Új nagy szomszédunk: Ukrajna

Zoltán András

A magyar közvéleményt meglehetősen készületlenül érte az a tény, hogy 1991-ben a korábbi hatalmas szomszédot, a Szovjetuniót, az északkeleti határszakaszon egy annál ugyan lényegesen kisebb, de még így is összes többi szomszédunknál nagyobb állam, a csaknem 50 millió lakosú Ukrajna váltotta fel. Valószínű azonban, hogy az átlag magyar polgár összes szomszédunkról jobban tájékozott, mint Ukrajnáról. Igaz, hogy az 1944-ben a Szovjetunióhoz, s azon belül közigazgatásilag Szovjet-Ukrajnához csatolt Kárpátalja bizonyos fokig az ukrán–magyar kulturális kapcsolatok érintkezési területe is volt, ám a nagyarányú orosz betelepítés (meg a helyi értelmiség körében korábban is meglévő russzofil hagyományok) folytán Kárpátalján nem az ukrán, hanem az orosz lett a különböző nyelvű lakosság közlekedő nyelve, így a magyarok is rendszerint nem az ukrán, hanem az orosz nyelvet sajátították el, ami csak most, az újabb hatalomváltás és az erősödő ukrán nacionalizmus idején válik égető problémává. A Magyarországra folyamatosan áttelepülő kárpátaljai magyarok sem speciálisan ukrán információkkal érkeztek, hanem vagy össz-szovjet vagy lokális, kárpátaljai ismeretekkel gazdagították az anyaországot. Magyarországon ugyan már 1960-tól lehetett ukrán szakot választani az ELTE bölcsészkarán, s a rendszerváltozás óta Szegeden és Nyíregyházán is folyik ukrán szakos képzés, ez azonban viszonylag kis létszámú filológust érint, míg a politika 1990 előtt (és gyakran utána is) úgy vetette Moszkvára a szemét, hogy tekintete átsiklott Ukrajna fölött. Az ukrán politika eseményeiről a magyar társadalom azóta is többnyire Moszkvában állomásozó tudósítók útján értesül, legfeljebb a kárpátaljai magyarság eseményeit jeleníti meg a magyar média a korábbiaknál részletesebben helyi források alapján. Lengyelországtól eltérően, ahol a kormányzásra készülő új elit már a rendszerváltozás előtt kidolgozta az ország új keleti politikáját, amelynek Ukrajna, Fehéroroszország és Litvánia függetlensége az egyik sarkalatos pontja, s ezért az „együttműködés minden áron” a kormányoktól független és következetesen megvalósított irányvonal. Az ezt elősegíteni hivatott információcsere érdekében az összes jelentősebb médium folyamatosan és a helyszínről tájékoztatja a lengyel közönséget; nálunk nincs könnyű helyzetben az, aki elfogulatlan és viszonylag alapos ismereteket kíván szerezni a mai Ukrajnáról, hiszen még az Ukrajna történetét áttekintő, egyébként színvonalas legújabb egyetemi tankönyv is csak a II. világháború végéig tárgyalja az ország történetét. [1] Ebben az információs vákuumban valóban hiánypótló tanulmánykötetet adott a magyar olvasó kezébe a pozsonyi Kalligram Kiadó Ukrajna színeváltozása 1991–2008 címmel.

A túlnyomórészt ukrajnai szerzők friss tanulmányait tartalmazó kötet anyagát Fedinecz Csilla, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársa és Viktorija Szereda, az ilyvói (Lvov/Lviv/Lemberg) Ivan Franko Egyetem szociológus docense válogatta és szerkesztette, az ukrán, illetve orosz nyelvű tanulmányokat Fedinecz Csilla fordította magyarra.

A rövid szerkesztői előszó (7–9.) a kötet szervezési elveit mutatja be, amely a könyv alcímének (Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök) megfelelően négy nagyobb egységre oszlik.

