Eiler Ferenc

Kisebbségek és nemzetiszocializmus

Mariana Hausleitner-Harald Roth (Hrsg.): Der Einfluss von Faschismus und Nationalsozialismus auf Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa. (A fasizmus és a nemzetiszocializmus hatása a kelet-közép-, és délkelet-európai kisebbségekre.) IKGS Verlag, München, 2006. 360. p.

A müncheni Institut für deutsche Kultur und Geschichte legújabb történelmi tárgyú, „A fasizmus és nemzetiszocializmus befolyása a kelet-közép- és délkelet-európai kisebbségekre” című tanulmánykötetét a gundelsheimi Siebenbürgen-Instituttal együttműködve készítette el. A címválasztás kissé megtévesztő, hiszen a kötet szerkesztői nem arra vállalkoztak – a kutatások mai állása szerint nem is vállalkozhattak – hogy átfogó képet rajzoljanak a szélsőjobboldali eszmék régióban élő kisebbségekre gyakorolt hatásáról, hiszen ehhez minden egyes kisebbség esetében el kell végezni a jó néhány esetben mai napig hiányzó alapkutatásokat. A két intézet egy ideig párhuzamosan futó projektjei sokkal inkább arra tettek kísérletet, hogy a témában egyébként is zajló kutatásokat összefogják, s az estleges értelmezési nehézségeket az intenzív együttműködés, s a közös workshopok segítségével feloldják. Ily módon a kötet 13 puzzle-darabkával járul hozzá a szélsőjobboldali ideológiák kisebbségekre gyakorolt hatásáról folyamatosan alakuló képünkhöz.

A fasizmus és nemzetiszocializmus eszmetörténeti recepcióinak felvázolásával, s a délkelet-európai kutatások lehetséges csapásirányainak felvillantásával Daniel Ursprung nyitótanulmánya adja meg az értelmezési keretet a tematikájukban és megközelítési módjukban egymástól rendkívül eltérő tanulmányokhoz. Ezek közül négy tesz kísérletet arra, hogy komplex elemzés keretében vizsgálja egy-egy kisebbség viszonyát a fasizmushoz, ill. nemzeti szocializmushoz. Franz Sz. Horváth a romániai magyar kisebbség 1922 és 1940 közötti történetét veszi górcső alá, s az ideológia kisebbségre gyakorolt hatásának elemzését a magyar sajtótermékek vizsgálatára támaszkodva végzi el. Horváth a kisebbség társadalmi struktúrájának, politikai stratégiájának vázlatos ismertetése után a vizsgált időszakot négy szakaszra bontja. A húszas években a kisebbség körében még egyáltalán nem nyert teret a szélsőjobboldali ideológia, s a lapok sem szenteltek különösebb figyelmet a kérdésnek. Ez a helyzet 1933-ban megváltozott. Hitler hatalomra kerülésének visszhangja a magyar lapokban vegyes képet mutatott, s a spektrum a teljes elutasítástól a teljes elfogadásig terjedt. Ez a megosztottság a következő, a királyi diktatúra kikiáltásáig terjedő időszakban is megmaradt. A szerző a lapok nacionalizmussal, modern antiszemitizmussal, demokráciával, antifasizmussal, és a spanyol polgárháborúval kapcsolatban kialakított álláspontjainak bemutatásával és ütköztetésével rajzolja meg a magyar lakosság és politikai elitjének viszonyát a nemzetiszocializmushoz. A királyi diktatúra időszakára a helyzet annyiban mindenképpen megváltozott, hogy a Harmadik Birodalom külpolitikai lépéseinek megítélésében egységesebbé vált a magyar sajtó, aminek az az évek óta érlelődő meggyőződés volt az oka, hogy a magyar területi revízió Németország segítségével belátható időn belül megvalósítható. Horváth határozottan állítja, hogy a nemzetiszocializmus eszmei tartalmára a magyar lakosságnak valójában csak kis része volt fogékony.

