Borbély Anna [borbely@nytud.hu]

Újabb kutatások a kétnyelvű magyarországi románok nyelvtudásáról és nyelvhasználatáról

Borbély Anna, MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest

Kik a magyarországi románok?

Tanulmányomban röviden ismertetem a magyarországi románok kétnyelvűségének a XXI. század elején rögzített egyes szociolingvisztikai aspektusait. Elsőként azt szeretném tisztázni, hogy azok közül a Magyarországon élő személyek közül, akik beszélik a román nyelv valamelyik változatát, kiket szokás magyarországi románoknak nevezni. Magyarországon a román nyelven (is) beszélőknek öt típusa van. Ezek a románul tudó beszélők például a következő három szempont szerint jól elkülöníthetők egymástól: nemzetiségük vagy etnikai hovatartozásuk szerint, a Magyarországra történő letelepedés körülményei szerint, valamint a román nyelv státusza szerint (anyanyelv, másodnyelv, idegen nyelv). Ezt a három szempontot tekintve elkülöníthetők: (1) az őshonos magyarországi románok, (2) az utóbbi években, évtizedekben bevándorolt és letelepedett romániai románok, (3) a beások, (4) a romániai magyar áttelepültek (erdélyi magyarok [1] ), (5) a magyarországi magyarok, akik a román nyelvet például szakmai okoknál fogva tanulták meg. Amikor tehát a magyarországi románokról írok, akkor arra a közösségre fogok gondolni, amelyik őshonos közösség, több száz éve él jelenlegi magyarországi lakóhelyén (ebből következően saját intézményrendszerrel: templomokkal, iskolákkal, egyesületekkel stb. rendelkezik) és tagjai román nemzetiségűek, valamint román anyanyelvűek.

Néhány adat a közösségről

A magyarországi románok ősei több hullámban telepedtek le jelenlegi lakóhelyükre. A legutolsó a XVII. század végétől, illetve a XVIII. század elejétől kezdődő tömeges, több ezer román családot érintető bevándorlás volt. Az ebben a hullámban érkezettek származásának pontos helyéről a nyelvi adatok: a családnevek és a román nyelvváltozatok adják a legfontosabb támpontot. Ezek alapján állapítható meg, hogy a magyarországi románok a „Sebes-Körös – Fekete-Körös – Maros között fekvő területekről származnak” (Cosma 1985: 26). Ennek bizonyítéka, hogy nyelvük az öt romániai nyelvjárás közül a körösi nyelvjárás (subdialectul crişean) sajátosságait őrzi (Borbély 1990). Letelepedésük oka gazdasági eredetű volt, a jobb élet reménye sarkallta őket ebben (vö. Implom 1971: 65). Az akkori telepítéspolitika fő jellemzője volt, hogy az egy vallású és egy nemzetiségű lakosságot a többi nyelvi és vallási közösségtől elkülönítve mindig egy helyre telepítették le, hogy könnyebben megszokhassák új lakóhelyüket (Márkus 1936: 82). Ennek köszönhető, hogy Magyarországon a letelepített nemzetiségek több évszázadon keresztül megőrizték identitásukat és anyanyelvüket (vö. Borbély 1997, 2001).

            A magyarországi románok az ország keleti és dél-keleti részén, a magyar–román határ mellett fekvő településeken, elszórtan, összesen három, Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar megyében, valamint Budapesten élnek. A magyarországi románok kulturális központja Gyula. Itt található a közösség legtöbb saját intézményének székhelye. A magyarországi románok 23 magyarországi települést minősítenek olyan településként, ahol évszázadok óta románok (is) élnek. Ezeknek a településeknek a román vonatkozásairól, többek között, számos magyarországi román kiadványban olvashatunk. A településeknek román elnevezésük is van, és 1979-től (vö. Stark, 1983: 3) a magyar elnevezéssel együtt ezek is szerepelhetnek a település határában a településneveket feltüntető táblákon (lásd például a kétegyházi településnév-tábla fotóját). A települések többségénél két román településnév-változat is használatos, az egyik a sztenderd, az írott nyelvi változat szerint (például Chitighaz [Kétegyháza]), a másik a nyelvjárási, a beszélt nyelvi változat szerint (T’it’ihaz).

            A legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatai szerint Magyarországon 7995-en vallották magukat román nemzetiségűnek és 8482-en román anyanyelvűnek (KSH, 2002). A román anyanyelvre vonatkozó 1900 és 2001 közötti adatok szerint megközelítőleg egyharmadára csökkent Magyarországon azoknak a száma, akik román anyanyelvűnek vallották magukat (lásd 1. ábra).

