Szlovákia déli határainak stratégiai aspektusairól 1918-1919-ben a csehszlovák követelések szempontjából a békekonferencián

Hronský, Marián: K strategickým aspektom utvárania južnej hranice Slovenska v rokoch 1918 – 1919 z hľadiska česko-slovenských požiadaviek na mierovej konferencii = Historické štúdie. 43. r. 2004. 79 – 89. p.

            A tanulmány a békekonferencia előkészületeivel, a csehszlovák követelések és álláspontok kidolgozásával és indokaival foglalkozik. A csehszlovák-magyar határ megállapításában a szlovákokat és a cseheket elsősorban biztonsági és stratégiai szempontok vezérelték.

A hivatalosan 1919. január 18-án Párizsban kezdődő békekonferenciára készülő érintett felek elsősorban az alapvető anyagok kidolgozására, az álláspontok és a követelések indoklására összpontosítottak. A csehszlovák delegáció legfontosabb célja az volt, hogy a csehszlovák állam számára stratégiailag szilárd helyzetet biztosítson. Eduard Beneš, az ideiglenes csehszlovák kormány külügyminisztereként már 1918. novemberében sürgette a gazdasági, etnográfiai, földrajzi és stratégiai szempontú tanulmányok előkészítését. Az új állam határainak megállapítása stratégiai és biztonsági szemponttal párosult. Maga Masaryk is úgy vélekedett, hogy „ilyen kegyetlen háború után meg kell védenünk magunkat, bárhol is legyenek a közös határaink a kegyetlen és könyörtelen ellenségeinkkel…”.Rudolf Kalhous alezredes, a csehszlovák békeküldöttség katonai szakértője először is a stratégiai jelentőség fogalmát szerette volna tisztázni. A vezető politikusok számára hamar bebizonyosodott, hogy Szlovákia területének meghatározása igen nagy problémát okoz, mivel a magyar kormány ezt minden lehetséges politikai és hatalmi eszközzel igyekezett megakadályozni annak érdekében, hogy Szlovákiát a történelmi Magyarország keretein belül tartsa.

            A katonai szakértők Szlovákia területének földrajzi jellemzőiből indultak ki, ahol is a Kárpátok és a Duna játszották a meghatározó szerepet. A „Tátrától a Dunáig” tartó szlovák területi felfogás 1918-ban a szlovák képviselet által előterjesztett „Pozsonytól Ungvárig” tartó összefüggő sáv kijelölésével egészült ki. A történelmi Magyarország keretén belül délen és keleten is hiányoztak Szlovákia számára az egységesebb etnikai, földrajzi és közigazgatási határok. A Masaryk által készített „Az eljövendő csehszlovák állam vázlata” (1915) magába foglalta a jugoszlávokkal összekötő korridort is.

            Eduard Beneš 1918. november 4-én Párizsban követelte a Duna fő folyása mentén Pozsony, Komárom, Esztergom és Vác stratégiai pontok elfoglalását. 1918. novemberében sikerült elérnie a Pichon-féle demarkációs vonal kijelölését, amely a Morva torkolatától a Duna fő folyásán át az Ipoly folyóig húzódott, az Ipolytól pedig Rimaszombatig, nyugatról keletre egészen az Ung folyóig terjedt, innen pedig Halics határáig, azaz ideiglenesen kijelölték Szlovákia déli és keleti határait. 1918. december 24-én F. Vix alezredes javasolta, hogy a budapesti Károlyi kormány ürítse ki Szlovákia egész területét a Pichon-féle demarkációs vonal mentén. 1918. december 6-7-én megkezdődtek Szlovákia területének elfoglalására irányuló előkészületek.

Prágában a békekonferencia előkészítésére külön hivatalt hoztak létre, melynek élén Vladimír Slavík állt és amelynek feladata a követelések politikai előterjesztése volt. Az előkészületi munkákba bevonták a Szlovák Képviselők Klubját is. Ebben az időben a Duna menti határ megvalósulása nem volt kétséges. Fedor Houdek tagja volt a békekonferencia határokat kijelölő bizottságának, ami optimizmusra adott okot. Jozef Škultétyt is Prágába invitálták, hogy segítsen a határok stratégiai szempontú meghatározásában.

1918. november 28-án R. Kalhous alezredes és E. Hondl ezredes vezetésével a katonai szakosztály (később stratégiai bizottság) egy terjedelmes elaborátumot dolgozott ki „A csehszlovák állam határainak stratégiai szempontú meghatározása” címmel, amely megállapította, hogy Csehszlovákia a szomszédos országok (Németország, német Ausztria, Magyarország, Lengyelország) szempontjából   ki lesz szolgáltatva a háború lehetőségének. Ez a megállapítás erős védelmi vonal kiépítésére és megbízható szövetségesek keresésére késztette őket. Csehszlovákia határai stratégiailag csak a Dunán és a Kárpátoknál lesz biztosítva, ezért Szlovákia határát a Morva folyónál és a Duna fő folyásánál kell meghúzni, majd Esztergomtól keletre Miskolcon és Tokajon keresztül kell vezetnie a Tisza mentén a Máramarosi-szigetig a Visó (Vyš) folyótól délre. A Dunát a németekkel és a magyarokkal szembeni egyetlen stratégiai akadályként tüntették fel. Ekkor már a Miskolc- Csop (Csap) közötti vasútvonal megszerzésének stratégiai megalapozottsága is előtérbe került. Miskolc az összeköttetés, a közlekedés szempontjából stratégiai fontosságúvá vált. R. Kalhous alezredes ”A csehszlovák állam határai stratégiai és katonai szempontból” (1919. január 20.) című esszéjében már figyelembe veszi a Pichon-féle demarkációs vonal hiányosságait és javaslatot tesz a Pozsonynál, Komáromnál és Esztergomnál kialakítandó hídfőállásokra, melyek stratégiai jelentősége a Jugoszláviával összekötő folyosó megszűnésével megnő. Kalhaus igen helyesen előre látta, hogy „a Szlovákia ellen vezetett magyar offenzíva biztosan elkerüli a Dunát és valószínűleg a Duna és a Tisza között, Váctól keletre a Mátrán keresztül és az Ipoly völgyébe fog vezetni”. Ezért Csehszlovákiának olyan határral kell rendelkeznie, ahol feltartóztathatja az ellenséget, ami a Váctól a Mátrán és a Bükkön át Miskolcig tartó határral érhető el. Kalhous szerint katonai érdek, hogy a Romániával és Ukrajnával összekötő vasútvonal Csehszlovákia területén vezessen.

