Gaspard, Michel

A Közösségek kiszélesítése a Nyugat-Balkánon: helyszínek állapota és perspektívák

Les élargissements de l’Union dans les Balkans occidentaux: état des lieux et perspectives. = Politique étrangère, 2007. 2. sz. 427-440. p.

Michel Gaspard gazdasági miniszterként kezdte pályafutását Franciaországban, 1991 óta különféle európai szervezetekben tölt be funkciókat, egyebek közt az Európai Bizottság magyarországi képviselője is volt. 2005 óta pedig a Szerbia újjáépítésére létrehozott európai ügynökségen belül a műszaki segítségnyújtás felelőse.

Röviden úgy lehet összefoglalni a balkáni államok és az Európai Unió viszonyát, hogy Horvátország és Macedónia hivatalosan is várományos tagok. Szerbiára és Montenegróra úgy tekintenek mint lehetséges felveendőkre. A küszöbön álló felvételek politikai kérdéseket feszegetnek, de még inkább gazdaságiakat, különös tekintettel a térség országainak nagyon eltérő helyzetére. Az Európai Unióba való belépésre a reformok gyorsítólag hatnak, ugyanakkor a térség egységesülését is elősegítik.

Az Unió további bővítési időpontjai ma bizonytalanok. 2006-2007 folyamán hivatalosan három jelölt ország volt a Balkánon: Horvátország és Macedónia, a volt jugoszláv tagállamok, felvételük előreláthatólag 2010, illetve 2012-ben esedékes. Törökország pedig 1987-ben kérte fölvételét, 1999-ben jelölt státust kapott, és 2005-ben megkezdődhettek a felvételi tárgyalások.

Rajtuk kívül még négy balkáni állam tagsága jöhet szóba, ám velük, Szerbiával, Bosznia-Hercegovinával, Montenegróval és Albániával a tárgyalások legkorábban 2008-2009-ben kezdődhetnek meg, és felvételük 2015 előtt gyakorlatilag kizárt. A nemzetközi ellenőrzés alatt lévő Koszovó jövőbeli státusa politikai téttel bír, főleg Szerbia felvételének mérlegelésekor.

A nyugat-balkáni államok – várható felvételükkel – megszűnnek geopolitikai, demográfiai, gazdasági értelemben egységet alkotni a Földközi-tenger északi partvidékén, míg Törökország kilátásba helyezett európai tagsága esetén összekötő kapocs lesz a Közel-Kelet, és Észak-Afrika felé.

Ha azonban messzire visszamegyünk a történelmi múltba, látjuk, hogy Török-, Görögország és a balkáni államok valamennyien az európai civilizáció kialakulásának földjén fekszenek. A Bizánci Császárság, majd az Ottomán Birodalom országai voltak, s ez utóbbi örököse Törökország, mely egészen az I. világháború végéig fontos szerepet játszott a kontinens történetében.

Az évszázadok során a Balkán a keresztény és a muzulmán hadak összeütközésének színtere volt. Ugyanakkor a bizánci és a római katolikus egyházaké is, amelyek közül az elsőnek említett tartja magát régebbinek. A feszültség további forrását a szlávok kontra nemszlávok jelentették, akár Titóról, akár Milosevićről volt szó. Hivatalosan két kategóriát különböztettek meg: a „népeket” (szerbek, horvátok, muzulmán bosnyákok, szlovének, macedónok, montenegróiak), továbbá a „kisebbségeket” vagy „etnikumokat” (albánok, magyarok, cigányok, törökök, zsidók stb.), ezek közül az albánok és a magyarok demográfiailag jelentősebbek voltak egyes „népeknél”.

A szerbek, többségükben ortodox vallásúak, a legnépesebb csoport: 8,3 millióan vannak, közülük kb. 6,2 millióan Szerbiában élnek, 1,5 millióan Bosznia-Hercegovinában.

Az albánok, eredetileg keresztények, akik a XV. században tértek át az iszlámra, mintegy 6 millióan vannak. (Albániában él több mint a felük.); ahogy Keletre terjeszkedtek, Koszovóban telepedett le a maradék 90 százaléka, a XVII. században (2,2 millió), és mintegy fél millióan Macedóniában.

A 4,6 millió horvátból kb. 4 millió Horvátországban lakik, és valószínűleg az összes többi Bosznia-Hercegovinában, illetve Szerbiában. Eredetük, nyelvük azonos a szerbekével, de a Római Birodalom határai miatt kettéváltak, és a horvátok a latin ábécét használják, illetve a római katolikus vallást követik.