A Nemzetiesítés és politikai kultúra címet viselő első blokkban Andrej Portnov Történetírás ukrán módra című tanulmánya (11–49.) ad részletes képet arról, hogy miután Ukrajna ölébe hullott a függetlenség, miként használja fel a régi-új vezető réteg a történelmet a frissen önállósult ország nemzeti ideológiájának megalapozására. Nem egyszerű dolog ez a posztszovjet térségben, ahol a szovjet múlthoz való kötődés igen nagy tömegeket jellemez, s a nemzeti ideológiába nehéz egyszerre beépíteni a volt szovjet partizánok és a németek mellett harcoló UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg) tagjainak szempontjait, de a hősi múltban ott van Hmelnickij és Mazepa homlokegyenest ellentétes figurája. Juscsenko elnök megkísérelte összebékíteni a kétféle hagyományt, de ennek reakciójaképpen a másik fél emlékműveinek elbontására került sor számos helyen. Ennek eredményeképpen Sztepan Banderának emlékműve van Ilyvóban, de az ukrán nacionalisták vezérét Kelet-Ukrajnában továbbra is fasisztának minősítik. Az ország történelméből adódóan a regionális különbségek Ukrajnában rendkívül nagyok, ezt az ország jelenlegi elitje nem tudja jól kezelni.

Jevhen Holova és Natalija Panyina szociológus szerzőpáros Az ukrán társadalom átalakulása (50–72.) és Az ukrán társadalom politikai kultúrája (73–85.) című tanulmá­nyaiból rendkívül ellentmondásos kép rajzolódik ki a mai ukrán társadalomról. Míg Nyugat-Ukrajnában az orosz befolyás alól való felszabadulás számít vezető eszmének, addig Kelet- és Dél-Ukrajnában az Oroszországgal való szoros együttműködés az érték. A centrum kénytelen a kettő között lavírozni, és egyre inkább egy erős kezű, rendcsináló vezetőre vár. A politikai kultúra terén még mindig sok a híve a retrográd kommunista, szocialista, illetve nacionalista eszméknek, bár a szerzők megállapítása szerint a demokratikus eszmék folyamatos térhódítása figyelhető meg az utóbbi évek felmérései alapján, ami a szólásszabadság kiteljesedésével függ össze.

A regionalitás áll a vizsgálódás középpontjában Olekszandr Sztehnij Politikai kultúra — regionális megközelítésben című tanulmányában (86–113.). Négy makrorégióra bontva vizsgálja a politikai kultúra különböző megnyilvánulásait. Ebből kiderül, hogy a politikai kultúra demokratikus értékeit legtöbben a nyugati régióban vallják, ezután következik a központi, majd a keleti és a déli régió. A számos érdekes szempont szerint elvégzett összehasonlítások közül kiemeljük az otthoni nyelvhasználatra vonatkozó adatokat. Ezek szerint a nyugati régióban ukrán a családi nyelv a megkérdezettek 95,4 százalékánál, a központi régióban ugyanez a mutató 76,2 százalék, míg a keleti régióban mindössze 18,1 százalék és a déliben is csak 24,9 százalék, vagyis átlagban az ukrajnai családoknak alig több mint a felében (55,4 százalék) beszélnek ukránul. Nem véletlen, hogy az önálló ukrán államiság történelmi tradícióit főleg a nyugati és kisebb intenzitással a középső régió tartja számon, ezzel önmagát önálló nemzetként határozva meg, míg a keleti és a déli régió lakossága önmaga történelmét elsősorban az Orosz Birodalom kereteiben látja.

Magyar olvasóközönségnek szánt Ukrajna-könyvben mi sem természetesebb, hogy a magyarok által is lakott régió, Kárpátalja külön tanulmányt kapott, mégpedig a kötet magyarországi szerkesztőjének, Fedinec Csillának a tollából. Parlamentarizmus Ukrajnában és a kárpátaljai magyarok című tanulmányában (114–138.) a szerző bemutatja az ukrajnai többpártrendszer rövid, de viharos történetét, amely nélkül a napi politikai hírek nehezen érthetők, másrészt elhelyezi ebben az ukrán–magyar viszonyt és annak kárpátaljai kisebbség­politikai vetületét. Bonyolult kérdés ez, mert míg a magyar államnak elemi érdeke a jó kapcsolatok ápolása legnagyobb szomszédjával, addig az egyre izmosodó ukrán nacionalizmus súlyos válságba sodorja a kárpátaljai magyar kisebbséget azzal, hogy a felsőfokú tanulmányokat ukrán nyelvű és ukrán nyelvi emelt szintű érettségihez köti, aminek a magyar középiskolákban végző diákok érthető módon gyengébb eredménnyel tudnak megfelelni, mint ukrán (vagy akár orosz) anyanyelvű versenytársaik, és így óhatatlanul kiszorulnak a magasabb presztízsű ukrajnai felsőoktatási intézményekből, különösen azok államilag finanszírozott helyeiről.