1. ábra

(Forrás: 1990. évi népszámlálás 1993; Népszámlálás 2001, 4. Nemzetiségi kötődés 2002)

 

            A magyarországi román közösség többsége ortodox (19 temploma van) [2] , kisebb része görög katolikus [3] vallású (3 templommal). A XX. század elején bővült ki e két felekezet három településen [4] a baptista egyházzal (3 imaháza van). Az ortodox templomokban román nyelvűek a szertartások. A görög katolikus templomokban az első világháborút követően a román nyelvű szertartásokat fokozatosan felváltották a magyar nyelvűek. Ezekben a templomokban a szertartások ma már csak magyar nyelvűek, és csak a templom belső terében olvasható román nyelvű feliratok utalnak arra, hogy ezek a templomok eredetileg román templomok voltak. A baptista imaházakban kétnyelvűek a szertartások, ez alól csak Méhkerék kivétel, ahol román nyelvűek. Egy településen, Méhkeréken működik az Úr serege (Oastea Domnului) vallási közösség, amely az ortodox egyházon belül kialakult reformációs irányzat. Szertartásai román nyelvűek. Pár évtizede a közösségben is megjelentek újabb felekezetek (pl. pünkösdi egyház Méhkeréken és Kétegyházán), de ezen egyházakhoz a közösségnek csak egy igen vékony rétege kapcsolható. Ezekben az egyházakban a szertatások kétnyelvűek (Méhkerék) vagy magyar nyelvűek (Kétegyháza).

            A magyarországi románok gyermekei a román nyelvet kétféle iskolatípusban tanulhatják: kétnyelvű és nyelvoktató iskola. Míg a kétnyelvű iskolában a román nyelvhasználat több tantárgyra is kiterjed, addig a nyelvoktató iskolákban a román nyelvhasználat csak a román órákra korlátozódik. Román–magyar kétnyelvű általános iskola működik a következő településeken: Battonya, Bedő, Gyula, Kétegyháza és Méhkerék. Román nemzetiségi nyelvet oktató iskola a következő településeken működik: Elek, Körösszegapáti, Körösszakál, Lökösháza, Magyarcsanád és Pusztaottlaka. A fenti települések óvodáiban is folyik napirendszerbe beépített román nyelvű foglalkozás. A magyarországi román iskolák megalakulásuktól kezdve napjainkig komoly szakmai nehézségekkel küszködnek (például hiányoznak a hatékony román nyelvfejlesztő iskolai programok, a tankönyvek). 1949 óta Gyulán működik a magyarországi románok egyetlen gimnáziuma. 2004-ig a gimnázium négyosztályos volt, ezután azoknak a gyermekeknek, akik nem beszélik a román nyelvet, egy úgynevezett nulladik – a román nyelv elsajátítását segítő – évet vezettek be. Magyarországon három felsőoktatási intézményben lehet felsőfokú szinten román szakon tanulni: a Szarvasi Tessedik Sámuel Főiskolán, a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán és Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

            A rendszerváltozás után a kisebbségi értelmiségiek – az önszerveződés adta lehetőségeket kihasználva – saját nemzetiségi kutatóintézeteket hoztak létre, amelyek legfontosabb vonása, hogy ezekben a kutatóintézetekben szervezetten folynak kutatások a kisebbségek anyanyelvén. A hazai román értelmiség egy csoportja 1993-ban Gyulán alapította meg a Magyarországi Románok Kutatóintézetét (Institutul de cercetări al românilor din Ungaria). A román kutatóintézet előzménye volt az a kutatócsoport, amely 1991-ben alakult meg, ugyancsak Gyulán. Az intézet célja a „magyarországi őshonos román nemzetiség sokoldalú vizsgálata, problémáinak tudományos módszerekkel való feltárása, elemzése és e területen keresztül integrálása a tudomány és a kultúra különböző szféráiba” (Berényi 2003: 19).

            A magyarországi románok története szempontjából egy fontos adat, hogy megszületett az 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. Ennek alapján első alkalommal 1994-ben 11 román kisebbségi települési önkormányzat alakult. S 1995 márciusában 53 taggal (azaz román képviselővel) megalakult a gyulai székhelyű országos román kisebbségi önkormányzat: Magyarországi Románok Országos Önkormányzata (Autoguvernarea pe Ţară a Românilor din Ungaria). Feladata a magyarországi román kisebbség érdekeinek országos, valamint területi képviselete és védelme. Négy évvel később már 18 településen és 14 budapesti kerületben alakultak meg román kisebbségi önkormányzatok. 2002-től pedig már 25 településen és 18 budapesti kerületben működik román kisebbségi önkormányzat. Az adatok növekedése nem a magyarországi románok identitásának egyre növekvő vitalitását jelenti, hanem az ún. etnobiznisz eredménye, hiszen a „román” képviselők jelentős része nem tagja a magyarországi románok közösségének és így nem is beszéli a magyarországi románok román nyelvváltozatát sem.

