Valóban veszítettünk Romániában?

Sebastian Lăzăroiu: Have We Really Lost in Romania? In Why We Lost, Bratislava, Int. Republican Inst., 2005. pp. 101-117.

Hivatali idejének letöltése előtt nem sokkal Románia volt köztársasági elnöke, Emil Constantinescu egy sokkoló bejelentést tett: „a volt titkosrendőrség emberei győztek le”. Egy leköszönő köztársasági elnöktől meglehetősen szokatlan bejelentés hátterével a szerző nem kíván részletesen foglalkozni, de az állítás maga rávilágít arra, hogy a szegénység, a fejletlenség, az infláció és az utóbbi tizenöt évben megkezdett gazdasági reformok más mellékhatásai mellett a kommunista szellemekkel is meg kellett harcolni a román politikusoknak. Az okkult erők gyakran szolgálnak kényelmes mentségként politikai kudarcok számára, és teszik lehetővé összeesküvés elméletek kialakulását, melyek virágkorukat élték ebben a nehéz átmeneti időszakban.

A szerző nem tagadja, hogy a volt titkosrendőrség és más kommunista aktivisták megpróbáltak új hatalmi pozíciókhoz jutni 1990 után. Több tanulmány is bizonyította, hogy a volt kommunista döntéshozók politikai hatalma miként alakult át gazdasági és politikai privilégiumokká Kelet-Európa-szerte. Mindazonáltal ezekről az emberekről feltételezni, hogy hatásuk kiterjed különböző intézményekre és szervezetekre, mintha csak egy titkos akciótervet követtek volna, melynek egységesen a régi rezsim visszaállítása lett volna a célja, az a politikai mítosz körébe tartozik. Ezek a mítoszok mindazonáltal hasznosak, mivel a történetírást folyamatos megújulásra késztetik, és elvonják az emberek figyelmét a napi nehézségekről. Ideális mentség politikusok számára, akik képtelenek megérteni feladatukat, és megpróbálják az emberek tudatában rögzíteni a múlt hibáit. A román jobboldal valóban elvesztette a 2000-es választásokat? És ha igen, hogyan és miért? A vélemények megoszlanak e tekintetben, és öt különböző forgatókönyv köré csoportosulnak.

Az első az „önfeláldozás” forgatókönyve, melyben egyes elemzők úgy gondolják, hogy a 2000-es bukás szükségszerű következménye volt a goromba és fájdalmas gazdasági reformok négyéves időszakának.

A második az „inkompetencia” forgatókönyve, melyben más elemzők szerint a jobboldali koalíció nem volt képes megérteni és levezetni mindazokat a folyamatokat, amelyek szükségesek voltak a fejlett makro-ökonómiai teljesítménymutatók eléréséhez. Nem volt képes kézben tartani az inflációt, a társadalmi elégedetlenséget, a munkanélküliséget, a politikai döntések kivitelezését stb.

A harmadik a „túlzott elvárások” forgatókönyve. A legtöbb elemző úgy gondolja, hogy az 1996-os választási kampány során a Romániai Demokratikus Konvenció (CDR) nem volt képes az önmegtartóztatásra, és tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígért megválasztása esetén. Az emberek hittek ezeknek az ígéreteknek, és túlzott reményeket tápláltak a következő kormányzati periódus elején (1997-ben).

A negyedik a „volt kommunista erők összeesküvésének” forgatókönyve, mivel számos esetben képtelen volt a CDR akaratát keresztülvinni az őt övező bürokrácián és titkosszolgálatokon, amelyek autonómiájuk jelentős részét meg tudták tartani és a politikai ellenzék erőivel szövetkezve képesek voltak aláásni a kormány törekvéseit.

Az ötödik a „megosztott kormánykoalíció” forgatókönyve. 1990 óta első alkalommal a kormányzás jogát egynél több párt gyakorolta. Valójában oly sok politikai párt és civil társadalmi erő volt jelen a döntéshozó testületekben, hogy egyetlen miniszterelnök sem lett volna képes közvetíteni ezek között a szerteágazó politikai érdekek között.

Elhibázott lenne azt gondolni, hogy e magyarázatok valamelyike lenne az oka a 2000-es évi választási kudarcnak. Mind az öt forgatókönyv valószínűnek látszik, mivel minden egyes magyarázatot több példa is alátámaszt. Az öt forgatókönyv még csak nem is független egymástól, mivel egyik a másikhoz vezet, így lehetséges, hogy létrejött az elégedetlenségnek az a kritikus tömege, amely a kormány leváltásában fogalmazta meg közös akaratát.

Az egyértelműnek látszik, hogy a jobbközép politikai csatát vesztett 2000-ben, de ugyanakkor más győzelmeket aratott. Nemcsak politikai pártok nyertek, de a demokratikus élet is Romániában. Először is az új jobbközép kormány, amely 2005-ben lépett hivatalba, nyilvánvalóan levonta a szükséges tanulságokat. A liberálisok (PNL) és a demokraták (PD) új szövetsége szilárd alapokon nyugszik; egy olyan megállapodáson, amelyet a két párt úgy tárgyalt és kötött meg, hogy az megelőzze hatalomra kerülésük esetén a belső harcokat. Szinte minden elképzelhető helyzetre kidolgoztak egy eljárást. Bár több kisebb párt is megpróbált csatlakozni a szövetséghez 2004-ben, mind a demokraták, mind a liberálisok elhárították ezeket a koalíció bővítését célzó közeledéseket, emlékezve az 1996-2000 közti időszak koordinációs nehézségeire. A szövetség a 2004-es választások során meglehetősen visszafogott, reális ígéreteket tett, hogy ne növelje a szavazók elvárásait a teljesíthetetlenségig.

Amit valószínűleg nem tanultak meg az 1997-2000 tapasztalataiból, az az óvatos szellemvadász ígéretek. A jobbközép koalíciónak még a neve is – „Jog és Igazság” – már kissé idealisztikus. Míg az igazságszolgáltatási rendszer reformja már meglehetősen esedékes, a szövetség kormányzatban töltött első száz napja azt mutatta, hogy elkötelezettek az eddig folyó gyakorlatok megváltoztatására. Ez a törekvés hamarosan közhivatalnokokkal folytatott csatározást eredményezhet. Az igazságot nehéz meghallani és igazságot szolgáltatni szintén nem egyszerű feladat.