Az általános csalódottság, amelyben élünk, nem a legalkalmasabb egy könyv megjelentetésére*, egy vita vagy bármi elindítására.
Jómagam például azért vagyok csalódott, mert amit 1997-ben — amikor megírtam Az erdélyi kérdést — csupán homályosan éreztem, az mára bizonyossággá vált számomra: hibás döntés volt, hogy 1988-ban áttelepültem Magyarországra. (Az elôzményekhez tartozik, hogy 1987 februárjában elkobozták az összes kéziratomat, több száz könyvemet a bukaresti lakásomon tartott házkutatás során, s elbocsátottak a Kriterion könyvkiadótól. Formálisan azonban nem szólítottak fel, hogy hagyjam el az országot, tehát elmenetelem a saját döntésem eredménye volt.)
Természetesen elég óvatos vagyok ahhoz, hogy felmérjem: esetleges visszatérésem szintén hiba volna, hisz ma már itt mindenki betolakodónak tekintene. Így hát nem marad más számomra, mint vállalni annak az embernek a helyzetét, aki állandóan úton van, itt is, ott is idegen, de bizonyos értelemben mégiscsak mindkét helyen otthon van.
Bukaresti barátaim csalódottak, mert mindegyre nyilvánvaló jeleit látják annak, hogy a radikális nyugatosodás terve zátonyra futhat a román politikai osztály és a társadalom ellenállásán. Ami azt jelenti — és ez a legsúlyosabb —, hogy valami nincs rendjén Románia egész modernizációja körül, amely kétszáz éve kezdôdött, és mégiscsak egy nagy erôfeszítésekre képes nemzet merész kísérlete volt, hogy történelmi sorsát megváltoztassa.
Erdélyi barátaim csalódottak, mert — úgy tetszik — Erdély kudarcot vallott anélkül, hogy legalább megpróbálkozott volna azzal, hogy valóban változtasson helyzetén, hogy ne puszta tárgya legyen mások magasztos vagy kevésbé magasztos terveinek.
Lehet-e ünnepe a kétségbeesésnek? Van-e értelme ésszerû programot kidolgozni, s azt végigvinni az általános csalódottság közepette?
Benedict Anderson, Az elképzelt közösség szerzôje 1999. március 4-én, huszonhat évi kényszerû távollét után, a következôket mondta egy jakartai konferencián: "Ha a nacionalizmus olyan terv, amely a jelenre és a jövôre szól, akkor sohasem teljesülhet be tökéletesen. Minden nemzedéknek újra kell teremtenie. (...) Egy nemzet folytonossága ilyen értelemben alapvetôen nyitott kérdés, olyan, mint a tétre való fogadás."1
A németek elmentek Erdélybôl. A magyarok közelednek ahhoz a kritikus határhoz, amely az életképes közösséget elválasztja a kórostól, mely kizárólag betegségének tüneteivel van elfoglalva. Az erdélyi románokat pedig tudatosan igyekeznek a mérgezett, azaz magyarellenes regionalizmus útjára terelni.
Fel kell vennünk a kesztyût. Ideje nekilátnunk Erdélyben a közös magyar-román nyilvánosság megteremtésének. Nem a már meglévô kulturális értékek egyszerû átültetésére gondolok a "más"-nak felfogott és érzékelt párhuzamos kulturális közegbe. Sem valamiféle feltételezett délibábos "erdélyi örökségre". Olyan értelemben, ahogy én gondolom, nekünk nincs közös erdélyi örökségünk. De ezt az örökséget meg lehet teremteni. Megvan hozzá minden szükséges elem.
Ha ez sikerül, nyilván kihívást jelent majd mind Bukarest, mind pedig Budapest számára.
A két fôváros magatartása meglepô hasonlóságokat mutat. Nem azokról beszélek, akik a magyarokat, illetôleg a románokat idegen testnek tekintik a "román" és a "magyar" Erdély létrehozásában, hanem azokról, akik nagyon jól tudják, mit jelent az intézményes regionalizmus, vagy ami ideológiai szinten ennek megfelelôje: az etnikumok közötti és fölötti nyilvánosság.