A Gazdaságpolitika és népességmozgás című második blokkot Andrij Hejec Gazdaságpolitikai modellek és kihívások. Ukrajna jövője az Európai Unió és az Egységes Gazdasági Térség között című, mellékletében számos gazdasági adatot ismertető cikke nyitja (139–152.). Ukrajna dilemmája ma is az, hogy az Oroszország által dominált posztszovjet Egységes Gazdasági Térségbe vagy pedig az Európai Unióba integrálódjon-e. Gazdasága túl gyenge ahhoz, hogy Oroszország „elnyelje”, az Európai Unióhoz való csatlakozás pedig időben beláthatatlan.

Olga Kucenko Ukrajnai gazdasági átalakulások: quo vadis? című dolgozata (153–168.) a permanens válságban lévő ukrán gazdaság történetét vázolja föl, amely látványos összeomlás után 1999/2000 fordulóján váratlan fejlődésnek indult. A gazdaság szerkezete továbbra is instabil, a gazdaság további fejlődésének útja kiszámíthatatlan. Emiatt a könyv lezárása után beköszöntött világgazdasági válság Ukrajnát is rendkívül súlyosan érintette.

Olena Ivanenko Falu, parasztok és agrárreform — ukrán módra (169–190.) című dolgozatában abból indul ki, hogy az ukrán agrárreform félresikerült, nyomában szegénység, munkanélküliség, elnéptelenedés jár falun; a szerző felteszi a kérdést, hogy vajon milyen társadalmi okokra vezethető vissza az agrárreform sikertelensége. A barbár módra erőszakosan végrehajtott reform (mintegy a kollektivizálás hasonlóan erőszakos fordítottja: az idealizált farmergazdaság nevében szétdarabolják a kolhozokat, ám az erre felkészületlen „farmerek” kisemmizésével a volt nomenklatúra most magánlatifundiumokat hoz létre) tudományos stílusban leírva is szívbemarkoló képét a szerző ezzel a csöppet sem vigasztaló mondattal zárja: „ A reformok Ukrajnában felőrlik a falu termelési és reprodukciós potenciálját, aminek hatására pusztul a falu és felszámolódik a parasztság, mint társadalmi réteg.”

Irina Pribitkova Az ukrajnai munkaerőpiac migrációs potenciálja. Társadalmi körkép szociológiai felmérés alapján (191–201.) című tanulmányában a külföldön munkát vállaló ukrán állampolgárok (3 millió ember!) motivációját vizsgálja.

Olena Brajcsevszka és Olena Malinovszka „Nem hagyományos” bevándorlók Kijevben című cikkükben (204–218.) az ázsiai és afrikai bevándorlók között végzett felmérések eredményeit ismertetik. Ebből most csak egy adatot emelek ki: a kijevi ázsiai és afrikai bevándorlók 61,9 százaléka csak oroszul tud, 16,8 százaléka tud ukránul és oroszul is, 21,3 százaléka nem beszél (még) sem oroszul, sem ukránul. Ebből az következik, hogy nincs olyan ázsiai vagy afrikai bevándorló Ukrajna fővárosában, aki csak ukránul tudna a „helyi nyelvek” közül.

A Kulturális minták elnevezésű blokkot Anatolij Rucska és Ljudmila Szkokova A kulturális fogyasztói szokások átalakulása a 20.és a 21. század fordulóján című tanulmánya (219–243.) nyitja, amely a nálunk is ismert változások ukrán vonatkozásait ismerteti. Ukrajnában is csökkent a mozi-, színház- és koncertlátogatók száma, egyrészt a filmhordozók változása, másrészt az igényes fogyasztók (a városi értelmiség) elszegényedése folytán. Itt is (bár némi késéssel) növekszik a személyi számítógépek és az internet-hozzáféréssel rendelkezők száma, vagyis a korábbi közösségi színterek helyett a film- és zenefogyasztás individualista módjai kerülnek előtérbe. A sajtótermékek száma növekszik ugyan, de a vevők száma csökken, vagyis a több címre összességében (nyilván ismét anyagi okokból) kevesebb olvasó jut. Megdöbbentő a könyvtárak és főleg a könyvtári könyvek számának 23 százalékos csökkenése: vajon mi lett a könyvekkel?

