Ózer Ágnes

A kettős állampolgárságról történelmi kontextusban

A hazugságok legnagyobbika, hogy azt mondták: vagyunk. Hogy van az ország. Hogy van egy: mi. Hát nincs. Széjjel vagyunk szedve (cincálva, verve)

(Esterházy Péter)

Dual citizenship in historical context

The author from the region of Voivodina is of the opinion that - as it became evident by the rigid refusal during the referendum in 2004 - the grant of dual citizenship or its denial has been the reflection of the social situation and problems; what is the relationship between the inhabitants of the regions and the mother country, what image has developed about the parts of the Hungarian nation cut off and now living in neighbouring states and what is the attitude towards them.

 

Öt éve, hogy a délvidéki-vajdasági magyarok - a többi Trianon által elszakított nemzetrésszel együtt - szembesültek azzal a ma már letagadhatatlan ténnyel, hogy az anyaország, a mai Magyarország lakosainak többsége nem kíván sorsközösséget vállalni a határon kívül rekedt nemzettársaival, a felvidéki, kárpátaljai, romániai, az egykori jugoszláviai vagy az igen közkedvelt kifejezéssel élve a délvidéki (szlovéniai, horvátországi és vajdasági) magyarsággal. Vannak, akikre ez a tény a meglepetés erejével hatott, vannak azonban olyanok is, akik csak tudomásul vették az anyanemzet álláspontját, a „kimondott nem”-et, az elutasítást. Az utóbbiak feltételezhetően nem függtek annyira és közvetlenül a Magyarországról érkező anyagi támogatások elosztásától (amelynek módja és az elosztásban résztvevők megválasztása, a ritka kivételekkel, napjainkban is talányos). Ezek ma is különösebb izgalom nélkül figyelik Magyarország hivatalos és a hivatalostól nem teljesen független, de azzal nem mindig azonos magyar közvélemény állásfoglalását a 91 évvel ezelőtt a nemzettestből akaratukon kívül kiszakított, különböző államokba rekedt nemzettársaikkal kapcsolatban.

Ha arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy e sorok írója hova tartozik, és a megtörtént elzárkózás öt év múltán fájdalmat vagy csalódottságot okozott-e, a válasz egy rövid nem.

A magyarok és Magyarország XX. századi történetének egyik legjelentősebb sorsfordító eseménye előidézte helyzet, az első világháborúban elszenvedett vereség végkifejletét lezáró trianoni békeszerződéssel felállított rend a XXI. század első évtizedére sem változott meg. A határkiigazításokat illetően sem a második világháborút, sem pedig az 1918-ban alakult délszláv államnak a XX. század kilencvenes éveiben történő szétesését és a lokális háborúkká fajuló eseményeit követően sem történt az anyaország részéről lényeges változás. Az utódállamokba szakadt magyar közösségek közül csak a délvidéki magyarok esetében állt be jelentős változás. A föderatív államból kiváló két tagköztársaság, Szlovénia és Horvátország kiválásával a délvidéki magyarság tovább aprózódott, és három államba szakadt. A Szlovéniába, Horvátországba és Szerbiába szakadt magyarság ezt követően az új, független államok keretei között azoknak a sorsában osztozott.

A szlovéniai magyarság sorsa a Szlovén Köztársaság uniós tagságával megoldottnak látszik, a horvátországi magyarok sorsának alakulása, Horvátország uniós tagsági jelölésével is pozitív trendet jelez, függetlenül attól, hogy a jelenlegi kisebbségi helyzetét milyennek ítéli meg a horvátországi magyarság. A vajdasági magyarság sorsának alakulása, a többi egykori jugoszláviai magyar közösséghez viszonyítva egy helyben topogónak tűnhet, mert az szoros összefüggésben áll a háború előidézésével vádolt Szerbia külpolitikai helyzetével. Tehát a vajdasági magyarság sorsa és helyzete napjainkban sem mondható jónak, hiszen a térségben még mindig, ha nem is olyan mértékben, de fennállnak azok az előítéletek és fenntartások, amelyek Szerbiát elmarasztalják, és egyelőre távol tartják az Európai Unióhoz való csatlakozástól. Elméletben a vajdasági magyarságnak a kárpátaljai magyarokkal egyetemben talán haszna származott volna a kettős állampolgárságból. A kettős állampolgárság megszavazása 2004-ben jelentősen hozzájárult volna mind külpolitikai pozícióinak javulásához, mind belpolitikai fajsúlyának növekedéséhez.

