A balkániság problematikája – irodalmi tükörben
Hansen-Kokoruš, Renate: Bosnien und der Westen. Kolonialismus und Identität im Roman „Sahib” von Nenad Veličković. = Die Welt der Slaven. Jg. 52. 2007. H. 2. p. 372-385.
Kazakova, Svetlana: Homo balkanicus. Literarische Wandlungen eines Stereotyps. Uott p. 356-371.
Richard Swartz: «Wir lernen nur aus unseren eigenen Katastrophen» Das Gespräch führte Sigrid Löffler. = Literaturen. Sept. 2007. – literaturen.de/index: Aktuelle Ausgabe 07/08.07
E. Said Orientalism (1978) című művében világossá tette Európa, pontosabban Nyugat-Európa „Kelet”-képének kolonialista előítéletességét, amivel szemben újabbkori önképét is előítéletesen határozta meg. A képet az európai „standard” fölénytudata és hegemónia-igénye felől szemlélt vadság és egzotikum kontrasztos színei uralják. Úgy tűnik azonban: az euroatlanti Nyugat továbbra is így közelít, mint már erre mások mellett M. Todorova (Imagining the Balkan, 1997) felhívta a figyelmet, ezúttal a jugoszláv háború utáni, „keletté” átminősített Balkánhoz. Ez ellen emeli fel szavát Nenad Veličković bosnyák író új regénye, mely a daytoni Bosznia jelenében játszódik.
Veličković (sz. 1962) az új bosnyák irodalom Szarajevóban élő jeles képviselője. Több regénye és elbeszélése ismert. Első regényét, a Konačari-t több nyelvre lefordították. (Magyarul Szarajevói capriccio címmel jelent meg 2002-ben). A Sahib – Impresije iz depresije (’Sahib – depressziós impressziók’, 2002; bővített és átdolgozott kiadása: 2005) E. Said következtetéseinek elkötelezett mű, noha nem tételregény. Elbeszélő hőse egy Szarajevóban működő nemzetközi segélyszervezet brit illetőségű munkatársa, aki e-mailekben küldi beszámolóit barátjának Londonba. A levelek sora maga a regény. A brit kontextusban fogalmazott beszámolók a bosnyák mindennapok világát úgy jelenítik meg, mint egy „másik” Európát, illetve „nem Európát”, végsősoron mint valami „keletet”. Ugyan a levélíró-elbeszélő helybeli sofőrjén (egyben tolmácsán és sokoldalú támaszán) keresztül folyamatosan és emberközelből szembesül a napi valósággal, de a kézzelfogható tapasztalat nehezen hatol el a tudatáig, legfeljebb csak késleltetve érez rá a valós összefüggéseire. A fokozatos elfogadásban még így is saját individuális mássága (homoszexualitása) segíti leginkább; ez a legérdekesebb „csavar” a történetben. Szolgálata leteltével mindenesetre nem Londonba tér vissza, hanem szerencsét próbál Belgrádban.
A címadó, urdu eredetű „sahib” (’méltóság’, ’nagyúr’) szó szimbolikája, amely jelentésáttételekkel Indiában végül a gyarmattartó felsőbbség – történetesen angol – képviselőit is jelölte, a bosnyák sofőr rokon hangzású „Sakib” (’megvilágosodott’ jelentésű) neve révén bontja ki mélyebb értelmét. Ezzel a bosnyák környezet máris elnyerte angol szemszögből hagyományos, a külföldi behatolók diktátumában, az őslakosok maradéktalan kiszolgáltatottságában rejlő „gyarmati” konnotációját, amit a viszonyok – az idegen tőke zsarnoksága, az éhbérért dolgoztatás stb. a vékony helyi elit korrumpálódásáig - maradéktalanul igazolnak. Szó esik a legális és illegális szervkereskedelemről, az aknaturizmusról, a fogyasztói piacosítás hegemóniájáról is. Ez a „kelet” ugyan csupán „vadkelet”, amelynek kaotikus valósága ezzel a gonosz szójátékkal jellemezhető: „dezorijent”, de annál inkább túl van a „nyugatként” felfogott Európán. Az euroatlanti protektorok szájával róla folytatott beszéd, ahogy az író beállítja: színtiszta posztkoloniális diskurzus. Levélírónk legalább is ezt teszi magáévá: vad, civilizálatlan, demokráciaképtelen, ennélfogva megnevelni, ráncba szedni való néptömeget lát maga körül, a féktelenség, az agresszív hajlam, a könnyen egymás ellen forduló törzsi önzés őstulajdonságaival, amelyek nemrégiben kölcsönös öldöklésbe vitték.
