Ilenczfalvi Szász Veronika

A koszovói válság lokális és regionális hatása

Kétes dicsőség ugyan, de bizonyára megállja a helyét az az állítás, hogy a Balkán – s ezen belül a fókuszpontban Szerbiával – hosszú időre „elbirtokolta” magának a puskaporos hordó jelzőt. E terület több évszázadra visszamenőleg is az állandó feszültségek gócpontja volt, nem beszélve a korábbiaknál is több vért és szenvedést hozó huszadik századról. [1] A balkáni konfliktusokat sohasem lehetett az abban résztvevő országok (vagy országon belüli csoportok) belügyének tekinteni, hiszen minden eseménynek megvan a maga következménye a nemzetközi összefüggésrendszeren belül. Ugyanez hatványozottan érvényes jelen dolgozat szorosan vett témájára, a koszovói válságra és legfőképpen az annak rendezésére tett kísérletekre, amelyek közül a legutóbbi (az Ahtisaari-féle terv) egyenesen precedensként merülhet fel hasonló helyzetben lévő közép-kelet-európai kisebbségek számára.

A koszovói status quo problematikájának „érdemi” tárgyalása – az összefüggések megértéséhez okvetlenül szükséges történeti kitekintést követően – az utóbbi egy év legjelentősebb eseményeinek értékelése és nemzetközi összefüggésrendszerbe való helyezése ezért elengedhetetlenül szükséges.

A koszovói státusz-tárgyalások egy évét elképzelhetetlen önmagában vizsgálni, annál is inkább, mert a dél-szerbiai tartomány jövőbeli (jog)állása, nemcsak országos, nem egyszerűen balkáni, hanem kelet-közép-, valamint délkelet európai összefüggésben merül fel. A széles körű autonómia és a teljes függetlenség szerb, illetve albán törekvései a nemzetközi rendszer dinamikájából adódóan hatással vannak térségünk többi államára is. Amennyiben tehát Koszovóban széles körű autonómia valósul meg, úgy nem kizárólag a szerbiai kisebbségek hivatkozhatnak a precedensértékkel bíró döntésre, hanem a kelet-közép-európai etnikumok is követelhetik kisebbségi jogosítványaik kiterjesztését. Magyar nézőpontból nézve talán éppen ez a legfontosabb tanulság, amire nem árt komolyan odafigyelni.

A koszovói események délvidéki hatásai, azaz a két régió esetében megvalósuló erő-ellenerő törvénye pedig előrevetíti, hogy az országban élő kisebbségek célkitűzései határozottabban jelenhetnek meg a szerb politikai életben. Hogy aztán e célkitűzések szétfeszítik-e a nemzetállam kereteit, igencsak bizonytalan. Ha Koszovó az albán elvárásoknak megfelelően függetlenedik, az azt az üzenetet (is) hordozza, hogy a fegyveres felkelés, ellenállás meghozza gyümölcsét, és nem a nemzetközi jog alapelvei – mint például az államok szuverenitása és területi integritásuk megőrzése –, hanem a számbeli fölény határozza meg a területi egységek státuszát. Amennyiben viszont Koszovóban széles körű autonómia valósul meg, úgy nem kizárólag a szerbiai kisebbségek hivatkozhatnak a precedensértékkel bíró döntésre, hanem a kelet-közép-európai etnikumok is követelhetik kisebbségi jogosítványaik kiterjesztését.

Történelmi kitekintés – avagy milyen mélyek a válság gyökerei?

Hogy az egységesülő Európában elképzelt transznacionalizmussal szemben térségünkben a rendszerváltást követően ismét a nemzetállamok korát éljük [2] , mi sem bizonyítja jobban, mint a Nyugat-Balkánon másfél évtized alatt történtek. A nemzetállamiság megerősítésének pedig egyik kézenfekvő módja a történelmi jog bizonygatása – ezzel nem ritkán éppen a történelmiséget hazudtolva meg. Szerbek és albánok egyaránt a történelmi jogra hivatkozva tartanak igényt Koszovóra. A szerb kultúra bölcsőjét, a középkori államiság és egyházszervezet létrejöttének központját, ortodox kolostorok földjét az albánok illír hagyományokra hivatkozva vallják a sajátjukénak. [3] A rigómezei csata [4] után török fennhatóság alá került területen már a XIX. század végén megfogalmazódtak az albán nemzetállam létrehozására vonatkozó követelések. [5]

Az első balkáni-háború idején, 1912. november 28-án függetlenségét kikiáltó Albánia a londoni békében (1913. május 30.) elvesztette Koszovót, majd a második balkáni háborút lezáró egyezmény (Bukarest, 1913. augusztus 10.) rendezte Albánia határait. [6]

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttétől kezdve az államalkotók célja az etnikai homogenizáció volt [7] . A betelepítések Jugoszlávia megalakulása [8] után is folytatódtak, és egyaránt érintették az albán-, német- és magyarlakta területeket. Szerbek és crnagorácok tízezrei lepték el Koszovót, Baranyát, Bácskát és Bánátot, hogy az idegen nemzetiségek által lakott területek közé ékelődött szerb telepekkel megváltoztassák a területek etnikai összetételét.