Az anyaországnak és a nemzettest többségének a 2004 decemberében megejtett népszavazáson tanúsított elutasító magatartása a vajdasági magyarság számára különös jelentéséggel bírt. A kettős állampolgárságról szóló, 2003- 2004-ben megjelent hírek, cikkek és a kronológiai sorrendbe szedett események arról tanúskodnak, hogy az egységesnek hitt magyarságnak aggályai és fenntartásai legnagyobbrészt a vajdasági magyarsággal szemben voltak. Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy hasonlóan érezték magukat a magyar kisebbség között számbeli fölényben lévő romániai magyarok is. Ferencz C. Imre megalázónak tartott mindent, ami „az anyaországban a határon kívül rekedt magyarokra nézve, a kettős állampolgárság kapcsán történt”.¹ Szerbiai és vajdasági viszonylatban a vajdasági magyarság volt az egyetlen nemzeti közösség, amelynek tagjaitól az anyaország megtagadta a kettős állampolgárságot. Ezzel ugyan a szerb politikumban gyengítette helyzetét, de ezzel a gesztusával a vajdasági magyarságnál beindította önszerveződési ösztönt, hogy az anyaország iránt bizonyos fokú kritikus magatartást tanúsítson, és kifejlessze képességét, hogy attól függetlenül önálló politikai cselekvésre is képes legyen.

Az anyaországnak ez az - enyhén fogalmazva - igencsak visszafogott magatartása nem mondható új keletűnek, történelmi gyökerei is fellelhetőek az 1918-as impériumváltást követően, majd az 1944- 45-ben lejátszódott események kapcsán is.

Mai szemmel nézve talán úgy tűnik, hogy a mindenkori magyar kormányok túl könnyen mondtak le erről a Magyarország „peremvidékének számító területről, amely sajátos magyar lokális öntudat és hagyományok nélküli volt”,² ami részben az itteni magyarság gazdasági helyzetével, a nem létező vagy csak gyengén fejlett középparaszti réteg és egy politikailag aktív középosztály hiányával magyarázható. Az impériumváltást követően a jugoszláviai magyarság megmaradásához és az új körülményekhez való idomuláshoz a magyar kormány főként anyagi segítséggel és politikai tanácsokkal járult hozzá. Míg a többi Magyarországtól elszakadt területről Magyarországra menekült személyiségeket, így például Bethlen Istvánt egy titkos minisztérium vezetőjének léptették elő, és csak az Erdéllyel kapcsolatos ügyekkel bízta meg még ha rövid időre is, a délvidékiek esetében ilyen nem történt, ami a régiók közötti fontossági sorrend felállításáról is tanúskodik.³ Ez az anyagi támogatás nagyságrendjében is eltérésekhez vezetett.

Mindehhez - a Magyarország és az újonnan megalakult jugoszláv állam rossz viszonya mellett - bizonyára a jugoszláviai magyarság politikai pártjának, a Magyar Pártnak a megalakulásakor meghirdetett elv is hozzájárulhatott, amely szerint „a magyarság nem a nemzetközi fórumokat fogja felhasználni jogai érvényesítésében”, hanem „a szerb- horvát- szlovén nép demokrata és modern világnézetében bízva, valamint a délszláv nemzettel történő politikai együttműködésben” reméli a helyzet megoldásának lehetőségét.⁴ Példaértékű, hogy Budapest sohasem támogatta egy közös jugoszláviai magyar párt létrehozását, sérelmezte a baranyai magyarok Belgrád felé való közeledését is. Rossz szemmel nézett azokra a sajtószervekre,⁵ amelyekben a „baloldali emigráns” írók tevékenykedtek, s emögött mindig „a [jugoszláviai - Ó. Á.] magyarság megtévesztését” és saját befolyásuk gyengítését vélték felfedezni. A Magyar Párt 1925-ben bekövetkezett választási vereségének okát is a kohéziós gondolat és az „erdélyi lélek” hiányában keresték, még akkor is, ha annak valós oka a többségi nemzet félelméből fakadt, hiszen állandó revizionizmussal való vádaskodás és a megtorlás kilátásba helyezése volt a mindenkori jugoszláv államhatalom válasza. A revizionizmus gyanúja és vádja a jugoszláviai, szerbiai magyarságot napjainkig kísérti, amelytől semmilyen észérvvel megszabadulni egyáltalán nem, vagy nagyon nehezen lehet. Függetlenül attól, hogy a vélt „revizionista” szándék az anyaországban vagy a vajdasági magyarság körében manifesztálódott, a többségi nemzet erre, ha nem is mindig közvetve, a vajdasági magyarság kollektív büntetésével, a jogok revideálásával és a már meglévő intézmények megszüntetésének kilátásba helyezésével reagált. A jugoszláviai magyarságnak azonban az anyaország reakcióira is figyelnie kellett, hiszen a határok elmozdulásával nemcsak a jugoszláviai magyarság, hanem a többi nemzetrész felett is ott lebegett „a nem eléggé jó és hű magyar” vádjának veszélye. Az anyaországban is színre lépett a történelmi amnézia, időről időre elfelejtődött, hogy az elszakított nemzetrészek nem saját akaratukból, hanem a határok elmozdulásával szakadtak a határon túlra. Így a történelmi kortól függetlenül, mint ahogyan a két világháború között vagy 1944 után is csak azokat tartották jó magyaroknak, akik az anyaországi politikum akaratának a tolmácsolói és végrehajtói lettek, s így tettek tanúbizonyságot az anyaországban meghirdetett nemzethűségről.

