Zuzowski, Robert
A baloldal és a nacionalizmus kapcsolata Kelet-Európában
The Left and Nationalism in Eastern Europe = East European Quarterly, XLI, No. 4, (January 2008), 453- 466 p.
A melbourne-i egyetemen oktató R. Zuzowski Kelet-Európára, azon belül is elsősorban Lengyelországra összpontosító tanulmányában a nacionalizmus kommunizmusra gyakorolt hatását elemzi. Kiindulópontja szerint a nacionalizmus különféle ideológiai rendszerekben (demokrácia, fasizmus, kommunizmus) egyaránt jelen van, a kommunizmus azonban - tekintettel ideológiája sebezhetőségére és kétértelműségére - önmagában nem tud életképes politikai rendszert létrehozni, ezért különösen nagy szüksége van hatékonyságágának a biztosítása érdekében a nacionalizmus közvetítette közérthető üzenetekre és meggyőző erőre. Ugyanakkor a nemzeti öntudattal és a nyugat-európai nemzetállamok felemelkedésével szoros kapcsolatban álló, az 1789-es francia forradalom óta mindinkább teret nyerő nacionalizmus mint ideológia és politikai mozgalom - amennyiben összeütközésbe kerül a kommunizmussal - előbb-utóbb a kommunista rendszerek lerombolását eredményezi.
A nyugat-európai politikai gondolkodás közhelyének számít - legalábbis John Locke óta mindenképpen - , hogy a hatalom birtokosa a nép, nem pedig az uralkodó. Ebből következik, hogy a politikai lojalitás elsődleges tárgya az embereket társadalomba szervező és az emberi társadalmakat kormányzó állam. Innen már csak egy lépés a nacionalizmus alaptétele: nevezetesen, hogy az államok határainak a nemzetek határaival kell egybeesniük. A nacionalizmus tehát az újkor hajnalán nyílt kihívást jelentett a dinasztikus, többnemzetiségű birodalmi konglomerátumok irányítói számára. A politikai mozgalom és hitvallás értelemben használt nacionalizmus ugyanis a legitim állam egyedül szilárd alapzatának a nemzeti önrendelkezést tekintette, amelynek a megtestesítője a kialakulófélben lévő nemzetállam volt.
A XIX. század második felében kibontakozó marxizmus azonban - történelemfilozófiai érvek és az emberi természet tanulmányozása alapján - arra a következtetésre jutott, hogy a kommunizmus közeljövőben bekövetkező világméretű győzelmével a nemzetállamok rövid idő leforgása alatt megszűnnek létezni. Marx szerint a proletariátusnak nincs hazája (ahogy valójában a színtelen-szagtalan tőkét birtokló burzsoáziának sincs), hiszen a kommunizmus győzelmét elősegítő proletárforradalom végeredményben ki fogja majd iktatni a társadalom életéből az elidegenedéshez vezető munkamegosztást előidéző tényezőket (ti. a magántulajdont, államot, politikai intézményrendszert, pénzt és vallást). A Második Internacionálé ezért ideológiai megfontolások alapján kemény kritikával vette bírálat alá és teljes egészében elvetette a nacionalizmust.
Marx - éles ellentétben saját elméleti álláspontjával - a gyakorlatban nagyon is instrumentális módon viszonyult a nacionalizmushoz. Az 1848-as forradalmak ráébresztették a nacionalizmusban rejlő erőteljes forradalmi potenciálra, ezért a közös ellenség (a fennálló konzervatív államrend) elleni küzdelemben - taktikai okokból - támogatott bizonyos nacionalista mozgalmakat.