A második világháborút követően, 1945. augusztus 23-án meghozott földreformról szóló törvényt a korábbi gyakorlatnak megfelelően ismét kolonizációs folyamattal kötötték össze. Az 1945. november 29-én kikiáltott Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot hat köztársaságra [9] osztották, és létrehozták a Koszovó-Metóhiai Autonóm Körzetet, valamint a Vajdasági Autonóm Tartományt [10] . Az 1974. február 21-én elfogadott alkotmány – a nagyszerb uralmat ellensúlyozandó – tovább szélesítette a tagköztársaságok és a tartományok jogköreit; a kisebb nemzeteket igyekezett egyensúlyba hozni a korábbi szerb szupremáciával szemben. A legnagyobb tagköztársaság, Szerbia dominanciáját lehetetlenné tevő alaptörvény rendelkezései bírálataként született meg a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-ban megjelent Memoranduma. [11] A kiáltvány éles kritikával illette a társadalmi önigazgatás kiépítését célzó programot [12] , a konföderális államberendezkedést [13] , amely a szeparatista erők előretöréséhez vezetett, és népirtással vádolta a koszovói köztársasági függetlenséget követelő nagyalbán rasszizmust.

Az önigazgatás, mint a kizsákmányolástól mentes társadalomban az alulról építkező, demokratikus önszerveződést létrehozó rendszer keretében sor került az államszocializmus reformjára. A pártvezetés olyan antisztálinista eszmét talált az önigazgatásban, amely gazdasági átalakulást vont magával, de nem érintette az egypártrendszer struktúráját. [14] Az új rendszer a liberalizálás szándékát jelezte a Nyugat felé, továbbá megfelelt a jugoszláv társadalmi berendezkedés szerkezetének, illetve a föderációk Jugoszláviájában a hatalommegosztásra helyezte a hangsúlyt, evvel is erősítve a hitet az ország állampolgáraiban, hogy a pártvezetés, szemben a szovjet mintával, a helyes szocialista utat járja. [15]

A Memorandum megfogalmazói szerint: „A JSZSZK alkotmánya, mely formálisan minden köztársaság egyenjogúságát szavatolja, a valóságban a Szerb Köztársaság egyenjogúságának megcsorbítása, ugyanis jogainak és hatáskörének jókora részről való lemondásával jár az Autonóm Tartományok javára (…) Szerbiának nyíltan ki kell mondania, hogy ezt az állapotot rákényszerítették.” A koszovói függetlenségi törekvések bírálatán túl, a proklamáció az északi tartomány szélesebb körű önkormányzatiságát is helytelenítette: „Vajdaság nagyobb autonómiájára gyakorlatilag nem volt ok. Az autonómia kiszélesítése nagy lökést adott (…) a szeparatizmus vészjósló, korábban nem létező jelenségeinek.”

„A fizikai, morális és pszichikai elnyomás terhe alatt a végső exodusát élő” koszovói szerbekért is síkraszálló akadémiai felhívás kitért a tartomány etnikai arányainak lényegi megváltozására is. A koszovói albán népességrobbanás, és azzal összefüggésben a szerb kisebbség arányának visszaesése, illetve elvándorlása az „etnikailag tiszta” Koszovó képét okozta.

Az 1989-es alkotmánymódosítás, amely ugyan nem szüntette meg az autonóm tartományokat, de a korábbi széles körű, csaknem köztársasági jellegű önállóságukat megvonta, újabb tüntetéshullámot indított meg Koszovóban. 1990. július 2-án a koszovói parlament kikiáltotta a Koszovói Köztársaságot, majd szeptember 26-án népszavazást tartottak, amely a kimondott függetlenség elsöprő többségű megerősítését eredményezte. A köztársaság kikiáltásától kezdve a koszovói válság kibontakozásáig, a szerb vezetés az első világháború után megalakult királyság, és az 1929-től létező Jugoszlávia gyakorlatát követve tízezreket kívánt letelepíteni a déli tartományban. [16]

A kilencvenes évek során megvalósult a szerbbel párhuzamos albán állam kiépítése. S mert a délszláv háborút lezáró béke [17] nem érintette Koszovó kérdését, a passzív ellenállás sikertelensége nyomán színre lépett a Koszovói Felszabadítási Hadsereg [18] . Az albán szabadcsapatok kimondott célja Koszovó felszabadítása volt, ennek érdekében pedig gerilla,- és terrorakciókat hajtottak végre.

