Az erőszak terei és a „kis terek” az irodalomban

Breysach, Barbara: Räume der Gewalt – Poesie der kleinen Räume (Herta Müller) = Spiegelungen. 2. Jg. 2007. H. 2. p. 144–157.

Herta Müller (sz. 1953) a Németországba kitelepült romániai német írók legkiválóbbja, műveiben a megélt diktatúra és a diktatúra szorításában megélt kisebbségi lét legmélyebbre ható elemzője. A bánsági sváb falu világából érkezett az irodalomba. Tanárnak tanult a temesvári egyetemen. Tagja lett az ideológiai kényszerektől független írás jegyében szövetkező „bánsági akciócsoportnak”, melynek ténykedését – az 1970-es évek végétől – a hatalom, nem zaklatások nélkül, mégis eltűrte egy ideig. Bukarestben erősen cenzúrázott bemutatkozó prózakötetét: Niederungen (’Lapályok’, 1982) csakhamar Németországban is kiadták. Egyebek között emiatt is zaklatásban volt része, majd a román hatóságok hosszas huzavonát követően 1987-ben engedélyezték kitelepülését. Berlinben telepedett le. Németországban egymást követték további művei – máig húsznál több kötet: elbeszélések, regények a diktatúrából (ezekből magyarul megjelent: A rókák csapdába esnek), esszék, vallomások a diktatúra-élmény feldolgozásának írói és emberi problematikájáról, pszichológiájáról és moráljáról, amelyekért gazdagon aratott irodalmi díjakból is.

Herta Müller művei, még az esszéi is, komoly értelmezési nehézségek elé állítják az elemzőket. Mindjárt induló kötete megteremtette azt az új paradigmát az irodalom kisebbségi típusában, amely az elnyomás alatt holttá merevedett, porladó kisebbségi létstruktúrák közösségi illúzióját szétrobbantja. Sajátságos módszerét a környezetbe még nem integrált gyermeki átélés alulnézetére, idegen pillantására alapozza, ez lesz az elbeszélés fikciója vagy másképpen: „autofikcionális stratégiája”. Az itt ismertetett tanulmány is a Niederungen sokat elemzett poetológiájából indul ki, egyúttal Müller újabb esszéinek mondandóihoz kapcsolódva, amelyek maguk is visszautalnak ezekre a kezdetekre.

Breysach elemzése a „kis térben” fejlődő irodalom tudati „tágulására” vonatkozó elmélethez is kapcsolódik, melyet a ’70-es években Gielles Deleuze és Félix Guattari fejtettek ki Franz Kafka elbeszélő-struktúrái kapcsán. Ennek lényege (leegyszerűsítve) az, hogy a tapasztalat túlnő az alapdimenzión. Az elmélet Kelet-Közép-Európa kis nyelvi-etnikai tereire átfogóan alkalmazható. E felismerés a „kultúrtopográfiai” szemléletet hívta létre a kisebbségi-regionális irodalmak és kultúrák standard terek közötti elhelyezésére. Müllernél a „tágulás” már a tárgy-észlelet szómegfeleltetésénél eldől, amit visszatekintve ő maga így magyaráz: a szavak a dolgokra úgyszólván „aggatva” voltak, anélkül, hogy fedtek is volna, a dolgokkal való együttváltozás képessége nélkül. A változhatatlanság gyökere a hallgatás és elhallgatás volt: nem nevezhették néven a dolgokat. Íróként megpróbálta kifejteni a dolgokat szavakból, hogy végre látszódjék a fonákjuk. Akkor feltárult a teljes üresség, a káosz. Ám, mint megállapítja: „ha az életben többé semmi nincs rendben, akkor a szavak a mélybe zuhannak”.

Müller stratégiája abszurd. A közép-európai abszurd ugyanakkor annyiféle, ahány kis térben csak kinyílik. Herta Müller műve egy sorsába börtönszerűen bezárt közösség világát nyitja ki. A hallgatás itt kétszeres: a diktatúra fojtására rárakódik a falu önmagára kényszerített, kollektív hallgatása is a náci korszakban megesett dolgokról. A családok élete csupa titok, sok szennyest kellene kiteregetni. Egy kép: a „sváb fürdőlé”, amely irtózatos szennylévé lesz, mire hetente egyszer kiszolgálja az összes családtag tisztálkodását. A falvak egymástól is izolálódnak. Hódított az alkoholizmus, az erőszak, a degeneráció. Ami sajátosság még fönnmaradt, az a „német hajválaszték”, a „német bajusz” volt. A bezárkózás nem megtart, hanem felőröl. Az író viszonya ehhez a valósághoz: az abszurd eszközeivel a holt tudati zárvány lebontása, az abszurd való bemutatása.

A Niederungen megírásakor ez a világ félig-meddig már a múlté: a Németországgal kötött „családegyesítési” egyezmény nyomán folyamatban volt a lebomlása. Ezt az írónő más műveiben és több írótársa is nyomon követte. A saját kiutazására emlékezve anyja lemondó szavait idézi a hóesésről: „ez is ugyanaz a hó…”, tudniillik mint amikor az orosz őt vitte Szibériába. Akkoriban a holttá merevedett közösségek sajátos emlékművet emeltek maguknak a temetőkben: távozás előtt a családbeli sírokat még sorra lebetonoztatták. A bánsági akciócsoport függetlenségi stratégiája erre a „saját” múltra is vonatkozott, igyekezett ebből kiemelni a kisebbségi örökséget. A továbblépés lehetőségét multikulturális szemhatáron kereste volna – társulva a román és magyar környezettel, ha eltűri a diktatúra. A koncepciót a kivándorló romániai német írók „hozományként” letehették az anyaország irodalmi kultúrájának asztalára

Komáromi Sándor