Mi a kétnyelvűség?

A kétnyelvűség [5] egyénekre és közösségekre vonatkoztatható fogalom. Arra a jelenségre utal, amikor az egyének vagy közösségek mindennapi életükben két vagy több nyelvet használnak. A kétnyelvűségnek léteznek szűk és tág értelmezései. A szűk értelmezések hosszú időn keresztül meghatározták a kétnyelvűségről való tudományos gondolkodást, s számtalan tévhit kialakulásában játszottak szerepet. Ezek közül az egyik, hogy a kétnyelvű a „két nyelvet egyformán jól használó” személy (vö. Magyar Értelmező Kéziszótár [Juhász et. al.] 1972: 685). Egy másik megfogalmazásban a kétnyelvűség „két nyelv anyanyelvi szintű kontrollját” jelenti (Bloomfield 1933: 56), egy harmadik szerint: kétnyelvű az, aki „kiváló kontrollal bír több mint egy nyelvet” (Francis 1958: 590). E nézet alapján nem lehet kétnyelvűnek nevezni azt a személyt, aki az egyik nyelvet jobban ismeri, mint a másikat, harmadikat stb. A kétnyelvűségi kutatások ezzel szemben azt bizonyították, hogy igen csekély azoknak a beszélőknek a száma, akik mindkét nyelvet azonos szinten ismerik. Halliday ezeket a személyeket ambilingvális kétnyelvűeknek nevezi (1968: 141). Ugyancsak nehéz elfogadni a kétnyelvűség tág értelmezését is, amely szerint kétnyelvű az, aki anyanyelvén kívül egy másik nyelven minimális kompetenciával rendelkezik a nyelvtudás négy szintjének (megértés, beszélés, olvasás, írás) egyikén (Macnamara 1967). Uriel Weinreich a Languages in Contact című könyvében, amely kétségtelenül a kétnyelvűségi szakirodalom egyik első és legfontosabb alapművének tekinthető, a következő definíciót fogalmazza meg: „[A] kétnyelvűség két nyelv váltakozó használatát takarja, és az ebben részt vevő személyt pedig kétnyelvűnek nevezzük” (Weinreich 1953: 1). Hasonlóképpen fogalmaz Mackey is: „két vagy több nyelv ismerete és használata” kétnyelvűségnek tekinthető (1987: 699).

A két- vagy többnyelvű közösségek életében a legfontosabb annak tisztázása, hogy a kétnyelvűség stabil, vagy pedig instabil (átmeneti) jelenségnek tekinthető (Fishman 1968; Gal 1979: 2). A stabil kétnyelvű közösségek megőrzik az általuk használt nyelveket, és ez annak tudható be, hogy a nyelvek funkcionálisan jól elkülönülnek. A kétnyelvűségnek nagyon ritka esete ez. Svájc, Kanada és Haiti például olyan többnyelvű társadalmak, amelyek esetében megemlíthető a stabil kétnyelvűség jelensége, de ezekben az országokban is csak nagy megszorításokkal, bizonyos nyelvi párokra és földrajzi területekre vonatkoztatható. Fishman ezeket a nyelvi helyzeteket diglossziaként jellemezte (Fishman 1971: 75). Ezzel szemben sokkal gyakoribb az instabil kétnyelvű közösség, amelyre az a jellemző, hogy a nyelvek használata nem különül el szabályszerűen egymástól, hanem átfedik egymást, aminek következtében a közösségek saját nyelvük használatáról áttérnek egy másik (általában a környező) nyelv használatára. Ez utóbbi közösségek a nyelvcsere folyamatát élik át. Weinreich megfogalmazása szerint nyelvcsere akkor következik be, ha a közösség „egy nyelv szokásos használatáról áttér egy másik nyelv használatára” (1953: 68).

Milyen adatokkal mértük a kétnyelvűséget a magyarországi románok közösségében?

