A Mahmud Ahmadinedzsad-féle Közel-Kelet

Delpech, Thérčse: Le Moyen-Orient de Mahmoud Ahmadinejad. = Politique internationale, 2006–2007. no. 114. 53–66 p.

Perzsa nacionalizmus és síita messianizmus

Az IISS (International Institut for Strategic Studies) tagjaként tevékenykedő és több, a témával kapcsolatos munkát publikáló szerző írása abból a megállapításból indul ki, hogy az Egyesült Államok Közel-Kelettel kapcsolatos elképzeléseivel egyedül versenyképes alternatívának az iráni stratégia tekinthető. Márpedig ez utóbbi nem csupán a térség, de az egész világ számára potenciális veszélyforrást jelent, hiszen Irán folyamatosan konfrontálódik a nemzetközi közösséggel, miközben az iráni hatóságok nyíltan fenyegetik Európát, fokozódó aktivitást fejtenek ki a Perzsa (Arab)-öböl és Omán térségében, és egyre előrehaladottabb a síita milíciák felfegyverzése. A Nyugatnak a demokrácia exportjáról szóló naív szólamok végtelenségig való szajkózása helyett érdemesebb volna talán egy más típusú, ám annál veszélyesebb exportra összpontosítani a figyelmét, nevezetesen a perzsa nacionalizmus és síita küldetéstudat külföldi terjesztésére, amelyen egyforma ügybuzgalommal munkálkodik az iráni hadsereg, az Iszlám Forradalmi Gárda (Pasdaran) és az új elnök. Hiába van kisebbségben – még az iráni síita közösségen belül is – a maga vallási nézeteivel Mahmud Ahmadinedzsad, a hadsereg és a félkatonai szervezetek által támogatott radikálisok Iránban valós hatalommal bírnak és kulcspozíciókat töltenek be. A perzsa állam konzervatív irányítóinak véleménye között csupán árnyalatnyi különbség van olyan témák, mint az iráni atomenergia program, az Izraelhez való viszony vagy a terrorizmus támogatása terén. Az iráni politikát tehát korántsem a pragmatikus, hanem a keményvonalas politikusok irányítják, akik – ellentétben térségbeli és távolabbi ellenfeleikkel – konkrét és gyümölcsöző stratégia mentén kívánják elérni az iszlám forradalom közel-keleti exportját. Az iszlám szélsőségesség követőinek száma megköveteli, hogy azt ne kizárólag az iráni keretek között értékeljük: elég csak Hasszan Naszrallah sejk, a Heszbollah irányítójának 2006 nyarán megszerzett népszerűségére gondolni, vagy Mahmud Ahmadinedzsadéra, aki már most nagyobb népszerűséget élvez külföldön, mint saját hazájában. Irán nagyon is jelen van a térség összes válság sújtotta régiójában (a Kaukázusban, Közép-Ázsiában, Afganisztánban, Libanonban, Irakban, Szíriában, a palesztin területeken, az öbölmenti térségben, sőt még Egyiptomban is, ahol a Muzulmán Testvérek Irán támogatásával tevékenykednek).

A Hatami, volt iráni elnök nevével fémjelezhető kísérlet 2005. júniusi véget érte nem pusztán az 1997-es állapotokhoz való visszatérést eredményezte: a hatalom a vallási vezetők kezéből egy a hadiipari komplexum és a Forradalmi Gárdában iskolázott technokraták támogatását élvező világi fanatikuséba került. Az 1979-es szellem olyannyira újjáéledt, hogy a hatalom gyakorlói verbálisan túltesznek még a legfőbb vallási vezető, Ali Hameinei ajatollah gyakorlatán is. A szavakat azonban tettek is követik. Ahmadinedzsad szerepelése a decemberi választásokon hiába múlta alul a várakozásokat, ő ugyanis – a síita tanok rejtőzködő imámjának tekinélyére támaszkodva – könnyedén szorítja háttérbe a politikai intézményrendszert céljai elérése érdekében, amelyekkel szemben, jóllehet azok nagyon is aggasztóak, a Nyugat egyelőre tanácstalan.