Viktorija Szereda, a kötet ukrajnai szerkesztője, A város mint lieu de mčmoire: egységes vagy megosztott emlékezet. Lemberg példája című cikkében (244–270.) a leggyönyörűbb ukrajnai város — régi magyar nevén Ilyvó, egyébként ukránul L’viv, oroszul L’vov, lengyelül Lwów — egykor volt és mai lakói nemzetiségi hovatartozása szerinti „emlékezetpolitikáját” vizsgálja a II. világháború befejezése után. Valóban, ha valaki felkészületlenül toppan be ebbe a felejthetetlen városba, politikai vonzódásai vagy taszításai szerint megörülhet vagy megdöbbenhet a Dudajev utca vagy a Bandera-szobor láttán.

Natalija Vasrova Vallások és egyházak a mai Ukrajnában című dolgozata (281–293.) szerint „Ukrajnában egyértelműen erősödik a vallásosság”. A felekezeti megosztottság a legújabb adatok szerint: 68,8 százalék ortodox („pravoszláv”), 6,9 százalék görög katolikus, 2,2 százalék protestáns, 0,8 százalék római katolikus. Ugyanakkor az ortodox egyház Ukrajnában nem egységes: az Oroszországi Ortodox Egyháznak, vagyis a moszkvai patriárkának alárendelt Ukrán Ortodox Egyház fennhatósága alá az ortodox hívek kétharmada (67,7 százalék) tartozik. Vagyis — minden függetlenedési törekvés ellenére — az ukrán hívők zöme Moszkva egyházi fennhatósága alá tartozik. Nagy problémája Ukrajnának, hogy nincs (össz)nemzeti egyháza. Ez lehetett volna a görög katolikus egyház, de csak Nyugat-Ukrajnában. Figyelemre méltó újabb fejlemény még a (neo)protestáns gyülekezetek számának gyors emelkedése.

Szerhij Danilov Muzulmánok Ukrajnában című tanulmánya (294–306.) a különböző becslések szerint 1 és 2 millió közötti lélekszámú ukrajnai iszlám közösségekről ad hírt. A hivatalos népszámlálási adatok (1991) szerint Ukrajnában mintegy 440 ezer muzulmán él, ami az összlakosság 0,9 százaléka. Ez lényegesen kevesebb, mint Nyugat-Európa legtöbb országában, ahol a 7,1 százalékkal vezető Franciaország mögött még számos országban meghaladja a muzulmán lakosság aránya az 1 százalékot. Megjegyzendő, hogy a népszámlálási adatok nemzetiségi hovatartozást jelentenek, a szerző muzulmánnak tekinti a hagyományosan iszlám hitű etnikai csoportokat. Nemzetiségi összetételük szerint érthető módon vezetnek a krími tatárok (57 százalék), őket követik a volgai és uráli tatárok, az azeriek, az üzbégek és törökök; ez az első öt legnagyobb lélekszámú etnikai csoport együttesen az ukrajnai muzulmánok 90 százalékát teszi ki, míg a maradék 10 százalékon további 35 népcsoport osztozik néhány tucattól a néhány ezerig terjedő lélekszámmal. A krími tatárok a Krím-félszigettel együtt a XVIII. században kerültek az Orosz Birodalomba, az egyéb oroszországi muzulmánok a XIX–XX. századi iparosítás során települtek be, elsősorban az iparvidékekre.