Szlovákia déli határát katonai szempontból két részre osztották: a Duna fő folyásának tisztán stratégiai szakaszára és a Duna és Miskolc közötti határra. A katonai szakértőknek a szlovák-magyar határra vonatkozó megállapításai a csehszlovák követelések maximális variációjával egyeztek meg. A maximális határ esetén azonban igen nagy számú magyar lakossággal kellett számolniuk.

1919. jan. 2-án a prágai várban a cseh kormány Masaryk részvételével és a szlovákok képviselői nélkül szigorúan bizalmas ülést tartott, melyen a párizsi béketárgyalások előkészületeivel és Csehszlovákia határainak kérdéseivel foglalkoztak. A csehszlovák állam lehetséges határainak négy változatát terjesztették elő: az első variáció a minimális követeléseket tartalmazta, amelyben a lengyelek javára Árva északi csücskéről, a magyarok javára pedig Csallóközről mondtak volna le. A második változat magába foglalta a Komárom mellett megerősített hídfőállást, részben a Bükk-hegységen és a Váctól keletre fekvő szlovák szigeteken is osztozott volna. A harmadik variáció már a miskolci vasúti csomópont teljes megszerzésére törekedett, de kihagyta a Miskolc és Sátoraljaújhely közötti szakaszt, mert így legalább 120 000 magyartól szabadulhattak meg. A negyedik, maximális verzió délen a dunai elővárosokra is kiterjedt, magába foglalta a Visegrádtól délre fekvő szlovák településeket és a Miskolc-Csop közötti vasútvonalat is. Gazdasági és stratégiai szempontból a maximális variáció tűnt a legideálisabbnak, ám a nagy számú „idegen” lakosság aggodalomra adott okot. 1919. dec. 5-én Masaryk elnök írásban figyelmeztette Benešt, hogy Kramář és a szlovákok eltúlozzák a magyarokkal szembeni területi követeléseket. A szlovák képviselők álláspontját a Klub Memorandum tükrözi: a határ a Duna fő folyása legyen, a pozsonyi megerősített hídfőállás és a salgótarjáni sarokmedence Csehszlovákia területén maradjon, továbbá Szlovákia délkeleti határa az Ipoly völgyében és a Losoncot és Sátoraljaújhelyt összekötő vasútvonaltól délre vezessen. 

1919. januárjában a csehszlovák békeküldöttség Párizsban a prágai kormány álláspontját is képviselte, amely alapján a Csallóköznek Csehszlovákia területén kívül kell maradnia, a Pozsonytól Komáromig tartó határnak a Kis-Duna mentén kell vezetnie, ezáltal a Pozsony-Komárom közötti dunai határszakasz a felére csökkenne és a magyar etnikum egy része is Csehszlovákia területén kívül esne.

Végül a békekonferencián a csehszlovák követelések maximális változatát terjesztették elő. Az 5. Memorandum déli, délkeleti és keleti részre osztotta a szlovák-magyar határt. A déli dunai határ a Duna jobb partján egészen a váci kanyarig vezetett, ahol áttért a folyó bal partjára, Komáromnál kisebb peremvárost alakított ki és a terjedelmes pozsonyi peremváros félkör ívben egészen a Fertő-tóig (Nezsideri tavakig) terjedt.

A délkeleti határszakasz Váctól a nógrádi hegyeken, a Mátrán és a Bükkön keresztül északról egy ívben Miskolcot kikerülve a Hernád mentén folytatódott kikerülve Sárospatakot, majd Sátoraljaújhely alatt Felsőberecki felé irányult.

A déli dunai határ esetében stratégiai szempontok miatt a maximális követeléseket terjesztették elő. A Memorandumban hangsúlyozták, hogy a Csehszlovák köztársaságnak Duna menti állammá kell válnia, ám a délkelet Szlovákia vegyes lakosságú területére vonatkozó döntést a békekonferenciára bízták.

Kalhous alezredes feszülten figyelte a Szlovákia déli határával kapcsolatos tárgyalásokat 1919. május 16-án és Benešnek írt levelében ismét azt hangsúlyozta, hogy „a Duna fő folyását, a Mátrát és a Bükk-hegységet meg kell szerezniük, ha biztosítani akarják magukat a magyarokkal szemben”.

1919. június 12-én a legfelső tanács meghatározta a Magyarország és Csehszlovákia között húzódó végleges határvonalat, amely alig tért el az első demarkációs vonaltól. R. Kalhous csalódottságának adott hangot, mert a meghúzott határ a delegáció legszerényebb követeléseinek sem felelt meg.

A pozsonyi hídfőállásra vonatkozó követeléseiket 1919. augusztus 11-én sikerült érvényre juttatniuk, de az így megszerzett terület is csupán a követeléseik egyötödét tették ki.

Császári Éva