„Népinémetek” – mítosz és valóság

Kochanowski, Jerzy; Sach, Maike (Hg.): Die „Volksdeutschen” in Polen, Frankreich, Ungarn und der Tschechoslowakei - Mythos und Realität. Osnabrück: Fibre-Verlag, 2006. 431 pp. (Einzelveröffentlichungen des Deutschen Historischen Institut Warschau: 12.)

A varsói „Német Történeti Intézet” (Deutsches Historisches Institut/Niemiecki Instytut Historiczny) maratoni konferenciájának (Gliwice, 2003) vaskos kötete lengyel szempontból első ízben dolgozza fel a témáját a maga sokoldalú tárgyszerűségében. A „népinémet” kérdés tárgyalásában Lengyelország alapvető és elsődleges érintettségéből fakadóan az eddigiekben a tisztán sérelmi megközelítés volt mérvadó. A konferenciaszervezők a tágabb körű általánosítás lehetősége jegyében meghívtak más, érintett partnereket is, de a fő súlyt fenntartották Lengyelországnak. Az intézet 1993-ban létesült német támogatással, a lengyel-német kapcsolatok kutatásának elmélyítése érdekében, egy Rómára, Párizsra, Londonra és Washingtonra kiterjedő láncolat tagjaként. Második világháborús politika- és hadtörténeti vonatkozásokban a varsói intézet már felmutatott eredményeket, a többi között éppen a kötetszerkesztő Kochanowski jóvoltából. A konferenciakötetbe gyűjtött előadások sora a kisebbségeket hídfőként használó második világháborús német behatolás és a következmények éles megvilágítású, részletgazdag képét nyújtja Lengyelországban és másutt, Elzásztól Csehszlovákián és Magyarországon át Romániáig.

                                                                       *

     A német társadalom színterén az első világháborús vereséget követően előtérbe került önvizsgálat a németségtudat különféle változatait hozta felszínre. Ami ezekben közös volt: a területelcsatolások okozta sokk nyomán mindegyik elsőrendű figyelmet szentelt az ország határain kívül élő német közösségeknek (Auslandsdeutschtum). Ez a figyelem új teret nyitott az illető közösségek viszonyait, jövőjét gondjába vevő „németség-politika” (Deutschtumspolitik) számára. A közösségek egy része a birodalmi területekről különböző időben elvándorolt migráns- és telepescsoportok utódaiként alkottak etnikai kisebbségeket és szórványokat főként Kelet- vagy Délkelet-Európa különböző tájain, más részeik a politikai határeltolások okán, épp az 1918-as versailles-i békediktátum keretében „szakadtak” külföldre (Poznań tartomány, Felső-Szilézia nagyobb része, Elzász-Lotharingia). A tudomány és a közbeszéd hamarosan pedáns megkülönböztetést is tett a két típus között: „határmenti”, illetve külföldön élő németek (Grenz- und Auslandsdeutschtum). A szélhelyzetű övezetekkel kapcsolatban később erőre kapott a revízió gondolata, amely először még csak meglapult a tudományos és kulturális, illetve nem utolsó sorban kisebbségvédő érdeklődés mögött. Az anyaország mind határozottabb revíziós igénye később, főként Hitler hatalomra jutásával, nyíltan is megmutatkozott.

      Nem felesleges annak ismerete: egyáltalán mikor, mi módon jöttek létre például azok a bizonyos határmenti német populációk? Tudnivaló, hogy például Poznań tartomány Lengyelország XVIII. századvégi felosztásából származó porosz-német szerzemény volt, melyet – korábbi telepes kisebbség jelenlétén felül - a birtoklás során módszeresen németesítettek el. Az ugyancsak vegyes lakosságú Elzász-Lotharingiát szintén diktátummal, 1871-ben csatolták az új császári Németországhoz, miután azt a Szent Német-Római Birodalom nagyon régen, két századdal korábban elvesztette. Sziléziát pedig, szintén Poroszország, valamikor Ausztriától szerezte meg. Ugyancsak határmenti területet képezett – már Csehszlovákia kereteiben – a szudétanémet vidék, amelyet 1918-ban korántsem Németországtól csatoltak el, hanem az Ausztriából kivált Csehország történelmi területét képezte. A német állam ettől függetlenül gondolkodás nélkül e területekkel kapcsolatban is átvállalta az „anyaország” szerepét. A Monarchia osztrák vagy magyar térfeléről egész sor további „külföldi német”, Németországgal a legkevésbé sem határos övezet is rászállt különféle utódállamokra Lengyelországtól Jugoszláviáig, melyek végül szintúgy magukra vonták Berlin figyelmét.

