Csecsenföld és a Kaukázus
Proskurjakov, Aleksandr: Tschetschenische Diffusion. Konflikte, Kämpfe, Krieger im Nordkaukasus. = Osteuropa. Vol. 56. 2006. Nr. 7. p.55 – 63.
Mint a múlt évben meggyilkolt Anna Politkovszkaja újságíró írta még 2005-ben, a Kreml Csecsenföldön csupán felváltotta az egyik típusú polgárháborút, amelyben szövetségi csapatok harcolnak csecsenekkel, egy másikkal, amelyben csecsenek egymással küzdenek a hatalomért. A csecsen konfliktus egész történetére visszatekintve a folyamat a függetlenség egyoldalú kikiáltása óta természetesen ennél jóval összetettebb. Az első csecsen háború (1994/96) orosz részről természetesen a Föderáció területi „integritásáért” folyt a csecsen önrendelkezési törekvésekkel szemben. (Nem szólva a Csecsenföldön található olajmezőkhöz, finomítókhoz és az áthaladó vezetékekhez, Kaszpi-tengeri összeköttetésekhez fűződő érdekekről.) A propaganda a területi „sérthetetlenség” elve mellett az orosz lakosság jogainak védelmét, a maffiák hálózatának és a „banditizmus” felszámolását tüntette még fel motívumai sorában. Összességében az „alkotmányos rend” helyreállításában fogalmazta meg a harci cselekmények cékitűzését. A területi elszakadásnak a volt „szövetséges” tagköztársaságokkal ellentétben nem csak az államjogi megalapozottsága hiányzott, de a valódi konszenzusa sem volt meg, a csecsen etnikum részéről sem. Az etnonemzeti „öntudatosodás” főképpen a versengő családszövetségek műve volt. Az elit föderációpárti része nem látott világos jövőt a törpe tartomány szuverenitásában. A több éves egyezkedő- békéltető kötélhúzást, majd a nyílt konfliktust és a szakadár elnök, Dudajev ártalmatlanná tételét (1996) követő folytatás orosz részről már csak egyetlen globális stratégia: a föderális katonai, politikai ellenőrzés fenntartása jegyében állt, különleges egységeivel egyúttal a csecsen gerilla-harcmodor és a terrorakciók semlegesítésére összpontosított, terrorcsapásra jobb híján ellencsapást mért. Hogy e körülmények között a több-kevesebb kompromisszumra hajló helyi csoportok, személyek (mint az egyezményes formában elnöki székbe került Aszlan Maszhádov) és a kérlelhetetlen szélsőség képviselői miképpen változtatták együttműködésüket és szembenállásukat, abból nehéz „polgárháborús” arcvonalakat leolvasni, a civil lakosságot pedig, amely a konfliktus fő szenvedő alanya volt és maradt, miondkét oldalról terrorizálták.
A Kreml erőfeszítései viszont nem hogy valamilyen eredménnyel jártak volna, a rosszul megválasztott eszközökkel, a felesleges provokációkkal és nem utolsósorban a hadseregben is eluralkodó korrupcióval (fegyvercsempészet, dezertálás stb.) maguk is inkább a konfliktus eszkalációját segítették. A csecsenföldi ellenállás 1999 óta ugyanis rég nem függetlenségi talajon folyt már, a harc szélesebb sugarú iszlamista törekvések terepévé vált, amely szétterjedt az egész régióra. A Svájcban letelepedett orosz szakértő tulajdonképpen a csecsen háború újabb szakaszának eme tágabb térségi kihatását veszi szemügyre.
Az Orosz Föderáció legdélibb orosz (Asztrahanyi, Volgogradi, Rosztovi) kerületeit szegélyező, ca. 7 milliós összlakosságú észak-kaukázusi övezetében vagyunk, kisebb-nagyobbrészt iszlám hagyományú nemzetiségi köztársaságaival: Csecsenföld és Dagesztán mellett, Ingusétia, Kabard-Balkár-, Karacsáj-Cserkesz- és Adigeföld. (Nem tartozik közéjük a többségében keresztény Észak-Oszétia.) A csecsen-orosz konfliktus áldatlan, az orosz és nem orosz helyi lakosságra végzetes állóháborúvá válása során főszerepet nyert radikális szélsőség a belülről és kívülről egyaránt szervezkedő iszlamizmus, az újraeléledő vahhabita és szalafista konspiratív sejtek („dzsamaat”) befolyása alatt és közreműködése mellett a határokat nem ismerő dzsihád álláspontjára helyezkedett. Egyszeri túszejtő akcióival egyfelől nemzeti orosz célpontokat igyekezett elérni, sorozatos rajtaütéseivel másfelől a Föderációhoz lojális szomszédos köztársaságok módszeres destabilizálására törekedett. Első, már a háború előtt is kipróbált célpontként keleti irányban a Kreml számára stratégiai fontosságú Dagesztán (Kaszpi-tengeri kijárat) kínálkozott. A legnagyobb kiterjedésű, legszámosabb lakosú (2,5 milliós), egyben a legcsekélyebb orosz kisebbséggel rendelkező köztársaság száznál több helyi etnikumának nagy többsége iszlám vallású, a csecsenekkel rokon hagyományai alapján alkalmas közegnek számított a lázadás és az iszlamista alapokon felerősített ellenállás exportja számára. De a nyugat és délnyugat felé eső közvetlen és második szomszédokat sem kímélték a csapások, különösen Ingusföld, amellyel Csecsenföld 1991-ig közös köztársaságot alkotott, és nem maradt el az iszlamista behatolás.
Amikor az orosz titkosszolgálat 2005-ben végzett a kegyvesztett Maszhádovval, erős adút adott a szélsőség kezébe, amely addig sem kívánt egyezkedni a Föderációval. Most meghirdette az „ellenállás” korlátlan kiterjesztését valamennyi nemzetiségi köztársaságra („kaukázusi front”), sőt északabbra („urali” és „volgai front”). Mindez - a „dzsaamat” befolyásának intenzívebbé tételével, a kisebbségi nyugtalanság exportjával – nem teljesen üres fenyegetés, és a Föderáció eszközei az iszlamista harcmodorral végső soron nem adekvátak, miközben a vonatkozó övezetekben a központi orosz területekhez képest is nagyságrendekkel mostohább szociális viszonyok, függetlenül a szakadár törekvésektől, tovább erősítik a lázadás táptalaját. Tényezővé váltak az iszlám hitre térő, elkeseredett oroszok csoportjai. Hogy mire megy Putyin elnök az együttműködésre kiszemelt ifjabb (Ramzan) Kadirovval, néhai Ahmad Kadirov oroszbarát, a szeparatisták által meggyilkolt elnök (2003-2004) felettébb rosszhírű fiával, nagyon is kétséges. Hadúri-népboldogító allűrjeivel, muszlim propagandájával és már biztonsági vezetőként kiépített magánhadseregével olyan hatalomra tehet szert Csecsenföldön, amivel könnyen kicsúszhat Moszkva ellenőrzése alól. A csecsen konfliktus megoldása a Föderáció szempontjából ma minden korábbinál kevésbé reményt keltő, folytatódása pedig minden korábbinál vészterhesebb a régió egésze számára. (Ramzan Kadirovot, mint azt a tanulmány szerzője jó előre biztosra vehette, 2007. március 1-jén beiktatták elnöki hivatalába.)
Komáromi Sándor