A marxisták nacionalizmushoz való viszonyának kétértelműségére jó példa Marx egyik legortodoxabb tanítványa, Rosa Luxemburg esete. A három multietnikus birodalom által a XVIII. század végén egymás közt felosztott Lengyelország egyik marxista pártja (a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártja - SDKPiL) alapítójának számító Luxemburg - taktikai és elméleti megfontolásokból egyaránt - ellenezte a lengyel munkások Lengyelország függetlenségének helyreállítására irányuló erőfeszítéseit. Meglátásai szerint fölösleges, a kommunizmus útjába álló nemzeti feszültségek kiéleződéséhez vezethetne a korábbi önálló államiság visszaállítása, ráadásul az orosz piactól független Lengyelország nem is lenne életképes gazdaság. A patriotizmus és szocializmus eszméje sohasem kerülhetnek összhangba egymással. A nemzet mint társadalmi egység önellentmondás, mivel minden nemzet ellentétes érdekkel bíró és ellenséges osztályokból tevődik össze, ráadásul a nemzet eszméje olyan burzsoá találmány, amely az osztályellentétek leplezésére szolgál, ezáltal a kizsákmányolók ideológiai uralmát biztosítja, és a proletariátus nemzetközi szolidaritása ellen hat. A nemzeti és osztályelnyomás egyszerre fog eltűnni a kommunizmus létrejöttekor. Luxemburg álláspontjával ugyanakkor homlokegyenest ellentétes álláspontra helyezkedett a rivális lengyel baloldali párt (Lengyel Szocialista Párt - PPS). A PPS képviselői ugyanis nem láttak ellentmondást szocializmus és nemzeti függetlenség között, sőt az előbbi működőképességét az utóbbi kivívásától tették függővé. Az oroszországi forradalom és bolsevik hatalomátvétel idején Luxemburg még Leninnel is összekülönbözött az oroszországi nemzetiségi mozgalmak megítélésével kapcsolatban. A pragmatikus orosz bolsevikokkal ellentétben Rosa Luxemburg ugyanis valamennyi nacionalista törekvés kíméletlen elfojtását szorgalmazta. A hatalom megszerzését követően Lenin elméletileg garantálta a nemzeti önrendelkezést és a különválás jogát, a gyakorlatban azonban már korántsem támogatta. A forradalom végleges győzelme után pedig az új és világviszonylatban sokáig egyetlen proletárállam mindenkori raison d’être-je szinte minden korábbi bolsevik ígéretet és elméleti állásfoglalást felülírt - így a demokrácia és a nemzeti önrendelkezés elvét is.
A kommunizmus XX. századi történelme meggyőzően bizonyítja, hogy amíg látványos sikereit "idegen zászló alatt" (a nacionalizmussal karöltve) aratta, addig a nacionalizmus és kommunizmus összeütközéséből mindig a kommunizmus került ki vesztesen - ahogy azt már a különböző nemzeti munkáspártok I. világháború alatti viselkedése is sokat sejtetően előrejelezte. A lengyel példa különösen is megvilágító erejű. A lengyel munkásmozgalom már az I. világháborút megelőző megosztottsága a háború alatt és után is folytatódott: a Rosa Luxemburg nyomdokain haladó újonnan létrejövő Legyel Kommunista Párt (KPP) fellépett Felső-Szilézia Lengyelországhoz csatolása ellen, 1939-ben pedig passzívan és panaszszó nélül tűrte Lengyelország német és szovjet megszállását. A kettészakadása óta társadalmi támogatottságának nagyobb részét elvesztő lengyel kommunista mozgalom tagjaira a függetlenné váló ország lakóinak a többsége tehát már a II. világháború vége előtt végeredményben hazaárulóként tekintett.