1998. október 12-én került sor a Holbrooke-Milošević egyezmény megkötésére, amelynek értelmében – többek között – Koszovó autonóm státuszáról tárgyalásos úton kellett volna a feleknek megegyezniük [19] .  1999. február 6-án a franciaországi Rambouillet adott otthont a békekonferenciának. Az albán fél követelése – a szerbek Szerbián belüli autonómia- koncepciójával szemben – már akkor is a teljes függetlenség volt. A konferencián előterjesztett javaslat Koszovót Jugoszlávia részeként definiálta, és széleskörű autonómiát kívánt biztosítani a tartomány számára [20] .

A koszovói hathatalmi összekötő csoport [21] külügyérei rendezési javaslatának elutasítása, valamint a szerb harci előkészületek, és katonai mozgások hatására a NATO a nemzetközi jog normáival ellentétes módon, az ENSZ BT felhatalmazása nélkül 1999. március 24-én megkezdte a Szerbia 78 napon át, június 9-ig tartó bombázását.

Tárgyalások Koszovó államjogi státuszáról

A második éve zajló koszovói rendezési folyamat során a szerb fél minduntalan az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es határozatára [22] hivatkozott, arra a dokumentumra, amelynek elfogadására 1999. június 10-én került sor. A határozat értelmében Belgrád elvesztette ellenőrzését a tartomány felett, s azt az ENSZ felhatalmazással felállított Kosovo Force-nak (KFOR)  és a Koszovói Békefenntartó Missziónak (UNMIK [23] ) kellett átadnia [24] .

A tartomány államjogi státuszával kapcsolatos tárgyalások 2006. február 20-án Albert Rohan [25] vezetésével kezdődtek meg Bécsben. A tárgyalási fordulók állandó résztevői voltak a szerb Slobodan Samardžić, illetve az albán Lutfi Haziri által vezetett delegációk, a NATO, az USA, az UNMIK és az EU megbízottai. Az első tárgyalási fordulón magának Koszovónak a jövőbeli helyzetét nem vitatta Priština és Belgrád tárgyalódelegációja, szó esett viszont az egészségügy, oktatás kérdéseiről, továbbá szociális, kulturális jellegű megállapodásokról és közszolgálati, a helyi önkormányzati felépítést meghatározó, továbbá igazságügyi, rendőrségi illetékességről.

Már a tárgyalások kezdetekor voltak olyan vélemények, amelyek a tartomány függetlenedését prognosztizálták. Többek között a volt szövetségi külügyminiszter, Goran Svilanović is kijelentette, hogy a függetlenség elkerülhetetlen, és a terület felosztása – amelynek tilalmát a 2005. április 14-én, Európai Parlament által elfogadott, „A Nyugat-Balkánon zajló regionális integráció” címet viselő dokumentum is kimondja – veszélyes kérdéseket vetne fel, ezekre sem Szerbia, sem a régió többi állama, sem a nemzetközi közösség nincs felkészülve. Svilanović a szerb társadalomban a diktátor halála után is jelen lévő miloševići örökségre, a soviniszta érzelmekre kívánt hatni, amikor nyíltan kijelentette: „Ha sor kerülne a tartomány felosztására, a továbbiakban sem a vajdasági magyaroktól, sem a dél-szerbiai albánoktól, sem a sandžaki bosnyák közösségtől nem lehetne elvitatni a jogot, hogy a koszovóihoz hasonló státuszt követeljenek”. [26]

A tárgyalások második fordulójára 2006. március 17-én került sor. A megbeszélések menetét az önkormányzatok finanszírozásával, a községi együttműködéssel, vallás- és kisebbségvédelemmel, a nemzetközi jelenléttel, gazdasági kérdésekkel kapcsolatot napirendi pontok határozták meg. A következő fordulók ügyrendje a községek számának, hatásköreinek, finanszírozásának, a községhatárok megvitatásának kérdését vetette fel. 

Ahogy Koszovó egészének státusza, úgy a területén a szerb-albán kompromisszum alapján létrehozandó önkormányzatok ügye sem önmagában álló kérdés. Priština gazdasági és földrajzi tényezők, míg Belgrád elsősorban az etnikai elv érvényesülését tartja elsőrendűnek. A mesterségesen kialakítandó települések kapcsán a menekültek problematikája vetődik fel elsőként. A kitelepítettek és menekültek Koszovóba való visszatérése minden bizonnyal megnövelné a szerb populáció lélekszámát, és ez lehetővé tenné olyan önkormányzatok létrehozását, amelyekben meghatározóvá válik a koszovói kisebbség akarata. Belgrád infrastrukturálisan és gazdaságilag is életképes községek kialakításával szeretné kiegyenlíteni a szerb és albán többségű települések számát. Az albánok által a szerbekre mért „demográfiai csapással” szemben azonban valószínűleg ez is édeskevés lenne.