Zoran Janjetović arra keresi a választ, hogy a nemzetiszocializmus miért gyakorolt olyan nagy hatást a vajdasági németekre, s közülük mely társadalmi csoportok voltak leginkább fogékonyak az új eszmére. A hivatalos jugoszláv történetírás számára évtizedeken keresztül axiómának számított a népcsoport kollektív bűnössége, míg a kisebbség nyugatra menekült egykori politikai vezetői megpróbálták visszaemlékezéseikben a népi németek szerepét tisztára mosni, és a nemzetiszocializmus közösségre gyakorolt hatását relativizálni. Janjetović igyekszik a képet árnyalni, s azt a hivatalos állami ideológia, s a személyes érintettség torzító hatásaitól megfosztani. A politikailag tapasztalatlan, hagyományosan tekintélytiszteletre nevelt német tömegek körében a nemzetiszocialista ideológia térhódításához jó táptalajt jelentett a szociális helyzet, a politikai élet és az oktatás területén jelentkező jogos német elégedetlenség, amire külön tehertételként nehezedett az egzisztenciális kérdéseket is felvető generációs ellentét, valamint a Harmadik Birodalom nemzetközi súlyának és erejének növekedése. A szerző nem foglal állást abban a kérdésben, hogy a német lakosság milyen arányban, s milyen mértékben kötelezte el magát az új eszmének, mivel az erre utaló források kivétel nélkül megbízhatatlannak tekinthetők, de a leginkább „veszélyeztetett” társadalmi csoportok körét a fiatalabb generációkban, az egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetben lévőkben, és az evangélikus vallásúakban határozza meg. Janjetović hangsúlyozza, hogy bár a német csapatok fogadtatása a német településeken egyöntetűen pozitív volt, a közösség hamarosan megtapasztalta az új rend árnyoldalait is: bár a közigazgatás és az oktatás terén korábban elképzelhetetlen kedvezményekben részesült, nagyobb gazdasági teljesítményt, és áldozatkészséget vártak el tőle, s katonai, ill. rendőri feladatokat is el kellett látnia. Joggal állapítja meg a szerző, hogy a Harmadik Birodalom a vajdasági németeket alapvetően eszköznek tekintette hatalmi, politikai céljainak eléréséhez.

Carl Bethke tovább gazdagítja ismereteinket a délszláv államban élő német kisebbségek és a nemzetiszocializmus viszonyáról. A szlavóniai németek a húszas években még olyan – jelentős arányban asszimilálódott – kisebbségnek számítottak, amely nem volt képes kitermelni saját politikai vezetőit. Az 1934/35-ös év hozott fordulatot ebben a kérdésben, amikor is a radikális Erneuerer mozgalom keretében, az addig a népcsoport érdekeit összállami szinten megjelenítő Kulturbunddal szemben magát meghatározó Branimir Altgayer megalapította a Kultur- und Wohlfahrtsvereinigung egyesületet, melynek aktivistái már tudatosan törekedtek a kisebbség mobilizálására. Legsikeresebb akciójuk – s jórészt ennek tudható be népszerűségük növekedése is – a Németországba való munkaközvetítés volt, aminek eredményeként több ezren költöztek hosszabb-rövidebb időre a Harmadik Birodalomba. Az új áramlattal szembeni távolságtartás leginkább a katolikus egyház, a munkásság és a Horvát Parasztpártra szavazó németek körében jelentkezett. Ez utóbbi ténynek tudható be az is, hogy a jugoszláv rezsim jóindulatú semlegességgel szemlélte a nacionalista német szervezkedést. Bethke 1939-re teszi a kisebbség radikalizálására irányuló törekvések sikerét.

Norbert Spannenberger és Vonyó József nemcsak a magyarországi német kisebbség, hanem a két világháború közötti magyar politikai élet nemzetiszocializmushoz fűződő viszonyát is elemezte. A szerzők a „Horthy-korszakot” sommásan fasiszta rendszerként leíró állásponttal szemben hangsúlyozzák, hogy a két világháború közötti Magyarországra sem a fasiszta, sem a nemzetiszocialista meghatározás nem tekinthető relevánsnak. A mindvégig rendkívül komoly befolyással rendelkező konzervatív politikai elit, ha befolyását nem is tudta csorbítatlanul megőrizni, Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt sem tűnt el a politikai élet süllyesztőjében. Gömbös valóban modellnek tekintette az olasz fasiszta rendszert, de nem egy-az egyben másolandónak, hanem egy magyar változat kidolgozásánál figyelembe vehető és figyelembe veendő mintának. A szélsőjobboldali politikai szervezetek, ill. az általuk képviselt eszmék persze folyamatosan nyomás alatt tartották a kormányokat a harmincas években, ami oda vezetett, hogy a nemzetiszocialista orientációjú pártok az 1939-es parlamenti választások alkalmával megszerezték a szavazatok 30%-át. A német kisebbség esetében a szerzők állítják, hogy a trianoni Magyarország német kisebbsége esetében 1941-ig semmilyen összefüggésben sem lehet egységes népcsoportról beszélni. Bleyer Jakab vezetése idején a németség azonosult a magyar szupremácia gondolatával, a magyar külpolitikai érdekekkel, s mindenek előtt a paraszti réteg megőrzésének szükségszerűségével. Bleyer 1933-ra azonban már úgy érezte, hogy Németország feláldozza a magyarországi németeket külpolitikai érdekei oltárán. A tanulmány végén a szerzők sorra veszik, hogy milyen fasizmusrecepciók alakultak ki a német kisebbségen belül. Egyetértenek abban, hogy valóban kimutatható a népcsoporton belül a nemzetiszocialista propaganda iránti fogékonyság, de szerintük ebben az esetben nem annyira világnézeti szimpátiáról, mint inkább etnikai identitásképzésről, erősítésről van szó. A népcsoport nemzetiszocialista irányelvek szerinti összefogásának lehetősége 1941-ig komolyan fel sem merülhetett.