Megértem Bukarest jogos aggodalmait. Ha Erdélyben beindul egy intézményi "take off"2, elôfordulhat, hogy azok a politikai erôk, amelyek a Regátban hegemón pozíciót töltenek be, erôszakosan fognak reagálni, ez pedig azt jelentené, hogy az ország kirekeszti önmagát a nyugati civilizáció körébôl. De még ha a dolgok nagyobb megrázkódtatás nélkül történnének is, Erdély hangsúlyosabb nyugatiasodása kidomborítaná a regát kelet-európai, nem nyugati vonásait.
Budapest aggodalmaival szemben kevésbé vagyok megértô, egyfelôl azért, mert alaptalanoknak tartom, másfelôl, mert ha volna is alapjuk, nem tartom azokat jogosnak.
Miért félnek egyes budapesti politikai és értelmiségi körök a regionalizálódástól? Azért, mert az háttérbe szoríthatná a nemzeti autonómia-követeléseket, és mert a közös erdélyi nyilvánosság felvállalása jelentôsen megnövelné az erdélyi magyarok mozgásterét, és ezáltal a Budapesttel szembeni önállóságát is.
Ám az igazi probléma ezekkel a fenntartásokkal, félelmekkel és makacs betartásokkal szemben nem az, hogy megalapozottak-e vagy sem, hogy jogosak-e vagy sem. A probléma az, hogy hiábavalóak. Nem befolyásolhatják az eseményeket. Nemhiába mondja új könyvében Lucian Boia professzor, hogy ugyanaz a Nyugat, amely kétszáz évvel ezelôtt belekezdett a modern politikai nemzetek felépítésébe, most a "posztnacionális megoldással próbálkozik". Egy olyan kettôsségrôl van itt szó, amely az egész kontinensre kiterjed. Míg a nyugati civilizáció eljutott a nemzetek dekonstrukciójához,3 "a Kelet be akarja bizonyítani annak a gondolatnak az életképességét, amelyet a kontinens másik részén elhasználódottnak tekintenek".4
S ha így állnak a dolgok a kontinensen, Románia az az ország, ahol ez a kettôsség magán a nemzeten belül nyilvánul meg. A magyarázatot nem különbözô képzelt forgatókönyvekben kell keresni, amelyeket egyesek szerint Budapesten vagy még nyugatabbra találnak ki, hanem abban a történelmi tényben, hogy a modern román nemzet egy nyugati és egy keleti részbôl tevôdik össze. Ez a dualizmus megnyilvánul mind földrajzi értelemben, az Erdély-regát kettôsségben, mind általánosabb értelemben, mint a nyugatosok és a gyökeresek ellentéte az egész román értelmiségi eliten belül. Olyan szerkezeti adottsággal állunk itt szemben, amelyet a történeti szociológia és a történeti geopolitika sajátos módszereit alkalmazva lehet és kell értelmezni.
Erdély — mint kivételes objektum — központi szerepet játszott a modern magyar és román politikai nemzet megteremtésének idôszakában. Holnap talán periferikusabb szerepet vállal mindkét nemzeti központtal szemben, de ezúttal az identitásteremtés új mûvének szubjektumaként.
Edgar Morin az 1968-as forradalom tizedik évfordulójára írt 1978-as cikkét a következô szavakkal zárta: "L'inattendu nous attend".
A váratlan vár reánk.
JEGYZETEK
1. Benedict Anderson: Indonesian Nationalism Today and in the Future. New Left Review, 1999. május—június, 235.sz. 7.
2. Vö. Szucs Jenô: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Bp., 1983. 20.
3. Vö. Molnár Gusztáv: Szép új nemzetvilág. Az állam és a területi önállósodás. HVG, 1998. jan. 10. 56—58.; valamint uô: A történelmi Magyarország kísértése. Idôszerutlen elmélkedések Kende Péter nemzetfelfogása kapcsán. Világosság, 1998/2. 73—77.
4. Lucian Boia: Doua secole de mitologie nationala. Buk., 1999. 110.
* A szöveg a Problema transilvana c. kötet bukaresti bemutatóján hangzott el, 1999. december 6-án, és az egyik legutolsó vonaton íródott, amely még [a vasutassztrájk elôtt] befutott Erdélybôl Bukarestbe. — M.G.