„Nemzeti licit” a magyar-szlovák kapcsolatokban

Gyárfáąová, Oľga: Signal der Mäßigung. Die Parlamentswahlen in der Slowakei 2010. = Osteuropa, 60. Jg. 2010. 8. No. 61-69 p.; Kaps, Carola: Entfremdete Nachbarn. Ungarn und die Slowakei sechs Jahre nach dem Beitritt zur Europäischen Union. = Südosteuropa Mitteilungen, 50. Jg. 2010. 3. No. 81-90 p.; Walther, Rudolf: Ungarn und Slowaken in der Nationalismusspirale = Blätter für deutsche und internationale Politi,. 2010. 8. No. 31-34. p.

 

A 2010. júniusában tartott szlovákiai választások meglepetésnek számító eredményeként Fico nemzeti-populista erőkre támaszkodó baloldali kormányát - a koalíciós társak leszereplésével - újra jobbközép formációk szövetsége válthatta fel. (Kereszténydemokrata Unió, Kereszténydemokrata Mozgalom, Szabadság és Szolidaritás, valamint magyar kisebbségi szerveződésként a Most-Híd; Gyárfáąová részéről az arányokat, jellemzőket illető tételes helyzetképpel.) Pozsonyban körülbelül hasonló módon billent át a mérleg, mint a két héttel korábbi prágai választásokon, s nem utolsósorban a cseh minta kölcsönzött erőt a szlovák ellenzéki kampány utolsó erőfeszítései számára. A baloldali koalíció bukása annál váratlanabb volt, mint hogy a magyarországi szomszédságban az április végi választások nyomán szintén újonnan felállt jobbközép kormány első lépéseinek egyike: a kettős állampolgársági törvény elfogadása, amely a győztes pártszövetség régi ígéretéhez híven a határon túli magyarok egyoldalú állampolgári befogadására irányul, a szlovákiai kampány csúcspontjához közeledve külön munícióval szolgált Fico és társai számára. A politikai túlélésében bízó pozsonyi kabinet, hiányolva Brüsszel egyértelmű állásfoglalását, huszonnégy órán belül radikális ellentörvényt szavazott meg, amely vonatkozó esetekben a szlovák állampolgárság megvonását helyezte kilátásba. A választások kimenetele azonban megmutatta: Szlovákiában a többség (még ha csak enyhe többségről volt is szó, egymagában a Smer ma is erős párt) e téren immár nem híve az eszkalációnak, a radikalizálódó MKP helyett a mérsékeltebb Híd-at választó magyar kisebbség sorait is beleértve. A negatív kampány kontraproduktívnak bizonyult. A magyarországi törvény, sok egyéb dolga között, természetesen az új szlovák kormány számára is kihívás volt és maradt, de hitet tett a kérdés tárgyszerű kezelése, illetve a szlovák-magyar ellentétek csillapításának szándéka mellett, és az előd által elfogadott ellentörvény felülvizsgálatát ígérte. A magyar politikai vezetés várakozó álláspontra helyezkedett. A két új kormányfő mindenesetre nem omlott egymás karjaiba, és Budapest az MKP-t előnybe részesítő szimpátiákat sem sietett átigazolni a Híd-ra.

A régi keletű magyar-szlovák (vagy az ingerlékenység foka szerint: szlovák-magyar?) szembenállást újra- és újraélesztő lépésként nem a magyar állampolgársági törvény az első és egyetlen: megelőzte például a Fico-kormány kisebbségi irányban kirekesztő, az EB és az EBESZ által is bírált (a Mečiar-féle alapokra, a 90-es évekre visszanyúló) 2009-es nyelvtörvénye, amely magyar viszonylatban hasonló felháborodást szült, mint szlovák színtéren a magyar állampolgársági törvény, miközben az ottani, 11 százalékos lakossági arányt képviselő magyar kisebbséget valóságosan is sújtotta. A helyzet körültekintőbb kezelését az új kormány e kérdésben is napirendre vette. A szlovák kormányváltás tehát kilátásokkal kecsegtetett a szomszéddal kiéleződött feszültség enyhülését illetően. A gyúanyag azonban ottmaradt a levegőben, amit utána már elsősorban magyarországi részről tartottak életben, ahol a nemzeti doktrína követése tudvalevően éppen a jobboldali politika sajátja az 1918-as határokon túli kisebbségek gondjainak nyomatékos felkarolásával, illetve belföldi viszonylatban az önmagában meglévő Trianon-szindróma melegen tartásával. E ponton maga a Budapesten kormányzó FIDESZ-KDNP szövetség a parlamentbe bejutott, erős szélsőjobboldali párttal került versenybe.

