Nem volt okom panaszra: tanár lehettem egy jónevû kolozsvári középiskolában, amikor mások vidékre ingáztak, idegen nyelvi környezetben vergôdtek. Kellemes meglepetésnek számított az az ajándék, amely egyik nap a tanári asztalon várt; nekem szólt.
A nyolcvanas évek második felében történt, fokozatos szellemi megvonások idején. Valamiféle nosztalgiára emlékszem, noha nem ez a legmegfelelôbb szó; egy állandó vágy-féleségre — eltemettetni még mélyebbre. Másképpen szólva valamennyien mintha vízréteg alatt éltünk volna; az úgynevezett mindennapi életben lényegében semmi sem változott.
Az ajándék folyóirat alakját öltötte.
Egy Echinox volt. Mintha csak a szív mélyrétegeibôl jött volna; diákságom éveibôl.
De vadonatúj volt ez az Echinox.
Évfordulós számot tartottam a kezemben; az ajándék pedig egy egyetemistától származott; aki éppen az én osztályaimban végezte gyakorló tanítási óráit.
Létezik még Echinox? Megvan még a kísérletezô gondolatnak, az irodalmi beavatásoknak ez a mezeje? Ilyesmiket forgattam a fejemben, de a hangos kérdezés elárult volna. Már régóta nem olvastam mást, csak iskolai rögtönzéseket. Szégyelltem magam, és fájt a szívem.
A folyóirat oldalai továbbra is elmélkedésre kínáltak tárgyakat, szempontokat a modern irodalom megközelítésére. Mivel jócskán belesüppedtem a középiskolai oktatás gyakorlati világába, az egyetem folyóirat-szerkesztôségestôl-mindenestôl mintha egy másik bolygón lett volna. Nincs mit csodálkozni ezen. Az iskolák határait, mint egyébként az országéit is, valami rendkívüli éberséggel ôrizték: akár könyvellenességnek is nevezhetném ezt.
(Nagyon is jól tudom, hogy nôi szokás a saját érzelmekkel való, mérték feletti foglalkozás; s hogy aztán, mindennek tetejébe a nôk még szeretnek is errôl beszélni. De az ajándék számomra valóban érzelmi érvvé változott.)
Mirôl is volt szó? Noha nem rendelkeztem, mint sokan mások, azzal a képességgel, hogy az intézmény mint szellemi mûhely közelében maradjak az egyetemi évek múltán is, a folyóirat a mûhely kérdését vetette fel a számomra... Az ifjú szerkesztô — nevezzük B.-nek — az újonnan, alig néhány órával korábban megjelent folyóiratoldalak fölött érzett örömet akarta nekem közvetíteni és szemem elé állítani saját szöveges (néhány év elôtti) önarcképemet. Egy szövegválogatás az egykori Echinoxból... Az idôbeliség élményét éltem át. Hajlíthatatlanná lett szövegeket firtattam.
Milyen nehéz a visszatérés a bronzvalóságból.
Bronz. Hajlít engem a szó, nem fogom fel jelentésbeli határait.
A folyóiratra magára gondolok, és nincs ezen mit csodálkozni, különösen többé-kevésbé vérszegény, MO-nak nevezett lapjaira.1
Az Echinoxban közölni, ez már jelentett valamit. Kívántam átélni az Echinox-szerzôknek kijáró hiú érzést; néhány verset adtam az MO-s szerkesztôknek. Bizony, nekem is támadt egyszer valami latin nyelvtani szabályból származó poétai ötletem. Valami alaktani-jelentéstani árnyalat volt a forrás, Európa gondolatára utalt amúgy allegorikusan:
"Áldozat én, Európé, sem Zeuszé, sem a Páné
Ha jól meggondolom, a sikerrôl álmodoztam. Már az Echinoxban megjelent elsô szövegeim után kellô tisztelettel néztem a tükörbe; ebbôl meg érdekes érzelmek adódtak. De a siker késett; talán az lett volna célravezetô, ha a szerkesztôséghez tartozom, valami baráti társasághoz, de erre nem került sor; a mindenkori szerkesztôk nálam vagy idôsebbek, vagy fiatalabbak voltak; mintha szakadékban éltem volna örökké csoportok és nemzedékek közötti állapotban.
Nem utasították el az írásaimat, de nem is kérték; szerkesztôvé kellett lenni, ha valaki ennek a lapnak a szerzôgárdájához kívánt tartozni. (Aki nincs itt, nem is létezik...)
Egy fiatalok által elgondolt folyóirat; az egyetem mûhelyébôl származó szövegek sora; nem értelmetlen gondolat. Könyv alakban hozzáférhetetlen irodalmi alkotásokból kínált mutatványt, a folyamatos és eredeti nyelven való olvasásra buzdított a kiadvány; idegen nyelvû irodalmak jelenségeit értelmezték hasabjain, a kíváncsiságot valóban felkeltô fordítások születtek. A kolozsvári könyvtárak Echinox-évfolyamait rongyosra olvasták. Sokan keresték és keresik ma is azoknak a folyóirat-oldalaknak szellemi frisseségét, noha az elsô lap... Nos, az elsô lapok nyilatkozatai és konklúziói ma kínos olvasmányok, noha persze van magyarázat, emlékezni is lehet... Igen, egyes nemzedékek számára.