A lengyel kommunistákkal ellentétben a II. világháború alatti sztálini Szovjetunió nagyon is aktívan épített a nemzeti érzelmekre, patriotizmusra és az oroszok hagyományos németellenességére. A II. világháború után kialakuló szovjet hatalmi tömb egyes államaiban az állampárt vezetőinek szintén bevett politikai gyakorlatává vált a nacionalista szólamok felmelegítése, hogy a segítségükkel minél hatékonyabban kezelhessék az időről időre bekövetkező belpolitikai válsághelyzeteket. Lengyelország ismét paradigmaértékű példa ebből a szempontból is, olyannyira, hogy néhány szerző egyenesen a "lengyel nemzeti kommunizmus" terminust alkalmazza a jelenség leírására. 1956-ban a küszöbön álló polgárháború és szovjet katonai intervenció megakadályozására törekvő és a nemzeti kártyát mind otthon, mind pedig Moszkvában ügyesen kijátszó kommunista vezető, Władysław Gomułka politikáját egyaránt támogatta a lakosság túlnyomó többsége belföldön (beleértve a római katolikus egyház legfelső hierarchiáját és az elszánt antikommunistákat is), valamint a politikai okokból Nyugatra menekült lengyel emigránsok külföldön. Gomułka természetesen a válság megoldásában szintén alapvetően érdekelt szovjet politikai vezetés hallgatólagos jóváhagyásával a háta mögött tudta csak végrehajtani a programját. A nemzeti kártyát azonban Gomułka még egyszer, a lengyel állam megalapításának az 1960-as évek közepére eső milleniumi ünnepségsorozata idején is kijátszotta. Ebben az időszakban Lengyelországban a kommunista párt valóságos versenyfutásba kezdett a katolikus egyházzal annak a kérdésnek az eldöntése érdekében, hogy melyikük szerzett nagyobb érdemeket a lengyel nemzeti érdekek hatékonyabb képviselete terén. A pártvezéri székben Gomułkát követő Edward Gierek szintén egy hazafias lépéssel (a varsói királyi palota újjáépítése által) nyerte meg magának a lengyel társadalom többségének a rokonszenvét, amelyet azután villámgyorsan el is vesztett, amikor a lengyel alkotmány módosításakor annak szövegébe megkísérelt beleilleszteni egy olyan kitételt, amely Lengyelország és a Szovjetunió közötti "megbonthatatlan testvéri szövetségre" vonatkozott. Az 1981 decemberében katonai diktatúrát bevezető Wojciech Jaruzelski tábornok szóhasználata pedig már egyenesen a XX. századi független Lengyelországot megteremtő Piłsudski marsall szavait idézte idősebb hallgatói fülébe, hogy azután az 1980-as évek közepétől fogva valóságos Piłsudski-kultusz vegye kezdetét a kommunista Lengyelországban.
Ahogy a gorbacsovi reformok következtében a szovjet csatlósállamok visszanyerték az 1945 előtti tényleges politikai függetlenségüket, úgy a Szovjetunió által életrehívott nemzetközi gazdasági és katonai szervezetek (KGST, Varsói Szerződés) az egyik pillanatról a másikra omlottak összek, a térség három legnagyobb multietnikus állama (a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia) területén pedig néhány év leforgása alatt huszonkét független állam jött létre. A szovjet tömb szétesése éppen ezért az egyik, ha éppen nem a legnagyobb győzelem, amelyet a nacionalizmus a kommunizmus felett valaha is aratott.
A tanulmány arra a különös jelenségre kívánt rámutatni, hogy a kommunizmusnak, amennyiben tartósan is hatékony politikai erővé kíván válni, minden esetben meg kell tagadnia saját állítólagos természetét. A kommunizmus tehát olyan üveghez hasonlítható, amelynek a címkéjén mindig más olvasható, mint amit az üveg valójában tartalmaz. A nacionalizmus - a körülmények függvényében - kétfajta hatást gyakorolt a kelet-európai történelem folyamán a kommunizmusra: egyfelől erősítette, amennyiben független államokról volt szó (így Szovjet-Oroszországban, illetve a későbbi szovjet tömb egyes országaiban); másfelől pedig gyengítette (a Szovjetunió hátrányos helyzetű nemzetiségei által lakott térségek esetében és a keleti blokk országaiban, miután kivonták onnan a szovjet csapatokat). A nacionalizmus tehát a kommunista rezsimek stabilizálására és destabilizálásukra egyaránt képes volt.
Lajtai L. László