     A határrevízió igénye és a német etnikai szigetekkel kapcsolatos érdekérvényesítés gondolata a nemzetiszocialista ideológiában már korán megjelent. Ez az ideológia már nem is a hagyományos, nemzetpolitikai elvű németségtudat talaján gondolkodott, hanem eredendően mítikus, etnobiológiai-nemzeti távlatokat nyitott. Ilyen dimenzióban a határmenti/határon túli németség táji csoportjai az össznémetség természettől fogva „szervült” részeként jelentek meg, tekintet nélkül a külső környezet sajátos, az anyaországi viszonyoktól és egymástól is merőben eltérő, olykor évszázados meghatározottságaira. A térbeli kategorizálást az egynemű minőségjelzés váltotta fel: volksdeutsch/„népinémet”, ami, a lényegét tekintve más nyelvre lefordíthatatlanul, „népnemzethez/népközösséghez tartozó” németet jelentett. A németségpolitika fogalmát a „népiségpolitika” (Volkstumpolitik) váltotta, amely a „néptest” egyesítésének természettől való jogát sugallta. A határoknál elhelyezkedő övezetek visszasajátításához csak át kellett rajzolni a határokat, a távolabb elhelyezkedő, más etnikumokkal körülvett „nemzettagokra” nézve részint tekintetbe jött az anyaországi visszafogadás;részint a befogadó országok irányában egyelőre a „szövetségesi” politika fonalát követve, az időre bízták a tennivalót. A „szövetségesi” politika a hatalmi offenzíva régi Mitteleuropa-tervét követte, amely perspektívában sokféle megoldásmódot tartalmazott. A náci birodalmi stratégia végcélja egyébként a népi-nemzeti terület zárt láncú keleti kiterjesztése volt; amely a szétszórt népinémetek számára kevésbé az anyaország történelmi határai mögé történő visszatelepítését, mint inkább átcsoportosítását diktálta a kiterjesztett határokkal kijelölt új területekre, e régiók elnémetesítésének eszközeként. Berlin egyébiránt 1938-ban már ki is vont 200 ezer dél-tiroli németet a szövetséges Olaszországból, akkor még az Óbirodalom területére. Akkori „Haza a Birodalomba” (Heim ins Reich) jelszavát a további akcióknál is alkalmazta, holott már egészen másról volt szó. Hatalmi optimizmusával a hitleri vezetés később Magyarországnak is kilátásba helyezte a németség esetleges „hazatelepítését” a háború utáni időszakra vonatkozóan. Ennek részleges beváltásáról a hazai politikai elit a végül vesztessé vált Németországgal szemben is gondoskodott.

     Németország a visszafoglalást, a megszállást vagy a szövetkezést illető lépéseit előkészítendő, mindenekelőtt népinémet propagandájával igyekezett bekeríteni a látókörbe vont övezeteket, politikai partnereit pedig színlelt szerződésekkel tévesztette meg. A kollektív jogaikban szinte mindenütt kisemmizett kisebbségek maguk könnyen felültek az anyaországi szirénhangoknak. A kapcsolattartás központi szerveként különböző előzmények után 1937-ben létrejött az SS-szervezet védőszárnyai alatt működő „Népinémet Közvetítő Központ/Iroda” (Volksdeutsche Mittelstelle, VoMi). Végül a hitleri haderő 1939-41-ben valamennyi égtáj felé átlépi a határokat: Csehszlovákiától elszakítja a Szudéta-vidéket, Lengyelországtól Gdańskot és Hátsó-Pomerániát, visszaveszi Poznańt (Warthegau néven, kibővítve Łódź vidékével) és Sziléziát. A színlelt megegyezéssel (Molotov-Ribbentropp paktum) Sztálinnak átengedendő lengyel (Curzon-vonal) és román területekről kivont félmilliónyi népinémetet a bekebelezésre szánt lengyel övezetekbe csoportosítja, később a Baltikumból és máshonnan hozzátesz még ugyanennyit, és itt megnyitja az etnikai szanálás és átrendezés kísérleti telepét. A nagy lendülettel folyó végrehajtás a háború fordulata miatt szakad félbe. Az orosz előrenyomulás következtében egyik napról a másikra a visszavonulás van soron - a „népinémet” csoportok menekítésével vagy akár a hátrahagyásukkal is. A menekülők azonban általában nem várnak a felhívásra. A mentés és a menekülés a front gyors mozgása következtében azonban mégsem teljeskörű. Elkövetkezik a népinémet kérdés zárófejezete, amelynek tárgya: a helybenmaradtak bűnbakká tevése a nemzetiszocialista bűnök kollektív számonkérése során.