Függetlenség kontra ENSZ BT 1244

A szerb és környező államok politikai elitjének tagjai, valamint a nemzetközi közösség képviselői állandóan Koszovó precedens voltára hivatkoznak. A legnagyobb ellenkezést Martti Ahtisaari 2006. február 20-i, Der Spiegelnek adott interjúja váltotta ki, amelyben a főmegbízott a tartomány de facto függetlenségét jósolta. Jack Straw brit külügyminiszter 2006. március 10-én a Salzburgban megtartott EU-külügyminiszterek találkozóján fejtette ki, hogy „Koszovó függetlensége olyan realitás, amelyet a szerb lakosságnak is el kell fogadnia.” Nicholas Burns, az USA politikai ügyekért felelős külügyi államtitkára 2006. április 11-én kijelentette, a bécsi tárgyalások célja Koszovó függetlenségének elnyerése. Erhard Busek osztrák diplomata, az EU Délkelet-Európai Stabilitási Egyezményének koordinátora 2006. május 15-én a következőket nyilatkozta: „Nincs alternatívája Koszovó állami függetlenségének, Szerbia eljátszotta a tartomány státusának rendezéseként szóba jöhető minden más megoldás esélyét. Szerbia sem politikailag, sem biztonsági szempontból, sem gazdaságilag nincs abban a helyzetben, hogy egyedül megbirkózzon a tartomány jelentette gonddal.”  Soren Jessen-Petersen [27] 2006. június 14-i nyilatkozata szintén a függetlenséget prognosztizálta: „Ha figyelembe vesszük az Összekötő Csoport elveit, miszerint a státuszmegoldás a Koszovóban élők nagy részének elfogadható kell, hogy legyen, hogy nem térünk vissza az 1999-es állapotokhoz, és hogy Koszovó nem egyesülhet egy másik állammal, de nem is lesz felosztva, akkor egyértelmű, hogy a koszovói álom, a függetlenség valóra fog válni.” [28] William Montgomery, az USA korábbi belgrádi nagykövete is csak megerősíteni tudta a korábban e témában nyilatkozók álláspontját: „Szerbiában nincs politikus, aki el meri mondani a népnek, hogy Koszovó független lesz…”

Miután Martti Ahtisaari 2007. március 26-án ismertette Koszovó jövőjével kapcsolatos tervét, az ENSZ főtitkárát, Kofi Annant január 1-jén pozíciójában felváltó korábbi dél-koreai külügyminiszer, Ban Ki Mun elődjéhez hasonlóan teljes körű támogatásáról biztosította különmegbízottjának Biztonsági Tanács elé terjesztett javaslatát. 

2007. március 29-én az Európai Parlament Külügyi Bizottsága elfogadta a Joost Lagendijk holland képviselő által benyújtott, Koszovó jövőjéről és az EU szerepéről szóló indítványt. [29] A jelentés értelmében az EP támogatja az Ahtisaari-tervet – amely azonban nem teremthet nemzetközi jogi precedenst, lévén Koszovó 1999 óta ENSZ irányítás alatt áll –, kijelenti, hogy a státusszal kapcsolatos végleges döntést kizárólag az ENSZ BT hozhatja meg, és felhívja a tagállamok figyelmét az egységes álláspont kialakításának szükségességére.

Ezekkel a vélekedésekkel szemben Belgrád álláspontja az volt, hogy a végső megoldás tiszteletben kell tartsa az ENSZ határozatát, mert az garantálja az ország szuverenitását és területi egységét. A Szerbiára erőszakolt döntés az ország területének feldarabolását és elrablását jelentené. A szerbek Koszovó helyzetére vonatkozó javaslata – amennyiben annak az ENSZ lenne a kezese – olyan kompromisszumos engedményeket tartalmaz, amely az autonómia és függetlenség közti státuszt biztosítaná. A nemzetközi Összekötő Csoportnak bemutatott terv szerint az ENSZ katonai és rendőri jelenlétét a továbbiakban is fenntartotta volna a térségben. A tartomány új alkotmányt hozna létre, képviselőházzal és önálló pénzpolitikával bírna, Legfelsőbb Bírósága és Alkotmánybírósága lehetne. Továbbá Szerbia külpolitikai érdekeinek figyelembevételével módja nyílna nemzetközi kapcsolatokat kialakítani. Belgrád felügyelné viszont többek közt a külpolitikát, a vallási és kulturális örökségvédelmi kérdéseket, az emberi jogok és a határellenőrzés területeit.