Nem kívánok felületes mérleget készíteni a folyóiratról mint szellemi teljesítményrôl és annak elvi jelentôségérôl, hogy évtizedekig fennállt. A szépség és a gondolat helye volt.
Talán inkább teljes oldalakat kellene személynevekkel betölteni (a szerzôkre gondolok), másokat azoknak a nevével, akik a tanultság magasabb fokaira jutottak az egykori Echinox-szerzôk közül. Mûvészek lettek vagy igényes kritikusok. Ez azonban mások feladata (lehetne). Remélem, a tudományos szempontú repertórium elkészül. Mai kollégáim közül ketten meg is ígerték, hogy a folyóirat magyar szerzôirôl szócikket írnak egy készülô kiadványba. De valami miatt (a probléma vonzereje, a személyes érdekeltség vagy annak hiánya? ), ki tudja, mi teszi, de a munka csak nem akar elkészülni.
Valamennyien tudjuk, hogy sértôdések, elnémulások adódtak. Hogy az equinoctium-idô nem más, mint a szellem állapota; a világosság magatartása, az erôs érzelmi állapotoké. Nem életkori, hanem szellemi fiatalság dolga.
De ne játsszunk a szavakkal. Vagyis hát — könyörgök: ne fogadjuk el a jó játékok elmúltát...
Kérjünk Z-tôl néhány verset. Vagy még inkább: adjunk neki egy kis honoráriumot akár költôi szolgálatok nélkül is. Hogy ne kolduljon szent karácsony ünnepén.
Szenteljünk egy oldalt annak a grafikusnak, aki a P. névre hallgatott, és már nincs közöttünk.
Kérdezzük meg M. professzort, miért nem válaszol új hazájából, N.-bôl, valamikori Echinoxos társainak a Szamos-partra; azoknak a háromszájúaknak...2
A valamikori diákszerkesztô ma németet oktat egy budapesti egyetemen.
Más szerkesztôk meg annál is messzebb vannak.
Sôt, visszavonhatatlanul messze.
Megvan a folyóiratoknak is a maguk sorsa? Az elsô lapszámban Heidegger-szöveget lehetett olvasni és egy Kant-elemzô esszét.
Aztán egy áldásadást ("A kolozsvári diákoknak és az Echinoxnak állandó tavaszt kívánok..." — írta az akkori rektor.)
De egy N.C. elvtársnak címzett távirat is virult az elsô lapszám címoldalán ("Tisztelt... Ígérjük, hogy örökké fiatalok leszünk.")3
Azoknak az éveknek mindent meghatározó egyszínû világa nem befolyásolta az Echinoxot. Vagy nem ugyanolyan mértékben, mint egyebeket. Akkor, ott — az olvasásnak egy érdekes és értékes (pontosabban hatékony) iskolája teremtôdött meg. Néhány fiatal bizalmát fejezte ki a jól megírt vagy jól kiválasztott szövegben.
Az Echinox jó alkalmat teremtett a rövid írások vagy fordítások számára; az elsô közlések számára. Micsoda ragyogó esemény: az elsô közlés! A fiatalok színház iránti vonzalma, vagy az irodalom kritikus megközelítésére vonatkozó hajlamuk érdemben nyilatkozhatott meg a lap oldalain. Valóságos ellentétekrôl, szövegen kívüli tragédiákról ott nem esett szó. Szövegekben, szövegek által, szövegekért éltünk egy, az egyetemes gyakorlatiasság elvébe kövesedett környezetben.
Kedves fájó szívûek, értem én ezt a dolgot. A folyóirat már nem a régi. Egyes oldalai rendeltetése megszûnt, és azzal együtt az ifjú felelôs zsenije is. Kár. Még nagyobb lenne a kár, ha...
Igazán szükségünk van legendákra? Vagy új megbékélési módozatokat keresünk, mint amilyenek ezek a szerkesztôségi szobákban kigondolt emlékestek és érdekrendezvények? Mi, akik kínos vitákat folytatunk a történelem egyes konfliktusairól, nem merünk lemondani a szellemi együttmôködés e néhány pillanatának emlékérôl?
Vagy pedig — és ezt hangsúlyoznám — mélylélektani analízis folyik az egyéni alkalmazkodás múltjáról és jelenérôl?
A hallgatás árnyékából való kilépésünk legtöbbször egyéni és csoportos eseményeket jelez: közönség nélkül az események súlya fogyatkozik, a beszélô felelôssége egész egyszerûen meg sem valósul, másik fél tehát fel sem foghatja.
Megfelelô metaforákat keresek; világosan akarok látni, és az érzelmesség alkonyi terében találom magam.