A magyarországi románok kétnyelvűségét egy 2003–2004-ben Kétegyházán végzett terepmunka adataival mutatom be. A nyelvi másság dimenziói: a kisebbségi nyelvek megőrzésének lehetőségei című csoportos kutatás célja a magyarországi kisebbségi csoportok közösségi szintű és összehasonlító vizsgálata (vö. Bartha 2003). A vizsgálat során azonos módszerrel és körülmények között végeztünk terepmunkát a következő őshonos kisebbségi közösségekben és településeken: beások (Mánfa), németek (Tarján), oláhcigányok (Mezőtúr), románok (Kétegyháza), szerbek (Pomáz), szlovákok (Tótkomlós) [6] . A nyelvválasztásra, nyelvtudásra, nyelvi és közösségi attitűdökre, sztereotípiákra és előítéletekre vonatkozó adatokat magnófelvételen rögzített kérdőíves interjúval gyűjtöttük össze [7] . Közösségenként 70 adatközlőt vontunk be a vizsgálatba, akiket az életkor (20–40, 41–60 és 61–80 évesek csoportja), a nem (50–50% arányban) és az iskolázottság három szintje szerint választottunk ki.

            A magyarországi románok kétnyelvűségét a román és a magyar nyelv ismerete és a két nyelv használata alapján mutatom be. A közösségben ismert nyelvek egymáshoz viszonyítva mérhetőek a tekintetben, hogy milyen szinten ismerik a közösség tagjai a nyelveket, és a mindennapok során a közösségben milyen mértékben oszlik meg használatuk. A kérdőíves interjúban az adatközlőknek a kétegyházi román (nyelvjárás), a sztenderd román és a magyar nyelv ismeretét, tudását kellett egy ötfokú skálán értékelniük. Az 1-től 5-ig megadott válaszlehetőségek lényegében az iskolai osztályzatoknak megfelelően lettek kialakítva. Ez a skála a következőképpen értelmezendő: 5 = tökéletesen, 4 = jól, könnyen, 3 = közepesen, többé-kevésbé, 2 = nehezen, gyengén, 1 = egyáltalán nem (lásd a 2–3–4. ábrákat). A kutatásban a román és a magyar nyelv használatának megoszlását a következő nyelvhasználati szituációkban vizsgáltuk meg. Román–magyar nyelvválasztás a családban: a szülőkkel (anyjával, apjával), nagyszülőkkel (anyai nagyszüleivel, apai nagyszüleivel), testvérével, házastársával, gyermekével, gyermekével mielőtt óvodába/iskolába került, gyermekével miután bekerült az óvodába/iskolába és unokájával. Nyelvválasztás az iskolában: (a kisebbséghez tartozó) tanárával; az egyházban: a pappal, templomi hívőtársaival, imádkozáskor. Nyelvválasztás a közösségben: szomszédjaival, barátaival és ismerőseivel; a többség tagjainak jelenlétében: egy román barátjával, ismerősével; a munkahelyen: kollégájával; a hivatalban: a polgármesteri hivatali ügyintézőjével; vásárláskor: a bolti eladóval; a közösségen kívül: a városban egy falubelivel. Nyelvválasztás egyéb helyzetekben: milyen nyelven álmodik, számol, káromkodik. A kérdések a következőképpen lettek megfogalmazva: milyen nyelven beszél általában X-szel (anyjával, apjával, anyai nagyszüleivel stb.)? Illetve, milyen nyelven álmodik/ imádkozik/ számol/ káromkodik? E kérdések válaszlehetőségei minden esetben a következők voltak:

1 = mindig románul

2 = általában románul

3 = románul és magyarul

4 = általában magyarul

5 = mindig magyarul.

            A válaszlehetőségek előtt szereplő érték az elemzéskor fontos szerephez jut. Ezzel az értékkel illusztráljuk a nyelvhasználati szituációk román–magyar nyelvválasztását. Vagyis azt, hogy az ötfokú skálán, hol helyezhető el a vizsgált szituáció a román és a magyar nyelv választása szerint. Ha az érték az 1-eshez közelít, akkor a román nyelv választása, ha az 5-ös értékhez, akkor a magyar nyelv választása dominál (vö. a 6–7–8. ábrákat).

A kétegyházi román, a sztenderd román és a magyar nyelv ismerete

Az Érzése szerint milyen szinten beszéli Ön a kétegyházi román nyelvet? kérdéssel szerettük volna megtudni az adatközlők kétegyházi román nyelvtudását. A kétegyházi román az a nyelvjárási változat, amelyet a közösség az informális beszédhelyzetekben családtagjaival, barátaival és ismerőseivel használ. Az erre a kérdésre kapott válaszokat az 1–5-ös értékskála szerinti eloszlásban a teljes mintára a 2. ábrában foglalom össze.