A szerb fél, annak tudatában, hogy mind az Európai Unió, mind Amerika elutasítja a jogállással kapcsolatos elképzelésüket, és csak Oroszország tartja elképzelhetőnek a további tárgyalásokat, offenzív diplomáciai kampányba kezdett. Az akció célközönsége a meggyőzendő nemzetközi közösségen túl a szerb társadalom, amelynek radikalizálásában érdekelt politikusok Koszovót az al-Kaida központjának, az albánokat háborúval fenyegetőző terroristáknak, Koszovóban tömeges terrort bevezetni szándékozó szeparatistáknak, a tartományt követeléseik megvalósulása esetén pedig vesztőhelynek titulálták, és az ENSZ által jóváhagyott etnikai tisztogatást emlegettek. Bratislav Đorđević, a külügyminisztérium NATO igazgatóságának vezetője pedig az egyoldalú döntést egyenesen a terrorizmus alapjául szolgáló ítéletnek nevezte. [30] A terrorizmus elleni küzdelemre, mint a nemzetközi közösség egyik legnagyobb kihívására, a békére és biztonságra irányuló veszélyforrásra való szerb utalások elsősorban az ENSZ-nek, illetve a NATO-nak címzett üzenetek, noha radikális párti képviselők nem egyszer ragadtatták maguk olyan kijelentésekre, amelyek szerint az USA az albán szeparatisták igényei kielégítésével fenyegetést jelent az ország szuverenitására.

A 2007. szeptember 8-án kibocsátott rezolúció szerint az Egyesült Államok megszegi az ENSZ BT 1244-es határozatát, ezért felhívja a BT figyelmét arra, hogy az USA Szerbia integritását veszélyezteti, és elvárja, hogy a Tanács tegyen meg mindent az ország területi egységének biztosítása érdekében. Vojislav Koštunica – George Bush szófiai látogatása kapcsán, amelynek alkalmával az amerikai elnök felvetette annak lehetőségét, hogy a koszovói veszteséget az EU-, illetve NATO-tagság orvosolhatná – felhívta a figyelmet arra, hogy Szerbia nem feledi, Amerika meglehetősen nagy vétséget követett el a szerb nép ellen a bombázások alkalmával, és ezt csak tetőzné, ha szerb területek adományozásával elégítené ki az albánok területéhségét. [31]

A nemzetközi közösség, bizonyítandó, hogy kompromisszumos megoldás kimunkálásán fáradozik, korábbi álláspontját feladva, elállt a határozatterv szavazásra bocsátásától, s az előirányzott újabb, összekötő csoport által koordinált 120 napos tárgyalások lezárását, illetve az ENSZ Főtitkárának 2007. december 10-i határidőhöz kötött jelentését nem szabta az Ahtisaari-terv életbe lépésének feltételéül. [32] Az összekötő csoport trojkájával folytatott tárgyalásokon Belgrád és Priština delegációi egyaránt a legfőbb állami méltóságokból álltak. [33] Michael Polt amerikai nagykövet felhívta Belgrád figyelmét arra a tényre, hogy mindaddig, amíg a háborús bűnösöket nem adja át az igazságszolgáltatásnak, illetve Koszovót nem engedi függetlenedni, csak a társadalom további nacionalizálódására, a demokratikus erőkbe vetett hit megrendülésére, a radikális tömörülések erősödésére lehet számítani. [34]  

Belgrád reményeinek megfelelően az ENSZ BT Johan Verbeke belga nagykövet vezette tizenöt tagú tényfeltáró küldöttsége szerbiai és koszovói látogatását követően olyan jelentést dolgozott ki, amely új egyeztetések alapjául szolgált. Mind Gernot Erlel német külügyminiszter-helyettes, mind Romano Prodi olasz kormányfő az integrációs folyamat támogatásáról, és a koszovói szerbek biztonságát garantáló megoldásra való törekvésről biztosította Boris Tadić szerb elnököt.

Koszovó és az új alkotmány

A Koszovó megtartásáért folytatott küzdelem jelentős eseménye volt a 2006. október 28-29-én megtartott, az új alkotmány elfogadásáról szóló népszavazás. Az alaptörvényről szóló referendum azonban legkevésbé az alkotmány módosított rendelkezéseiről szólt, a kormányt támogató Szerb Radikális Párt ugyanis kijelentette, hogy a Vajdaság autonómiáját lehetővé tevő szövegrészek bennmaradása esetén a preambulumban foglaltaktól függetlenül bojkottra szólít fel. A kérdésben a Szerbiai Szocialista Párt elnöke is hasonlóan vélekedett, mondván, pártja ellenzi azokat a projektumokat, amelyek az ország regionalizációját és föderalizációját ösztönzik, mert ezek az erőfeszítések a területi egység megbontására és az ország feldarabolására irányulnak.