A többi nemzetiség, a felsoroltakénál kisebb létszámú. Muzulmán rítust követő szláv bosnyák kb. 2 millió él Bosznia-Hercegovinában. Az ortodox vallású, szláv macedónok 1,3 millióan vannak. Szerbia északi részén, a Vajdaságban, illetve Horvátországban 400 ezer magyar lakik. Mindenfelé találtak különféle kisebbségeket: romákat, görögöket, törököket, zsidókat, bolgárokat, románokat, vlachokat, akik Romániától déli irányba telepedtek le.

Nyilvánvaló, hogy a vallás ma is jelentős szerepet játszik ezeknek az országoknak a társadalmi-politikai életében. A keresztények csak évszázados, véres harcok árán kapták vissza függetlenségüket az I. világháború végére. Az iszlám azonban az ottomán hatalmat is túlélte, elsősorban az albán és a bosnyák népcsoport körében, egyébként pedig a törökök őrzik ezt a vallási felfogást.

A muzulmánok és keresztények ellentéte csak csatlakozott a katolikusok és az ortodoxok közötti ellenségeskedéshez, különösen a XX. században. Bosznia közepén ölte meg egy nacionalista szerb a katolikus Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, ezzel kezdődött az I. világháború. A nácikhoz csatlakozott usztasa horvátok szerbek, zsidók, cigányok százezreit deportálták vagy ölték meg. Míg a kommunistaszimpatizáns csetnikek horvátok és muzulmánok tömegét irtották ki Bosznia-Hercegovinában, illetve Dél-Szerbiában.

A II. világháború után úgy tűnt, hogy békességben élnek a kommunista Jugoszlávia népei és vallási felekezetei egészen 1990-ig. Ez az illúzió azonban megszűnt az első szövetségi állam kiválásával (Szlovénia), és a többiével együtt fölerősödtek az ősi, etnikai, vallási ellentétek. A borzalmak tetőpontja Bosznia-Hercegovina elfoglalása volt, ahol nagyszámú bosnyák muzulmánt mészároltak le a nacionalista szerb milicisták (Szrebrenyica, 1995. július). Ezután következett az 1998-as koszovói háború, több mint egymillió koszovói albán menekülésével, aminek a NATO beavatkozás vetett véget 1999 márciusában. Ez volt az első beavatkozásuk a térségben 1945 óta: 78 napig bombázták Szerbiát. Rá egy évre, 2000 októberében Milosevićet elsodorta a népfölkelés. Napra pontosan a német újraegyesülés után tíz évvel.

Jugoszlávia elhúzódó agóniája súlyos gazdasági következményekkel járt. A világméretű visszaesés itt sokkal drámaibb volt, s csak 2000-től lehet ismét a növekedést tapasztalni, évi 5 százalékos ütemben. Összességében csak Horvátország és Albánia érte el ismét a ’80-as évek végi életszínvonalat, a többi állam „még nem érte utol magát”.

Míg az Európai Közösségben az aktív lakosság 2-3 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, s 70-75 százalék a szolgáltatásokban, addig a Nyugat-Balkánon ez a megoszlás 25, illetve 50 százalékot tesz ki. Horvátországban jobb a helyzet, ott 10, és 65 százalékról lehet beszélni.

Az EFBB (Európai Fejlesztési és Beruházási Bank) tizenöt éve figyeli a magánszektorból származó nemzeti jövedelmet. A balkáni országokban mintegy 60 százalékos a magánosítás mértéke, ez kb. tíz év lemaradást jelent a 2004-ben az Unióba belépett közép-kelet európai országokéhoz képest. Albánia a kivétel, ahol 75 százalékos a privatizáció.

A külföldi tőkeberuházások 1999 óta jóval alulmaradtak az EU-ba felvett államokéihoz viszonyítva. Itt Horvátország a kivétel, amelyik négyszer annyi külföldi tőkét engedett be, mint balkáni szomszédai.

A térségben Bulgária és Románia kicsit előrébb jár a gazdaság területén. Horvátország fejlődik a leggyorsabban gazdaságilag és politikailag is. Rá is érvényes, ami az összes többi országra, hogy az integráció után a gazdasági fejlődés feltehetőleg még sokkal inkább föllendül majd.