2. ábra

Az Érzése szerint milyen szinten beszéli Ön a kétegyházi román nyelvet?

kérdésre kapott 1–5-ig terjedő válaszok százalékos eloszlása a teljes mintára

(N = 71 [8] )

3. ábra

Az Érzése szerint milyen szinten beszéli Ön a román irodalmi nyelvet? kérdésre kapott 1–5-ig terjedő válaszok százalékos eloszlása a teljes mintára (N = 71)

Az adatok szerint, a minta 67%-a négyessel és ötössel, vagyis jónak és kiválónak értékelte kétegyházi román nyelvtudását. Az adatközlők változóit tekintve az életkor is és a nem is szignifikáns hatással van a kétegyházi román nyelvtudásra. A férfiak esetében 5%-os, a nők esetében erősebb, 1%-os szinten szignifikáns ez a kapcsolat. Ez a pozitív összefüggés azt jelenti, hogy minél idősebbek az adatközlők, annál jobbra értékelik a kétegyházi román nyelvtudásukat, és ugyanekkor, minél fiatalabbak, annál gyengébbre értékelik a kétegyházi román nyelvtudásukat. Ez az eredmény a nyelvcsere-helyzetben lévő közösségekre jellemző.

Az Érzése szerint milyen szinten beszéli Ön a román irodalmi nyelvet? kérdés lehetőséget ad arra, hogy megtudjuk, hogy melyik román nyelvváltozatot ismerik jobban a kétegyházi adatközlők (vö. 2. és 3. ábra). A közösség tagjai a sztenderd (irodalmi) románt a formális beszédhelyzetekben használják, például a romániai románokkal, vagy az iskolában a gyermekek a tanárokkal és a templomban a felnőttek a romániai pappal beszélgetve. A két román nyelvváltozatra vonatkozó adatok között nagy különbség van. A két ábra jól mutatja, hogy az adatközlők a kétegyházi románt sokkal jobban ismerik, mint a sztenderd románt. S míg az adatközlők 67%-a kétegyházi román nyelvtudását 4-esnek és 5-ösnek ítélte, addig 69%-a sztenderd román nyelvtudását 2-esnek és 3-asnak értékelte. Sem a nőknél, sem a férfiaknál az életkornak nem volt erős kapcsolata a sztenderd román nyelvváltozat tudásával. A nyelvcsere szempontjából az adatokat úgy értelmezhetjük, hogy abban az esetben, ha a közösség anyanyelvjárása mellett anyanyelve sztenderd változatát is jól ismerné, nagyobb lehetősége nyílna arra, hogy anyanyelvét megőrizze. Ha ez egy közösségben nem valósul meg ez a tényező is a nyelvcsere folyamatát segíti.

A román nyelv tudása mellet rákérdeztünk a magyar nyelv tudására is. Az Érzése szerint milyen szinten beszéli Ön a magyar nyelvet? kérdésre kapott válaszok szerint az adatközlők 97%-a 4-esre vagy 5-ösre értékeli magyar nyelvtudását (vö. 4. ábra). Ezeket az adatokat összehasonlítva a 2. és a 3. ábrában bemutatott adatokkal megállapíthatjuk, hogy a kétegyházi románok, bevallásuk szerint legjobban magyarul beszélnek, ezt követi a kétegyházi román nyelvváltozat tudása, s legkevésbé a sztenderd román változatot tudják, beszélik. Az adatok a román–magyar nyelvcsere folyamatát igazolják. Abban az esetben lenne a közösségre jellemző a nyelvmegőrzés, ha a stabil kétnyelvűség kialakulásának jelei lennének kimutathatók. Ez azzal a körülménnyel lenne igazolható, ha a közösség tagjainak a 97%-a 4-esre és 5-ösre értékelné nemcsak magyar nyelvtudását, de a kétegyházi román és a sztenderd román nyelvtudását is.

4. ábra

Az Érzése szerint milyen szinten beszéli Ön a magyar nyelvet? kérdésre kapott 1–5-ig terjedő válaszok százalékos eloszlása a teljes mintára (N = 71)

5. ábra

A Melyik nyelven beszél/ olvas/ ír a legtöbbet? kérdésekre kapott válaszok százalékos eloszlása a teljes mintára (N = 71)

A kétegyházi román, a sztenderd román és a magyar nyelv használata

A román és magyar nyelvhasználati jelenségekre áttérve elsőként annak a három kérdésnek a válaszait ismertetem, amelyek a nyelvtudás három szintjére: a beszédre, az olvasásra és az írásra vonatkoznak (vö. 5. ábra). Ezekkel a kérdésekkel azt tudakoltuk, hogy az adatközlők a román és a magyar nyelv közül melyik nyelven beszélnek, olvasnak és írnak többet. Ezekre a kérdésekre az adatközlők három megadott válasz közül választhattak: (1) románul, (2) románul és magyarul, (3) magyarul. A válaszok szerint a megkérdezettek 62%-a beszél többet magyarul, mint románul, és csak a minta 20% beszél többet románul, mint magyarul. S még ennél is sokkal kevesebben olvasnak (6%) és írnak (0%) többet románul, mint magyarul. Ezzel szemben viszont jóval többet olvasnak (86%) és írnak (94%) magyarul, mint beszélnek (62%) magyarul. A nyelvmegőrzés és a stabil kétnyelvűség szempontjából az lenne az elvárható, ha az adatközlők többet beszélnék a román nyelvet, mint a magyart, illetőleg ha a két nyelven legalább egyforma gyakorisággal beszélnének, olvasnának és írnának.