Vég nélküli equinoctiumok terében élni naiv gondolat. Az igazság állandóit felfedezni a beszéd titokzatosságának keretei között: ezt bizony én is szívesen mûvelném. Azoknak az oldalaknak az emlékére, amelyek nagyigényû alkotásokkal vagy feledhetetlen apróságokkal teltek meg, nemcsak azért, hogy emlékezzem, hanem azért is, hogy az irodalmi alkotás nyilvánvaló ösvényein sétálhassak, olvasni kezdtem ezt a régi lapot. Nem volt ez sem jobb, sem rosszabb azoknak az évtizedeknek egyéb eredményeinél; de szöveges és nyelvi és — miért ne mondanók ki? — etnikai közeledések kiindulópontja is lehetett (volna) akár.
Az Echinox senki létproblémáját nem oldotta meg. Annak, akit az irodalmi alkotás vonzott, tiszteletreméltó publikációs lehetôségeket nyújtott. Azt hiába mondanám, hogy nem tudtunk a közegrôl; a közeg a szabadság legkisebb jelét is tönkretette. Annak a folyóiratnak a lapjain ismertük meg egymást. Nem volt erônk, hogy feltegyük nektek és magunknak szemtôl szembe a lényegi kérdéseket.
Az Echinox csodás módon jelent meg, egyedi példánynak számított három fejével; sárkányfi, amely három száján három nyelven okádta a tüzet — ezt állította Aurel Sorobetea egy, a német oldalakról szóló jegyzetében. Mi a helyzet ezzel a bizarr metaforával? — kérdezem magamban. Miféle rétek felé indult igazán, milyen mesét jeleznek ezek a furcsa fejek? Miféle szövegen kívüli bájolás erôszakolta ránk módozatait és szabályait?
Mivel végtére is ma saját rétjeinkre (bocsánat: oldalainkra) látogatóba érkezünk. Szerények. Nyugalmasak. (Sôt a többes szám is költôi felnagyítás itt.) De ugyanez a helyzet a német oldalakkal is. Visszavonultunk volna? Megszöktünk? Elgyengültünk? Megcsökkentünk minden tekintetben?
Valamennyi válasz helyénvaló, és egyszerre az.
Tíz év elteltével nem volt már szó örök fiatalságról és állandó tavaszról. Az elsô oldal (Echinox aláírással), mint az akkori valamennyi lap, Történelmünkrôl, életünkrôl beszélt, pontosabban a s.f.sz.t.m.-rôl és R. sz. f. v. h. -ról.4
Két képet szeretnék átnyújtani.
Az egyik egy fát mutat. A közvélekedés szerint Petôfi Sándor fája volt. Az történt vele, mint minden fával: néhány ága kiszáradt. Késôbb az egész fa kezdett kiszáradni. Hány orvosságát nem keresték! Hányszor nem oltották! De egyéb fák nôni szeretnének. Segítsetek.
Ismerôs, ugyebár, a szeszélyes folyók esete? Idônként elhagyják mégoly mély medrüket is, és új lefolyást keresnek maguknak. Kárt okoznak az ártéri erdôkben. Átvágják a legbôvebben termô völgyeket. De tiszteljük a hömpölygés titokzatosságát.
Lehet, hogy túlontúl szúrósak voltak ezek a szavak. Nem szép dolog. Mi ér vajon holnap? De szomorú és Echinoxnak nevezett tavaszunk legszebb pillanatai arra köteleznek, hogy kimondjam az igazságot. Nem félek a tegnapi vagy a holnapi nap árnyékától. Egy Echinox-szerzô ad ehhez ötletet (olybá tûnik ez most nekem, mint ígéretes szóbeli gyógyír):
De motan, lupi, câni sã nu te temi,
De marsinã si om nebun sã nu te temi..."5
Ha már szóba jött: mit is mondott együgyû barátunk Ágota fûszálairól?
"A fentebbi képeket Ágota fûszálaival rajzoltam. Úgy találtam ôket a tenger mélyén, egy aranydobozban. Kulcsom nem volt hozzá, de feltörtem a zárat."6
(Amikor az 1970-es ,1980-as évek hangulatát újraélem, grafikai esemény hatásával szembesülök. A korszak elsô fele bonyolult és erôteljes hangzások ideje; hiteles hangzások együttese — próbálom meghatározni az Echinoxot.
Késôbb azután az egymásba áttûnô árnyékok képe. A mondat tiltakozik a külsô szabályozás ellen. De a színek nem hagyják magukat.
JEGYZETEK
1. Az elgondolás szerint a román nyelvû egyetemi lapban a legnagyobb hazai kisebbség nyelvén megjelenô oldalak is helyet kapnak a békés együttlétezés jegyében.
2. Alább kiderül, mit jelent.
3. Hadd ne oldjam fel ezeket a rövidítéseket, aki figyelt a korra, ért.
4. Hadd ne oldjam fel a rövidítéseket.
5. Az Ela Cosma által gyûjtött rontás elleni ráolvasás a félelmet ûzi ki a lélekbôl eredete szerint is.
6. Nu refuz, dar traducerea ar fi o tradare.