2006 telén, a NATO békepartnerségi programjához való szerb csatlakozással egyidejűleg a két évtizeddel korábban megfogalmazott Memorandum gondolatai köszöntek vissza az alkotmány elfogadásáért, a sikeres népszavazásért folytatott kampányban. „A túlzottan széles körű és alkotmányosan szilárdan megalapozott autonómia újabb szórványt alakít ki a szerb nép körében. Tény, hogy az autonómiára törekvő és szeparatista erők az autonómia kiszélesítéséért szálltak síkra, de ezt nehezen tudták volna érvényesíteni azon köztársaságok hathatós erkölcsi és politikai támogatása nélkül, melyekben a szeparatista törekvések sohasem szűntek meg létezni. (…) A tartományok mai viselkedése bizonyítja, hogy teljes egészében a szeparatista, autonómiára törekvő erők lettek úrrá a helyzeten.” [35]

A Szabad Választásokért és Demokráciáért Központ (CESID) 2007. június során végzett közvélemény-kutatásának eredményei egyébként a Szerb Radikális Párt politikáját igazolták.  E szerint a megkérdezettek 48 százaléka feladná az uniós perspektívát Koszovóért cserébe, 39 százléka megszakítaná a diplomáciai kapcsolatot azokkal az országokkal, amelyek elismerik Koszovó függetlenségét, további 12 százalékuk pedig egyenesen úgy vélte, fegyveres harcot kell folytatni az albánokkal és gyámjukkal, az EU-val, valamint a NATO-val a dél-szerbiai tartomány megtartása érdekében. [36] A Koszovóért felelős minisztérium megbízásából készült legújabb közvéleménykutatás szerint a tartomány szerb lakossága számára teljesen elfogadhatatlan a függetlenség, a válaszadók túlnyomó többsége pedig az USA érdekeit vélte felfedezni az elhúzódó válság mögött. [37]

Az Szerb Radikális Párt és a Szerbiai Szocialista Párt politikusaival együtt, Vojislav Koštunica kormányfő is úgy vélte, elképzelhetetlen a népszavazás sikertelensége, amennyiben a választópolgárok részvételükkel és igenlő szavazatukkal az alkotmány egyéb rendelkezései mellett azt erősíthetik meg, hogy Koszovó mindörökké Szerbia része maradjon. A népszavazás kiírásának oka az volt, hogy a 2006. február 20-án megkezdett Koszovó-tárgyalások az albán tervek szerint alakultak, a szerb politikai elit pedig úgy látta behozhatónak az autonomista koncepció hátrányát, ha az alaptörvény rögzíti, hogy a kérdéses tartomány Szerbia elszakíthatatlan része. A miniszterelnök szerint „Koszovó kérdése végleg megoldódott abban a pillanatban, amikor a nemzet saját szabad és szuverén akaratából döntést hozott a népszavazáson, hogy az ENSZ alapokmányával összhangban a déli tartomány Szerbia elidegeníthetetlen része. A nép döntésével üzenetet küldtünk a világnak, hogy Szerbia nem adja Koszovót.” [38]

Az integráció mézesmadzagja…

2006. december 14-én Brüsszelben Boris Tadić államfő aláírta a NATO békepartnerségi programhoz való csatlakozásról szóló szerződést. Noha a Nemzetközi Törvényszék főügyészének határozott álláspontja volt, hogy a Hágának tett ígéretek teljesítése hiányában nem szabad Szerbiának engedményt tenni, a nemzetközi közösség döntött, amikor Carla del Ponte álláspontjával szembehelyezkedve, a meg nem tartott szerb ígéretek ellenére az integráció mézesmadzagját húzta el Szerbia orra előtt. Az ország európai uniós jövőjét hangoztató és a békepartnerségi programba való felvételt lehetővé tevő szövetséges politikusok a demokratikus erők megerősödését várták a Szerbiának tett engedményektől.

Egyes szerb politikusok nyilatkozatai azonban arra engedtek következtetni, hogy az európai politikai jelzés könnyen az ésszerű kompromisszumokra hajlandóságot nem mutató radikális politikát legitimálhatja. Tomislav Nikolić álláspontja szerint, amennyiben az Európai Unió Szerbiára nem tekinti érvényesnek az ENSZ szabályait, a nyugati integráció ellentétes az ország érdekeivel. Leonard Kojen, a szerb tárgyalódelegáció egykori vezetője úgy vélte, amennyiben sor kerülne a függetlenség egyoldalú proklamációjára, s azt az uniós tagállamok jóváhagynák, Szerbia kötelessége lenne az integrációs folyamat megszakítása. [39] Ugyanakkor Vojislav Koštunica értékelése szerint a tagság, amellett, hogy az intergráció fontos lépcsőfoka, egyben bíztató lépés Szerbia területi integritása és szuverenitása tekintetében. [40]

…és az Ahtisaari-terv

2007. január 21-én került sor a szerbiai parlamenti választásokra. A radikális térnyerést megakadályozandó, Martti Ahtisaari csak a választások után terjesztette elő rendezési tervét.