Az EU-országok állampolgárai és felelős politikusai tudják, hogy alapvető érdekük a Nyugat-Balkán integrációja, hiszen a kontinens nyugati feléről nézve ez a térség minden fejlődés kerékkötője, és a szomszédos államok fejlődésére negatív hatással van. Teljesen nyilvánvaló az európai segítség szükségessége. A segélyprogram 2001 óta működik; szerény volta ellenére is elég látványosan. A 2004-2007-ben integrálódott államok (105 millió lakos) évente az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1,5-2 százalékát kapják különféle módon. Az Európai Beruházási Bank és más szervek is résztvevői a támogatásnak. A nyugat-balkáni országok évi 500-600 millió eurót kapnak (21 millió lakos él itt, átlag nemzeti jövedelmük 0,4 százalékának felel meg az EU-segély).

A Milosević-kormány bukása után beindított európai segély az első évben, 2000-ben több mint 1 milliárd euró volt, ami 2006-ra már kevesebb mint 500 millióra zsugorodott. A bankkölcsönök 4-5 milliárdot tettek ki összesen 2000 és 2006 között.

Az újjáépítési és segélyprogram 2007-2008-ban megszűnik, csakúgy, mint a Közép-Európának nyújtott PHARE, ISPA és SAPARD segélyek. A 2007-2013-as időszakra új, IPA-program készül (Instrument de pré-adhésion). A Balkánnak nyújtandó támogatásról még nem döntöttek. A térség államai lakosságának egy főre jutó nemzeti jövedelme szerint átlagosan 1,5 százalék évi segélyre lenne szükségük.

A segélyprogram megvalósítását politikai ok akadályozhatja. Ha a fékek megszűnnek, alá lehet írni egy stabilizációs és társulási szerződést (ASA) Szerbiával és Bosznia-Hercegovinával. Záros határidőn belül megegyezésnek kell születnie a nemzetközi közösség és Szerbia között Koszovó, illetve a Hágai Nemzetközi Törvényszékkel való jobb együttműködés ügyében is. Bosznia-Hercegovina politikai státusa is csak időleges az 1995-ös daytoni szerződés óta.

Szerbiánál van a térség helyzetének kulcsa, demográfiai, gazdasági, tehát politikai értelemben is. A kommunista hatalom 2000-ben történt bukása óta az ország fejlődése más irányt vett. Az európai csatlakozás fékezői a Szerb Radikális Párt képviselői. A 2007. január 21-i választásokkor – normális körülmények között – egy koalíciós, demokratákat is felvonultató kormánynak kellett volna létrejönnie, amelyiknek célja az európai integráció folyamatához való csatlakozás. Ha az új kormányzat meg tud szabadulni a szerb radikálisok nyomása alól, úgy hamar meg lehet kötni a stabilizációs és társulási szerződést. A közösség anyagi segítsége pedig erőteljesen felgyorsítja majd az ország gazdasági integrációját.

A politikai előrelépés sarokköve azonban Koszovó státusának a rendezése. Szerb nemzedékek sora nőtt föl abban a mítoszban, hogy az 1389-es rigómezei csatavesztéstől 1830-ig megszállás alatt volt a szerb nép és a szerb egyház bölcsője, Koszovó. A XIX. századi modern nacionalizmus során ez a nézet éppúgy föléledt a délre terjeszkedés, mint 1980-1990-ben, a Milosević-propaganda során.

Eközben az albánok a még ősibb illír származásukról szóló mítoszt erősítették, miszerint a VII. századi szláv hódítás előtt ők már jelen voltak a Balkánon.

A történészek megpróbálnak pártatlanok lenni. Szerintük egy évszázadokkal ezelőtti nemzetállam feltételezése, bármely népcsoportról legyen is szó, anakronizmus. Az 1389-es rigómezei csatában bosnyák, bolgár, magyar, vlach, albán és szerb keresztények vére folyt a török sereg végzetes csapásai alatt.

A török megszállás alatt a szerb és albán közösségek békésen éltek egymás mellett, török kifejezéssel ’komsiluk’-ban (’jó szomszédság’-ban) egészen az erőszakos iszlám térítésekig. Valójában csak a XIX. század végén törtek ki először interetnikai nézeteltérések közöttük.

Jó lenne erre a több évszázados, békés egymás mellett élésre hivatkozva megadni ma a többségi koszovói albánoknak a függetlensége csakúgy, mint a kisebbségi szerbek jogait is (beleértve a visszatérés jogát és a szakrális helyek használatát). Szerbia számára ma az egyetlen realista politikai megoldás Koszovó függetlenségének elismerése, valamint az európai integrációba való bekapcsolódás. A 2006-ban Szerbia által elismert Montenegró után ez nem is látszik lehetetlennek, talán csak hosszabb folyamat lesz.

[E referátum írása közben hangzott el a hír, hogy Koszovó független állam lett 2008. február 17-én.]

Kakasy Judit