A kisebbségi közösségekben a saját nyelv megőrzésének távlatait mutatja, hogy a kisebbségi nyelv milyen funkciót tölt be az otthoni beszélgetésekben. A közösségben nincs veszélyben a kisebbségi nyelv abban az esetben, ha az otthon használatos nyelv a kisebbségi nyelv, és ez a szokás a család minden generációjára egyformán érvényes. A közösség nyelvének megőrzése veszélybe kerül abban az esetben, ha a többségi nyelv fontos szerephez jut otthon a családtagokkal folytatott beszélgetésekben is. Vizsgálatunk statisztikai elemzései szerint az adatközlők három életkori csoportja a román és a magyar nyelv választásában szignifikánsan (p < 0,01) eltérnek a következő, az otthonhoz kapcsolható szituációkban: az adatközlő nyelvválasztása anyjával, apjával, anyai nagyszüleivel, apai nagyszüleivel, testvérével, házastársával. Az összefüggések szerint ezekben a beszédhelyzetekben minél idősebbek az adatközlők, annál inkább választják a román nyelvet, illetőleg minél fiatalabbak, annál inkább választják a magyar nyelvet (vö. 6. ábra). Az adatok szerint az adatközlők életkorával, valamint családtagjainak életkorával párhuzamosan csökkennek az átlagértékek, amelyek a magyar nyelv használatának növekedését és a román nyelv használatának háttérbe szorulását igazolják. Ezek a szignifikáns különbségek érvényesülnek ugyanezekben a nyelvhasználati szituációkban akkor is, ha a három csoportot páronként hasonlítjuk össze egymással. Vagyis a fiatal és a középkorú, a fiatal és az idős, illetőleg a középkorú és az idős csoportok nyelvválasztását páronként összehasonlítva egymással ugyancsak 1%-os szinten szignifikáns különbségeket kapunk. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a családban vizsgált nyolc nyelvhasználati szituáció közül hat esetében a nyelvválasztás életkori csoportonként nagymértékben eltér egymástól, vagyis a XXI. század elején komoly változáson megy át a magyarországi román családokon belül a két nyelv használata. Ez a változás az egész közösséget érinti, hiszen mindhárom életkori csoport érintve van a változásban. Ezt támasztják alá a családtagokkal történő beszélgetések változóinak a teljes mintára vonatkozó átlagai is (vö. 7. ábra). Az adatok jól illusztrálják, hogy a vizsgált közösség családi nyelvhasználati színterén a magyar nyelv hogyan veszi át fokozatosan a román nyelv helyét.

6. ábra

Az otthonhoz tartozó román–magyar nyelvválasztás, az életkorral szignifikáns kapcsolatban lévő nyelvhasználati szituációk 1–5-ig terjedő válaszainak eloszlása három életkori csoportban (Milyen nyelven beszél/beszélt anyai nagyszüleivel; apai nagyszüleivel; édesanyjával; édesapjával; testvérével; házastársával?) (N = 71)

7. ábra

Az otthonhoz tartozó nyolc nyelvhasználati szituáció román–magyar nyelvválasztása az 1–5-ig terjedő válaszainak eloszlása a változók átlagai szerint a teljes mintában

(N = 71)

Az otthonhoz, a családhoz kötődő nyelvhasználati szituációk közül csupán a gyermekkel és az unokával történő beszélgetések esetében nem jelentkezik szignifikáns életkori hatás a román és a magyar nyelv használatában. Ezt úgy értelmezhetjük, hogy már vizsgálatunk idejére (2003–2004-re) a gyermekkel és az unokával történő beszélgetésekben a magyar nyelv szinte teljesen kiszorította a román nyelvet. S mivel ez mindhárom életkori csoportra igaz, így az egész közösségre is fennáll. Az eredmények azt mutatják tehát, hogy a vizsgált román közösségben az adatközlők gyermekei és unokái többségében már csak magyarul beszélnek.

