A jugoszláv háború tükröződése a posztjugoszláv szépprózában

Zink, Andrea: Aggressiv gegen den Krieg. Der Zerfall Jugoslawiens im Spiegel der schönen Literatur. = Osteuropa. Jg. 2008. No. 3. p. 85-94.

Bremer, Alida: Ausbrüche, Aufbrüche, Brüche. = Die Horen. Jg. 53. 2008. Nr. 229. p. 5-12. (Bevezető a Fabula rasa oder: Zagreb liegt am Meer című horvát irodalmi összeállításhoz)

A posztjugoszláv irodalom rendkívüli kihívása a legtöbb újnemzeti szféra színterén, az ellentmondásokkal teli utódállami átrendeződés dokumentációja mellett, a nemzetközi beavatkozással tetézett, több frontos, iszonyú délszláv belháború feldolgozása. A Horvátországot vendégül látó Lipcsei Könyvvásár (2008. március) médiakörnyezetéből a horvát irodalomról kapunk futó képet ilyen vonatkozásban.

Alapvető megállapítás: a horvát irodalom nem vádol (noha nem könnyű napirendre térni Vukovár, Dubrovnik lerombolása fölött), és nem tart önvizsgálatot, illetve az ártalom forrásai között egészen a távolabb bevetett NATO-bombázókig mindenki, azonos súllyal kerül képbe. Ez az irodalom az általános emberi felháborodásnak és elutasításnak nyit teret a civil ésszel felfoghatatlan, váratlanul bekövetkező erőszakcselekményekkel kapcsolatban, anélkül, hogy a háború az egyetlen középpontban álló témája lenne. (A háborús téma megközelítésmódját illetően egyébiránt hiányzik a tanulmányból akár csak utalásszerűen is az egybevetés például a bosnyák vagy a szerb irodalommal.) Az "Osteuropa" elemzése két fiatalabb egy-egy paradigma-értékű (időközben németül is megjelentetett), avangárd formátumú prózakötetét emeli ki az új háborús irodalom javából.

Dalibor Šimpraga (1969) Kavice Andreja Puplina ("Andrej Puplin meséli a kávézóban", Zágráb, 2002) című, a legfésületlenebb szleng nyelvezetet használó blogszövegekből kinőtt keretes elbeszélései a civil beszéd- és gondolkodásmód szintjén tematizálják az egykorú eseményeket Szlavóniától a Szerb Krajináig, illetve visszhangjukat, a sajtójelentések és a hivatalos kommünikék szemforgatásával szemben kertelés nélkül néven nevezve a dolgokat. Szemléletük a "történelem alulnézetben" néven régóta ismert beállítódás válfaja. Ebben a narratívában a krajinai szerbek "semlegesítésének" politikai diskurzusa ugyanúgy megkapja a magáét, mint Boszniában a nyugati "humanitárius" beavatkozásé. A maró gúny mellett a trágár szóhasználattal szabadjára engedett indulatok révén a lehető legalaposabb a Derrida-féle szemléleti "dekonstrukció". Az ideológiai kritika egyívású Slavoj Žižek, világszerte ismert szlovén filozófus, kultúrateoretikus megállapításaival (Lásd német kiadásban főképp Die politische Suspension des Ethischen - "Az erkölcs felfüggesztése a politikában" című újabb könyvét), és nem esik messze az idősebb, emigráns pályatárs, Dubravka Ugrešić apolitikus világképétől sem. Irodalomtörténeti előzménye pedig Miroslav Krleža első világháborús műveiben érhető tetten.