Hogy a nemzeti „kártya” kijátszása az ellenségkép-kergetéssel esetünkben is a gazdasági és szociális válságfolyamatok függvénye, és közvetlenül az EU-integráció zavaraiból fakad, egyébként jól nyomon követhető az események logikájában. Fico és szövetségesei például, miután az EU-csatlakozás nagyívű átalakítását, a Dzurinda-kormány erőfeszítéseit követő „reformfáradtság” a társadalmi többséget 2006-ban a karjaikba lökte, hogy a stabilizált költségvetés rovására megkezdjék szociális ígéreteik valóra váltását, pontosan a globális pénzügyi-gazdasági válság begyűrűzése nyomán vették elő újra a kártyalapot.

*

A magyar-szlovák viták csúcspontján: a két választás között rendezte meg konferenciáját a Tutzingi Evangélikus Akadémiával karöltve a müncheni Südosteuropa-Társaság (Tutzing, 2010. május 17./18.), hogy a két fiatal EU-tagállam között jó ideje fennálló viták irányát, várható alakulását áttekintse. Az eszmecserében magyar, szlovák, német és osztrák szakértők - politológusok, történészek, gazdaságkutatók diplomaták vettek részt, magyar részről: Ágh Attila, Losoncz Miklós, Szarka László; Szlovákiából többek között Jan Gabor diplomata, Grigorij Meseľnikov - Nyilvános Kérdések Intézete (IVO, Pozsony) és Petőcz Kálmán - Fórum Kisebbségkutató Intézet (Somorja) volt jelen. Német, illetve osztrák résztvevőként Kai-Olaf Lang - Stiftung Wissenschaft und Politik (Berlin), Hubert Gehring - a Konrad Adenauer-Alapítvány csehországi-szlovákiai közös irodája, Zdenek Lukas - Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche (Bécs), Emil Brix - Ausztria londoni nagykövete, Karl-Peter Schwarz - Frankfurter Allgemeine Zeitung, Wolfgang Aschauer - Chemnitz Műszaki Egyetem kapcsolódott be a munkába. A pályát létszámban és dinamikában egyaránt a „hazaiak“ - azaz a németek és a bécsiek uralták.

A konferencia keretében az általános összefüggéseken túl, mint a társadalmi-politikai polarizálódás a két országban (Lang), a pártrendszer válsága és populista fókuszáltsága (Gehring, Ágh) vagy a globális krízis (Lukas, Losoncz), Brix és mellette Schwarz vállalta fel a történelmileg terhelt magyar-szlovák viszony, illetőleg az aktuális tendenciák súlyponti témáját. Brix jellemezte a közös királyi magyar időszak alatti szlovák, majd a csehszlovák érabeli magyar kisebbségi sérelmeket, illetve a végletesen megkettőződött történelemképet, amely az enyhültebb szakaszokban kiküldött akadémiai bizottságok egyeztetéspróbáinak vagy a civil dekonstrukció kísérleteinek egyként szívósan ellenáll. Átfogó egyeztetésre kínált volna jeles alkalmat 1989 politikai átrendeződése vagy még inkább 1992, a szlovák szuverenitás kikiáltásának éve, de az alkalmat a felek elszalasztották. Sőt, 1995-ben a szlovák kultuszminisztérium egy kiadványa vég nélkül sorolta a már korábbról ismert vádpontokat Magyarországgal szemben. Ily módon az örökölt érzékenységek tovább mérgezik a szomszédsági kapcsolatokat, az európai integráció színterén még elengedhetetlenebb partneri együttműködés a kisebbségi szindrómák túszává válik. (Ahogy Schwarz referátuma a nyelvtörvény kapcsán magyar oldalon a gyorsuló asszimilálás, a kettős állampolgársági ügyben - mint már régebben a budapesti státusztörvénynél is - szlovák részről a kisebbségi autonóm tömbalakítás vagy az esetleges elszakadási kezdeményezések félelmeit idézi.) Brix meggyőződése: a sérelmi múltat lezáró francia-német együttműködés sikere bizonyítja: következetes és fáradhatatlan munkával, de főként jószándékkal ezek az ellentétek feloldhatók. Petőcz kiindulásul a folyamatos dialógust ajánlotta a végletes előítéletesség oldására. - A napi kisebbségpolitika útjait illetően a konferencián is előkerült a „kölcsönösség“ és - szlovák részről - a „reciprocitás“ elve, melyet a magyarországi résztvevő mellett Meseľnikov is segített tisztába tenni. Ha valami biztató a kapcsolatokban, az - a hivatalos érintkezés, kommunikáció sorozatos céltévesztésével szemben - a helyi/regionális együttműködés gyakorlata civil körben vagy ipari-gazdasági színtéren (mint például a Kassa-, illetve Miskolc-körzet összefogása esetében).