A vizsgált közösségben a román nyelv használata sokkal jobban jellemző az egyházhoz kötődő nyelvhasználati szituációkra, mint az otthonhoz, a családhoz kötődőkre. A teljes mintára vonatkozóan, az egyházzal kapcsolatos három kérdésre kapott (1–2–3–4–5 válaszlehetőség szerinti) válaszok százalékos eloszlását a 8. ábrában mutatom be. Az adatközlő és a pap nyelvhasználati szituációban a román nyelv kizárólagos használata (1-es válaszlehetőség = mindig románul) jellemzi a minta 72%-át, s nem marad el e tekintetben sokkal a románul imádkozók aránya sem (70%). Kissé elmarad e két nyelvhasználati szituációtól a hívőtársakkal történő beszélgetések román nyelvhasználata (57%), de még ebben az esetben is jelentős a román nyelv használata, hiszen a mintának több mint a felére az a jellemző, hogy a templomban, hívőtársaival mindig románul beszél.

8. ábra

A Milyen nyelven beszél saját papjával? Milyen nyelven beszél a templomban hívőtársaival, gyülekezeti társaival szertartás előtt vagy után? Milyen nyelven imádkozik magában? kérdésekre kapott válaszok százalékos megoszlása az 1–5 válaszlehetőség szerint a teljes mintára (N = 71)

A román és a magyar nyelv használata Kétegyházán szorosan összefügg a beszélők életkorával és a nyelvhasználati szituációkkal. A 6. ábra jól illusztrálja a két nyelv használata és az életkori csoportok közötti kapcsolatot: az idős életkori csoportba tartozó beszélők inkább a román nyelvet választják, a fiatal életkori csoportba tartozó beszélők pedig inkább a magyar nyelvet. A nyelvhasználati szituációk is feloszthatók a nyelvek használata szerint. Az életkori csoportok egymás között az egyes nyelvhasználati szituációkban viszont vagy mutatnak szignifikáns eltérést vagy nem. Ez attól függ, hogy terepmunkánk idejéhez viszonyítva a nyelvválasztásban történő változás egy-egy szituációban elkezdődött-e vagy sem, s ha igen, mikor. Mivel a vizsgált közösségre eredetileg a román egynyelvűség volt a jellemző, éppen csak elkezdődött a nyelvhasználatbeli változás azokban a nyelvhasználati szituációkban, ahol a mintának legalább a fele a mindig románul (1-es) és az általában románul (2-es) választ adta. Viszont már a befejezéséhez közeledik az a nyelvhasználatbeli változás abban a nyelvhasználati szituációban, ahol a mintának legalább a fele a mindig magyarul (5-ös) és az általában magyarul (4-es) választ adja. Azokból a vizsgált nyelvhasználati szituációkból, ahol nincs szignifikáns kapcsolat az életkorral, csak egy esetben érvényesült, hogy a minta több mint a fele (74%) a mindig románul (1-es), vagy az általában románul (2-es) választ adta. Ez a pappal történő beszélgetések nyelvválasztására vonatkozott. Erre a nyelvhasználati szituációra tehát az a jellemző, hogy a nyelvhasználatot érintő változás még a fiataloknál sem kezdődött el. Ezzel szemben a többi nyelvhasználati szituációra (gyermek, gyermek óvoda/iskola után, unoka, egy magyar jelenlétében, polgármesteri hivatali előadó, bolti eladó, álmodik, számol) az a jellemző, hogy a változás a román és a magyar nyelv választása terén már a vizsgálatunk előtt jóval korábban elkezdődött. S ezért van az, hogy szignifikáns különbség nem mutatható ki a három életkori csoport között, és a mintának legalább a fele az általában magyarul (4-es) és a mindig magyarul (5-ös) választ adta (vö. 9. ábra).

9. ábra

Nyelvhasználati szituációk, amelyekben az adatközlőknek legalább 50%-a vagy a 4-es (általában magyarul) vagy az 5-ös (mindig magyarul) választ adta

(N = 71)

Összegzés

A kétegyházi románok közösségében 2003 őszétől 2004 tavaszáig végzett terepmunka adatai alapján a magyarországi románok kétnyelvűségéről a következőket foglalhatjuk össze. A kétegyházi románok bevallása szerint legjobban magyarul tudnak, s ezt a nyelvtudásukat nem is közelíti meg sem a kétegyházi román nyelvtudásuk és legkevésbé sem a sztenderd román nyelvtudásuk. A román nyelv használata csak az egyházi nyelvhasználati színtéren dominál, ezzel szemben már a vizsgált színterek közel felében a magyar nyelv használata a gyakoribb. Mind a nyelvtudás, mind a nyelvhasználat változói azt igazolják, hogy a magyarországi román közösségben a román–magyar kétnyelvűség nem stabil, hanem átmeneti szakasz a román egynyelvűség és a jövőben erősen realizálódni látszó magyar egynyelvűség között. A közösség a román–magyar nyelvcsere folyamatának felét már megtette.