Az Etnopolitika ukrán változata elnevezésű blokkot Volodimir Jevtuh Az ukrán társadalom etnikai-nemzeti sajátosságai című áttekintő tanulmánya (307–327.) nyitja. A cikk nem annyira tényanyaga (ez a tanulmány is a 2001. évi népszámlálás jól ismert adataira épül), mint inkább állásfoglalásai miatt érdemel figyelmet. Ezek többnyire az ukrán „kincstári” nézetek hangzatos szólamai, érdekes módon némi szovjet frazeológiával is vegyítve. Mulatságosan hat ma már idézőjel nélkül egy olyan kijelentés, hogy a II. világháború előtt és után „azzal a céllal hoztak ezekre a területekre [Ukrajnába] orosz lakosságot, hogy az ukrán nép segítségére legyen a szocializmus építésében” (308.) Nem kevésbé „érdekes” az a kinyilatkoztatás sem, miszerint „a 11. században a magyar földesurak kiszorították a mai Kárpátalja szláv lakosságát” (309.). A nemzeti kisebbségek lehetséges törekvéseiről szólva a szerző azt mondja, hogy ezek „kétfélék lehetnek: 1. a kisebbségek, többnyire a kisebbségei [sic!] szervezetek vezetőinek ösztönzésére, igyekeznek az adott ország társadalmi életében nagyobb súlyra szert tenni; 2. a kisebbségek elégedetlenek az állam etnopolitikai törekvéseivel. A multietnikus országok zömében ez történik, ám a Szovjetunió és Jugoszlávia utódállamai kivételek” (315–316.). Hogy mitől kivételek a posztszovjet és posztjugoszláv térség államai, azt egy önhivatkozás hivatott elméletileg alátámasztani, amit nem volt ugyan módomban ellenőrizni, de megbízható híradások szerint sem a türkmenisztáni oroszok, sem a szerbiai albánok, de még a vajdasági ruszinok sem elégedettek államuk etnopolitikai törekvéseivel. A cikk részletesebb elemzést igényelne, itt most csak a ruszin kérdésben elfoglalt merev álláspontját emelem ki, miszerint „a ruszinok nem rendelkeznek az etnikai kisebbség vagy a nemzet attribútumaival (sem etnikai, sem politikai értelemben), alaptalan minden ezzel kapcsolatos követelésük, ez nem más, mint egy etnikai kérdés politikai síkra terelése” (317–318.). A ruszinság nem egységes, de etnikai kisebbségnek — Ukrajna kivételével — mindenütt elismerik őket.

Volodimir Paniotto Xenofóbia és antiszemitizmus Ukrajnában című dolgozatában felmérésekre támaszkodva bizonyítja, hogy a függetlenség időszakában nőtt Ukrajnában a xenofóbia, ezen belül az antiszemitizmus is. Érdekes, hogy az ukrán nyelvű ukránok között van a legtöbb antiszemita, a magukat orosz nyelvű ukránoknak meghatározók és az oroszok között kevesebb. Nyugtalanítónak tartja, hogy a 18–20 éves korosztályban erősödik az antiszemitizmus.

Larisza Aza Kétnyelvűség Ukrajnában című dolgozatában (346–352.) az orosz–ukrán kétnyelvűség problémáit járja körül. A 2001. évi népszámlálás adataiból indul ki, amely szerint Ukrajna lakosságának 77,8 százaléka vallotta magát ukránnak, 17,3 százaléka pedig orosznak. Ugyanakkor a lakosság 67,5 tartotta anyanyelvének az ukránt, 29,6 százaléka pedig az oroszt. Ebből az következik, hogy az ukrajnai lakosság három nagy etnikai-nyelvi csoportra osztható: az ukrán nyelvű ukránokra, az orosz nyelvű ukránokra és az orosz nyelvű oroszokra. Ami a nyelvi kompetenciát illeti, egy 2007. évi felmérés szerint az orosz nyelv helyzete az ukránéval szemben annyiban jobb, hogy az oroszok 95,8 százaléka és az ukránok 74,5 százaléka gond nélkül fejezi ki magát oroszul szóban és írásban, ugyanakkor az ukránoknak csak 82,1 százaléka tud jól ukránul, az oroszoknak pedig mindössze 30,1 százaléka. A másik véglet sem kedvező az ukránokra nézve: mindössze 1 százaléknyi ukrán állította, hogy egyáltalán nem tud oroszul, ezzel szemben az oroszok 6 százaléka egyáltalán nem tud ukránul. A családban az oroszok túlnyomó többsége csak oroszul beszél (73,2 százalék), illetve az orosz nyelvet részesíti előnyben (15, 5 százalék), ezzel szemben az ukránoknak csupán 36,7 százaléka beszél otthon kizárólag ukránul és további 10,7 százalékuk főleg ukránul. Az ukránok 22,6 százaléka otthon orosz–ukrán keveréknyelvet (gondolom, ez a mindkét nyelv irodalmi változatától eltérő, tehát igazából mind az orosz, mind az ukrán kulturált közönség által lenézett szubsztandard suržyk lehet) használ, minden hetedik etnikai ukrán otthon kizárólag vagy majdnem kizárólag csak oroszul beszél.