Boszniai horvát ("hercegovác"), de a háború óta szintén Zágrábban alkotó szerző, Miljenko Jergović (1966) műve az elemzésben szemügyre vett másik prózakötet, a Mama Leone (Zágráb, 1999). Jergović egyébként a Sarajevski Marlboro (1993) akasztófa-humorú, magyarul is kiadott történeteivel vált először ismertté, melyek a frontváros civil hétköznapjairól vallottak volt. Későbbi regénye, a Dvori od oraha ("Játékházikó diófából", 2003) nagy ívű családtörténetet rajzol a török idők végétől a boszniai háborúig. A Mama Leone egyszerre kompozíciójával és motivikus technikájával is figyelmet keltett a háborús irodalmon belül. A műben egy kisgyermek pszichogramja kerül a súlypontba a vele született ösztönszerű, felnövekedvén optimális esetben kiszűrődő agresszivitás (állatkínzás, egyebek) vagy épp ellenkezőleg, az elpusztított élőlény táplálékká, ruhadarabbá válása kapcsán a szuperérzékeny döbbenet mozzanataival. A képzettársításos narráció Jergović esetében nem egyébre, mint a szerb Danilo Kiš két nemzedéknyi idővel korábbi Auschwitz-feldolgozásainak asszociatív technikájára utal vissza, mint ahogy a beállítás álnaivitása is emlékeztet a Kišére. A normalitás rangján érzékelt erőszak, kegyetlenség, szüntelen halál valósága: a létezés része, csak nem lép teljes súlyával, maradéktalanul annak a helyébe. A gyermekvilág ilyen irányú komplexitásának képe egy üres fehér könyvoldal közbeiktatása mellett (amely az elbeszélés által elhallgatott boszniai háború történelmi cezúráját jelezni hivatott) kiegészül egy kerekebb történettel, melyben a felnőtt környezet is megjelenik. Ebben a használat köréből kivont, szemétre vetett, kukák mélyén eltűnő tárgyak további sorsa teszi kíváncsivá a gyermeket, no meg az eltűnt ember-ismerősöké, akik hollétéről a temetőben sem árulkodnak sírhelyek.

Ahogyan Šimpraga elbeszélésciklusa a lezajlott délszláv háborúval kapcsolatos egészséges közvélekedés letéteményesévé vált, Jergović műve, anélkül, hogy a boszniai konfliktus nehezen értelmezhető részleteit kiteregetné, kitűnően funkcionál a kegyelet ébrentartása szempontjából. Számos társával egyetemben a két alkotás egyszersmind egy-egy mérföldkő a horvát irodalom új felszabadító harcának eredményei sorában, melynek erőfeszítéseivel kelet-európai marginalitását levetni igyekszik. Ezt a küzdelmet (a "Die Horen" eszmefuttatása szerint) az európai standarddal való kompatibilitás igénye mozgatja, és a kmüzdelem a nemzeti önrendelkezés - háborús áldozattal is járó - kivívása óta valóban jelentős előrehaladást ért el. A kelet-európai és főként balkáni hagyomány nyugati minősítésének olyan sztereotípiái, mint: "periféria" (miközben Zágráb majdnem az Adria mellett fekszik), "nemzeti elfogultság", "begyepesedett tudat" stb-stb. oly érzékenyen érintik a horvát értelmiséget, hogy túlzásokba esve időnként, mint éppen Dubravka Ugrešić, már-már inkább valami tágasabbra cserélné annyi történelmi meghurcoltatás során megőrzött identitását. Akadnak azonban gondolkodó elmék, akik például a nemzeti elfogultságot illetően bátran visszakérdeznek (mint a jeles költő Delimir Rešicki): ugyan vajon a két világháború nem a híres nagy nemzetek műve volt-e? Ivana Šinko szellemes színpadi allegóriájában (Europa) a névadó mitológiai hősnő ura és parancsolója a portyáiról legfeljebb rövid időre megtérő Háború, míg felnövő gyermekeinek egyesült erejével végre ki nem teszi a szűrét a házból. Horvátország - egy Európa életvágyó gyermekei közül, akik, megszenvedve a távolabbi és közelebbi múlt háborúit, az Európa-házban végre békét, nyugalmat akarnak.

Komáromi Sándor