                                                                    *           

          A kötetbe foglalt áttekintések részben hármas időbontást követnek: 1. a népinémet mozgalom fejlődése két világháború között, 2. a német befolyás vagy behatolás időszaka a II. világháború éveiben, 3. a megtorlás a háború után; részben csak összevont vagy hézagos képet kínálnak.

Magyarország: Lengyelországé mellett tulajdonképp csak a magyarországi történést követhetjük végig teljesebb folyamatában, Ungváry Krisztián, Norbert Spannenberger és Tóth Ágnes egy-egy tanulmánya jóvoltából. Spannenberger a maga, németül és magyarul is megjelent monografikus munkájában (A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között, Lucidus, 2005) foglaltak szerint érvel a Basch Ferenc-féle Volksbund-platform jóhiszeműsége mellett, amely végül a két, egymásnak feszülő nemzetpolitika, továbbá a területi visszacsatolások utáni erdélyi szász, illetve bácskai sváb nyomás alatt kényszerült sodródni az eseményekkel. Hasonlóan Tóth Ágnes is már megjelent kötete, a Migrationen in Ungarn 1945-1948 (München, 2001, magyar őskiadása: 1993) nyomán összegzi a svábok kiűzésének átfogóbb kényszermigrációs és telepítéspolitikai folyamatokhoz csatolódó menetét. Ungváry ’A megkérdőjelezett asszimiláció’ címmel, a tárgykörben lényegében újszerű fordulattal, a magyarországi sovinizmus antiszemitizmusát és németellenességét egymás párhuzamában veszi szemügyre.

Csehországnak a megszállási időszak tükrében jut tételes elemzés – leszűkítve a szudétanémet náci elit és a rájuk telepedő birodalmi „cápák” ellentéteire (’Első- és másodrendű néptársak?’). Az előzmények tekintetében a felsőoktatási viszonyokba nyerünk bepillantást, a következményeknél pedig csak az irodalmi és filmes ábrázolás áttekintését kapjuk párhuzamos cseh és német tükörben, a máig élő elfogultságoknak megfelelően (az NDK-ra optált szocialista szerzők kivételével) gyakran homlokegyenest ellenkező beállítással.

Elzász: Valódi adósságot törlesztenek az Elzászra vonatkozó áttekintések: 1918-1920: az 1870 után betelepült német birodalmi elit, 1940-1945: a franciák elűzése, a történelmi elzászi regionalitás végpusztulása.

Szlovákia: Úgyszintén újszerű az 1939-1945 közötti, megkésetten jelentkező (annál becsvágyóbb) szlovákiai német mozgalom epizódjainak feltárása. A mintegy 120 ezres lélekszámú, korábban félig elmagyarosodott vagy elszlovákosodott népességet a Franz Karmasin vezette Kárpátnémet Párt (később: Német Párt) próbálta disszimilálni. Ez a formáció Csehszlovákia feldarabolásáig a Szudétanémet Párt formális szatelit-szervezeteként működött, majd függetlenítve magát, Berlinben külön előszobázott, a szlovák nacionalizmussal erőn felül versengve a totalitárius bábállamban megszerezhető befolyásért.

Románia: A romániai tanulmány a népinémet (lényegében erdélyi szász) vezetés már több helyen, így Johann Böhm munkáiban bővebben tárgyalt csatlós szerepéről, ezen belül pedig arról a tüsténkedésről ad számot, amit ez a vezetés Berlin helyi képviselőjeként a román nemzeti haderő helyett a Wehrmachtba (azaz, lényegében SS-be) történő besorozások érdekében produkált. Spannenbergernél láttuk, hogy a magyarországi Volksbund a három szakaszban lebonyolított Wehrmacht-sorozás nyílt támogatását ehhez képest egyáltalában nem ambicionálta, sajtópropagandát is csak a második sorozás alkalmával vállalt fel.