Vira Arbenyina Oroszok Ukrajnában: társadalmi státus, közérzet, integrálódás című dolgozatában (353–363.) a legnagyobb ukrajnai kisebbség, az oroszok helyzetét vizsgálja. Az oroszok társadalmi státusa átlagban még mindig magasabb az ukránokénál: több közöttük a szellemi foglalkozású, a diplomás, zömükben városlakók. A hatalomváltás előtti kivételezett helyzetük ugyan megszűnt, de az előbbi tényezők miatt továbbra is jó helyzetben vannak. Az ukrán–orosz viszonyt megterheli, hogy ukrán nacionalista pártok az ukrán nemzetépítés kerékkötőit látják az ukrajnai oroszokban, noha a felmérések szerint többségük lojális az ukrán államhoz. Nem elhanyagolható tényező, hogy az ukrajnai lakosság majd’ egy negyede (1994–1999. évi adatok szerint 24, 4 százalék, 2001–2003. évi felmérések szerint 22, 5 százalék) kettős (orosz és ukrán) identitású.

Végezetül Okszana Sevel A krími tatár kérdés: politika, jogalkalmazás és retorika című dolgozatában (364–395.) a sztálini nemzetiségi politika egyik olyan következményéről ad képet, amely súlyos gondokat okoz Ukrajnának. A Krím-félsziget Ukrajna utolsó területi gyarapodása: 1954-ben került csak Szovjet-Ukrajnához, ezt megelőzően a Szovjetunión belül az Orosz Föderáció részét képezte, korábban (1428–1784) az Arany Horda-utódállam Krími Kánság területe volt ez, amelyet Nagy Katalin idején csatoltak az Orosz Birodalomhoz. Sztálin parancsára 1944-ben a megszálló német csapatokkal való együttműködésre hivatkozva kollektív büntetésként tömegesen deportálták a krími tatárokat Közép-Ázsiába, ahonnan csak az 1980-as évektől kezdve térhettek vissza. Noha aláírtak egy egyezményt a szovjet utódállamok az elűzött népek jogainak helyreállításáról, gyakorlatilag a krími tatárok problémáit Ukrajna örökölte meg, amely gazdasági problémái miatt nem tud erre a célra megfelelő forrást biztosítani. Az utolsó szovjet népszámlálás (1989) adatai szerint a mintegy 2,5 milliós Krím lakóinak 67 százaléka orosz, 25,7 százaléka ukrán volt, s csak messze lemaradva, 1,58 százalékos aránnyal következtek utánuk a tatárok. 2001-re a visszatelepülés következtében a tatárok aránya a kosságon belül 12 százalékra nőtt, vagyis most már jelentős kisebbséget alkotnak (az oroszok arány ekkor 64 százalék, az ukránoké 23 százalék lett). Az immár 260 ezres krimi tatár kisebbség követeléseit az ukrán központi kormányzat sosem teljesítette, mivel a Krím megtartása érdekében inkább az ottani orosz politikai elittel paktált le, aminek eredményeképpen Kijev jóváhagyta a Krími Autonóm Köztársaság alkotmányát (1998. december). Az ősi földjükre visszaköltöző tatárok gazdasági helyzete siralmas, 60 százalékuk munkanélküli, 50 százalékuknak a lakhatása sem biztosított. A deportálásuk során elkobzott vagyonukért nem kaptak kárpótlást, képviseletük a helyi hatalmi szervekben nincs, mivel egyetlen választókörzetben sem alkotnak többséget, így esélyük sincs arra, hogy bejuttassanak valakit az oroszok uralta helyi parlamentbe. Követeléseik között szerepel az, hogy a tatár nemzeti kongresszus, a kurultáj választott szervét, a 33 tagú medzsliszt ismerjék el a tatár nép törvényes képviseletének, ne tekintsék őket nemzeti kisebbségnek, hanem ismerjék el őket Ukrajna és a Krím őshonos nemzetének, kapják meg a visszatelepülők automatikusan az ukrán állampolgárságot, és a krími tatár nyelvet ismerjék el Ukrajna egyik hivatalos nyelvének. Az ukrán állampolgárság megszerzése komoly nehézséget okozott, illetve részben okoz még ma is annak a 108 ezer tatárnak, akik 1991. november 13-a után érkeztek, amikor életbe lépett az új, független Ukrajna állampolgársági törvénye. Ők már végigcsinálhatták az állampolgárság elnyerésének egész hosszú és bürokratikus procedúráját. Mint ismeretes, az ukrán állampolgársági törvény nem ismeri el a kettős (vagy többes) állampolgárságot, ezért az ukrán állampolgárságért folyamodó tatároknak először bizonyítaniuk kellene, hogy száműzetési helyük országa elengedte őket korábbi állampolgárságuk kötelékéből. Ez a legtöbb, amúgy is nyomorgó visszatelepülőnek vállalhatatlan anyagi terhet jelent, mert például Üzbegisztán, ahonnan többségük érkezik, ragaszkodik ahhoz, hogy minden, üzbég állampolgárságától szabadulni kívánó tatár személyesen jelenjék meg a kijevi üzbég konzulátuson, és ott ezért leperkáljon fejenként 100 USD eljárási díjat. A krími tatárok érzelmileg az ukrán nemzeti pártok szövetségesei lennének az autonóm köztársaságot uraló orosz kommunista nómenklatúrával szemben, ám alapvető problémáikat a Juscsenko-érában sem sikerült orvosolni.

