjogosultsága annál inkább érthetô, mivel a nagyobb magyar közösségek által lakott szomszédos országokban új alkotmányok születtek az elmúlt évtizedben.
A koncepciók többsége magában foglalja egy, a kisebbségi jogokat keretjelleggel taglaló törvény tervezetét, de a legfontosabb a közösségi jogok, ezek közül is a kisebbségi közösség saját önkormányzathoz való jogának részletes szabályozása. A statútum jellegû elképzelések pedig már az önkormányzat szervezeti és mûködési szabályzatát is tartalmazzák.
Egyes törvénytervezetek végén — ilyen Szôcs Géza nem hivatalos autonómia-tervezete, a Magyar Koalíció kisebbségi nyelvtörvénye 1996-ból — pedig azoknak a hatályos (diszkriminatívnak minôsülô) állami törvényeknek vagy törvénycikkelyeknek a felsorolása található, amelyek majd az adott törvény életbe lépésével hatályukat vesztik
1. Károly Kocsis, Eszter Kocsis-Hodosi: Ethnic geography of the Hungarian minorities in the Carpathian Basin. Bp., 1998. 26.
2. Uo. 25. Table 5. Ethnic reciprocity in the countries of the Carpathian Basin (around 1990).
3. A Vajdasági Magyar Szövetség programjának címe 1995 nyarán.
4. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség IV. kongresszusának határozatai Kolozsvár, 1995. május 26—28. RMDSZ Közlöny 16. szám 1995. június, 20.
5. Homokra épülnek-e az autonómiák a poszt-szocialista országokban? Interjú Ágoston Andrással, a VMDK elnökével 4—5. Teleki László Alapítvány-Közép-Európa Intézet könyvtára K-1387:6/94
6. 1993.évi LXXVII. Törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól Magyar Közlöny 1993. július 22.
7. Lôrincz Csaba: A magyar nemzeti kisebbségek autonómiaformái és koncepciói. TLA-KEI Kv. K-2789/99.
8. Az ukrán nacionalizmus erôsödésének hátterében az orosz kisebbség és a krími autonóm terület rendezetlen sorsa áll, nem beszélve a fiatal nemzetállami státus vonzatairól.
9. Schlett István: Kisebbségnézôben. Kossuth Kiadó 1993. A hágai dokumentum negyedik változata 215—222.