Hivatkozások

Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Bartha Csilla 2003. A nyelvi másság dimenziói: a kisebbségi nyelvek megőrzésének lehetőségei – egy országos szociolingvisztikai – kétnyelvűségi vizsgálatról. In: Hajdú Mihály – Keszler Borbála (szerk.) Köszöntő Kiss Jenő 60. születésnapjára. Budapest, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete – Magyar Nyelvtudományi Társaság, 304–311.

Berényi, Maria 2003. Institutul de Cercetări al Românilor din Ungaria un deceniu de existenţă 1993–2003. Giula [Gyula], Publicaţie a Institului de Cercetări al Românilor din Ungaria.

Bloomfield, Leonard 1933. Language. New York, Holt Rinehart and Winston (published in 1935 by George Allen and Unwin, London)

Borbély, Ana 1990. Cercetări asupra graiurilor româneşti din Ungaria. Budapest, Tankönyvkiadó.

Borbély, Anna 1997. “Hungarian–Romanian”. Hans Goebl, Peter H. Nelde, Zdenek Stary, Wolfgang Wölck (eds.) Kontaktlinguistik/Contact Linguistics/Linguistique de contact, 2. Halbband/Volume 2/ Tome 2: 1749–1753. Berlin & New York, Walter de Gruyter.

Borbély, A. 2001. Nyelvcsere. Szociolingvisztikai kutatások a magyarországi románok közösségében. Budapest: Készült az MTA Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztályán.

Borbély Anna 2003. Kétnyelvűség és többnyelvűség. In: Kiefer Ferenc (szerk.) A magyar nyelv kézikönyve. Budapest, Akadémiai Kiadó, 361–380.

Cosma, Mihai 1985. „Situaţia limbii noastre materne”. Timpuri. Giula [Gyula], Publicaţia Uniunii Democratice a Românilor din Ungaria, 25–34.

Fishman, Joshua A. 1968. Sociolinguistic perspective on the study of bilingualism. Linguistics 39: 21-49.

Fishman, Joshua A. 1971. The sociology of language: An interdisciplinary social science approach to language in society. In: J. Fishman (szerk.) Advances in the sociology of language. The Hague, Mouton, 217-404.

Francis, W.N. 1958. The Structure of American English. New York, Ronald Press Co.

Gal, Susan 1979. Language Shift: Social determinants of linguistic change in bilingual Austria. New York, Academic Press.

Halliday, Michael A. K. 1968. The Users and Uses of Language. In: J. Fishman, (szerk.) Readings in the Sociology of Language. The Hague - Paris, Mouton, 139-169.

Implom József 1971. Olvasókönyv Békés megye töténetéhez II. (1695–1848) Békéscsaba.

Juhász József – Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós (szerk.) 1972. Magyar Értelmező Kéziszótár Budapest, Akadémiai Kiadó.

Karácsonyi János 1896. Békés vármegye története. I. köt. Gyula.

Mackey, William Francis 1987. Bilingualism and Multilingualism. In: Ammon, Ulrich - Dittmar, Norbert - Mattheier, Klaus J. (szerk.) 1987. Sociolinguistics/Soziolinguistik. An International Handbook of the Science of Language and Society/Ein internationales Handbuch zur Wissenschaft von Sprache und Gesellschaft. Berlin - New York, Walter de Gruyter, 699-713.

Macnamara, John 1967. The bilingual’s linguistic performance. Journal of Social Issues 23: 58-77.

Márkus György (szerk.) 1936. Békés vármegye. Budapest.

Misaroş, Teodor 1990. Din istoria comunităţilor bisericeşti ortodoxe române din R. Ungară. Budapest, Tankönyvkiadó.

Stark Ferenc 1983. "Azonos célokért". Népszabadság, 1983, július 13., 3.

Tarjányi József – Sik Endre – Závecz Tibor – Csepeli György 1989. Gyorsjelentések 3. Jelentés az erdélyi menekültekről 1989. július, „Erdély” – vizsgálat. Budapest, Társadalomkutatási Informatikai Egyesülés.

1990. évi népszámlálás. Anyanyelv, nemzetiség településenként 1980, 1990. 1993. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal.

Népszámlálás 2001, 4. Nemzetiségi kötődés. A nemzeti, etnikai kisebbségek adatai. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal 2002.

Weinreich, Uriel 1953. Languages in Contact. Findings and Problems. New York, Publications of Linguistic Circle of New York - Number 1.