A Südosteuropa-Társaság folyóiratának beszámolója csak gyors előzetest kívánt adni az eseményről, a konferenciaanyag közreadása előkészületben. Egyes résztvevők időközben bővebben is kifejtették nézeteiket, mint Schwarz a folyóirat soron következő számában. (Anti-Revisionismus und Anti-Magyarismus an der Donau. = Südosteuropa Mitteilungen. 2010. No. 4-5.)

Amilyen erőteljes kritikát kapott a konferencián egyébként a Fico-kabinet „nemzeti” politizálása, annyira elsikkadt (az itt ismertetett beszámoló tükrében) a budapesti vezetés kettős állampolgársági törvényének nemzet-eszmei hangsúlya. Az új magyar kormányprogramot egészében sem elemezte senki, legfeljebb K-O. Lang vállalkozott kulcsszavas minősítésre, ami szerint Orbán kormányfő újszerű törekvéseit (Orbán Viktor „negyedik kiadását”) „nonkonformista-konzervatív” értelmű kifejezéssel illette - a letűnt bal-liberális éra „technokrata nihilizmusával” szemben, természetesen mindkettőn meglehetős anomáliát értve. - A kérdésre vonatkozóan egyoldalú logikájával is „hézagpótló” egy másik orgánum idevágó anyaga R. Walther tollából. Cikke szerint az áldatlan szlovák-magyar vita méregfoga az állampolgársági témával kapcsolatosan is abban rejlik, hogy mindkét fél a történeti jogrendet általában felülíró, sovinizmusra hajló etnonemzeti doktrína alapján áll (magyar oldalon ezt a volt Nagy-Magyarországra vonatkoztatott múltszemléletre értve), amivel „önrendelkezéséből” a társnemzet részesedését reflexszerűen kizárja. A nemzeti „önrendelkezési jog” önmagában megtévesztő fogalma, amely a nemzet-eszme történelmi karrierjének csúcspontján bekerült az ENSZ Általános Emberi Jogok Nyilatkozatának 1966-os kiegészítésébe, eredendően kölcsönviszonylatokra nézve releváns. A budapesti kormány egyoldalúan megalkotott kettős állampolgársági törvénye ugyanakkor a határon túli etnikai kisebbségeket - mintegy Trianon sérelmeit „orvosolva” - önkényes aktussal hozzárendeli a magyar államisághoz. A lépés ártalmatlan „gesztus”-értéke a partnerek szemében messze nem garantált. A „nemzeti önrendelkezés” ilyen kiterjesztése Walther szerint egyértelműen a nemzetközi jogi normák szellemének megsértése. Ha Brüsszel - Pozsony jogos várakozása ellenére - mégsem reagált, úgy azt minden bizonnyal a Koszovó-esettel kapcsolatos rossz lelkiismerete magyarázza, ahol is a tartomány elszakadását egyszer már ezzel az „önrendelkezési” joggal igazolta.

Komáromi Sándor