A forradalmi gyökerekhez való visszatérés

Másfél évvel Ahmadinedzsad győzelmével ismét előtérbe került az 1979-es iráni alkotmány azon passzusa, amely szerint az Iszlám Köztársaság haderejének feladata nem csupán az állam területének védelme, hanem a szent háború, a dzsihád beteljesítése is. Erre példa az elnök Izraellel, a Mahdi visszatértével, a fennálló világrend megváltoztatásával, az ománi partoknál és az Ormuz-szorosban végrehajtott elrettentő katonai műveletek megszervezésével, az atomdúsítási program felgyorsításával, a Damaszkusszal és Phenjannal való kapcsolatok szorosabbra fűzésével, valamint a Hezbollah és Izrael 2006. nyári konflkitusával kapcsolatban tett számos nyilatkozata. Mindezzel azt üzeni a radikális civileknek, hogy eljött az ideje a forradalmi eszmékhez való visszatérésnek, amelyek megvalósításával a hatalom gyakorlásában megfáradt és korrupciós ügyek által kikezdett mollák felhagytak. Jóllehet, a legfőbb vallási hatalom még mindig a magát konzervatívként meghatározó Hameinei ajatollah kezében van, fő ellenfele, a szélsőségesen radikális Mezbah Jazdi ajatollah is komoly befolyást gyakorol a politikai életre.

Az öbölmenti országok máris védelmi politikájuk megváltoztatásáról beszélnek arra az esetre, ha a Nyugat nem állja Irán útját. A Hezbollah síita milicistái által 2006 nyarán felmutatott ütőképesség meglepte a világot, és egyben jól rávilágított az iráni fenyegetés valódi erejére. A meglepetést nem is annyira katonai arzenáljuk, mint inkább a milicisták kiképzettsége és eltökéltsége szolgáltatta. Az iráni politika Libanon és Izrael mellett Szaúd-Arábiának szintén komoly kihívást jelent, ezért a vahabbita királyság egyszerre próbálja csökkenteni az iraki síita befolyást, erősíteni a Hezbollahhal szembeni libanoni ellenzéket és távol tartani Szíriát Irántól, valamint kiépíteni egy öbölmenti felderítő rakétarendszert. Washington mindennek tudtában keményítette meg – a kedvező hangvételű Baker-jelentés ellenére is – az Iránnal szembeni hangnemet.

A teheráni stratégiai terv

Vajon a nemzetközi status quo-ba való beilleszkedés, vagy annak felforgatása vezérli az Iszlám Köztársaságot? Az 1979-es, Hameinei ajatollah fémjelezte iráni szakítás a nemzetközi világrenddel nagyrészt azzal a csalódással magyarázható, ami abból az elnéző magatartásból fakadt, amivel annak idején a külvilág az agresszor és az Iránra az 1925 óta nemzetközi tiltás alatt álló vegyifegyverrel támadó Irakot részesítette (2005 augusztusa óta nagyrészt az irak-iráni háború veteránjai kezébe került a kormányrúd). Nem kevésbé fontos ezzel összefüggésben kiemelni a síita küldetéstudat jelentőségét, különösen, hogy a síiták 2003 óta komoly pozíciókra tettek szert Irakban, és komoly kritikával illetik a hatalmon lévő térségbeli muszlim kormányok tevékenységét.

A reformista Mohammad Hatami 1997-es elnöki győzelme korai megnyugvással töltötte el a forradalmi eszmék lanyhulását prognosztizáló Nyugatot, jóllehet a forradalmi hatalmi elit a háttérben továbbra is kézben tartotta a kulcspozíciókat, majd 1999-től a konzervatívok nyíltan is újra kézbe vették az irányítást. Közben Hatami fokozatosan veszített népszerűségéből, úgy tűnt azonban, hogy az 1990-es évek eleji, külföldi célpontokra irányuló kockázatos iráni merényleteknek egyszer és mindenkorra vége szakad. A reformerőknek az ezrdeforduló óta egyre erodálódó népszerűségével párhuzamosan nyerték vissza erejüket a konzervatívok (2003-ban a helyhatósági, 2004-ben a törvényhozási, 2005-ben pedig az elnöki hatalmat szerezték meg). Vezetőjük, a volt Forradalmi Gárda-tag Ahmadinedzsad, aki valószínűleg maga is rész vett a számüzetésben élő iráni kurd vezető, Gaszemlu 1989-es bécsi meggyilkolásában, még Hameineinél is nagyobbra tartja a radikális Jazdi ajatollahot. Ahmadinedzsad kampánya mindenekelőtt a mollák korrupciós ügyeire és a társadalmi redisztribúció kérdésére épített. Bár gazdasági és belpolitikai ígéreteit nem tudta beváltani, a nemzetközi színtéren – a világrend felforgatását ambícionáló beszédeivel – mégis üstökösként ívelt fel hírneve. Beszédeiben hol a Közel-Kelet, hol pedig a nemzetközi közösség igazságtalanságairól szól (előbbi esetben a arabok és perzsák, illetve síiták és szunniták közötti különbségeket, utóbbiban az 1945 utáni világrend anomáliáit kívánja meghaladni), amelyek egyszerűsége világszerte nagy népszerűséget szerzett számára, egyben kétségessé téve, hogy a legfőbb vallási vezetőnek számító Hameinei ajatollah képes lenne-e félreállítani (különös tekintettel, hogy Jazdi ajatollah tanítványai fontos állami kulcspozíciókat foglalnak el).