A délvidéki magyarok, különösképpen a szerbekkel együtt élők - szinte folyamatosan - nem számítottak eléggé magyar szelleműeknek. Ennek a bizalmatlanságnak legpregnánsabb példái 1941 áprilisa után is észlelhetőek voltak. Annak ellenére, hogy a „Délvidék visszakerült lakosai 1941. december 16-án automatikusan magyar állampolgárok lettek, a hivatalnokgárdát legnagyobb részben az anyaországból nevezték ki, az iskolarendszert felszámolták, és az anyaországból 1300 tanítót és tanárt hoztak azzal a céllal, hogy igaz magyarokat neveljenek az ifjúságból(!). A szerb és német gyermekekből pedig becsületes magyar állampolgárokat”.⁶

Az új magyar hatalom felismerte a magyar szempontból „gyengébb lelkületű” magyar vezetők létezését, és a kétségektől a „Jobb magyarrá kell válnunk, mint eddig voltunk” jelszó szellemében való ténykedéssel igyekeztek megszabadulni. Nemcsak a magyar hadipropaganda, hanem a közvélemény is nemegyszer és nem csak szóban csetnikezte le a jugoszláviai magyarokat, a szerbséggel való együttélés pedig eleve gyanút keltő ténynek számított.

A már említett jelenségek az anyaországnak az 1944- 45-ben a Délvidéken bekövetkezett tömeges kivégzések iránti viszonyulásában is fellelhető, ami az 1918-as impériumváltáshoz hasonlóan, ebben az időszakban is észlelhető. Így a Délvidékkel kapcsolatosan a jugoszláv kommunista hatalom félelmének ellenére „az esetleges etnikai elvű határkorrekció lehetősége fel sem vetődött Budapesten”, s a katonai közigazgatás intézkedései ellen sem tettek/tehettek semmit, így az 1944. november 20-án megkezdett internálásokról, a 16 és 50 év közötti férfiak munkaszolgálatra való behívásáról, majd az ezt követő eseményekről a magyar egyházi és állami vezetés az „elégségesnek tartott” informáltság szintjén maradt.⁷

A jugoszláv- magyar viszony 1948 utáni megromlása, a JKP irányváltása, az „emberarcú szocializmus” elvének elfogadása és a jugoszláv államnak a kisebbségpolitikában történt irányváltása kivételes hatással volt a magyar kisebbség helyzetére. A nyugati és a polgári világ értékrendje térhódításának, az iskoláztatás és a művelődés lehetőségének, a jugoszláviai magyarság szellemi élete felvirágzásának hála a jugoszláviai magyarság nagymértékben bepótolhatta azt a lemaradását, amely a két világháború közti időszakra nyomta rá bélyegét. Az iskoláztatás lehetőségének növekedése megerősítette a jugoszláviai magyar értelmiséget, amelynek képviselői hajlamosabbak voltak az önálló gondolkodásra. Ez a tény és a viszonylagos jólét az 1956-os forradalom leverése után fokozott szovjet ellenőrzés alatt élő anyaországban visszafogott reakciókat idézett elő. Nemcsak az akkori időkben szabadabban gondolkodó, öntudatosodó jugoszláviai magyar értelmiségiek iránt viseltettek fenntartásokkal, akikből elsősorban az anyaország iránti lojalitást hiányolták, hanem az „esztétikai felfogás” terén beállt különbségeket is számon tartották, és figyelemmel kísérték.⁸ A hivatalos magyar kultúrpolitika a jugoszláviai magyarság esetében nemcsak az egy központból irányított, egységes magyarságtudat kinyilatkoztatásáért szállt síkra az egyetemességgel és többközpontúsággal szemben, hanem a saját másként gondolkodó, a határon túlra szakadt magyarsággal szellemi rokonságot mutató értelmiségi rétegét is szigorúan ellenőrizte, alkalmanként fenyítette.⁹ Mint ahogyan nem jó szemmel nézte Kántor Lajos romániai magyar irodalomtörténész véleménye szerint a határon túli magyar értelmiségiek „határok felett átnyúló” szellemi kapcsolatait sem.