A kötetben két tanulmány is foglalkozik a romániai egyházak és a nemzetiszocializmus kapcsolatával. Cornelia Schlarb a német kisebbség 30-as évekbeli egyházi publikációit, míg Pierre de Trégomain az evangélikus egyház múlttal való szembenézését vizsgálja az 1944-től 1948-ig terjedő időszakban. Schlarb az evangélikus és a katolikus egyházi lapok állásfoglalásainak, kommentárjainak és egyáltalán a németországi eseményekről szóló híradásainak feldolgozása után arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a katolikus lapok többsége a konkordátum megkötéséig meglehetősen hevesen támadta mind a nemzetiszocializmust, mint ideológiát, mind pedig az új németországi rezsimet. A konkordátum aláírása után azonban jóval visszafogottabban közelítettek a kérdéshez. Az evangélikus lapok ezzel szemben ha tettek is néha kritikai megjegyzéseket, az csak a világnézeti vita keretében történt. A németországi eseményeket nem kommentálták, ezt átengedték a politikai napi- és hetilapoknak. 1944 után az evangélikus egyház maradt az egyetlen olyan szervezet, amely a romániai szászok érdekeit megjelenítette az országban. Az erősen kompromittálódott közösséget összetartani igyekvő új egyházi vezetés mindent elkövetett azért, hogy a nemzetiszocializmust csak mint egyházellenes eszmét tematizálja. Ily módon az egyház magára is áldozatként tekintett, s a nemzetiszocializmussal való kollaborációt, mint elítélendő, a keresztyén értékrenddel összeegyeztethetetlen magatartást csak az egyes egyháztagok, és egyházi vezetők bűnének tekintette.

Három mikrotörténeti kutatás eredménye is olvasható a kötetben: Thomas Şindilariu a Harmadik Birodalom sportpolitikai impulzusait elemzi 3 erdélyi strand építése kapcsán, míg Christof Morrissey a szlovákiai Institut für Heimatforschung 4 éves tevékenységét, Bernhard Böttcher pedig az erdélyi szászok első világháborús emlékműveit és hőskultuszát vizsgálja.

A negyszebeni fürdő építése (1936) körül kialakult közhangulatban egyértelműen tetten érhető a berlini olimpia kiváltotta lelkesedés. A megvalósítás előkészítése során Németországhoz hasonlóan a testmozgást itt is, mint sportot (tehát örökös versengést) tematizálták, szemben a korábban elterjedt torna-központú, egészségorientált szemlélettel. A megvalósításban a radikális Erneuerer irányzat által hangsúlyozott önsegély-mozgalom kapott központi szerepet, míg a tradicionális elitek a projektben háttérbe szorultak. Ezzel szemben a brassói (1938) és a medgyesi (1939) fürdő-projekt előkészítése és megvalósítása során sokkal inkább a megvalósítandó intézmény praktikus hasznára helyezték a hangsúlyt, háttérbe szorítva az ideológiai elemeket, aminek következtében a tradicionális helyi politikai, gazdasági, egyházi elitek is kezdettől fogva részt vettek a tervek kidolgozásában, és az anyagi feltételek előteremtésében.

Christof Morrissey azt mutatja be, hogy a szlovákiai Német Párt együttműködve az illetékes németországi szervekkel miként tett kísérletet arra, hogy a tudományt a nemzetiszocialista népcsoport-politika legitimációjára használja fel. A késmárki Institut für Heimatforschung legfőbb feladata az volt, hogy hozzájáruljon a magyarsághoz kötődő szepességi németeknek az egységes népcsoportba való betereléséhez, és hogy kivegye részét a szlovák ideológusokkal folytatott Volkstumskampfban.