Irán azonban nem csak ideológiai síkon és a szólamok terén érezteti a hatását. A Földközi-tenger egyik kapujának számító Libanon 1983-as és 2006-os megrengetése mögött egyaránt Irán állt, ahogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet fegyverzetének modernizálásában is komoly szerepet játszott a 2000. szeptemberi Intifáda kitörése óta. A Hamász és a palesztin kormány pénzbeli segélyezésén túl az iraki öngyilkos merénylők családjainak támogatására is jelentős összegeket fordít, csakúgy mint a Muktada al-Szadr-féle Mahdi Hadseregének finanszírozására (olyannyira, hogy számos elemző értékelése szerint az Irakban tevékenykedő elsőszámú külső hatalom már nem az Egyesült Államok, hanem Irán). Az öbölmenti országokban már az 1980-as évek eleje óta ugyancsak különféle terrorakciókat szervez (a jobbára síita lakosságú Bahreinben csakúgy, mint az Egyesült Arab Emirátusokban és Kuvaitban), de ugyancsak támogat fegyveres csoportokat Szaúd-Arábiában, Jordániában és Egyiptomban. Az utóbbi időben jelentősen nőtt a Kaszpi-tengeri és a közép-ázsiai térség országaiban kifejtett iráni befolyás (különösképpen Azerbajdzsánban).

Európának, kiváltképp pedig Franciaországnak – amely 1986-ban már számos merényletet szenvedett el a Hezbollah részéről – nagyon is jó oka van tartani az iráni agressziótól, és nem csupán a saját területén, hanem a Balkánon, Libanonban és Fekete-Afrikában állomásozó békefenntartó csapataival kapcsolatban. Az Egyesült Államok szintén nem hagyhatja figyelmen kívül a síita milíciák latin-amerikai jelenlétét. Az Irán-barát csoportok világra gyakorolt hatását vizsgáló kutatások valószínűleg meglepő eredményt hoznának, még akkor is, ha nem feltételezhető, hogy a fentebb említett csoportosulások feltétlenül parancsszóra követik Teherán utasításait.

Az iráni nukleáris ambíciók következményei

Mindezek fényében egész más megvilágítást kap az iráni atomprogram. Amíg Hameinei ajatollah a hatalom megszerésekor leállította az ország atomprogramját, és azt csak később, az Irakkal folytatott háború idején indította kényszerűen újra, addig azt éppen utódja, a pragmatikus Rafszandzsani indított ismét útjára. Az atomfegyver lényegében éppen az adott rezsim konszolidálását szolgálja leginkább (ezért is értelmetlen az emberi jogok védelmével indokolni álláspontjukat az atomprogram elleni nyomásgyakorlást ellenzőknek), hiszen az egyike a leghatásosabb politikai nyomásgyakorló eszközöknek. Az atomfenyegetés – a hidegháború példája nyomán – tehát elősorban a status quo fenntartását, mintsem annak megváltoztatását szolgálja. A közel-keleti hegemóniára törekvő, európai, afrikai és latin-amerikai terroristahálózatát kiszélesítő és Kínával kétértemű kapcsolatot ápoló és atomfegyverre szert tevő Irán azonban ténylegesen felborítaná a regionális egyensúlyt. Ebben az esetben közvetlen és közeli szomszédai bizonyosan vagy a fegyverkezési verseny, vagy pedig a behódolás politikáját választanák (Egyiptom és Szaúd-Arábia az utóbbit, a kisebb szomszédok inkább az előbbit). Konfliktus esetén rádasául kiszámíthatatlan lenne a résztvevők köre és reakciója. Ahogy az is, hogy az atomfegyverre szert tevő Irán meddig merészkedne el újabb merényleteiben. Irán terveinek ismeretében mindenesetre nem tanácsos túlzottan feledékenynek mutatkozni.

Az iráni rezsim valódi arca

Mahmud Ahmadinedzsadot másfél éve szinte senki sem ismerte. Mára világszerte figyelnek a szavára, ami sokkal inkább külpolitikai nézeteinek és a nyugati világ tehetetlenségének köszönhető, semmint belpolitikai sikereinek. Az Ahmadinedzsad-rezsim 2007 óta a nemzetközi elismertség terén komoly sikereket könyvelhet el. Ennyiben Mahmud Ahmadinedzsad sok tekintetben a Nyugat teremtményének tekinthető. A nyugati diplomácia komoly hibákat követett el 2003 és 2006 között az Iránnal folytatott alkudozások során, amelyeknek következményei egyelőre még beláthatatlanok – zárja kérdőjelekkel sűrűn tarkított írását a biztonságpolitikai szakértő.

Lajtai L. László