A számos bonyolult és sokszor magyarországi és egyéb összehasonlításra serkentő témát tárgyaló kötetről összességében elmondható, hogy rendkívül informatív olvasmány. A szerkesztők az empirikus kutatásokra épülő, elfogulatlanságra törekvő, friss tanulmányok kiválogatására törekedtek, s ha nem is állt minden témából rendelkezésre ilyen anyag, az elfogultságok is magukért beszélnek; a maguk módján tájékoztatnak arról, hogy milyen álláspontokkal kell számolni például a nyelvi és etnikai kisebbségek megítélésben. Az ukrán nemzeti újjászületés mámorában előfordul, hogy az új gazda néha kissé zabolátlanul hozza a kissebségek tudomására, hogy ki is az úr a házban.

A szerkesztéssel kapcsolatban néhány apróbb észrevételem van. Az egyik csak Szerhij Danilov Muzulmánok Ukrajnában című tanulmányát (294–306.) érinti, ahol sok kevésbé ismert muzulmán vallású etnikum neve fordul elő. Az ilyen ritka népek és nyelvek esetében az etno- és lingvonímák egységesítése érdekében érdemes lett volna a forrásnyelvi adatot összevetni a Fodor István főszerkesztésében készült A világ nyelvei című lexikonhoz csatolt mutatóval (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1999, 2000, 2004: A világ nyelveinek mutatója, 1571–1637.). Itt az ismertetett könyv 296–297. lapján található 2. táblázat adataihoz képest a következők szerepelnek: abaz → abaza, adigej → adige vagy adigei, baloch → beludzs, kumik → kumük, tabaszaran → tabaszarán, talis →tálesi. Más forrásból — néprajzi és politikai szakirodalom — tudható, hogy meshet-török → meszhet-török. Név alapján nem tudtam azonosítani az ugyanott hui-ként említett etnikai csoportot, igaz, hogy a 2001. évi népszámlálás interneten hozzáférhető, az ukrajnai lakosságot nemzeti­ségi megoszlás szerint részletező táblázatában sincs ehhez hasonló, ukránul egyébként meglehetősen becsmérlően hangzó népnév (vö. http://www.ukrcensus.gov.ua/results/). A létszámadatok (133 fő, ebből 4 ilyen anyanyelvű) alapján a dungán etnikum (kínai nyelvű muzulmánok Közép-Ázsiában) Ukrajnába szakadt képviselőiről lehet szó.