Ánglus levelezőnk, legalább is kezdetben, a címzettjeivel és kollegáéival közös sztereotípiák síkján, a tárgyi ismereteknek híjával, ugyanakkor a civilizációs standard felsőbbrendűségével szemléli kiküldetésének színhelyét. Ugyanígy vitatkozik Sakibbal is. A nemzetközi ellenőrzéssel folyó boszniai újjárendezést illetően annak a globalista stratégiának hisz, amely a történeti gyarmatosítást folytatná új eszközökkel. Sakib az, aki mindvégig kiáll a Balkán és Bosznia, a helyi társadalom egyéneinek becsülete, méltósága, valamint a saját jövő kimunkálásának joga és parancsa mellett, ezzel magasodik a regény főhősévé.
*
A másság mentális megértése saját kontextusa és az abból indított dialógus nélkül nem lehetséges (amint ezt Gadamer vagy W. Kogge hermeneutikai igénnyel hangsúlyozza), még ha nehéz is a feladat az adott szembesítés során. Ugyanakkor csak a saját kontextuson belül a megszokás automatizmusán túl az önmegértés és önmegismerés sem egyszerű, vagyis a külső, akár negatívumok sorát felvonultató tükörkép sem mellőzhető. A Veličkovićnál jó tíz évvel idősebb Dubravka Ugrešić horvát emigráns írónő, aki körül a tudjmanni nacionalista kurzus alatt fogyott el otthon a levegő, ez utóbbi alapállásból szólal meg, ha a távolból balkáni hazájára vagy éppen a tágabb Kelet-Közép-Európára tekint. Példa Ugrešić feljegyzéseiből: egy papírlapra két oszlopban ír fel ellentétpárokat, mint: szervezettség – szervezetlenség, demokrácia – demokrácialátszat, legitimitás – illegitimitás, racionális tudat – mítikus tudat, jövőbetekintés – múltbatekintés, individuális tudat – kollektív tudat, polgári egyéniség – nemzeti egyéniség és hasonlók, és azután felcímezi az oszlopokat: Nyugat-Európa – Kelet-Európa. Az európai Kelet nyomasztó mássága itt globalista előítéletesség nélkül tapintható. Veličković és Ugrešić eszerint egymással is vitában áll. A kelet-nyugati antinómiák létezők, kérdés, hogy az egyik oldalnak le kell-e győznie a másikat, vagy nem inkább a kölcsönös megértés, sőt tanulás vezetne-e előbbre?
