Stepan, Alfred

Elméleti összehasonlítás és politikai gyakorlat

A "nemzetállami" modell mellett szükség van-e ún. " államnemzeti" modellre is?

Comparative Theory and Political Practice: Do We Need a " State-Nation" Model as well as a " Nation-State" Model? = Government and Opposition, Vol. 43 (2008), No. 1, 1- 25 p.

A Columbia Egyetemen működő School of International and Public Affairs (SIPA) professzoraként tevékenykedő Alfred Stepan tanulmánya - amely a szerző és két másik kutatótársa (Juan J. Linz és Yogendra Yadav) közreműködésével írott és a közeljövőben megjelentetendő munkájában foglalt kutatások rövid összefoglalásának tekinthető - a demokrácia és a többnemzetiségű társadalmak komplex viszonyrendszerét járja körül. A tanulmány kiindulópontja szerint amennyiben a széleskörű társadalmi részvétellel járó szabad és demokratikus választások bevezetésének az időpontjában egy adott államban a választópolgárok egyazon nemzet tagjainak tekintik önmagukat, azaz viszonylag azonos módon viszonyulnak az állam történeleméhez, vallásához és alapvetően az egész országban ugyanazt a nyelvet beszélik, akkor a demokrácia és a nemzetállam kiépítése kölcsönösen egymást erősítő tényezőknek tekinthetők. Számos példa van ugyanakkor a nemzetállam-építés és a demokrácia intézményeinek a kibontakozása közötti konfliktusokra, tekintettel arra, hogy a világ országainak igen jelentős része a legkevésbé sem tekinthető etnokulturális értelemben homogénnek.

Stepan és két társa a világ országait a kulturális diverzitás szempontjából lényegében három elemzési kategóriára osztja, nevezetesen: 1.) kulturálisan a többségtől erőteljesen elkülönülő és területileg is jól elhatárolható, továbbá politikai függetlenségre törekvő csoportot vagy csoportokat magában foglaló, politikai értelemben erőteljesen többnemzetiségű államokra (mint például Kanada, Spanyolország és Belgium); 2.) kulturálisan erőteljesen elkülönülő, ellenben területileg nem behatárolható és politikai függetlenségre sem törekvő csoportot vagy csoportokat magában foglaló államokra (amilyen például az Egyesült Államok és Svájc); valamint 3.) kulturális értelemben többé-kevésbé homogénnek tekinthető államokra (mint amilyen például Japán, Portugália és a skandináv országok). A tanulmány alapkérdése tehát - a fentebbiek figyelembevételével - , hogy miképpen egyeztethető össze a demokrácia kiteljesedése a " politikai értelemben erőteljesen többnemzetiségű" államok nemzetállam-építő politikai gyakorlatával?

A probléma jobb megvilágítása érdekében Stepan és kutatótársai az állami struktúrák és a társadalmi szereplők etnokulturális mobilizálhatósága szempontjából háromféle kontextus különítenek el. Az első a klasszikus nemzetállami (nation-state) kontextus, amely demokratikus viszonyok közepette akkor működőképes, ha az adott államon belül egyetlen politikailag mobilizálható szociokulturális identitás létezik. Az állam szerveződése az ilyen esetben ugyanúgy lehet mereven központosító (mint például a XIX. századi Franciaország vagy Japán esetén), mint szimmetrikusan föderatív (mint például a XX. század eleji Ausztrália vagy az NSZK esetében). A második modell az általuk " államnemzetinek" (state-nation) nevezett kontextus, amelyben jelentős, ám egymást kiegészítő identitásokkal kell számolni, és amely államokban a demokratikus nemzetállam-építés lehetséges, jóllehet nem mindig konfliktusmentes folyamatnak tekinthető. Ezen második típus leginkább működőképes modelljei a területileg behatárolható közösségek kulturális önazonosságát alkotmányosan is elismerő aszimmetrikus föderáció alapelvén nyugszanak (mint például Belgium, Spanyolország, Kanada és India). A harmadik típus az ún. " tisztán többnemzetiségi" kontextus, amelyben a központi állam szinte valamennyi hatáskörét átruházta már a nemzetállami törekvésekkel bíró nemzeti közösségekre, amelyek tagjainak lojalitása elsősorban saját etnokulturális értelemben vett nemzeti közösségükhöz nem pedig a központi államhoz kötődik, és amely államok demokratikus működtetése ezért igen komoly kételyet támaszt, aminek következtében az állam ilyen vagy olyan módon, de előbb vagy utóbb mindenképpen felbomlik (ahogy a klasszikus példát jelentő 1980-as évek végi Jugoszlávia, illetve a Szovjetunió esetén is történt).