A másik észrevétel az ukrajnai helynevek magyar írásmódját érinti. E téren a Magyar Tudományos Akadémia 1991 óta mulasztásos törvénysértésben van, amiért személyes felelősséget is érzek annyiban, hogy nem sikerült a döntéshozók figyelmét megfelelő hatékonysággal felhívnom arra, hogy a cirill betűs átírást szabályozó 1985-ben kiadott kézikönyv [2] a Szovjetunió felbomlásával egy sarkalatos kérdésben azonnal elavult. Addig ugyanis az volt a szabály, hogy a Szovjetunió helyneveit egységesen az oroszból kellett átírni, ezért noha kidolgoztuk az ukrán és a fehérorosz nevek átírásának a szabályait is, e nevek példatárában földrajzi nevek nem szerepeltek, mert a fenti szabály értelmében ezek a nevek oroszból átírva az orosz példatárt gyarapították. Régen megérett tehát az idő arra, hogy az MTA illetékes testülete rendezze az ukrajnai és fehéroroszországi helynevek magyar helyesírásának, sőt sokszor nem is csak helyesírásának, hanem névhasználatának a kérdéseit is. A részletesebb térképeken szereplő sok száz földrajzi név esetében ez nem okozna nehézséget, egyszerűen a megfelelő léptékű ukrán, illetve fehérorosz nyelvű térképekről át kellene írni a neveket immár az ukrán és a fehérorosz nevek amúgy már annak idején jóváhagyott szabályai szerint. A nagyobb objektumok esetében azonban a mechanikusan átírt alakok mellett javaslatot kellene tenni az egzonímákra, vagyis a magyarban hagyományosan másként meghonosodott névalakokra. Kárpátalja területén ez nem gond, hiszen a településeknek megvan a hagyományos magyar nevük is. Ukrajna távolabbi vidékein azonban lehet, hogy a magyar hagyományos alaknak éppen az oroszból átírt alak minősülhet éppen az említett sok évtizedes szovjet korszakbeli gyakorlat miatt. Tehát ilyen szempontból egyetértek azzal, hogy Kijev az ismertetett kötetben továbbra is Kijev (és nem Kijiv), ugyanakkor megtartanám Odesszát, de talán még Harkovot is (a könyvben Odesza, illetve Harkiv). Külön kérdés a Lemberg városnév. A kárpátaljai magyar értelmiség tapasztalatom szerint csak ezt használja, de nem vagyok benne biztos, hogy a magyarországi „művelt nagyközönség” nagy része hibátlanul azonosítaná-e ezt a várost a térképein Lvov (vagy újabban Lviv) néven szereplő várossal. Lemberg kétségtelenül könnyebben ejthető, mint a Lvov vagy a Lviv, de rögtön felveti azt a kérdést, hogy Olmütz-e még Olomouc, Brünn-e még Brno, Danzig-e még Gdańsk a mai fiatalok és a középnemzedék használatában. Valószínűleg már nem, mert a mai magyarországi média a mai csehországi és lengyelországi helyneveket említi, bármennyire megerőltető és esetleg helytelenre is sikerül a kiejtésük, míg a német nevek többnyire csak történelmi és/vagy frazeológiai kontextusban tűnnek fel (brünni torta, olmützi alkotmány, danzigi korridor). Az ukrajnai Lviv magyar egzonímájaként a magam részéről a szabályosan magyarosodott (és ezért könnyen ejthető) régi Ilyvó névalak felelevenítését javasolnám. Mindezek a felvetések az említett átírási kézikönyv elengedhetetlenül szükségessé vált új kiadásának előkészítése során szakemberek széles körének bevonásával lefolytatott alapos vita után nyerhetnének megnyugtató megoldást.

Egy apró észrevétel még a végére: nem derült ki a számomra, hogy az ilyvói illetőségű Viktorija Szereda szerkesztőként miért a magyaros Szereda Viktória névalakban szerepel a borítón és a címlapon, szerzőként pedig a hibrid Viktória Szereda alakban a saját tanulmánya élén.

Mindez természetesen nem érinti a könyv tartalmát, amely igen jókor ad nagyon széles körű ismeretanyagot az új nagy szomszédról. A könyvet értékesen egészíti ki egy Ukrajna 1985–2008 közötti történetét bemutató Kronológia (397–415., Fedinecz Csilla munkája), a kötet tanulmányainak eredeti megjelenési helyét megadó bibliográfia (417–418.), továbbá a kötet szerzőire vonatkozó rövid információ (419–420.).

 (Ukrajna színeváltozása 1991–2008. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök. Válogatta és szer­kesztette Fedinec Csilla és Szereda Viktória. Pozsony: Kalligram Kiadó, 2009. 422 p.)