Az eredmény a koszovói főmegbízott vélekedését támasztotta alá, miszerint a státustárgyalásokkal kapcsolatos érzelmi kitörések kihasználása az Szerb Radikális Párt javát szolgálja, és a nacionalizmus nagyarányú expanziójához vezet. A választási eredmények az előrejelzéseknek megfelelően alakultak. A Szkupstinában a Szerbiai Radikális Párt szerezte meg legtöbb képviselői helyet (81), utána az államfő vezette Demokrata Párt (65), majd a miniszterelnök irányította Szerbiai Demokrata Párt (47) következett. Őket követte a G17 Plusz (19), az SPS (16) és a Liberális Demokrata Párt (LDP) köré tömörült koalíció (15). [41]

Miközben a hágai kritérium teljesítésének elmaradása és a kabinet megalakulásának hiánya miatt szüneteltek a stabilizációs és társulási tárgyalások, Koszovó jogállásának problematikája is egyre nagyobb súllyal nehezedett az országra. Úgy tűnt, a tartomány függetlensége elkerülhetetlen, ezért pedig kizárólag egyetlen formáció kerülheti el a felelőssége-vonást: a Vojislav Koštunica irányította ügyvezető kormány. Ennek következtében a kormányalakítási tárgyalásoknak egyik sarkalatos pontja volt Koszovó státuszának kérdése.

A 2007. május 10-én megalakult szerb kormányban Koszovó jelentőségét hangsúlyozandó, külön, a tartományért felelős minisztérium szerveződött Slobodan Samardžić, a szerb tárgyalócsoport korábbi koordinátora vezetésével. 

Az Ahtisaari-jelentés, hivatkozva az egy éven keresztül zajló kétoldalú tárgyalások és konzultációk sikertelenségére, a delegációk kompromisszumképtelenségére, kimondja, hogy a további találkozók értelmüket vesztették, és az 1999 óta fennálló status quo mára a demokratikus fejlődés, gazdasági fellendülés és az etnikumok közti megbékélés gátjává vált, ennek következtében mielőbbi rezolúció meghozatalára van szükség az érvényben lévő 1244-es határozat helyett. Az egyetlen életképes megoldásnak a nemzetközi közösség által garantált koszovói függetlenséget tartja.

Utalva az ENSZ BT határozatához vezető folyamatokra, az albán többség által elfogadhatatlannak ítélt szerb uralom visszaállítására, kinyilvánítja, hogy a belgrádi fennhatóság visszaállítása erőszakos ellenállásba ütközne, ezért a Szerbia keretein belül megvalósuló autonómia, csakúgy, mint a nemzetközi adminisztráció további fenntartása a továbbiakban nem elképzelhető.

A szociális és politikai instabilitás kezelésére nem alkalmas az UNMIK, a gazdasági fejlődést pedig csakis a függetlenség biztosíthatja. A kezdeti periódusban nemzetközi civil és katonai felügyelet keretében megvalósuló függetlenség indítványa tehát a koszovói kötelezettségek megvalósításához járulna hozzá. A tervezet összefoglalója kitér arra is, hogy a tartomány vonatkozásában kivételes megoldásról van szó, amely nem lehet precedens más, megoldatlan problémákkal küzdő területek vonatkozásában.

Az orosz és szerb részről is elutasított Ahtisaari - terv szerint a tartomány új alkotmánya a demokratikus és többnemzetiségű  társadalom alaptörvénye kell legyen, amely kizárná más országgal vagy országrésszel való egyesülés lehetőségét. A dél-szerbiai tartomány önálló nemzeti jelképekkel bírna, hivatalos nyelve lenne az albán mellett a szerb, a kisebbségeket pedig parlamenti képviseleti megbízás illetné meg. A tervezet életbelépésétől számított kilenc hónapon belül általános és helyi választásokat kellene tartani. A tartomány élén a Nemzetközi Igazgatási Csoport képviselője állna. A professzionális és többnemzetiségű, 2500 aktív és 800 inaktív tagból álló Koszovói Biztonsági Erő felállítására, a javaslat által előírt 120 napos átmeneti időszakot követően, egy éven belül sor kell kerüljön. A jelentés értelmében a nemzetközi katonai jelenlét a NATO irányítása alatt valósulna meg, a rendelkezések betartásáért pedig az EBESZ vállalná a kezességet. A tervezet decentralizálásról szóló fejezete új önkormányzatok létrehozására tett javaslatot, pénzügyi autonómiára, a helyhatóságok közti partnerségi és határon átívelő együttműködési lehetőségekre ígéretet téve kiemelte a törvényhozás, igazságszolgáltatás területén elvárt többnemzetiségű elvek szigorú betartását, a kulturális, egyházi örökség megóvásának szükségességét, illetve a menekültek, kitelepítettek visszatérésének lehetőségét.