Bernhard Böttcher rendkívül érdekes tanulmánya némileg kilóg ebből a sorból, mivel az erdélyi szász hőskultuszt és emlékműveket a nacionalizmus, s nem kimondottan a nemzetiszocializmus összefüggésében vizsgálja. A barcarozsnyói (Rosenau), nagydisznódi (Heltau) és segesvári (Schäßburg) példák elemzésével bizonyítja, hogy a harmincas évekig a szász első világháborús emlékműveken – bár azok kétség kívül tartalmaztak utalásokat Németországra – sokkal hangsúlyosabban jelentek meg az egyházi motívumok, mint a „nemzetre” való utalások. Ily módon ezek az emlékművek nem is váltak „ideológiai és nacionalista manifesztációk kulisszáivá”.

A kötetben két tanulmány foglalkozik olyan kisebbségekkel, melyeknek nem volt módjuk beleszólni saját sorsuk alakulásába. Ivo Goldstein a horvátországi zsidók genocídiumát mutatja be, a megsemmisítéshez vezető út, s a tettesek motivációinak elemzésével, Meinolf Arens és Daniel Bein pedig a moldvai csángók Magyarországra való áttelepítésének (meg nem valósult) tervét, az ez irányba tett magyar lépéseket, s az ezekre született hivatalos és nem hivatalos németországi reakciókat ismerteti.

Egy olyan elemzés is helyet kapott a könyvben, amely az eredeti intézeti projektek célkitűzéseinek (Bal- és jobboldali ideológiák hatásának vizsgálata a délkelet-európai kisebbségekre) megfelel ugyan, de a címben jelzett tematikába már a legnagyobb jóindulattal sem illeszthető be. Olga Schroeder-Negru a besszarábiai németeknek az 1924-es tatarbunari felkelés leverésében játszott szerepét mutatja be, s arra a végkövetkeztetésre jut, hogy abban a tényben, hogy a németek a felkelőkkel szemben a román állam segítségére siettek, döntő szerepet játszott a német közösség jelentős részében erősen élő – személyes tapasztalatokból is építkező – kommunizmus ellenes attitűd.

       A kötet fontos hozzájárulás a szélsőjobboldali ideológiák régió kisebbségeire gyakorolt hatásának vizsgálatához. A tanulmányok olvasása közben újabb és újabb kérdések fogalmazódnak meg az olvasóban, egyszersmind jelezve, hogy rengeteg probléma vár még tisztázásra, amíg a címben jelzett kérdésről összehasonlító elemzéseken alapuló, összefoglaló műveket lehet majd készíteni.

Daniel Ursprung: Fasizmus Kelet-közép-, és Délkelet-Európában: elméletek szempontok, kérdésfelvetések

Franz Sz. Horváth: A romániai magyar kisebbség viszonya a fasizmushoz és nemzetiszocializmushoz 1922-1940

Zoran Janjetović: A vajdasági dunai svábok és a nemzetiszocializmus

Carl Bethke: „Ébredés” és távolságtartás: a szlavóniai népi németek náciasítása 1935-1940

Norbert Spannenberger-Vonyó József: A nemzetiszocialista ideológia recepciója Magyarországon, és a német népcsoport körében

Cornelia Schlarb: A nemzetiszocializmus egyházspecifikus fogadtatása a romániai német kisebbség egyházi publikációiban a harmincas években

Pierre de Trégomain: A romániai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház viszonya a nemzetiszocializmushoz

Thomas Sindilariu: Sportpolitikai impulzusok a Harmadik Birodalomból és fürdőépítés Erdélyben 1936-1939

Christof Morrissey: Honismeret, tudomány és a nemzetiszocialista Volkstumspolitik. Az Institut für Heimatforschung létrejötte Szlovákiában 1941-1944

Bernhard Böttcher: Az első világháború folytatódása a békében? Háborús emlékművek és hőskultusz az erdélyi szászoknál 1918 után

Ivo Goldstein: A zsidók genocídiuma a független horvát államban

Meinolf Arens-Daniel Bein: A moldvai magyarok (csángók) a román-magyar-német kapcsolatokban 1940 és 1944 között

Olga Schroeder-Negru: A besszarábiai németek bevetése az 1924-es tatarbunari felkelésben