Pályamódosítást a török csatlakozási folyamatban!
Silberhorn, Thomas: Tertium datur – Zum Antrag der Türkei auf EU-Mitgliedschaft. = Politische Studien. Jg. 60. 2009. H. 423. 42-49. p.
Törökország 2001-től folyamatba vett csatlakozási kérelme az első, amellyel egy tagjelölt Európa-szerte erősen megosztja a közvéleményt, Németországon belül pedig – ahol bő tapasztalat gyűlt fel a török migrációval kapcsolatban – a lakosság biztos többségének határozott ellenérzését váltja ki. (Lásd az eurobarométer-méréseket.) A közös keresztény-humanista gyökerekre tekintő, a modern demokrácia-eszményt magáénak valló Európa számára szekularizált viszonyai, modern színezetű parlamentarizmusa ellenére, idegen Törökország orientális arculata és mohamedán kultúrája csakúgy, mint a hatalomgyakorlás oldaláról a szabadságjogok helyenként durva áthágása. Az államközösség, bizalmat előlegezve, közös akarattal mégis zöld jelzést adott a csatlakozási és transzformációs folyamatnak, amely természetesen megfelelő reformokat, illetve politikai és jogi normakövetést irányoz elő a tagjelölt számára. A döntés figyelembe vette, hogy a NATO-tagság geopolitikailag régóta összeköti Törökországot Európával, továbbá, hogy hagyományos gazdasági, piaci együttműködés is (Ankarai Egyezmény, 1963), 1996 óta pedig vámunió kapcsolja össze a fejlett Nyugattal. A gazdasági motívum kellő nyomatékot kapott olyan kormányok (London, Prága) részéről, amelyek egészében az unió végcélját is a laza gazdasági együttműködésben képzelnék el. A törökországi felkészülés kardinális kérdései: a politikai szerepvállalás hagyományát őrző hadsereg polgári ellenőrzésének megteremtése, a szabadságjogok teljes körű biztosítása, a kettéosztott Ciprushoz fűződő viszony rendezése.
A csatlakozási folyamat optimális esetben húzóerőt jelenthetne az elmaradásban lévő reformok és döntések számára. A gyakorlat azonban azt mutatja: Ankara egyelőre nem siet a kötelezettségekkel, amiért is Brüsszelt megfelelő kritika éri a bizalom nagyvonalú megelőlegezéséért. A késedelem alapvető oka: a kormány cselekvési tere beszűkül az iszlamista-konzervatív előretörés következtében, ami jelentősen fékezi a kemali örökség szelleméhez méltó továbblépést. Ilyen körülmények között tartani lehet attól, hogy a csatlakozási folyamat megfeneklik. Egy visszafordíthatatlan iszlamista fordulat súlyosan diszkreditálná az erőfeszítéseket, akár ha az unió, akár ha Törökország felmondaná a csatlakozási folyamatot, nem beszélve azokról a komplikációkról, amelyek az esetleges taggá válás után jelentkeznének hasonló esetben. Mindenekelőtt óriási biztonsági kockázatot jelentenének a közvetlen szíriai, iraki és iráni határvonalak mint uniós határok.
Brüsszel teljes jogú tagságot célzó folyamatra szerződött a török állammal, jóllehet konkrét ütemezés nélkül. Az időközben csak szaporodó bizonytalansági tényezők ismeretében mindazonáltal felettébb aggályosak a távlatok: félő, hogy a megvalósuló török tagság szétfeszítené az uniós kereteket, de legalább is felemésztené azt a csekély kohéziós erőt, ami ma még tetten érhető benne. Tekintettel az unió viszonyaiban csakúgy, mint a törökországi színtéren fellelhető ellentmondásokra, ajánlatos lenne még idejében stratégiát váltani, és a „mindent vagy semmit” kockázatai helyett egy biztonságosabb középúton továbbhaladni. Az EU-hoz kapcsolódó együttműködési-integrációs formák diverzifikálása a konkrét esetek sajátosságainak megfelelő, szorosabb és lazább társulás között önmagában esedékes váltás lenne a további balkáni vagy keleti bővítés jövője szempontjából is. Ami Törökországot illeti, többféle modell jöhetne szóba a különleges partnerségtől a szakaszos integrációig, ezek ráadásul ráépíthetők a meglévő, fentebb említett együttműködési elemekre, illetve folyamat közben alakíthatók a mindenkori aktuális körülményeknek, feltételeknek és szempontoknak megfelelően. A legcélravezetőbb, a felek érdekeit leginkább kielégítő modell körültekintő kimunkálása Brüsszel és Ankara közös felelőssége, de helye van a mérlegelésben a legszélesebb közvéleménynek is.
Komáromi Sándor