 

A precedens

A nemzetközi rendszer dinamikáját jelzi, hogy a déli tartomány jövőbeli sorsa egyértelműen precedenst fog teremteni, és ennek tudatában, a továbbiakban nem nyugat-balkáni, hanem kelet-közép európai kérdésről kell beszélnünk. Annál is inkább, mert a hatalmas méreteket öltő koszovói szerb kampány egyik állomásán maga Koštunica jelentette ki, hogy Szerbia „Koszovóért harcolva a nemzetközi igazság és rend lényeges elveiért harcol… Területének elszakíthatatlan részét védve Szerbia talán a demokrácia, mint életmód, és mint világszemlélet jövőjét védi.” Az európai értékekre és érdekekre való szerb hivatkozás egyértelmű üzenet az iszlám fundamentalizmus okozta fenyegetettségre. És egyúttal utalás a délszláv konfliktust kezelni nem tudó, emiatt a jelenlegi balkáni rendezést hatalmas kihívásnak tekintő unió számára is.

Tudva, hogy egy ilyen precedens valósággal lavinát indíthat el az önrendelkezési törekvések kibontakozását illetően, Románia és Szlovákia politikusai határozott, egyértelmű támogatásukról biztosították a szerb diplomáciai törekvéseket.

2006. július 25-én Boris Tadić, Traian Basescu román elnökkel való bukaresti találkozóján elmondta: „Szerbia nemcsak legitim érdekeit, vagyis az ország integritását és szuverenitását, valamint polgárainak jogait, hanem európai értékeket is védelmez…” A román elnök mély egyetértését fejezte ki, amikor tolmácsolta Románia álláspontját, miszerint egyetlen szuverén állam határa sem módosítható, mert „A kierőszakolt megoldás precedenst teremtene a nemzetközi normák megszegését illetően, és ennek hosszú távú következményei lennének.” 

Robert Fico szlovák kormányfő 2007. május 25-én a közép-délkelet európai országok brünni csúcstalálkozóján szintén Koszovó speciális státuszára hivatkozott, amikor kijelentette, a dél-szerbiai tartomány jogállása nem szolgálhat hivatkozási alapul más államok vonatkozásában. [42]

A biztonsági helyzet térségbeli megrendülését vetítette előre a Koszovói Koordinációs Központ elnöke, Sanda Rašković-Ivić is, aki Boris Tadić államfőhöz hasonlóan a nemzetközi jog szempontjából precedens értékűnek nyilvánította az Ahtisaari-tervben előirányzott tartományi függetlenség megvalósulását. [43]

A 2007. november 18-án megtartott parlamenti választások győztese, a Koszovói Demokratikus Párt és az államfő elnökletével működő Koszovói Demokratikus Szövetség koalíciós megállapodást kötöttek. Hasim Thaqi miniszterelnök és Fatmir Sejdiu köztársasági elnök egyaránt a mára már politikai realitássá vált függetlenség elérését nevezték a tartomány legfontosabb célkitűzésének. A szerbiai köztársasági elnökválasztást követően, az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval való folyamatos konzultáció és kooperáció eredményeképp minden bizonnyal sor kerül a koszovói függetlenség kikiáltására.

A szerb kultúra bölcsőjeként, a nemzettudat formálójaként számon tartott Koszovó a radikális politikusok ténykedésének következtében a szerb politikai kultúra sírjává vált az utóbbi években. Az albánellenes kirohanások, a fegyveres „honvédő” harc lehetőségének napirenden tartása, a nemzeti kisebbségek jogainak folyamatos megkérdőjelezése, a kompromisszum-készség teljes hiánya – mind ezt példázzák.

Vajdaság és Koszovó, Szerbia északi és déli tartományának sorsa összefonódott. A délvidéki magyar kisebbség érdekei elsősorban azt diktálják, hogy a dél-szerbiai tartományban olyan széles körű autonómia valósuljon meg, amely lehetővé teszi a koszovói menekültek hazatérését, illetve hogy Szerbia és a koszovói szerbek, mint anyaország és kisebbség kapcsolata rendezve legyen oly módon, hogy a délvidéki autonomista törekvéseket támogató magyar diplomácia számára hivatkozási alapul szolgálhasson.

(Amint az köztudott, időközben Koszovó kikiáltotta függetlenségét, amit több állam – köztük Magyarország is – elismert. (A szerk.)