A kérdés legtöbb kutatójának véleményével szemben Stepan és társai úgy vélik, hogy az általuk " államnemzetnek" nevezett ideáltipikus modell etnokulturális föderáció irányába történő átalakítása nem vezet szükségképpen az adott állam területi integritásának a felbomlásához, továbbá hogy léteznek olyan azonosítható normák, gyakorlatok és intézmények, amelyek lehetővé teszik az " államnemzet" típusú államok tartósan demokratikus fejlődését. Ezen tényezők lényegében hét pontban foglalhatók össze: 1.) a politikai hatalmat központosító, illetve szimmetrikus föderációra építő szisztéma helyett egy aszimmetrián nyugvó föderatív állami berendezkedés kialakítása (az aszimmetrikus föderáció lehetővé teszi az adott közösségek számára, hogy tagjaik a számukra fontos, jóllehet, az ország egész népessége számára esetleg lényegtelen dolgokban az általuk lakott régióban kiváltságos elbánásban részesüljenek); 2.) az állampolgárok egyéni szabadságjogának elismerésén túl az állampolgárok egy csoportjához tartozók kollektív jogainak az állam általi elismerése (ez esetben a klasszikus liberális egyéni szabadságjogok gyakorlását a nem domináns helyzetben lévő kulturális és/vagy vallási közösségekhez tartozók csupán akkor gyakorolhatják egyenjogúan, ha őket saját nyelvük, kultúrájuk, vallásuk gyakorlásában az állam lényegében pozitívan diszkriminálja a többségi társadalom tagjaihoz képest); 3.) az elnöki vagy félelnöki helyett parlamentáris politikai berendezkedés létrehozása (amíg az államelnöki tisztséget egy adott időintervallumban mindig kizárólag egy konkrét, adott nemzetiséghez és felekezethez tartozó személy töltheti csak be, addig a parlamentáris rendszerek kormányai általában kompromisszumos politikai koalíciókon nyugszanak, és ezáltal politikai értelemben is jobban le tudják képezni az ország lakosságának kulturális, etnikai, vallási sokszínűségét); 4.) az országos hatókörű politikai szerveződések mellett a központi hatalomban is képviselt regionális politikai pártok létezése és országos szintű karrierlehetőségek megléte a kisebbséghez tartozó egyének számára (amíg a kizárólag etnokulturális-regionális alapon szerveződő pártokból álló politikai élet viszonylag gyorsan az adott állam széthullásához vezethet, addig az országos lefedettségű és regionális és/vagy etnokulturális szerveződésű pártok helyi és országos szintű összjátéka növeli egy adott ország politikai stabilitását és belső kohézióját); 5.) a kulturális asszimiláció helyett a nem domináns csoportokhoz tartozók politikai integrálása a hatalom gyakorlásába (a saját anyanyelvükön iskolázott egyének politikai hatalomba integrálása hasznos lehet mind saját karrierlehetőségük, mind az országos szerveződésű politikai pártok tartós kormányképessége szempontjából); 6.) a kulturális nacionalizmus képviselőinek az elszakadáspárti nacionalizmust szorgalmazó politikusok fölé kerülése (egy adott régióban domináns hatalmi pozícióba került kulturális nacionalista politikai mozgalmaknak általában érdekükben áll a velük szemben radikálisabb, így az elszakadás érdekében erőszakot is alkalmazni kész politikai erők háttérbe szorítása); 7.) a kulturális kisebbséghez tartozó csoportok tagjainak többes identitásában az " elnyert" és kiegészítő jellegű államnemzeti identitás kialakulásának a fontos szerepe (egy adott etnokulturális közösség tagjaiban, kollektív jogaik elismerésének elnyerését követően, idővel egymást kiegészítő többes - etnokulturális és az adott államnemzethez lojális - identitás alakulhat ki).