A délszláv irodalom alkotóit régóta foglalkoztatja a „homo balkanicus” (Ivo Andrić kifejezése) imágótípusának vagy típusainak kritikus vizsgálata is. A balkáni imágó alapformájában tisztán etnopszihológiai karakterű, különféle áttételekkel csak a modern irodalomban jelenik meg. Különösen figyelemre méltó a konfliktushelyzeteknek kitett imágó alakulása, azaz lényegében a torzulása. Utalhatunk itt néhány irodalmilag formált típusra, melyek az etnopszihológiai jegyek puszta jellemtöltelékké válását példázzák. - Magának Andrićnak ebből a szempontból is izgalmas Omerpaša Latas (1977) című posztumusz (befejezetlenül is maradt) történelmi regénye, amelynek katona hőse, osztrák szolgálatban állt apja és az udvar közötti összeütközés miatt száműzetésbe kényszerülve, identitást vált, a szultán szolgálatában emelkedik magasra, de a sértett büszkeség balkáni típusú érzelmi készletéből építi fel kemény, becsvágyó és hiú személyiségét. - Miroslav Krleža Na rubu pameti (a nevezetes „Glembayak”-ciklusból, 1938; magyarul: Az ész határán, 1976) című társadalmi regényének névtelen értelmiségi-hőse („homo cilindriacus”) csupán csak öngyötrő belső emigrációba vonul a hanyatló polgáriság színterén torzzá vált identitási örökség világával szemben. – Egy további, korai karakter-lelet a bolgár Aleko Konsztantinov Baj Ganyo (’Ganyó bácsi’, 1894) című szatirikus ciklusának botcsinálta kapitalista figurája, aki egyszerre hordozza az évszázados török függőség – az ő esetében - sunyi és buta szolgaörökségét és a kitörésvágy primitív erőszakosságát, ami rányomja bélyegét a kései bolgár nemzeti modernizáció egy kevésbé gyümölcsöző irányzatára.
Az etnonemzeti egyéniségekre lebontható vagy éppenséggel közös „balkániság” kérdésében mindenesetre még csak a kezdeteknél tartanak a vizsgálódások. Ami az új irodalmat illeti, 2007 októberére izgalmas Balkán-antológiát ígér a majna-frankfurti S. Fischer kiadó, Der Andere nebenan (közelítő címfordítás szerint: ’Idegen szomszédság’) címmel, amely a térség nemrégiben egymás ellen fordult nemzeteinek hangját együtt, egymás mellett kívánja megszólaltatni. Az írói megnyilatkozások (elbeszélő és vallomáspróza) bizonyosan sokat hozzátesznek majd a balkáni imágó arcvonásaihoz. A kötetet Richard Swartz svéd publicista és író, Délkelet- és egyúttal Kelet-Közép-Európa kitűnő ismerője állította össze, aki a Svenska Dagbladet tudósítójaként már a rendszerváltó hullám kezdete előtt bejárta az országokat az NDK-tól Romániáig. Így nyert tapasztalatait összegezte többek között Lyuk a falban - Történetek Európa keleti felébôl (1998) című magyar kötete. (Magyarországon előzőleg Nádas Péterrel folytatott és Párbeszéd - Négy nap ezerkilencszáznyolcvankilencben címmel megjelent dialógusa tette ismertté a nevét.) Az antológia megjelenése előtt készült interjúban összegzi a kötettel követett szándékokat: kibeszéltetni a gyászt és fájdalmat, kitapintani az infernális összeütközés mélyebb mozgatórugóit, illetve ezzel együtt az egymáshoz történő újraközeledés támpontjait. Mint az interjúból kiderül, a kötet megszóltat számos emigránst, közöttük jóval a jugoszláv konfliktus előtt nyugatra került alkotókat is, akik minden bizonnyal tágabb történeti általánosításban tudnak hozzászólni a kérdésekhez. Swartz nem „politizálni” akar a könyvével (már csak azért sem, mert egyelőre legalább is nem az érintett régió közönsége elé kerül), tisztában van az „aktuális” témákban folytatott irodalmi diskurzus teljesen más természetével: a legtöbb, amit az irodalom megtehet: megszólaltatni, megörökíteni a valóságot. A militáns sovinizmus időközben, szerencsére, amúgy is visszavonulót fújt; az érintettek mégis csak tanultak a katasztrófából. Úgy látszik: az emberiség csakis katasztrófák árán tanul tévútjait tekintve. A többi: a szűkebb-tágabb recepció dolga, éspedig – nyugati nyelvű kiadásról lévén szó – az európai nyugat eddig kétesnek bizonyult tájékozódása szempontjából.
Komáromi Sándor