Ukrajna: Önmagában hézagpótló az egykorú szovjet-ukrajnai német szórvány szisztematikus felőrlésének szentelt beszámoló, de nem illeszkedik szervesen a kötet anyagához, hiszen ez a lakosság a katonai bevonulás előtt eleve elérhetetlen maradt a hitleri propaganda számára, a háborús időszakot a tanulmány viszont már nem tárgyalja. A Wehrmacht megjelenése előtt Szovjet-Ázsiába evakuált volgai németek okkal maradnak ki a képből.

Jugoszlávia csak közvetve, a Bácska magyar megszállása kapcsán kerül szóba Spannenberger Volksbund-tanulmányában.

                                                                   *

     Legkidolgozottabb a kötetben a lengyel vonatkozások köre. A három-négy idevonatkozó tanulmány kézzelfoghatóan kidomborítja a náci cselekvési stratégia, a lengyel kísérleti terepre alkalmazott német metodika paradigmaértékét, részletesen bemutatja végtelen leleményű eszköztárát is. Amit a weimari korszak a maga politikai szint alatti próbálkozásával nem ért el: ti. hogy a Mazúriától Sziléziáig tájegységenként eltérő regionális örökséggel rendelkező németség párt- és civilszerveződés szintű akcióegységbe kovácsolja, hézagmentes besúgó hálózatot építsen ki, illegális fegyveres sejteket szervezzen, azt menetrendszerűen valóra tudta váltani a hitleri vezetés már jóval a meglepetésszerű katonai fellépés előtt. Ilyképpen a lengyelországi népinémetek meghatározott csoportjai valóságosan is betöltötték az „ötödik hadoszlop” szerepét, amit más összefüggésekben megalapozatlanul is felemlegetnek.

     A megszállás időszakából az etnobiológiai program kapja a fő figyelmet az elemzésekben. A program a zsidóság elhurcolása mint alapművelet mellett a lengyelek jogfosztására, az egyezményesen kivont népinémetek ideiglenes állomásoztatására, egyszersmind egészségügyi akciónak álcázott faji szűrésére irányult, melyet a „Faj- és településgondozó Főhivatal” (Rasse- und Siedlungshauptamt, RuSHA) stábja hajtott végre. Az ezirányú módszeres antropológiai felmérés és osztályozás, a lengyel népességre is kiterjesztve, távolabbi elképzeléseket is szolgált, amelyek a Szovjetunió legyőzésével váltak volna valóra a tágas keleti régiók germanizálása során. Az árja ideáltípusnak leginkább megfelelő egyedek lehettek volna hivatva arra, hogy szisztematikus szaporítással birtokba vegyék a keletet, a szlávok alávetése mellett. A birodalom lakosságára egyetemelegesen érvényes „fajgondozás” és „homogenizáció” elve alapján ekként az új telepítések a csúcsminőséget képviselték volna. Ide skandináv területekről is toboroztak volna. Átnevelés, „feljavítás” célzatával a gyengébbeket az Óbirodalomnak szánták, a faji tekintetben „nemkívánatos” elemeket deportálni kívánták a Főkormányzóság elnevezésű megszállási övezetbe, innen a háború után, bioetnikai sorsukra hagyva őket, a származási helyükre tervezték visszaküldeni. A Főhivatal embereinek egyébként meglehetős csalódásban volt részük a Délkelet-Európából evakuált népinémetek nagyszámú egyedének fajkeveredése, „fajromlása” láttán.

     A „volksdeutsch” kifejezésben testet öltő mítoszkonstrukció a maga lengyelországi „karrierjével” meglehetősen hű tükre a náci ember- és népfelfogás egész cinizmusának, amivel egy faji szubsztrátum nevében kész alávetni és elsöpörni közösségeket, lényegében tulajdon fajtársait sem kímélve. (Meddig is terjedhetett volna egy permanens antropológiai szelekció?!) A szláv nyelvekre végképp lefordíthatatlan és értelmezhetetlen német szó méltán vált szitokszóvá a lengyel emlékezet számára. Hogy egyszersmind általában a németség iránt érzett harag hívószavává is lett, az egyes-egyedül a német birodalom náci politikájának tulajdonítható. A gyűlöletes „népinémet” honfitárs sztereotípiája máig kiirthatatlannak bizonyul a lengyel tudatalattiból (mint a mozi- és tévéfilmek is tanusítják). A múlt e fejezetének feldolgozása még hosszú folyamatnak ígérkezik. A feldolgozásnak azon az úton kell továbbhaladnia, amelyet a konferenciakötet most kijelölt.                  

                                                                                                                    Komáromi Sándor