A szerző és kutatótársai elméletük tesztelése céljából empírikus összehasonlító vizsgálatokat végeztek az ún. " államnemzet" -modell működőképességének a vizsgálata céljából. Ennek során tizenegy, legalább huszonöt éve működő demokráciának tekinthető állam lakosságának az adott államok központi kormányával, törvényhozásával, igazságszolgáltatásával, közigazgatásával, politikai pártjaival és rendőrségével kapcsolatos bizalmi indexeit vetették össze egymással. A vizsgált tizenegy országot előbb két csoportra osztották, ezek közül az első csoportba a nemzetállami berendezkedéshez a leginkább hasonlító szimmetrikus föderáción alapuló országokat, az alkotmányosan el nem ismert etnoföderális dimenzióval rendelkező államokat, illetve a de jure nem többnemzetiségű országnak tekintett államokat sorolták (Argentinát, Ausztráliát, Ausztriát, Brazíliát, valamint Németországot és az Egyesült Államokat). A második, az ún. " államnemzeti" modellhez leginkább közelítő csoportba tartozó államok ellenben aszimmetrikus föderáción alapszanak, alkotmányosan garantált etnokulturális ismertetőjegyekkel rendelkeznek, és hivatalosan is többnyelvű államoknak tekinthetők (Belgium, Kanada, Spanyolország és India, valamint az egyébként szimmetrikus föderatív szerveződésű Svájc is ebbe a csoportba sorolható). A két csoport országait összehasonlító elemzés - meglepőnek ható - végkövetkeztetése értelmében az " államnemzeti" modellhez közelítő föderatív berendezkedésű országok lakosságának a fent felsorolt inézményekkel kapcsolatos bizalmi indexe egyáltalán nem maradt alatta a nemzetállami modellhez hasonló föderációk lakosságának mutatóihoz képest, sőt közel egyharmaddal pozitívabb is volt annál (ráadásul, igaz, csak egy hajszállal, de még a saját országukkal kapcsolatos büszkeségüket tudakoló kérdésre adott válaszaik is magasabb szintet értek el, mint a második csoportba tartozó országok lakossága esetében).

A tanulmány szerzője végezetül a vizsgált problémát egyetlen, jóllehet, egy meglehetősen komplex és kontinensnyi méretű ország, India konkrét példáján keresztül tanulmányozta részletekbe menően, kutatótársai segítségével. A csoportban szereplő többi országhoz képest kifejezetten szegény, kulturálisan és vallásilag rendkívül heterogén India példja ugyanis különösen fontos konzekvenciákat tartogathat az ún. "államnemzet" -modell relevanciájával és életképességével kapcsolatban.

A nemzetközi felmérések, valamint saját és kutatótársai empírikus kutatási eredményeinek összevetése tükrében arra jutott, hogy az indiai válaszadók - az egyesült államokbeli és ausztrál válaszadók után - a leginkább büszkék saját országukra (ráadásul a nem domináns helyzetben lévő muszlimok és a volt " érinthetetlen" kasztba tartozók bizalmi indexe lényegében megkülönböztethetlen a mintában szereplő összes többi megkérdezett indiai válaszától). Az indiaiak ráadásul az összes vizsgált ország lakossága közül messze a legjobban bíznak saját államuk intézményeiben. Végül a demokratikus átalakulás tapasztalatának távlatisága szempontjából azonos csoportba tartozó országok közül India a demokrácia iránti elkötelezettséget vizsgáló kérdésre adott válaszokat tekintve úgyszintén az élbolyban végzett.

Stepan tanulmányának zárófejezete egy konkrétan etnokulturális gyökerű összetett probléma, nevezetesen a tamil-kérdés demokratikus politikai kezelésmódja szempontjából hasonlítja össze egymással az indiai politikai gyakorlatot annak nemzetállami típusú srí-lankai megoldásával (helyesebben megoldatlanságával). Amíg kezdetben, India függetlenségének kikiáltása idején komoly konfliktusok zajlottak a tamil függetlenséget szorgalmazó dravida szeparatisták és az északi hindu elit helyi képviselői között a mai Nadu Tamil indiai szövetségi állam területén, addig ugyanezen idő tájt lényegében semmilyen feszültség nem létezett még a szigetország északi részén koncentrálódó hindu vallású tamil közösség és a többségi buddhista szingalázek között (olyannyira, hogy a ceyloni Kongesszusi Párt is egy tamil származású politikust választott első elnökévé).

Amíg India a tamil (és egyéb etnokulturális, illetve vallási) kérdés hosszútávú rendezése érdekében az ún. "államnemzet" ismérvei közé tartozó, fentebb részletezett hét pont mentén igyekezett minden állampolgárát az indiai szövetségi államba integrálni, egyéni és közösségi szinten egyaránt, addig a lényegében klasszikus nemzetállam-építési modell mellett kardoskodó Srí Lanka az utóbbi negyed évszázadban egyre kilátástalanabb polgárháborúba süllyedt.

Lajtai L. László