Ezzel ellentétben a hivatalos magyar kultúrpolitikai körök igen jól megértették egymást azokkal a vajdasági magyar értelmiségiekkel, akik a jugoszláv pártapparátus tagjai voltak, a párt- és államvezetésben kiemelt funkciókat töltöttek be, így bizalmi emberekként jelentős hatással voltak a jugoszláviai magyar intézmények, sajtóorgánumok munkájára, közben pedig oly módon alakították a hivatalos véleményformálást, hogy egyúttal a Jugoszláv Kommunista Szövetség hivatalos kisebbségi kultúrpolitikájának is érvényt szereztek. Érdekes módon a magyar- jugoszláv viszony rendeződésének kezdetén, a XX. század hatvanas éveinek második felében, az anyaországi kultúrpolitika ezeket tartotta a befogadható, hivatalosan is szívesen látott „jó magyaroknak”.

Az anyaország egykori hivatalos viszonyulásáról vallanak azok a művelődéstörténeti, történelmi és néprajzi művek is, amelyekben a délvidéki részek gyakran maradtak fehér foltként üresen. Ezt az üres teret az önmagára eszmélő, akkor már komoly tudományos munkát végző délvidéki intézmények és a szakirodalom „töltötte be és színezte ki” a XX. század hetvenes éveiben, akkor még az anyaország anyagi támogatása nélkül.¹⁰

A helyzet és a magatartás az anyaországban bekövetkezett rendszerváltást követően és a Jugoszlávia szétesését kísérő háborúk előidézte válságos időkben változott meg. A délszláv válság akaratán kívül ragadta magával a délvidéki magyarságot is, amely így az 1918-as impériumváltást követő időszak és az 1944- 1945. évihez hasonlítható mélypontra jutott. A délszláv háborúk a létét veszélyeztették, és az azt követő pénzügyi válság, a pillanatnyi fellendülést élvező anyaországból jövő segítségre utalta a délvidéki magyar közösséget, amellyel a 90 év alatt kiépített „szellemi függetlenségére” is hatást gyakorolhatott.

Ebben a délvidéki magyarság számára igen válságos időszakban - 2003-ban és 2004-ben - csillant fel a kettős állampolgárság megszavazásának és elnyerésének reménye, talán valamivel nagyobb szükséggel és elvárásokkal, mint a többi határon túli nemzetrész esetében.

A határozott nem és elutasítás azonban, még ha csalódást is okozott, nem érte váratlanul ezt a több mint egy évtizedben szinte mindent megélt közösséget, mindenesetre kétségbe nem ejtette. Csupán a leckét mondatta fel vele ismét a történelem, amelynek csodáiban ő maga sem hisz már igazán.

A kettős állampolgárságról szóló népszavazást megelőzően a délvidéki magyarság két reprezentatív nemzeti pártja aláírásgyűjtést kezdeményezett annak érdekében, hogy ezzel is emlékeztesse az anyaországban élő nemzettársait, hogy a délvidéki magyarság számára a kettős állampolgárság nemcsak a nemzeti együvé tartozás kérdése, hanem élet vagy halál kérdése is lehet. Ez alkalommal a délvidéki magyarság nemzeti alapon szerveződő pártjainak (a VMSZ és a VMDP) akciójában mintegy 50 000 magyar, a kettős állampolgárság megszavazását támogató aláírást sikerült összegyűjtenie. A vajdasági magyarság jövőképéről vall az a napjainkból származó adat, hogy az új Magyar Nemzeti Tanács megválasztásának módját meghatározó szavazói névjegyzékre egy hónap alatt több mint százezren íratkoztak fel, talán ezzel is azt jelezve, hogy a 91 év alatt megtanulta már a történelmi leckét, amely arról szól, hogy ha még rohamosan fogyatkozva, minden szép remény és az egyetemes nemzethez tartozás érzése mellett is itt kell leélnie életét, határon túli magyarként, a mi esetünkben a Délvidéken. Ennek a tudatosodása minden határon túlra szakadt magyart, a kettős állampolgárság jogának megtagadása mellett is, nagyobb magyarrá tett és tesz bárkinél. Mert saját erejére támaszkodva, a legnehezebb történelmi megpróbáltatásokat is átvészelve, szülőföldjét nem elhagyva meg tudott maradni annak, ami: magyarnak.

Ebből a szemszögből nézve a kettős állampolgárságra való jog megszavazása vagy elvetése, a határon túlra szakadt nemzetrészekről alkotott és azokról a közgondolkodásban kialakított képével, amely a népszavazás elutasító, határozott nemleges válaszát produkálta, a hozzá-hozzánk való viszonyulásának kérdése már anyaországunk és ott élő nemzettársaink társadalmi jelenét és problémáit tükrözi.